1. Sárkánycsapda

Sziasztok! :D
Megérkeztem a második évad első részével :) A folytatás remélhetőleg jövő szombaton érkezik :) Remélem tetszeni fog!
Kellemes olvasást! :)



:Hajnalpír…:, kezdett bele Alzira.
- Ki ne mondd! –morrantam rá.
:… ÉN MEGMONDTAM!:
Nagyot sóhajtva vertem a fejem újra a vasrácsba. Az elmúlt két órában Alzira hetvenszer közölte ezt velem. Nem mintha nem lett volna rá oka. Ja, hogy hol voltunk? Egy egoista, magának való sárkánycsapdász… nos… sárkánycsapdájában. Ennek egész vicces története van, de hadd kezdjem az elején.
A nevem Hajnalpír Haddock. Kívülálló vagyok, azon belül Fúria. Édesanyámmal, Valkával és egy hatalmas seregnyi sárkánnyal élek egy jéghegyben, a Nagy Gnúvad oltalma alatt. Van egy sárkányom. Ő egy Hófúria, a neve Alzira, és éppen vele csücsültem egy ketrecbe zárva. Tudni illik, nem bírunk nyugton maradni. A közelben élő csapdászok karmai közül szoktunk kimenteni sárkányokat. Ez például azok közé tartozik, ami nem sült el éppen a legjobban. Ugyanis bent ragadtunk. Megint.
:Én megmondtam!:, közölte újra a sárkány.
- Befejeznéd végre? –szóltam rá már eléggé idegesen. – Szerinted nem tudom?! Épp próbálom kitalálni, mi a francot csináljunk!
:Ó, mert aztán neked olyan fantasztikus ötleteid szoktak lenni, igaz?:, fújtatott. :Megint az lesz, mint ezelőtt. Addig agyalsz a semmin, amíg a kis ficsúr meg nem jön!:
- Muszáj mindent az orrom alá dörgölnöd?!
Nem válaszolt.
- Alzira? Zira, most bedurciztál? Most komolyan nem beszélsz velem? –próbáltam szóra bírni, de sértődötten megemelte az állát és elfordította a fejét. Felhorkantottam. – Jó! Legalább csend lesz…
Nem is beszéltünk egymással vagy fél órán keresztül. Én csak ültem és bámultam ki a rácsok között, figyeltem a kék eget. Valamikor délelőtt járhatott az idő. A Nap nem sütött olyan égetően, de viszonylag felhőtlen volt az ég. Alzirával a reggeli körutunkra indultunk, mikor megtaláltuk a csapdát, benne egy Gronkellel. Csak nem hagyhattuk itt. Ő meg is menekült. Csakhogy Eret számított ránk, így volt egy csapda a csapda körül is… Utálom ezt a pasit…
Tervem az volt. Gondoltam rá, hogy egyszerűen kitöröm a rácsot. De mivel már alapban közel voltunk a bázishoz, azzal nagyon felhívtam volna magamra a figyelmet. Így vártam. Zirának igaza volt. Tényleg Eretre vártam. Egyszerűen be akartam húzni neki. Csak úgy. Csak mert megérdemelné. Csupa-csupa utálatból. És azért is, mert csapdász.
:Én megmondtam…:, szólalt meg Alzira hirtelen. Először nem tudtam, mire céloz, aztán meghallottam a lépteket. Jönnek.
Pár pillanat múlva egy alak jelent meg a ketrec előtt. Fehér bőr, nagy fej, hosszú, fekete haj, kék tetkó az állán, ami még friss volt, a bőr körülötte egészen piros volt még. Eddig nem láttam rajta. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én. És egy kicsivel magasabb. Tudtam róla, hogy nem olyan régen lett elismert sárkányvadász, hála az apjának, aki a nagyhírű Drago Vérdung szolgálatában áll időtlen idők óta. Találkoztam az öreggel is néhányszor, a gyerek kiköpött apja. Dragót még sosem láttam. Bár szerintem senki sem. Aki meg mégis, az már nem él. Bár nem volt kimondottan jó idő, Eret egy vastagnak tűnő mellényt viselt, alkarvédőket, nadrágot és téli bakancsot. Felsőkarja fedetlenül maradt.
Eret egy kis ideig csak bámult, majd felnevetett.
- Nocsak, nocsak, Sárkánylány! Csak nem? –vigyorgott rám gúnyosan.
