3. Én főzzek vacsorát?!

Beestem az ajtón. Szó szerint, ugyanis megbotlottam a küszöbben, és orra buktam. Igen, igen, vastaps nekem, szerencsétlen vagyok, tudom. Mivel nem látta senki, megkönnyebbültem, legalább nem szekálnak, hogy milyen béna vagyok, egy küszöböt nem tudok átlépni. Felálltam, majd a lábammal berúgtam a bejáratot, mire az megnyikkant, mintha ki akarna esni a helyéről. Na, már csak az hiányozna, hogy ezt javítsam egész délután! Persze, csak egy órámba telne, ha nagyon lusta lennék is. Amint megbizonyosodtam arról, hogy tényleg rendesen becsukódott és nem pattant vissza, mint szokott, a fürdő felé vettem az irányt. Az ottani hideg vízzel telt dézsa tökéletesen szolgált tükörnek is. Óvatosan hajoltam fölé, féltem, mit fogok látni, ha belenézek…

Viszont a megszokott tükörképem nézett vissza rám. Kerek arc, rajta rengeteg jól látható szeplő. Manós orr. Kócos, aranybarna haj. Világos arcszín. Egy pattanás alig látható nyoma. Sötét karika a szemem alatt. És teljesen normális smaragdzöld írisz.

Én ezt nem értem! Két perce biztosan világított, Hablaty ilyeneket nem hazudik. Ekkorát nem tud hazudni! És égett a szemem is, szóval valószínűleg igazat mondott. Meg a hang a fejemben! Ötször szólalt meg, nem egyszer, nem kétszer, mint általában.

Hirtelen nyílott az ajtó. Nem lepődtem meg, mikor nővérem kiáltása visszhangzott a falak között. Halkan kiléptem az elhúzott függöny mögül. Egy pillanatba sem telt, ott termett előttem és megfogta az arcomat. Elkezdte forgatni a fejem, mintha egy őt idegesítő pattanást keresne rajtam. Abban minutumban rájöttem, hogy azt is teszi. Szóval, ő ezt a nagy bajt úgy értelmezte, hogy van egy pattanásom. Ellenkezni sem tudtam, mert ha azt teszem, még kiabál is mellé, hogy hagyjam már dolgozni, mindig csak ellenállok, meg miegyéb. Inkább hagytam magam. Viszont amikor a nyakamat akarta kitekerni, megelégeltem, mint reggel a mosolygós lerúgást. Megragadtam a kezeit és elemeltem a fejemtől, tisztes távolságra, hogy még a hosszú ujjaival se tudjon hozzám érni, ugyanis nagyon küzdött. A szemembe nézett. Az ő íriszében kíváncsiságot és furcsállást véltem felfedezni, míg az enyém komor volt és határozott.

- Nincsen –mondom hangosan, lassan és elég érthetően. Látszott rajta, nehezére esik hinni nekem, de feladta a próbálkozást, hogy pattanást keressen rajtam. Hablaty közénk tolakodott és a szemembe nézett.

- Miért nem világít? –kérdezte. Azonnal a szájára tapasztottam a kezem. Neki még nem esett le a tantusz? Egy amolyan „Alkony megint félreértette!” pillantással üzentem neki, hogy most azonnal fogja be, majd én elmondom. Nővérem furcsállva nézett rám, majd abban a pillanatban meg is változott a pillantása. Mintha félelem ült volna belé és felismerés.

- A szemed? –kérdezte halkan. Aprót bólintottam. – Menjünk fel. El kell mondanom valamit. Láttam valamit.

Erre arcvonásaim enyhültek. Nagyon jól tudtam miről beszél és azt is, hogy ha rajtakapnak minket egy szigorúan tiltott dolog megbeszélésén, akkor kitagadnak, száműznek minket, vagy ami rosszabb, meghalunk. Alkony és Hablaty szótlanul felsiettek a már kissé rozoga lépcsőn, én pedig utánuk. Utolsóként megbizonyosodtam róla, hogy senki sem hallgat ki minket, majd gondosan becsuktam az ajtót. A tetőablakon is csak egy apró rést hagytam, hogy friss levegő áramoljon be rajta. Öcsém elővett egy dobozkát az ágya alól, és óvatosan letette a miénkre. Alkonypír meggyújtott egy gyertyát a kisszekrényünkön. Törökülésbe elhelyezkedtünk a kétszemélyes ágyon. Hablaty felnyitotta a ládika tetejét és elővett egy kis füzetet, meg egy szénceruzát. Kinyitotta a jelölésnél és nővéremre pillantott. Ugyanis ha Alkony azt mondja, kihangsúlyozza, hogy látott valamit, annak hatalmas jelentősége van. Mégpedig azért, mert ő egy Látó.

