1. Arénába ítélve

Ez a nap ijesztően csendesen kezdődött. Nem a kiabálásokra és üvöltésekre ébredtem, bár nem is a madarak csicsergésére, hanem az irdatlan csendre. Soha, de soha nem volt még ilyen halk a falu. Ilyenkorra általában mindenki támadásba lendül, a legfőképpen erre portyázó sárkányok ellen. Igen, errefelé rengeteg van belőlük, mit ne mondjak, megkeserítik a mindennapjainkat. Nem elég, hogy a legtöbb birkát és halat elviszik, sortűzzel pusztítják a házainkat, amik pont emiatt mindig fel lesznek turbózva. Ha egyet sikerül elkapnunk, akkor három opció léphet érvénybe: 1. Megölöd. 2. Meghalsz. 3. Ha ebből a fajból nincs bezárva egy az Aréna egyik ketrecébe, lekötözöd és elviszed oda. Nos, az utóbbi elég ritka, de megesik. Szó sincs arról az apróságról, hogy hagyod elmenni békével, mert olyan szépen néz rád… ilyenkor általában a második opció lép érvénybe. Szóval, sárkányirtó nép vagyunk. Pontosabban vikingek. Makacsak, önfejűek, erősek és termetesek (bár sokaknak csak kevesebbet kellene ennie). Szóval, egy szó, mint száz: imádok itt élni!

Szemeim felpattantak. Nem meglepő, megint a szinte már szürke párnámmal találtam szemben magam, a földön. Ha egy ággyal osztozol a nővéreddel (aki mellesleg az ikertesód és imád álmában beszélni, na, meg sokszor rugdosni is), nem köthetsz ki máshol. Mint minden reggel, ma is elküldtem a pokolba az izgága ikertestvéremet, amiért nem bír nyugodtan aludni, mint a normális emberek.

Félig még kómásan néztem ki a részben nyitott tetőablakon. Már világos volt, de nem annyira, mint nappal, szóval nem késtem el sehonnan. Nem mintha bármi dolgom lenne ma. Visszatettem a párnát az ágyra és lehuppantam, hogy felvegyem a csizmámat. Nővérem erre morogva átfordult a másik oldalára, pont felém, ugyanis a vastag paplan, amin alszunk megmozdult, és jéghideg lábát az oldalamnak nyomva egyszerűen lelökött. Szerencsémre időben megtámasztottam magam, mielőtt a csendes reggelem mellé még egy orrtörés is társult volna. Felálltam, szinte már elnézve neki ezt az egészet, hisz alszik, rendben, zavartam, de mikor megláttam egy halvány mosolyt az arcán, elkapott az ideg, megragadtam a párnámat és hozzávágtam.

Mit értem el ezzel? Semmit. Még jobban mosolyogva magához szorította és aludt tovább. Ezzel nem csak a bosszúm, de a párnám is buktam. Elfogott a késztetés, hogy testvéri szeretetből megfojtsam, már nyújtottam felé a két kezem, de dobtam az ötletet, hisz nehéz lenne kimagyaráznom apámnál. Majd később megkapja a magáét.

Öcsém a velünk szemben lévő egyszemélyes ágyon az igazak álmát aludta, kissé még horkolt is. Nem zavart, már hozzászoktam, úgyis elveszett az idegesítő csendben. Hát, igen, káoszban könnyebben elalszok, kiskoromban hozzászoktam, hisz sosem engedtek ki sárkánytámadáskor, meg kellett tanulnom zajban aludni, még annak tudatában is, hogy bármikor felgyulladhat a ház. Mondjuk, a füstszagra úgyis megébrednék.

Mivel a házunk nem egy óriási, apánk pedig elfoglalja az egész alsó szintet a munkája végett, így hárman kaptuk meg a felső szintet, ami valljuk be, nem a legnagyobb két kamasz lánynak és egy lassan kamaszkorba lépő fiúnak. Egyedül a padló nyikorgása jelezte ébrenlétem, de olyan ez alvó testvéreimnek, mint egy lény szellentése. Semmi. Odasomfordáltam az ajtóhoz, leakasztottam a mellényemet az akasztóról, és elhagytam a szobát.