Felsóhajtottam. Két mondat, és máris az agyamra ment.
- Szia, Eret! Nem ugorhatnánk át ezt a részt és térhetnénk át a kiszabadulásomra? –kérdeztem. A csapdász gúnyosan felnevetett, két társa vele együtt kacagott. Ők idősebbek voltak. Az egyik egy alacsonyabb, duci pasas volt, a másik meg egy nyakigláb, sovány férfi. Hozzájuk is volt már szerencsém… egyszer. Régebb óta szolgálatban vannak, Eret apjának a társai. Ők tapasztaltabbak, mint a kis taknyos.
- Nagyon vicces vagy, de ezúttal nem menekülsz –jelentette ki vigyorogva Eret. Az az önbizalom… az az egó… Összehúztam a szemeimet. Fú, de letöröltem volna azt az elégedett vigyort az arcáról…
- Ezelőtt is ezt mondtad. És azelőtt is. És… jé, azelőtt is. Na, meg azelőtt –emlékeztettem. A vigyora azonnal keserű grimaszba váltott.
- De most nem menekülsz –sziszegett rám, az orrcimpája megremegett. Halvány mosoly ült meg a szám sarkában. Tudtam, hogy kezdem idegesíteni. Hogy jó úton járok a kiakasztása felé.
- Ó, te azt csak hiszed –kuncogtam, próbálva még jobban felhúzni az agyát. – Megint az fog történni, mint ezelőtt. Megjön a társam, kitörök a ketrecből, és felgyújtom az élelemraktárt, valamint a begyűjtött sárkányaid is eltűnnek. Ez már csak így megy. Minden. Egyes. Alkalommal.
Fújtatott egyet.
- Azt hiszed, okos vagy? Hogy túljársz az eszemen?
- Nem hiszem. Tudom.
Eret zöldes, de inkább világosbarnás szemeiben düh villant. Az alacsony férfi szem forgatva csapott rá a ketrec rácsára a kardjával. Alzira felsziszegett.
- Látom, veled van a kis Éjfúriácskád is –vigyorogta a pasas. Összehúztam a szemeimet.
- Hófúria –javítottam ki automatikusan. Zira világéletében nyakra ment, ha valaki leéjfúriázta. És ez átragadt rám. Annyiszor morgott azért, mert a sárkányok (és az emberek) többsége is összekeveri a két fajt, hogy már engem is kezdett felettébb zavarni a másik megnevezés.
- Édes mindegy…
:NEM MINDEGY!:, akadt ki Zira és idegesen rá is fújt a férfira.
- Nem mindegy –tolmácsoltam.
- De igen, az. Mindegy, milyen faj, tökéletes lesz Dragónak. Szép summát kapunk érte –vigyorgott a másik férfi.
:Ó, de még mit nem! Na, idefigyeljetek, ti magatoknak való, patkányból kinyert kis féregivadékok! Ha még egyszer valamelyikkőtök össze mer téveszteni azokkal az önimádó, egoista, semmirekellő, éjszakába beleolvadó, plazmabomba lövő kis szárnyra kapott, fekete GŐTÉKKEL, azt először megsütöm, megeszem, kiköpöm, felgyújtom, megtaposom, széttépem, hibernálom és véglegesen megsemmisítem, VILÁGOS VOLTAM?!:, üvöltött rájuk Alzira. :Én egy Hófúria vagyok, az egyik legnemesebb lény egész Fantázián! Belőlem senki, ismétlem, SENKI sem csinál valami füttyszóra ugró kis pincsikutyát!:
Eret és társai ledermedve nézték a felbőszült sárkányt, akinek az orrából kékes füst szivárgott ki, majd hátráltak egy lépést a ketrectől. Bár nem hallhatták, amit mondd, Alzira szemei akár villámokat is szórhattak volna, úgy villogott bennük a kék ezernyi árnyalata. Nagyon ijesztően festett, ha dühös volt. Olyan volt, mintha nem is ő lenne, hanem egy árnyképe, egy anti-oldala saját magának.
„Ugye tudod, hogy nem hallják?” –kérdeztem tőle a biztonság kedvéért.
:ÚGY NÉZEK KI, MINT AKIT EZ ÉRDEKEL?!:
„Nem igazán…”
:Akkor meg?!:
„Jó, látom hisztis vagy. Szólj, ha abbahagytad.”