Ez egy elég híres faj a Kívülállók között, szentnek tartott személyek, hiszen megjósolják a jövőt. Igen, a nővérem Kívülálló, és tudok róla, nem jelentettem és semmi hasonló. Nevezzetek árulónak egész nyugodtan. Eddig minden látomása beteljesült. Valamikor hangokat hallott, amik szavakat suttogtak, valamikor egy kép jelent meg, vagy egy pillanat. Mikor erre rájöttünk, feljegyzéseket kezdtünk írni. Igaz, mostanában elég összetett látomásai vannak, vagyis több pillanat, más időkben, és nem nagyon van köztük összefüggés. Az elején félt elmondani nekünk, de pár éve, pontosabban tizenöt éves korában kitálalt. Az a legérdekesebb, hogy neki ez tízévesen jelentkezett először, nem tizenöt és ilyen a Kívülállók történetében még sosem volt… legalábbis én nem tudok róla. Ez a hármunk közös titka, nem hiányzik még egy haláleset a családba.

- Beszélj! –mondtam neki halkan. – Mit láttál?

- Láttalak téged. De csak egy pillanatra. Idősebb voltál, a szemed természetellenesen világított és… –Zavartan elvigyorodott. – Koronát viseltél. Mintha, nem is tudom, egy uralkodó lettél volna. Aztán változott az idő és a tér. Hallottam apát, ahogy… a nevünket kiáltozta és utána… gyászbeszédet mondott, vagyis, azt hiszem, az volt, csak egy kis részletét hallottam… aztán minden elsötétült, és hallottam egy nőt, aki azt mondta „Kezdődik”. Nekem nagyon rossz előérzetem van.

Csend telepedett a szobára. Csak a szén súrlódását hallottam a papírral, a levegővételeket. Majd Hablaty felhagyott az írással. Szorgosan jegyzetelte, amit Alkony mondott, hisz bármikor megtörténhet mindez. Az is lehet, hogy ma este, vagy holnap, de lehet, hogy csak jövő héten. Bár… én koronával? Nulla százalék esély. Látónak lenni biztos nagyon klassz, hisz ha már annyira képzett valaki, hogy irányítsa azt, amit látni akar, mint Gwendolin a legendában, az hatalmas előnyt jelenthet egy csata során, hiszen láthatjuk a kimenetelét, az ellenség tervét, vagy épp a mi tervünk bekövetkeztét. A legviccesebb, hogy a jövő mindig változik, így a látomások is érvényüket veszíthetik valamikor.

- Hallottam valamit –szólaltam meg hirtelen. Mindketten felkapták a fejüket, kirántottam őket a gondolkodásból. Érdekes pillantásokkal bombáztak, így magyarázkodni kezdtem. – Már mondtam, hogy hallottam pár olyan hangot, aminek nem találtam a gazdáját. Most is hallottam, bent az Arénában. Egy lány szólt, de ötször, nem kétszer, mint a többi. Az az ötletem támadt, hogy talán, de csak talán… a sárkányokat hallom.

Pár pillanatig csak pislogtak rám, majd öcsém sóhajtott fel először.

- Akkor most már biztos. Kívülálló vagy –mondta Hablaty, miközben szorgalmasan jegyzetelt a füzetbe. Elhúztam a számat a megnevezésre. Nem igazán tetszett ez a helyzet. – A Sikló beszélt hozzád? Mit mondott?

- Igen, valószínűleg a Sikló volt. Először azt mondta: „Úgyis elkaplak”. Valószínű, hogy rád célzott, te menekültél előle. Aztán akkor hallottam őt, mikor azt mondtad, hogy nem te engedted ki, és hallatta a madárcsicsergést. Azt kérdezte: „Te is fogócskázol velünk?”, majd mikor körbenéztem a hang forrását keresve, közölte velem, hogy hozzám beszél. Biztos vagyok abban, hogy fiatal, mert mikor megjelentetek ti –pillantottam Alkonyra –, azt morogta, hogy: „Ők az én játszótársaim!”. Meg akart védeni minket, mert az egész kergetőzést játéknak tekintette, és úgy fogta fel, hogy csak mi játszunk vele.