Finoman lépkedtem le a lépcsőn. Nem hallottam már apám házrengető horkolását, ami nem lepett meg, tekintve, hogy ő kel mindig legelőször és már amúgy is délelőtt van. A mi családunkban csoda, ha esténél előtt látjuk a másikat, és apu akkor is dolgozik. Mivel ő a törzsfőnök, elég sok dolga van, ezért általában a kovács, Bélhangos figyel ránk. Nem éppen a legkedvesebb ember, semmit sem ért a gyerekekhez, de sosem enged minket olyan helyekre, ahol valami bajt okozhatunk. És ő legalább tud főzni. Anya évekkel ezelőtt meghalt, elvitte egy sárkány, így csak apa maradt nekünk. Visszatérve, ezt a „nem mentek semmi veszélyes helyre" dolgot sokszor kijátszottuk, és még csak nem is direkt. Volt olyan is, de na! Apa ilyenkor persze kiabál velünk az egész falu előtt, az orrunkra köti, hogy velünk csak a baj van. Nem azt mondom, hogy egy kicsit nincs igaza, de kulturáltan ki közölhetné velünk, nem kell folyton ordítani.

Ahogy leértem, meglepetten vettem észre, hogy a szekercéje eltűnt. Rendben, sokszor magával viszi, de ma nincs olyan munkája, amit anélkül ne intézne el. Az asztalon egy levél hevert. Nem állt rajta címzés. Érdeklődve nyitottam fel.

"Jelenjetek meg a sárkányképzésen! Fogadjatok szót Bélhangosnak! Ne hozzatok rám szégyent, amíg távol vagyok! Majd jövök!"

Felhorkantva visszadobtam a kis üzenetet az asztalra. Kösz, ez egy sokatmondó üzenet volt részedről, apa! Tudtam, hogy Alkonypírra és rám célzott. Ha egy gyerek eléri a tizennégy éves kort, a szüleinek joga van, sőt ha úgy vesszük kötelező elküldeni őt a sárkányölő képzésre, ahol arra tanítanak minket, mint az a nevéből tökéletesen kitalálható: hogy ölj meg egy sárkányt. Akit a végén a Vének kiválasztanak, az megölheti a fogvatartott Szörnyen Nagy Rémséget. Mivel az ikertestvéremmel tizennyolc évesek leszünk, már elmehetünk a most indított képzésre… vagyis a tegnapelőtt indítottra.

Azért csak most, mert Bélhangos három éven keresztül nagyon elfoglalt volt, hisz olyan sárkánytámadásos éveink még nem voltak, mint akkor. Két okból kifolyólag nem vagyunk hajlandók elmenni. Egy, kamaszkori lázadás, ellustulás, avagy, nincs az az isten, aki rávegyen arra, hogy engedelmeskedjek bárkinek is. Kettő, nem vagyok képes arra, hogy megöljek egy sárkányt. Nem megy. Ezt biztosan anyától örököltem, ő volt az a nagy sárkánypárti. A vége az lett, hogy mint mondtam, mához kilenc éve elrabolta egy nagy, négyszárnyú sárkány. Nos, ha apám azt gondolja, hogy most el fogok menni, nagyot téved. Arra nem gondolt, hogy nincs, aki vigyázzon Hablatyra? Mert Bélhangos vezeti a képzést. A többi viking pedig nem vállalná, mert igaz, hogy csak tizenhárom éves lesz, de elég sok baj van vele. A műhelybe pedig nem tehetjük be, ott az a sok kard, bármikor megvághatva magát, meg folyékony vas, és az égő hevítő, ami megégetheti, ha nem figyel. Lehet, hogy kicsit túlreagálom, de… én vagyok a nővére, az a dolgom, hogy túlreagáljam!

- Kizárt dolog! –hallottam meg Alkonypír hangját a hátam mögött. Megfordultam. Nővérem kezében ott volt az apánk által írt üzenet, meghatározhatatlan színű szemeivel újra és újra átfutott a két soron. Keveredett benne a szürke, a kék és a zöld szín, ellenben az én tiszta smaragdzöld íriszemmel. Igen, nem néztünk ki egyformán, úgynevezett „kétpetéjű ikrek" voltunk. Manós orrát felhúzta, ahogy felháborodva rám pillantott és szinte arcomba nyomta a papírt. – Arra nem gondolt, hogy Hablatyra ki fog vigyázni?!

- Hidd el, nekem is ez volt az első gondolatom –mondtam viszonylag nyugodtan. – Amúgy, jó reggelt!

