Prológus

Kislány koromban édesapám sosem mesélt nekem. Sosem ült oda mellém az ágyam szélére, hogy történeteket mondjon altatóként, így nem ismertem az esti mese fogalmát. Habár, ez valamilyen szinten érthető is volt, a vikingek nem épp erről voltak híresek. Apám szerint a mesék butaságok, nem szoktatott rájuk engem. Azt akarta, hogy a valós világban éljek, ahogy ő is. Hogy reálisan lássam a dolgokat, mint ő. Így ha alkalomadtán volt rám egy kis ideje esténként – ugyanis az én édesapám nagyon elfoglalt ember volt –, nem kitalációkkal tömte a fejem, mint minden más szülő. Ő harcokról regélt, amikben részt vett és megélt. Csatákról két viking törzs közt, ahonnan mi kerültünk ki győztesként. Ha pedig nem a vérontásról tartott szentbeszédet, jött a másik nagy kedvencem – a politika. Mert persze az én szociális nevelésemet már korán el kellett kezdeni. Talán ezért lehet az, hogy kicsit agresszív gyerek voltam anno.

Bezzeg a többi gyerek! Nekik mindenről meséltek. Koboldokról, manókról, tündérekről, sellőkről, mindenféle kitalált lényről. Ők ismerték a világunk regéit, tőlük tudtam meg én is. Szentül hittem, hogy azok, amiket mondanak nekem, úgy is történtek.

De voltak dolgok, amiket ők sem tudtak: népünk keletkezésének történetét. Ezt a témát senki sem feszegette, csak felszínesen ismertük a sztorit I. Erikről.

Ezért hát, végül édesanyámnál kérdeztem rá először, nem is sokkal a halála előtt. Ő pedig elmesélte nekem.

Azt beszélte, hogy a mi kis világunk, Fantázia, a föld, ahol a képzelet szabja a határokat, sok ezer éves, így a pontos keletkezési körülményei ismeretlenek. Senki sem tudja, hogy jött létre ez a hatalmas hely, honnan vannak a szigetek, a víz, a föld, a fény és a levegő. Annyi viszont biztos, hogy a mindenség kezdetekor nem léteztek emberek. Csak természetfeletti lények laktak itt, akik csak hasonlítottak ránk, vikingekre. Boszorkányok és más gonosz teremtmények. Mégis mindenhol harmónia és béke uralkodott, a rendet semmi sem zavarta. A természet járta a maga körforgását. Voltak növények, voltak, akik növényeket ettek, és voltak, akik növényevőket. Ritkán a húsevőket is levadászták. A tápláléklánc csúcsát, a vadászok vadászait, a csúcsragadozókat egyetlen lény képviselte, s annak megannyi fajtája. Ezek nem mások, mint a sárkányok.

Ezek a lények jelentették Fantázia uralkodó fajait. Nem csak kiváló vadászok voltak, hanem rendkívül furfangosak, intelligensek is. Nem volt lény, ki szembeszállt volna velük. Ugyanis ők voltak az őket képviselő istennő, Xypia legfőbb harcosai. Mert bár a föld keletkezése kérdéses, mindenki egyetértett abban, hogy ő teremtette a sárkányokat. A szóbeszéd legalábbis így tartotta. Hisz a mi jó Odinunk nem szabadított volna ránk ilyen istencsapásokat.

Édesanyám különös istennőnek írta le Xypiát. Nem tartozott Odinékhoz, egy egész más istencsoport királynője volt. Egy Ég nevezetű helyen uralkodott. Ő és Odin egyfajta riválisok voltak. Nem szabadott elfogadnom őt, mert rossz. Vagyis, mindenkinek ezt kellett mondanom. Nem mintha elfogadott lett volna a régi istenek neveinek emlegetése.

De térjünk vissza a lényegre.