- Nem veszi jó néven, ha Éjfúriának nevezik –ráztam a fejem, oda sem figyelve a Hófúria további háborgásaira. Egy biztos: egy mondatban használta a megölni szót a nevemmel, szóval túl sok jóra nem igazán számíthatok. – Ha nem lenne a ketrec, szerintem végetek lenne…
- Nem félek egy sárkánytól –horkantott fel a magasabbik. Sapka volt a fejébe húzva, de még így is kikandikált néhány kósza, szőkésbarna hajszál alóla. Vastag kabátot viselt, állán ott virított a kék tetoválás, mint egyfajta beavatáskor kapott szimbólum, ami jelezte a hovatartozását. Nem tudtam, igazából mi értelme van az egész tetkó-dolognak azon kívül, hogy bűn ronda.
A férfi hangja nem volt túlzottan magabiztos. Éreztem rajta a félelmet. Éreztem, ahogy árad belőlük, mindhármukból a félelem kesernyésen édes illata. Volt egy részem, amelyik szerette ezt érezni, és volt a másik, amelyik megijedt az elsőtől emiatt. Nem akartam egy elmebeteg lenni, aki szereti megfélemlíteni az embereket. Bár be kell valljam, kellemesebb volt, mintha én félnék tőlük.
- Pedig tőle kellene –biccentettem Hófúriám felé.
- Na, elég a bájcsevejből! Dolgunk van! –zökkentett ki minket Eret. – Valahogy el kell vinnünk a kicsikéket Dragóhoz. Adjatok két nyugtatót!
Mielőtt a duci pasas átadhatta volna a tarisznyájából előhúzott köpőcsövet és a hozzá tartozó nyilacskákat Eretnek, sárkánysikoly hasított a csendbe. Mély torokhangból éles sikolyba átmenő, elsőre kellemetlennek ható üvöltés. Túlzottan ismerős, túlzottan megszokott. Megszoktam már ezalatt a másfél év alatt, amit vele töltöttem. Ezer közül felismertem édesanyám sárkányának hangját.
- Már éppen ideje volt! –morogtam az orrom alatt, majd hátráltam pár lépést és nekifutásból, erőből kitörtem a ketrecből. Eret és társai a meglepettségtől hátraestek. Mintha nem is számítottak volna arra, hogy ez fog történni. Pedig ha más nem is, Eret már megszokhatta volna ennyi alkalom után. Felugrottam Alzira nyergébe, aki elrugaszkodott és a magasba emelkedett. Hallottam, ahogy Eret utánunk kiállt, majd íjászokat hív. De mi már túl magasan voltunk ahhoz, hogy eltalálhassanak minket. Próbálkoztak. Nem sikerült. Bár nem igazán tudom, honnan kerültek elő…
Egyenesen anyáék felé vettük az irányt. Ő egy sárkány hátán állt. Hosszú, aranybarna hajfonatai eltűntek a kék-piros-sárga köpenye mögött. Fából faragott páncélt viselt, amin szintén ez a három szín dominált, főleg a kék. Maszkja hasonlított a Nagy Gnúvad fejére, főleg a koronabóbitájára. Görcsösen formázott „szarvak” meredtek előre a maszk elejéből. Kezében egy kampós végű botot tartott, minek felső karmában kicsi, zörgő kövek voltak, melynek furcsa hangja mély hatást gyakorolt a sárkányokra, sőt, kicsit még rám is.
Sárkánya egy Viharszelő. A neve Felhőugró. Nagyméretű, narancssárgás-barnás színű sárkány, négy szárnnyal, valamint bagolyszerű pofával. Hatalmas, sárga szemeiből értelem áradt, egész testéből pedig magabiztosság. Ő rabolta el anyát Hibbant-szigetről, amikor öt éves voltam. Ennek ellenére imádom Felhőugrót, nagyon barátságos és védelmező sárkány. Zirával nem éppen felhőtlen a viszonya, bár Hófúriám sosem jött ki igazán más sárkányokkal.
Ő és anya kiváló összhangban vannak, olyan lelki kapcsolat alakult ki köztük az elmúlt tizennégy év alatt, amit még nem igazán tapasztaltam. Bár, más sárkánylovasokkal sem találkoztam még. Anya megtanult nyereg nélkül repülni Felhőugrón. És igazából több sárkány hátán is meg tud maradni nélküle. Én is próbálkoztam vele. Felhőugrón nagy nehezen meg tudtam maradni… minden más sárkány hátáról konkrétan lebukfenceztem. Nem, ez egy kicsit sem vicces. Mindenesetre, Zira jót nevetett rajtam minden egyes alkalommal.