- Neked is. Korán van kicsit, nem gondolod? –kérdezte, miközben visszahajította a levelet az asztalra.

- Igen, tudom. De… túl nagy volt a csend. Ilyenkor már sárkányok tépik a bejárati ajtót –mosolyogtam.

Igen, már említettem, hogy a sárkányok gyakori kártevők errefelé. Az ősi legenda szerint, régen, mikor I. Erik ideérkezett, megtámadták a fiát, ezért pedig bosszúból megölte az egyik lényt. Így kirobbant az örökös háború a vikingek és a sárkányok között. Őszintén, nincs ínyemre a dolog. Jobban szeretném a békét, hogy egyik fél sem öli a másikat, nincs több vérontás, rablás. Hanem béke… annak ellenére, hogy csak káoszban tudok aludni. Nem azt mondom, hogy éljünk együtt, mert abból nem sok jó sülne ki, hanem… mindenki békén hagyja a másikat. Ha egy ember fuldoklik, akkor nem megeszik, hanem szárazföldre viszik, vagy hagyják meghalni, vagy mit tudjam én. Mikor egy sárkányt valaki lelő véletlenül, vagy éppen egy Dagály osztályú partra sodródik, segítenek neki visszajutni, vagy épp visznek neki élelmet, amíg fel nem épül… nem hagyják meghalni. Én egy olyan világban szeretnék élni, ahol nem létezik háború, rosszindulat és bosszú, csak szeretet van, harmónia és béke… Thor szakállára, ezt én gondoltam? Azért egy kis akciót el tudnék viselni, na, de ne legyünk telhetetlenek. Persze ez lehetetlen, hisz több százezer szigeten dúl a harc, nekem meg nincs olyan meggyőzőerőm, sem annyi időm, hogy mindenhová eljussak.

Alkony csettintése hozott vissza a földre. Megráztam a fejem, nagyokat pislogtam.

- Bocs, elbambultam. Mit mondtál? –kérdeztem rá.

- Hát azt látom. Azon agyaltam hangosan, hogy hogyan fogunk meglógni Bélhangos elől? Mert nem fogok bemenni az edzésre, az biztos. Nem tudnánk hová tenni Hablatyot. Senki sem vállalná el, én meg nem fogom lepasszolni senkinek!

- Szerintem tudom. Majd én elmegyek az edzésre, te itthon maradsz és vigyázol Hablatyra. Ha Bélhangos megkérdezné, miért csak én mentem, hidd el, nyomós indítékom lesz a hiányzásodra! És ha nem megy legalább egyikünk, apa kinyír minket.

- Ezt nem mondod komolyan? –hallottuk meg Hablaty hangját a lépcső felől. Ott állt középen és minket figyelt. Hitetlenül nézett rám hatalmasra nyílott, smaragdzöld szemekkel, szemöldöke már-már kétségbeesetten szaladt össze homlokán. Aranybarna haja rendezetlenül állt, pár tincs az égbe emelkedett. Arcformája olyan, mint a miénk, de mégiscsak erőteljesebb, hisz fiú, neki nem lehet olyan lányos arca (pedig már láttam olyan embert, aki lánynak nézett ki, de fiú volt!). Az orra is megegyezik manós nózinkkal, csak az övé kicsit nagyobb. Arca tele sötét szeplőkkel. Szája kicsit szétnyílt, azon keresztül vett levegőt, látszott a nemrég kiesett foga helye elől, és minimálisan legörbült, ezzel szomorú arcot kölcsönözve neki. Ismertem azt az arcot. Mindjárt váltani fog diplomatikusba. – Nem bíztok bennem? –hangzott ismét fájdalmas hangja. Teljesen megtörtem, minden erőm elszállt. Utálom, ha ilyen! Ezzel mindent képes elérni! Legalábbis nálam...

- Hablaty, ne mondj ilyeneket! Hogyne bíznánk benned! –mondtam nyugtatóan, de ő erre felhúzta az egyik szemöldökét, ezzel a szomorú arc teljesen eltűnt.

- De mégsem mertek itthon hagyni egyedül –közölte a tényt már komolyabb hangon. Megmondtam.

- Hablaty, értsd meg! Ma elmaradt a portya, bármikor jöhetnek. Nem merünk itthon hagyni! –mondta Alkony tovább győzködve. Én persze tisztában voltam azzal, hogy felesleges. Bár öt évvel fiatalabb nálunk, mégis, mintha ő lenne a harmadik ikrünk. Sosem enged az igazából. Ebben anyánkra ütött.