Xypia szeretett lent járni Fantázián. Látni a remekműveit, a sárkányokat. Az elsők, és az ő személyes kedvencei a Fúriák voltak. Ez a gyűjtőnév tíz fajt foglalt magába, minden sárkány legfőbbjeit: az Éj-, a Hó-, az Óceán-, a Barlang-, a Füst-, a Láng-, a Vihar-, a Terror-, a Szél- és az Árnyfúriákat. Hatalmas erőkkel rendelkező sárkányok voltak ezek. A legerősebbek, akiket Xypia megáldott, képesek voltak alakot is váltani – emberré változni. Területük fedte egész északot és az északkeleti, valamint északnyugati részeket. Persze, ez nem jelenti azt, hogy csak és kizárólag Fúriák éltek ott. Nagy számban lakták manók, trollok, szirének és sellők is, de megfordultak arra angónok és hermionok is. Mint mondtam, békességben, harmóniában.

Egy ideig…

Egy nap ugyanis, Odin, Asgard főistene megunta, hogy nincs senki az isteneken kívül, aki terjeszti tetteinek történeteit. Mert bár Xypiának ott voltak a boszorkányai és más egyéb lényei, neki nem volt ott semmije. Ezért hát, Xypia beleegyezése nélkül embereket, pontosabban vikingeket telepített a Fúriák birodalmának szívébe. Egy barbárnak tűnő népet, akik igazából a kezdetekben nagyon szelídek, barátságosak voltak. Nyolc hatalmas hajó volt tele viking férfiakkal és nőkkel, és pár napi élelemmel. Egyenesen az Éjfúriák királyának szigete felé tartottak, ahol Xypia is élt. Az istennő először barátságosan fogadta a hajókat. I. Erikkel, a vikingek vezérével, a mi nagy ősünkkel, nagy nehezen megegyezésre jutottak. Megengedte a népnek, hogy betelepítsék az egyik szigetet, amit a sárkányok és más lények nem használnak, ha egy teremtményt sem bántanak. Annak a szigetnek, amit kaptak, a Hibbant-sziget nevet adták – ez a mi földünk. Hogy miért? Máig is rejtély övezi.

Így a népem, a vikingek, benépesítették az egész szigetet. Halásztunk, vadásztunk, túléltünk. Fát vágtunk, amiből házakat építettünk és szép lassan egy egész falu rajzolódott ki a zöld mindenségben. Az akkori vikingek nagyon jámbor emberek voltak, kerülték a csatározásokat és Odinban hittek, de Xypia hatalmát sem tagadták meg. Viszont tudták és érezték, hogy az istennő csak megtűri őket a területén.

Aztán a vikingek egyre csak gyarapodtak. Odin még több embert telepített a sárkányok földjére, hogy még többen híreszteljék tetteit. Xypia persze ezt nem tűrte szótlanul. Viharistennő lévén hatalmas viharokkal ajándékozta meg a hajósokat, mindent elsöprő esőzéseket és villámzáport hozott rájuk. De ez sem volt elég. Nem tudta megállítani az emberek népesedését. Viszont nem tűrt vereséget.

És ennek nemsoká jelét is adta. Nővére, Gwendolin tanácsára átkot szórt az emberek egy részére, bár ezt őseink sokáig nem vették észre. De érezték a változást, amit a nő indított el bennük. A saját oldalára állította a vikingek egynegyedét. Olyan varázslat érte őket, amitől hatalommal ruháztattak fel, de ezzel együtt megváltoztatta a nézetüket is. Csak a fantáziai isteneknek engedelmeskedtek, ezzel pedig Xypia szinte hadsereget szervezett belőlük és a sárkányokból. Ők lettek a Kívülállók. A vikingek által legjobban megvetett és gyűlölt lények egész Fantáziában.

Így hát az emberek elkezdték megtanulni megvédeni magukat. Mert bár ártalmatlannak tűntek, ez adta nekik a hatalmat. Fegyvereket, amik képesek kiontani több száz életet – akár sárkányét, akár Kívülállóét. Népünk egyre harciasabb lett, mesterségeket tanult ki és kiváló harcosokká képeztük magunkat. Az északi vikinget híresek lettek fosztogató és harcos életmódjukról, senki sem mert szembeszállni velük.