- Ez csak négy. Azt mondtad, hogy ötször szólt –mondta nővérem.

- Mikor elmentem, csak annyit mondott: „Köszönöm.”. De még mindig nem értem, hogy miért világított a szemem. Ez milyen képesség? Célirányos lebukás? –kérdeztem Hablatyra pillantva.

Bár ő nem Kívülálló, sokkal többet tud róluk, mint mi, annak ellenére, hogy anya rengeteget regélt nekünk ezekről a „lényekről”. Mi persze nem vettük komolyan, de mikor az öcsémnek meséltük esténként esti mese gyanánt, mindent megjegyzett belőle. Apának persze ezt sem mondtuk meg, miért fájjon a feje emiatt is? Elég neki a nappali problémázásunk. Így is elég rosszak vagyunk. Na, jó, ez azért durva kifejezés. Inkább csak kamaszok.

- Nem tudom. Lehetséges, hogy az eredeti képességed a sárkányok megértése és mivel nem hiszed magad kettyósnak, az istenek így próbálnak lebuktatni. Minden Kívülállónak le kell buknia az emberek előtt, ez mindig így volt.

- Hé! Én még soha nem buktam le! –háborgott Alkony csendesen.

- Már csak az hiányozna –suttogtam. – Nem elég, hogy megölnének, még minket is átvizsgálnának. Mindenkit! Ha rájönnek, hogy ilyen jól el tudjuk rejteni a képességeinket, végünk van.

- Hé! Ne beszélj ilyen hangosan, kérlek! Bárki meghallhatja! –morrant rám Hablaty két szó leírása közben. Értetlenül meredtünk rá. Ennek semmi értelme.

- Alig, hogy suttogok. Mi ezen a hangos? –kérdeztem még mindig sutyorogva.

- Nem. Te üvöltesz! –mondta, majd az ajtó felé kapta a fejét. – Oltsd el a gyertyát!

- Mi?

- Oltsd el a gyertyát! Bélhangos mindjárt ideér!

Alig, hogy kimondta, én is meghallottam valamit.

Kopogás. Egy faláb egyenletes csapódása a hideg kövön. Halk beszéd. Valaki nagyon morog magába érthetetlen szavakat. Suhanások. Egy kar ütemes lengése a test mellett séta közben. És a szag. Magnézium, vas és izzadtság. Mellette hal, sajt, kenyér, csirke. Igaza volt. Tényleg jön…

Abban a pillanatban megnyaltam a két ujjamat és egy gyors, pontos mozdulattal „összenyomtam” a kanócon égő narancssárgás lángot, ezzel eloltva a gyertyát. Hablaty olyan gyorsan csukta be a kis füzetet, tette vissza a dobozba, majd huppant le az ágyunkról és tolta vissza a sajátja alá, ahol letakarta egy ruhadarabbal, mint még soha. Alkony közben teljesen kitárta a tetőablakot, majd kettőnk közt kapkodta a fejét. De mielőtt megszólalhatott volna, nyílott a rozoga bejárati ajtó.

- Gyerekek! Itt vagytok? –hallatszott Bélhangos érdes hangja. Ezt nem hiszem el. Igazunk volt… – Hablaty! Hajnal! Alkony! Ne szórakozzatok! Hoztam kaját!

- Kaja! –kiáltott fel nővérem, és már el is tűnt.

Összenéztem Hablattyal. Mindkettőnk szeméből ugyanaz a gondolat sugárzott: „Ez már megint éhes.”. Öcsém vállat rántva elindult testvérünk után. Hitetlenkedve tártam szét a karjaim. Csak így itt hagynak? Kösz! Bosszúsan fújtatva mentem utánuk. Úgy trappoltam le a lépcsőn, hogy csodának számít, ha nem szakad le alattam a rozoga deszka. Alkony már az asztalnál ült és tömte magába a három szelet kenyeret és a rajta lévő jaksajtot, mellé pedig itta a valószínűleg frissen fejt jaktejet. Hablaty akkor ült le az asztalfővel szembeli helyére és a kosárból, amit Beles az asztal közepére tett, elvett egy szelet kenyeret és a kis fatálban lévő vajból kent rá a késsel, ami a tányérja mellett volt. Én unottan sétáltam a székemhez, és levetettem magam. Elvettem egy kis kenyeret és sajtot, majd azt kezdtem majszolni. Őszintén, a reggeli majdnem fulladásom után nem voltam annyira éhes, mint ezek ketten. Bélhangos ott állt, karba tett kampóval és nézte, ahogy eszünk. Pár perc múlva megszólalt.