- Ne féltsetek már ennyire, meg tudom védeni magam! Elmegyek a műhelybe, azt ritkán támadják. Mondjuk, annak az lenne a vége, hogy mindenki velem kiabál, hogy miért nem maradtam itt. De megéri a kockázatot –rántott vállat.

- És pont ezért nem hagyunk itt. Mert megszöksz. Megint –közöltem a tényt. Erre egy pillanatra elgondolkodott.

- Akkor megígérem, hogy itthon maradok. Akármi történik, nem hagyom el a házat. De mindkettőtöknek el kell mennie. Apa nagyon mérges lenne, ha megint kihagynátok az edzést, mint egy éve –mondta. Szeret alkudozni, ez tagadhatatlan. De hirtelen jobb ötlete támadt. – Vagy elmegyek veletek! Nem harcolni, csak nézőnek. Nem leszek útban, ígérem és így még Bélhangos és Gothi is tud rám figyelni.

Alkonnyal egymásra néztünk. Mindketten tudtuk, hogy nem lehet bezárni, mert megőrül és talál egy kiutat, mint mindig. És éppenséggel nem is rossz ötlet. Szem előtt lesz, és közel van Bélhangos is, ha segítség kellene. Amúgy sem hagyná, hogy a kis inasának baja essen. Odinra, ez a gyerek egy zseni!

- Rendben –mondtuk egyszerre. Ő erre szélesen elmosolyodott és felszaladt a szobánkba a mellényéért. Felsóhajtottam.

- Néha nehéz eset, nem? –kérdeztem halkan.

- Apja fia –felelte Alkony suttogva, vállat rántva, rézvörös haját birizgálva.

- Ha már szóba került. Nem tudod, hol van apa? Nem mondta? Vagy nem láttad?

- Nem, de majd megkérdezzük Belest. És nem láttam. De nem is nagyon érdekel.

Erre bekapott egy falat kenyeret, amit az asztalon lévő tányérban talált. Látom apa annyira sietett, hogy enni sem volt ideje. Dobott nekem is egy darabkát. Természetesen el kell mennünk a menzára kajálni, ha nem akarunk éhen halni. Egy biztos, ha nem tojást adnak, elmegyek vadászni, mert közel olyan rosszul főznek, mint anya. Ő sem volt soha egy konyhatündér. Bár itt a tündéreket megölik.

A misztikus lényeket, mint például a manókat, a trollokat, tündéreket, sellőket, sárkányokat itt északon elpusztítani szokás. Állítólag rontást hoznak és idevezetik a legendából ismert Xypia istennő szolgáit, a Kívülállókat, akik elpusztítják az embereket, hogy visszavegyék, ami az övék, vagyis az egész világot. Ezt még anya mesélte kiskoromban. Apu soha semmi ilyesmit nem említett. De nem is kérdeztem. Őt csak a harc érdekli. Ezért is kezdte meg már nagyon korán a képzésemet. Vagyis, a miénket. Így mondhatni, elég jó kardforgatók vagyunk a nővéremmel, de értünk a tőrökhöz és az íjhoz is.

- Lassan indulni kellene. Ha késünk, Beles velünk takaríttatja fel a sárkányürüléket a karámokból –nevettem, majd felkiáltottam. – Hablaty! Siess, indulunk!

- Jövök! –jelent meg abban a pillanatban a lépcsőn.

Magával hozott két kardot is, nagy nehezen. Ennek örültem, hisz hiba egy sárkányokkal teli arénába fegyver nélkül elmenni. Elvettem a felsőt, hisz az volt az enyém. Bélhangos kifejezetten nekünk kovácsolta egy ritka fémből, amit Kalmár Johanntól, a kereskedőtől vásárolt, aki egy nyugati törzstől szerezte, a Belső-tengeren kívül, szóval jó messziről. A markolata bőrrel bevont. A tokját apa készítette Siklósárkánybőrből. Őszintén sajnálom azt a sárkányt. Alkonynak ugyanilyenje van, csak az övé nem kék, hanem lila. Felakasztottam az övemre és kinyitottam a rozoga, régi ajtót.