- Késtél –vigyorogtam anyára, mikor odaértünk mellé. Bár nem láttam át a maszkon, amit viselt, tudtam, hogy mosolyog. Ha velem volt, mindig mosolygott. Másfél éve folyamatosan.
- De most már itt vagyok –felelte. Hangját tompította a sisak, de értettem, amit mond.
- Pont jókor. Zira kezdett nagyon hisztis lenni –nevettem fel.
:Nem vagyok hisztis. Csak ki nem állhatom a srácot. Meg azt, hogy nem hallgatsz rám soha!:
„Makacs vagyok, akárcsak te. Tudod, hogy senkire sem hallgatok.”
:Arra a Damian srácra is hallgattál anno, mikor azt mondta, erre jöjjünk…:
„Az… más. Csak megfogadtam egy tanácsot.”
:Miért, én mit szoktam csinálni, a levegőnek beszélni?!:
„Jaj, fejezd már be, te pihepamacs!” –sóhajtottam fel. Érezhetően megfeszült a nyereg alatt. Gyűlölte, ha így hívom, erre alig egy éve jöttem rá, mikor az egyik sárkány így nevezte. Azóta, ha nagyon idegesít, csak megszólítom ezen a néven, bevágja a durcit és otthagy. Rosszabb esetekben ledob a hátáról. Szerencsére ez most nem történt meg. Alzira tudta, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy csak úgy pördüljön egyet hirtelen… vagyis, nagyon reméltem, hogy így van.
:Fú, ezért megöllek, te két lábon járó sárkányutánzat!:, morogta az orra alatt. Elengedtem a fülem mellett a megnevezést.
- Látom, megint szeretgetitek egymást –jegyezte meg anya. Ő mindig meglátta rajtunk, mikor marakodtunk, annak ellenére, hogy ő nem értette sem Alzirát, sem a gondolataimat. Én néha el tudtam csípni egy-két foszlányt az ő elmélkedéseiből, de nem szoktam folytonosan a fejében turkálni. Egyrészt, illetlenség, másrészt, nem is igazán akartam. Azok az ő személyes dolgai, nekem pedig nincs jogom belekontárkodni.
- Igen, nagyon –sóhajtottam fel. – Nos, mi a terv?
- El kellene terelned a figyelmüket, amíg kiszabadítom a sárkányokat. Gondolom, ezzel nem lesz probléma. Már ha persze Alzira hajlandó segíteni –jegyezte meg anya. Kicsit bátor volt tőlem, de megveregettem a sárkány nyakát, magam válaszoltam helyette.
- Duzzog, de azért segít –mondtam.
:És ha nem?:
„Zira!”
:Zira!:, utánozta a hangomat a szemeit forgatva. Gúnyolódott. Szóval már kezd felengedni, ami egész jó jel.
- Akkor hajrá! Vigyázz magadra! –intett. – Gyerünk, Felhőugró!
Ezzel elkanyarodtak jobbra.
- Akkor… kész vagy, Zira?
A Hófúria nem válaszolt, csak balra dőlt. Egyenesen az élelemraktár felé mentünk, és ez feltűnt az őrségnek is. Riadót fújtak. A kürt éles hangja úgy hasított a délelőtti csendbe, mint egy sárkány sikolya. Több csapat is rám lett uszítva, legtöbbjük íjász volt. Vagy húszan-harmincan próbáltak minket lelőni. Nem ment nekik. Zira, aki bár még mindig haragudott rám kicsit, rémisztő ügyességgel került ki minden lövést. És mi egyre közelebb kerültünk a raktárhoz. Persze onnan is lőttek ránk rendesen.
- Még mindig haragszol rám?
:Igen.:
- Azért ledöntjük a tornyot?
:Még szép!:, mondta.