- Úgy spóroljatok, hogy ez a napi kajátok! Hofferson asszony küldte a kenyeret, Pozdorja és Kübli a halat és akármekkora csoda, de még Penész is adott káposztát!

- Fúj! –szólaltunk fel egyszerre testvéreimmel.

Nem azért, Penész káposztája a legjobb a Hét Tengeren, de magát a férfit gyűlöljük. Nem elég, hogy egy bűzös vénember, még ott van Gomba, a báránya, akit házikedvencként tart, pedig milyen jó kis bárányborda lenne belőle! Állítólag a volt feleségei portréi alatt ott van a birkáé is. Persze ezt senki sem bizonyította még be. Egy másik történet szerint, aki bemegy Penész házába, az többé nem jön ki onnan. Mit ne mondjak, utálatos és büdös a vén fráter, ezért is lakik jó messze a falutól, a hegy másik felén, elég magasan. Őszintén, néha kívántam azt, hogy essen le, vagy ragadja el egy sárkány. Ja, nem mellesleg gyűlöli a sárkányokat. Én meg őt…

- Ne sipákoljatok! Szeretitek a káposztát, nem? –értetlenkedett Beles.

- Én nem –mondta Hablaty, majd felállt az asztaltól. – Kösz a kaját! Mentem… rajzolni –indult volna el fel a szobánkba, de Bélhangos elkapta a mellényét és visszarántotta.

- Ácsi, kishaver! Neked dolgod van a műhelybe! Kardok, pajzsok, szekercék! Nyomás! –mondta, miközben az ajtó felé emelte az öcsémet. Hablaty szemében akkor fény gyúlt. Talán ő az egyetlen ezen a nyavalyás szigeten, aki szeret ott dolgozni. Mindig kreatív gyerek volt, és miután csak Josette barátkozott vele, így a kovácsolás lett a mindene. Minden fortélyt ismer, bármit megcsinál, tervezget új fegyvereket és pajzsmintákat. Esküszöm, a virágos pajzs lett a legjobb! Ja, azt mi csináltuk…

- Örömmel! –mosolyodott el, majd azzal kirontott a házból és szaladt a műhelybe. A kovács megrázta a fejét.

- Apja fia –motyogta. Alkonyra néztem.

- Pont ezt mondtam reggel!

- Nem, ezt én mondtam –motyogta félig teli szájjal.

- Mindegy. Bélhangos, nem tudod, hogy apa hová tűnt? –pillantottam a kovácsra. Erre ő felsóhajtott.

- Apátok épp úton van Tamaranra, egy délnyugati viking néphez, a Belső-tenger szélére. Reméljük, hogy elfogadják a szövetséget és apád hamarosan hazatér.

- Messze van ez a Tamarkan? –kérdezte Alkony, közben a száját törölgetve.

- Tamaran! És eléggé. Egy hét az út oda-vissza. Jó széllel hat nap.

- Szóval, apa két hétig távol lesz? És nem vitt el téged? Vagy Morgópócot? Biztos lehet a dolgában! –mondtam, közben felhörpintve a kevés jaktejet, ami a korsómba maradt.

- Nem. Csak eléjük ment, legrosszabb esetben késő este megjönnek. Ebből viszont az következik, hogy ti mind dolgozni fogtok a műhelybe! –jelentette ki. Erre a mondatra kiköptem a tejet, amit akkor akartam lenyelni. Persze, pont telibe találtam Alkonyt… vagyis, majdnem, ugyanis ő is épp ezt tette, így a két „tejsugár” egymásba csapódott. Pár csepp elért mindkettőnket, de amúgy nem áztunk el. Helyette fuldokolva köhögni kezdtünk. Valószínűleg nem csak én nyeltem félre. Beles a szemét forgatva nézte, ahogy az asztalt verve „küzdünk”, majd mikor végre abbahagytuk, felsóhajtott. – Ennyire azért ne tolongjatok a munkáért!

- Már elnézést! –kezdte Alkony, de a köhögés utórohama megfékezte. – Én nem –Köhögés. – fogok –Köhögés. – dolgozni!