A Nap már teljesen előbújt a horizont mögül, így a falu fényárban úszott. A harmatos fű jelezte csak az esőt, ami éjjel eshetett. A legtöbben már dolgoztak, élvezték a nyugodt reggelt. Sokan intettek, s köszöntöttek jó reggelt, amire tiszteletlenség lett volna nem felelni. Látszólag minden rendben volt, sehol sem láttam lerombolt házakat, vagyis még csak a figyelmemet sem kerülte el egy támadás. Mélyet szippantottam az üdítő levegőből. Az első dolog, ami megcsapta az orrom a frissen sült kenyér illata volt, Hofferson asszony háza felől. Nem is gondolkodtam, csak elindultam le a dombon, abba az irányba. Nővérem és öcsém persze nem követett, bár igaz hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki meg meri közelíteni azt a házat. A kis kunyhót fából építették fel, nagyjából hetvenedszer. Legyen elég annyi, hogy sárkánytámadáskor nem nagyon marad ép ház. A bódító illat bentről jött és én fel voltam készülve minden eshetőségre.

Már nagyon azon voltam, hogy beugrok a nyitott ablakon és elveszek egy kis darabot a kenyérkéből... vagy egy egészet, mert az kevésbé tűnik fel... de pont, amikor odaértem volna, a házból kijött Hofferson asszony. Abban a pillanatban egy kisebb szívrohammal fordultam száznyolcvan fokot, és hatalmas léptekkel elindultam a másik irányba, mint aki nem csinált semmi rosszat, miközben imádkoztam az istenekhez, hogy ne vegyen észre. Pechemre, az istenek nem szeretnek engem. A nő utánam szólt, mire jól nevelt gyerek módjára kénytelen voltam megfordulni.

A lassan negyven éves asszony kedvesen mosolyogva indult el felém. Na, erre még jobban kezdtem parázni. Hofferson asszonynál a kedves mosoly sosem mindig csak egy kedves mosoly. Hosszú, aranyszőke haja bonyolult fonatban verte a hátát, ahogy csípőjét ringatva felém lépkedett. Kerek arcú, telt nő volt, mégis kecsesen mozgott. Tipikus vikinges öltözete volt, mégis nőies. Világosbarna felsőt, és szegecses szoknyát visel, emellett egy vasból készült mellvértet. Nadrágja szürke, térdét vaskorong védi, csizmája barna szarvasbőr. Sok sárkánykarom és –fog hagyta heg világított fehér bőrén, rendkívül harcias természet volt. Kezében tartotta az istenien finom, frissen sütött, még gőzölgő kenyereket, amiknek látványától ismét késztetést éreztem, hogy vegyek és fussak. A gyomrom is megkondult, mire azonnal odanyúltam. De neki mintha fel sem tűnt volna.

- Jó reggelt, Hajnalka! –üdvözölt mosolyogva.

Gyűlöltem ezt a becenevet. Tekintve, hogy a nevem Hajnalpír, sokféleképp lehetett becézni, én mégiscsak a Hajnalt tűrtem meg. Nem is hívott máshogy senki, rajta kívül. Érdekes módon, az egész faluból csak engem becézgetett. Volt még egy lány régen, Melody, ő Hajninak hívott, de azt sem szerettem. És ő azóta rejtélyes körülmények között eltűnt.

- Jó reggelt, Hofferson asszony! –köszöntöttem vissza még mindig a kenyereket bámulva.

- Nem tudod véletlenül, hová tűnt a férjem? Szó nélkül eltűnt itthonról! –méltatlankodott egyik kezét a derekára téve. Igen, ez a nő egy kézzel elbír három négykilós kenyeret, plusz a kosarat, amiben viszi a hóna alatt. Nem csoda, hogy ököllel lever egy Gronkelt is. Őszintén, emiatt is tartok tőle.

- Nem tudom, asszonyom. Édesapám is eltűnt otthonról –válaszoltam nagyot nyelve, mert rendesen összefutott a nyál a számban. Kell egy kenyér! Most!

- Semmi baj, édesem! Azért köszönöm! Az arénába igyekszel? –kíváncsiskodott csillogó, kék szemekkel, mintha csak az idegeimet akarná húzni azzal, hogy szinte az orrom alá tolja a harapnivalót, de azt mondja, csak nézhetem. Kínzás! Viszont zseniális ötletem támadt.