A mi jóságos Odinunk pontosan tudta, hogy tette nagy hatással lesz mindenkire. Mivel Xypia és ő nem egy valláshoz tartoztak, nem egy családhoz, nem egyeztek a gyökereik, így mindenki pontosan tudta, mi lesz ennek a macska-egér játéknak a végkimenetele: egy háború.

Csakhogy teltek az évek, évtizedek, kutyafuttában loholt minden a feledés homályába. A vikingek messze kerülték a sárkányokat és ez fordítva is igaz volt. Az istenek ötven esztendeje várták a csatát, mindhiába. Fiatalságukból mit sem vesztettek, ugyanolyan tündöklők és életerősek voltak, mint hajdanán. Bár mi volt ötven év egy halhatatlannak?

Úgy tartották, Xypia öccse, Xavier egyre kezdett megbarátkozni az emberekkel. Hála nekik és a hermionoknak, kiváló kovács és még jobb kardforgató lett belőle, kitanulta a halandók tudásának csínját-bínját. Minden halandó elbújhatott mögötte. Az istenek között sem volt mersze senkinek kiállni ellene. Utazása során készített egy kardot, amit hermionok által bányászott legerősebb kövekből kikevert acélból kovácsolt, de a saját varázslata tett elpusztíthatatlanná. Az emberek azt hitték, a legnagyobb mágia rejlik a fegyverben, ami halhatatlanná teheti használóját, így az Időtlen nevet adták neki. Emellett, hálául az emberek segítségének, megteremtette az angyalokat, a lényeket, akik tisztábbak voltak mindenkinél és legfőbb feladatuk a halandók védelme és jócselekedetre sarkallása volt. De persze angyalok nem léteznek. Egy vikingnek nincs szüksége védelmezőre, ezt vallottuk.

Mi, vikingek emellett eléggé babonásak vagyunk. Jósokkal mondattunk jövendőt. Néhány jós azonban nem a Nornák segítségével jósolt, hanem Gwendolinéval, aki Xypia ikertestvére volt. Bár ez ment neki magától is, volt egy kis tárgya, amit Kígyónak kereszteltek el, hisz használatakor élénkzöld füstkígyók tekeregtek a levegőben. Senki sem tudta, mi lehet ez. Csak azt tudtuk, hogy mérhetetlen erő rejlik benne. Hisz istennő volt, a Nornákhoz hasonló, de sokkal erősebb náluk. Egy személyben volt a múlt, a jelen és a jövő. Mindenről tudott.

Xypia velük ellentétben lassabban békélt meg az emberek jelenlétével. Még mindig toborozta a Kívülállókat és sárkányokat, készült a csatára. Hatalma nyílt arra, hogy elképesztő erejű kristályokat készítsen, amik segítségével átjárót lehetett nyitni egy helyre, ahol megtalálható volt egy másik kristály. Ezzel csak azoknak a népeknek az uralkodóját ajándékozta meg, aki képes volt békét kötni a sárkányokkal. Például az angónok, a hermionok és a lidércek. Ezért is nevezték ezeket Ugróknak.

Népünk tisztában volt azzal, hogy ők hatalommal rendelkező istenek és nem félnek elpusztítani mindenkit, ha rosszat cselekednek. Tudtuk, hogy Xypia mekkora sereggel rendelkezik, hogy a sárkányok mind az ő oldalán állnak, nem beszélve a lidércekről, a hermionokról és az angónokról, akik nem nagyon tűrik a jelenlétüket. Bár már akkoriban is zavart minket, hogy a manók és a trollok éjszakánként ellopják a zoknikat, de nem szólaltunk fel az ügy érdekében. Mert bár vad volt a mi népünk, de hülye nem, tudták, hogy ebben a világban ők az idegenek. A sellők persze messze kerültek minden emberlakta szigetet. Nem tetszett nekik a háló, amivel halakra vadásztunk, sem a bot, ami szintén halászatra szolgál. Csak arra gondoltak, hogy ők is beleakadhatnak, ezt pedig nem kockáztatták. Jól is tették.