- Pedig kénytelen leszel. Ha nem a műhelybe, akkor máshol. De nem fogtok itthon ülni és semmit sem csinálni egész délután, megint! Apátok azt mondta, hogy mikor megjönnek a vendégeink, dolgoznotok kell, hogy megmutassuk, a főnök gyerekei is besegítenek. És holnap várlak titeket az edzésen! Lehetőleg ne rendezzetek jelenetet!

- Figyelj, lehetetlent kérsz! –mondtam, miközben felálltam az asztaltól. – Mindig kell valami jelenet. Mindig! Ha ellenség jön, ha szövetséges-jelölt. Nekünk kutya kötelességünk valami felejthetetlent alkotni. Hogy jó sokáig az eszükbe véssük, egy Haddock nem játék. Ki tudja, mit találunk most ki –rántottam vállat, majd betoltam a széket. Beles összehúzta a szemeit.

- Ezek az emberek veszélyesek, Hajnal. Ne akarj bajba kerülni a felelőtlenséged miatt! Megint –mondta. Felnevettem.

- Ugyan már, Bélhangos. Jól tudod, hogy mindig, minden körülmények között keresem a bajt.

- A végén hozzá mész feleségül! –szállt be Alkony a beszélgetésbe. Közben elkezdtük összeszedni a tányérokat.

- Lehetséges. Ha kedves, tiszteletben tartja, vagy esetleg pártolja a nézeteimet, elviseli a düh- és bolondságkitöréseimet és még jól is néz ki… bármi megtörténhet –mosolyogtam, de közben azon agyaltam, van-e egyáltalán olyan szó, hogy bolondságkitörés, vagy magam találtam ki. Oké, tudok hülyeségeket mondani, annyi szent, mint Thor pörölye.

- Finnyás –morogta, miközben kivette a kezemből a tányért és elindult a mosogatódézsa felé. Bélhangos a homlokát dörzsölte.

- Kérlek! Most az egyszer ne csináljatok semmi rosszat! Megyek, mert a végén az öcsétek felrobbantja a műhelyet –indult el, viszont mielőtt kilépett volna a magától nyílódó ajtón, még visszanézett rám. – Te és Alkony vállaljatok munkát valahol! Mindegy hol, de mutassátok meg a tamarani félnótásoknak, hogy miből faragták a Haddockokat!

- Vegyem versenynek? –kérdeztem pimasz mosollyal.

- Vedd kihívásnak! –válaszolta, majd kilépett a házból, erősen becsapva az ajtót, amely ismét megnyikkant.

- Hallottad! –fordultam Alkony felé, aki kíváncsian felnézett rám, miközben eltörölte az utolsó tányért. Mosolyogva sétáltam a legközelebbi székhez és leültem. – Ma sem csinálunk semmit!

- Ó, azt csak hiszed! Én kitakarítok itthon, sőt még az ajtót is megcsinálom! Ha vendégek jönnek, akkor apa ide is elhozza őket és nem akarok azzal szégyenkezni, sőt inkább azt nem szeretném, hogy ő szégyenkezzen, mert disznóól van itthon! Te, drága nővérem, fogod magad, fogsz egy… akármicsodát és kimész az erdőbe fáért, hogy ebédet és vacsorát tudjunk csinálni, amibe szintén segíteni fogsz, mert ha nem, akkor betetetlek a műhelybe, vagy ami még jobb, elrakattatom veled a Siklópályát! Világosan beszéltem?! –hadarta szinte kiabálva, tűzvörös fejjel az idegességtől, mire kissé megszeppenve néztem rá. Szemöldököm a homlokomon volt, szemeim kikerekedtek, lehúztam a szám, egyszóval, fantasztikusan néztem ki. Ennyit arról, hogy ő nem fog dolgozni. Tipikus. Kettő gyors pislogás után épp megszólaltam volna, de közbevágott. – Azt ne merd nekem mondani, hogy semmit sem csinálsz, mert kitekerem a nyakadat!

- Oké, anya! Megértettem! –hangsúlyoztam ki a megszólítást, közben pedig lassan felálltam a székről és védekezően magam elé emeltem a kezeimet. – Nem kell azonnal a torkomnak esni! Elmegyek fáért, és amikor visszajöttem főzünk valami finomat, oké? –kérdeztem a lehető leghiggadtabban, mire sóhajtott egyet, ezzel látszólag lenyugodva.