- Igen, hamarosan kezdődik a képzés, enni sem volt időm –mondtam, mire ismét kondult a gyomrom. Hofferson asszony erre felsóhajtott, gondosan közbenézett, majd az egyik kenyér végéből letört egy kiadós darabot és a kezembe nyomta.

- Tessék! Lakj jól edzés előtt! Éhgyomorral egy sárkány martaléka lehetsz csak! De apádnak egy szót se! –kacsintott rám bizalmasan.

- Köszönöm, Hofferson asszony! Nagyon hálás vagyok! De most sietek! Viszlát! –búcsúztam, majd sietős léptekkel elindultam az aréna felé.

- Kéz-, és lábtörést, drágám! –kiabált utánam. Ó, ezzel nem lesz baj, magamat ismerve.

A legviccesebb az, hogy csak velem ilyen kedves. Mással komor és szigorú. Ez nem csak nekem, hanem apámnak is feltűnt. Ezért mikor Hofferson asszonynak gyönyörű és erős lányai születtek, méghozzá ikrek, majdnem akkor, amikor Hablaty, elkötelezte, hogy ők egyszer házasok lesznek valamelyikkel, ezért pedig elég sok időt töltöttünk velük Alkonnyal. És az öcsém is rengeteget játszott Asztriddal és Josette-el, akik kiköpött anyjuk. Alkonypír mindig mondogatta, hogy a kislányt (pontosabban Asztridot) valamikor olyan sérelem éri, amitől elveszíti majd az ártatlanságát, és egy elég erőszakos, agresszív teremtés lesz belőle, aki bárki fejébe képes lesz baltát röpíteni, emellett nem egyszer elveri az öcsém, és őszintén, ebben kicsit kételkedtem. De mikor tíz éves koromban ellátogatott ide a Világréme, és Rettenthetetlen Finn Hoffersont, Asztrid nagybátyját ledermedve találták, szégyen ült a Hofferson névre, mert mindenki azt hiszi még mindig, hogy a férfi annyira megijedt, hogy mozdulatlanná bénult. Akkor a kis, ártatlan, angyali lánykából tényleg egy kis ördögfajzat lett, minden korabeli tart tőle. Egy mozdulattal kitekeri bárki csuklóját. Tapasztalat. Josette viszont egy nagyon kedves lány, Hablaty legjobb (és őszintén egyetlen) barátja. Őt nem változtatta meg a kis eset. De az igazat megvallva, nem tudnám elképzelni, hogy ők egyszer apám elvei szerint egy pár legyenek, amúgy is, az öcsémnek Asztrid tetszik.

Sebesen szedtem a lábam a falu keleti része felé, ahol egy híd vezet az arénához. Út közben, amilyen gyorsan csak tudtam, magamba nyomtam a nagy szelet kenyeret. Igen, azalatt majdnem megfulladtam, sőt szinte fuldokolva zuhantam volna le a hídról, de egy viking időben visszarántott, ekként túléltem. Igen, hajlamos vagyok ilyesmikre. És még így is szinte úgy estem be az edzésre. Nem szó szerint, mert mielőtt bementem volna, kifújtam magam a lánckapu előtt – vagyis leültem és lihegtem pár sort. Őszintén, még életembe nem futottam ilyen gyorsan. Akkor sem, mikor az erdőben három Siklósárkány üldözőbe vett, mert volt halam. Az is egy szép történet. Miután sikerült az utolsó falatot is lenyelnem – fulladás nélkül –, és kifújnom magam a nagy rohanás után, egyenes háttal és teli gyomorral sétáltam be az arénába.

Nagyjából négy méter magas falai a földbe vannak vájva. Hatalmas, kör alakú, bent hat vastag vasajtóval, mik közül öt mögött egy-egy sárkány lapul, várva arra, hogy ránk legyenek uszítva. Az utolsó üres volt, hátha egyszer valakinek sikerül elfogni egy sokkal vadabb sárkányt, amit bezárnak. Annak érdekében, hogy ne tudjanak elrepülni, a tér felett egy nagy lánchálózat feszül végig. Belül a placc amúgy üres. Csak hat társam (két lány, négy fiú) volt odabent, plusz a fegyver- és pajzstartó. A legszebb az egészben, hogy Bélhangos sehol. Sőt, Alkony se! Ezért kellett sietnem? Amikor meghallották, hogy jövök, felpillantottak. Közülük egyedül Eliza örült meg nekem.