Eltelt még öt év. Mindenhol béke, és viszonylagos nyugalom.

De persze semmi sem tartott örökké.

Egy nap, az első, vikingekkel betelepített szigeten, Hibbant-szigeten, a mi szigetünkön egy sárkányt láttak meg az erdőben ólálkodni. Nem tellett sok időbe, a lény meg is közelítette a falut. Egy embergyermeket kísért, aki aznap elkóborolt. I. Erik unokája, fiának egyetlen fia és örököse volt az a gyermek. Őseink elkapták a sárkányt és bezárták. Nem akármilyen hüllő volt az. Egy Éjfúria volt. Méghozzá a Herceg, akit Xypia felruházott az átalakulás képességével. Beszélte a viking nyelvet, még ha törve is. Azt mondta, vaddisznók támadtak a gyermekre, azoktól védte meg, hálásnak kellene lenniük neki, nem így bánni vele.

Első vezérünk azonnal hajóba is szállt és meglátogatta az Éjfúriakirályt, hogy tisztázzák a dolgokat. Csakhogy volt köztünk olyan bolond személy, aki háborút akart. Megölte a herceget, a bőréből köpenyt készített, a fejét pedig dárdára tűzte. Felosont a hajónkra és Erikkel ment az Éjfúriákhoz.

Hogy mi történt ott, örök kérdés. Csak a hajó érkezett vissza, rajta dicső vezérünk lándzsára szúrt fejével és az üzenettel: „Ezt a Hercegért! ”. Mindenki számára világos volt a hadüzenet.

A hír rettentő gyorsan terjedt. Szigetről szigetre jutott az értesítés a sárkányok hazugságáról és arról, hogy a Sárkánykirály végzett I. Erikkel és teljes kíséretével, majd Xypia hadat üzent. Mindenki háborúra készült. Minden nép dühöngött. A hegyes fülűek – angónok, lidércek és hermionok – mind Xypia pártját fogták, csakhogy az istennő nem hagyta őket harcolni. Sárkánysereggel készültek a csatára, maga mellé állította a Kívülállókat, az embereket, akiket megátkozott.

Népünk további, tiszta része közös erővel támadta a Fúriakirály szigetét, sőt minden sárkányt és misztikus lényt ezrére gyilkoltak. Odin velünk volt, oltalmazott és támogatott minket, hősi halált halt embereink pedig méltó helyet kaptak a Valhallában.

Két hónapig tartott a harc. Nem maradtak feljegyzések és semmi emlék. Ha volt is bárki, aki emlékezett rá, nem beszélt róla. A földet emberek és sárkányok tízezreinek vére festette vörösre. Mi álltunk nyerésre, hisz minket Odin és a többi isten segített.

A viharistennőnek elege lett. Xypia szabadjára engedte az ereje egy részét, ami sikolyként süvített át a véres harcokon. Mint egy hívó szó.

Abban a pillanatban két sárkány ereszkedett alá a felhőknek. Minden sárkány közül a leghatalmasabbak, amiket emberi szem még sosem látott, csak legenda szavalt róla. A Káoszfúria és a Harmóniafúria. A harc abbamaradt. A két sárkány tiszteletet parancsolva szállt le a dulakodó felek közé. A sárkányok törzset, míg a Kívülállók térdet, s fejet hajtottak az Ősi Sárkányoknak. A halandók ámultak. Mind a Harmóniafúria magabiztos, mégis szelíd megjelenésén, kinek igéző kék szemeiben határozottság, s a fény szinte szivárványként táncolt végig ezüst pikkelyein, ezzel csaknem angyalivá téve a lényt. Mind a Káoszfúria erőteljes, vad habitusán, akinek dühösen villogó zöld szemei a frászt hozta mindenkire, és az emellé társuló sárga-fekete látszat mintha egy ördögöt, egy démont keltett volna életre benne. Aztán alakot váltottak, emberré változtak.