- Oké –válaszolt egy lágyabb hangon. Imádom a hirtelen kitöréseit. Majdnem olyanok, mint az enyémek, csak én ugyebár, mint ezt az Arénában is bizonyítottam, neki is ugrok az embereknek. Persze, csak ha sértegetnek engem, vagy a családomat, vagy a barátaimat. Alkony is ilyen, de nála ezek ritkábbak, és ő gyorsabban lenyugszik, nekem vele ellentétben kell jó pár perc, hogy kiéljem a dühöm valamin, vagy épp valakin, attól függ, hogy Miguel a közelben van e. Hablaty meg maga a nyugalom, őt tényleg nagyon nehéz kihozni a sodrából, legalábbis még nem láttam olyan vadnak, mint nővéremet, vagy engem. – És mi lesz az ebéd? Na meg a vacsi? Valószínűleg itt esznek, és így nem tudom hány főre csináljunk kaját, meg alapanyag is kell. Egy nagyobb asztalra is szükség van, na meg székekre és… Istenek, ki az az idióta, aki kitalálta a vendéglátást?! –nézett az égre… igazából, a plafonra, de mindegy. Ezen persze jót kacagtam.

- Figyelj, mondom a tervet –váltottam valamivel komolyabb hangra, mégis érződött benne, hogy jót mulatok. – Én elmegyek fáért. Te rendet teszel fent, közbe kitalálod, mit csináljunk és, ha még marad időd, beszerzed a hozzávalókat, ha nem, akkor kettészedjük a dolgokat és elmegyünk, ha hazaértem. Ketten szépen elkészítjük az ebédet, eszünk, délután pedig kitaláljuk mi lesz a vacsi, mert apa nagyon nagy valószínűséggel nem fog hazaérni estig. Rendben?

- Csak egy apróság –mondta. Tudtam! Mindig talál valamit minden ötletembe, amit kritizálni tud! Jó, általában igaza is van, de akkor is! – Mi van, ha apa előbb ér haza? Például… két-három óra múlva?

- Még nem tárgyaltak. Ha olyan nép ez, ahogy Bélhangos mondta, akkor ez a megbeszélés egy-másfél órát fog igénybe venni. Akkor a körbevezetés sem maradhat el, amit hatalmas valószínűséggel egyikünknek kell végezni és az sem egy rövid túra. Mivel én nem tudok olyan jól főzni, te kimented magad és megcsinálod a kaját, én pedig intézem az idegenvezetést. Megegyeztünk?

- Meg –mosolyodott el, majd elkomolyodott. – Indulás fáért!

- Megyek –sóhajtottam. Leakasztottam az ajtó mellől a szütyőmet, tettem bele kenyeret, sajtot, meg egy dugi halat, hátha találkozok sárkánnyal. Alkony felvont szemöldökkel figyelt, pillantásából ki lehetett olvasni: „Nem kirándulni mész, hanem fát szedni!”. Szem forgatva elindultam a hátsó ajtó felé. Mielőtt kimentem volna visszafordultam. – Csak gyújtós kell, nem?

- Nem, észlény! Nincs tele a raktár tuskóval, hozz azt is pár szekérrel! –forgatta a szemeit. Erre komor arckifejezéssel néztem rá, hogy most ne szórakozzon velem. – Igen, Hajnal. Csak kisebb, szárazabb ágakat hozzál gyújtósnak. Tuskó van itthon is –intett a lépcső alá, ami tele volt tömve kisebb tönkökre hasogatott fával.

Egy affajta hozzám méltóan gúnyos „Köszönöm!” mosolyt dobtam felé, majd mikor megfordultam a plafonra néztem és azt kérdeztem magamtól, hogy áldhattak meg az istenek egy ilyen ikertesóval. Ezen agyalva vetettem neki magam a hegy mögött húzódó, sűrű, sárkányokkal teli fenyőerdőnek… vagyis csak majdnem, mivel Alkony ismét utánam kiáltott.

- Ja, Hajnal! Ha találsz pletykabogyót, örülnék neki, ha hoznál! –hallatszott bentről.

- Oké! –kiabáltam vissza, majd nagyot sóhajtva felkaptam az ajtó mellett álló kosarat, és most már tényleg elindultam.

Nos, ez lenne a 3. fejezet. Tudom, annyira nem nagy szám, de a következők izgalmasabbak lesznek, ígérem! Szokás szerint, hétvégén érkezik a 4. rész, ahol hősnőnk egy nem mindennapi dologgal találja szemben magát.

Addig is sziasztok! :)