- Örülök, hogy végre kivonszolod a segged a házból! –nevetett. Ő az egyetlen korombeli lány a nővéremen kívül ezen a nyavalyás szigeten, akivel egy húrom pendülök. Liz megért. Hogy őszinte legyek, kicsit különc, mert az egész szigeten ő az egyetlen ember, akiknek felemás szeme van. Ezért is gondolják Kívülállónak. A jobb oldali kék, a bal barna. Errefelé maga a barna szem is ritka, nemhogy a felemásan barna! Éppen ezért nem barátkoztak vele annyian. Rajtam kívül. Azóta pedig legjobb barátok vagyunk.

- Majdnem megfulladtam, úgy siettem! –mondtam a mellkasomat nyomva, a fülem mögé tűrve egy elszabadult, aranybarna tincseimet. – És Bélhangos még nincs sehol!

- Alkonyt hol hagytad? –kérdezte.

- Ha kedves az élete, hamarosan ideér. Hablattyal jön, azt mondta megnéz minket. És hidd el, ennek jobban örülök, minthogy otthon hagyjam. Így is keresi a baj, ezzel csak rátennék egy lapáttal. Főleg, hogy elmaradt a razzia. Muszáj rá figyelni –feleltem egyszerűen. Erre az egyik srác, Miguel, akit nem mellesleg utálok, felnevetett. Rápillantottam, szúrós, szinte égető tekintettel, mire a legtöbb ember inkább abbahagyja, de ő nem. – Valami baj van? –morogtam.

- Nem ciki kicsit, hogy a tizenhárom éves öcsédre még figyelni kell? Én abban a korban már legalább megpróbáltam sárkányt ölni! –kacagta.

- És tudod, mi a különbség közte és közted? –kérdeztem élesen mosolyogva.

- Hogy én nem vagyok olyan nyeszlett! –röhögött tovább. Na, itt szakadt el az a bizonyos cérna, mikor mosolyom vicsorgásba váltott át. Abban a pillanatban hatféle megölési módszer futott át az agyamon, amiért még csak nem is gyanúsítanának. De a leglátványosabbat választottam, amiért pontosan engem vennének elő.

- Nem. Neki van egy nővére, aki kitépi a nyelved és megkóstoltatja vele a Siklóürüléket! –Hangom egyre ellenségesebb lett. A végén a nemes egyszerűséggel a nyakának vetettem magam, mire ő ijedtségében hátrahőkölt. Ha Eliza nem kap el előtte, akkor nagy valószínűséggel meg is fojtom. – Megöllek te mocskos vakarcs, érted?! Kitépem a karod és feltolom a…

- Rendben, Hajnal, megértettük! Nyugodj meg! Tartogasd az erőd a sárkányokra! –próbált visszatartani a Liz, de nem hagytam magam visszafogni.

- Sárkányeledelt csinálok belőled, te nyamvadék! Felfogtad? –kiabáltam. – Sárkánycsalit csinálok a testrészeidből! El fogom intézni, hogy soha életedbe ne kerülj a Valhalla közelébe! El fogsz tűnni a semmiben, a lelked az Árnyvölgy legmélyebb bugyrába fog szertefoszlani, gondoskodom róla!

- Hajnalpír! Elég legyen! –ordította egy erős, ismerős férfihang, mire abbahagytam a kapálózást és a kiabálást. Eliza elengedte a karom, megigazította göndör, barna tincseit. Mogorván a jövevényre néztem. Természetesen Bélhangos állt mögöttem, ki más? Őt leginkább úgy lehet elképzelni, mint egy kalózt. Csak nincs fél szeme és papagája. Nem, neki dús, piszkosszőke szakálla és bajusza van, rettentő vastag szemöldöke, kék szemei és egy sisakja, amit az ég világért le nem vesz. Hogy miért? Mert kopasz... azt hiszem. Ja, nem mellékes megjegyezni: egy Szörnyen Nagy Rémség leharapta a karját, majd egy hónappal később egy másik a lábát. Így kampókeze és falába van. Az előbbit szívesen cserélgeti, mivel kovács. Összehúzott szemmel nézett rám, elég dühösen, de én álltam a pillantást. Azonnal lekiabálta a hajamat a fejemről. – Próbálj meg viselkedni!