De persze egy vikinget nem lehet megállítani. Szép előadás volt, de az akció elmaradt. Mi pedig gondoskodtunk róla. Nyílzáport eresztettünk rájuk. Egyik a Káosz, másik a Harmónia mellkasába állt bele, valamint lemészárolta az alakváltókat is, akik képesek voltak sárkánnyá változni. Meghaltak, ez pedig a harc végét jelentette. A legerősebb Kívülállófaj kihalását, a Fúriákét. Ugyanis igen, ők sem voltak mások, mint a többi fertőzött. Vagy talán mégis – erősebbek voltak. Na, igen, voltak.

Csakhogy a Fúriák megölése nem mehetett olyan könnyen. Az erejük elpusztította népünk nagy részét. A túlélők pedig hazamentek. Hisz a sárkányok arra eltűntek, a Kívülállók is felszívódtak. Nekünk az eltűnés egyet jelentett a halállal. Halottnak titulálták az ellenséget, hatalmas áldozati szertartásokat csaptak mindenfelé. Hősi győzelem, hurrá, miénk a föld!

Ez az, amit minden szülő mesél a gyermekének. Igen, megnyertük a csatát. De a háború még tart. Még bőven benne vagyunk.

A Kívülállók nem tűntek sehová, ott bujkálnak közöttünk, ahogy mindig tették. Elmenekültek és lassan benépesítették Fantázia földjét, hisz legtöbbjük halandóba szeretett bele. Persze az emberek átokként tekintettek rájuk. Ahogy a különböző képességek öröklődtek és fejlődtek ki, újabb és újabb neveket találtak ki nekik. Akikről tudták, hogy mik, hamar megölték őket. Bár sokan nagyon jól elrejtették erejüket.

Emellett ott volt egy bizonyos jóslat, amiről csak később hallottam pár babonás véntől. Szóról-szóra idézték, mint valami rémtörténetet, de mindig nevettek és legyintettek a végén, hogy ennek semmi köze a valósághoz. A jóslat így szólt:

Hetedik emberöltő, gyötrelmes végzet,

Élőnek, holtnak Odin nem segíthet.

Ősi istenek hatalma elzárva,

Vár az új világ kiválasztottjára.

Hetedik emberöltő, végzetes sorsok,

Sötéten írják le a sorok.

Fekete jóslat, utolsó láncszem,

Az Ördög tán mégsem oly’ álszent.

Hetedik emberöltő, végítélet kora,

Egy Fúria bosszúja nem szállhat tova.

Istenek csatája, földi halandók vére,

A Hatalmasok harcának koránt sincs még vége.

Hetedik emberöltő, hazudtak a mondák,

Akit jónak hiszel, rosszabb a Halálnál.

Káosz és Harmónia egymásra lel újra,

Csaló vezér jut majd a pokolra.

Akármennyire mondogatta apám, anyám, és mindenki a faluban, hogy ne higgyek ebben, megragadt a fejemben. Az összes sor, így kívülről szavaltam. De ahányszor nekikezdtem, valaki mindig befogta a számat. A végén egyenesen megtiltották, hogy erről beszéljek. Jól nevelt gyerek lévén nem is szóltam többet. De a fejemben mindig forogtak a gondolatok.

Emellett pedig ott volt az a bizonyos időkorlát, amit említett a jóslat: a hetedik emberöltő. Hét emberöltő múlva a Káosz és a Harmónia visszatér, hogy pokolra juttassa a csaló vezért. A hetedik emberöltőben minden kevés lesz, az Ördög eljön, a Fúriák egyesülnek és a vikingeknek lőttek.

És ez a hetedik emberöltő… most van.

Üdv, emberek! :D

Megérkeztem a prológussal, remélem tetszett :)