- Látta uram? Meg akart ölni! Ez a hárpia meg akart ölni! –hápogott Miguel. Mielőtt megmozdultam volna, egy vörös tornádó suhant el mellettem, egyenesen a srác felé lépkedve, kissé dühösen.

- Ha még egyszer így nevezed a nővéremet, darabokra cincállak, te vakarcs! –sziszegte Alkony, akinek persze most kellett megjönnie. Kardot rántva trappolt Miguel felé, aki ijedten hátrált. Ilyenkor bezzeg nem nagy a szája! Ha nem tudtam volna, hogy ez lesz, meglepődtem volna, mikor nővérem négy kört futtatott le ezzel a féltrollal. Végül Liznek és nekem sikerült leállítanunk, mert már Migu eléggé fáradtnak tűnt. Bár őszintén élveztem a szenvedését… A fiú fáradtan esett össze a haverjai, vagy ahogy én nevezem őket, a pincsijei mellett.

- Idefigyelj, fiam! –fordult Miguel felé Bélhangos elég szigorú hangon szólva. – A helyedben vigyáznék a szádra, mert ezek ketten addig futtatnak, amíg meg nem halsz! –mutatott ránk.

Gonoszan elmosolyodtam, önelégülten, ezzel olajt öntve a tűzre. Igen, határozottan elégedett voltam magammal. A barna hajú fiú szinte már felháborodott, dühös tekintettel nézett rám. Néhány pillanatig néma csatát vívtunk tekintettel, a levegőben csaknem szikrázott a feszültség közöttünk. Aztán ő hirtelen felpattant, és ha a haverjai nem fogják le, még a nyakamat is eléri. Türelmesen, közömbösen néztem egyenesen izzó, kék szemeibe. Vicsorgott rám, mint egy elmebeteg. Sugárzott belőle az irántam táplált düh és megvetés. Gyűlöltük egymást. Rettenetesen. Ahogy morgott rám, mint egy veszett kutya, kimutatva a fogait, rám fröccsent egy kis nyál. Faarccal töröltem le. A barátai ijedten húzták el tőlem. Nem tudom, talán a higgadtságom rémítette meg őket. Gondolatban már harmincnégyszer nyírtam ki Miguelt, szerintem jogosan.

Bélhangos átvette a két fiú helyét. A kampóval megragadta a srác pólóját és felemelte.

- Most pedig távozz az arénából! Nem akarlak többé itt látni egy edzésen sem! Nem tűröm az ilyen viselkedést! –morogta idegesen.

Ezzel a kijárat felé hajította. Miguel kénytelen volt elmenni, ha nem akarta, hogy Beles ki is rugdossa. A kovács még morgott valamit az orra alatt, majd felénk fordult. Látszott rajta, hogy már elég korán sikerült az agyára mennünk. Szóval, új rekord!

Egy szót se kellett szólnia, azonnal beálltunk sorba. A bal szélén állt a két mitugrász, akik Miguel füttyszavára táncolnak, Matt és Saskarom. Mellettük Nala, a szőke csaj, aki az agyamra szokott menni, mert azt hiszi magáról, ő a legjobb mindenben. Rendben, nem mondom, hogy nem ügyes a kalapáccsal, de agya semmi, zéró, nulla, nuku, nímand… szóval, értitek, nem? Őmellé José szorítkozott be, aki két éve belém van zúgva, de én csak barátként tekintek rá, és ezt tudattam is vele, de hajthatatlan. Elizával és Alkonnyal mi ácsorogtunk a jobb szélen. Bélhangos előttünk sétálgatott, fogta a fejét, mintha gondolkodna valamin. Igen, jól kezdődik, ha elkezd agyalni. Szerintem arra az egy edzésre jöttem be, ahol meg fogok halni. Remek, én meg az időzítéseim. Végül felénk fordult.

- Mára azt terveztem, hogy csapatmunkában a Cipzárháttal foglalkozunk! Hála a kis összezördüléseteknek, inkább elvetem a tervet és felállíttatom veletek a Siklópályát! Álljatok neki! Most! Mire visszaérek, legyetek kész! –morogta.

Ezt a rész nem vesézem ki. Legyen elég, hogy megszenvedtünk vele…

Ez lett volna az első fejezet (amúgy hosszabbra sikerült, ezért két részre szedtem). A részeket valószínűleg hétvégente teszem fel, ha késnék, úgyis szólok. :) Az építő jellegű véleményeket is szívesen fogadom :)
Sziasztok!