Pár szárnycsapással magasabbra emelkedett. Mikor már kellőnek ítélte a magasságot, dobott egy szaltót és zuhanórepülésbe kezdett. Erősen kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak hátra a nyeregben. Gyűjteni kezdte a gázt. Az emberek elcsendesedtek. A kürtszó abbamaradt. A levegőt megtöltötte az éles hang, amit a lövedék képezett, s pengeként hasított a csendbe. Alzira lőtt, majd felkapta magát. A lövedék mintha átolvadt volna a raktáron. Egy kis ideig nem is történt semmi a csapdászok menekülésén kívül. Aztán egy robbanás… és a raktár gerendaszerkezete megingott.
Amíg a sárkánycsapdászok velem foglalkoztak, anya kiszabadította a sárkányokat. Nagyjából tíz-tizenöt szabad sárkány szelte az eget. A katapultok tönkretéve. A ketrecek megrongálva. Ereték akkor értek vissza. Amivel először szembesültek, az a káosz volt, amit magunk mögött hagytunk.
Visszairányítottam Alzirát anya mellé, majd megállítottam.
- Azt hiszem, jó munkát végeztünk –bólogattam elégedetten, figyelve, ahogy az élelemraktár megadja magát és összedől.
- Így van. Minden sárkányt kiszabadítottunk -mosolygott rám anya. Neki ez volt a legfontosabb. Nem akartam elszontyolítani azzal, hogy azt mondom, én élveztem a rombolást is. Pedig élveztem. A kelleténél jobban. De nem volt olyan isten, amiért ezt megmondtam volna neki… vagy másnak. Nem mintha a társas életem anyámon és a sárkányokon kívül jelentett volna valamit.
Egy kis ideig csendben figyeltem, ahogy az élelemraktár utolsó darabjai is földet érnek. Hallgattam a puffanásokat. A recsegve darabokra törő hordókat és ládákat, a tartógerendák roppanását, a szikra kövekre törését. Hatalmas porfelhő szállt a magasba. Emberek kiabáltak. Furcsa érzés szaladt végig a testemen. A legijesztőbb az volt, mikor tudatosult bennem, immár nem tudom hányadára, hogy ez nem bűntudat.
- Menjünk haza –rántott ki anya hangja a merengésből. Mosolyogva irányba fordította Felhőugrót. Zira és én pedig követtük őket, ahogy az összes immár szabad sárkány.

Megjegyzések

  1. Huhuhú! Ez nagyon jó volt! *-* Határozottam megérte várni! Egyszerűen úgy tudsz írni, hogy hol szakadok a röhögéstől, hol meg a körmömet rágom idegesen...de tényleg. Hogy a csodába csinálod? XD A Zira-duzzogás nagyon tetszett, de hát ő ilyen XD És ezért is bírjuk :D
    A toronynak meg...bumm. Egy Fúria plusz egy Hófúria simán lerendez egy ilyen kis piti építményt XD Nagyon tessék sietni a folytatással, és, csak hogy tudd, még mindig szuper vagy Mester :) <3 (na jó, most akkor mondd el a titkod...tudom ám, hogy kis ufók segítenek neked megírni a részeket :P)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Skira! *-* Igyekszem, és fogalmam sincs, mit értesz a "Hogy csinálod?" kérdés alatt... Én csak gépelek ;) Zira pedig... Hát, ő nem fog változni XD
      Sietek, ahogy csak tudok! Ha minden jól megy, szombaton vagy vasárnap hozom a folytatást ;) ❤
      (És igen, lebuktam, összejátszok az ufókkal! Én segítek nekik a gabonakörökkel, ők pedig nekem a részekkel. Mindent bevallok! :P)

      Törlés
  2. Enikő, drága... te engem elkényeztetsz... tudod, hogy sárkányvadász-mániám van.... kivételesen nem akarlak megölni. Mondom kivételesen.
    Hű... ALZIRA MEGMONDTA. Pihepamacs... ááááá XDDDD Ereeeet Odinra... (Janka, én ezt nem írtam le!), Valka... Valka fanklub is kell! Alzirát még mindig csókoltatom XD ROBBANÁS!!!! KI A NYAVALYA NEM ÉLVEZNÉ HA ROMBOLHATNA RÁADÁSUL CSAPDÁSZOK AKÁRMIJÉT???!!! HAJNALPÍR, HIVATALOSAN IS BARÁTOK VAGYUNK!!!!!!
    Tudod, hogy kell felcsigázni embereket. Ördögi arcomat lásd a sötétben, de ennyi fenyegetés épp elég, mennem kell olvasni :P
    (UI: HOL. VAN. JOSÉ???!!!!)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, cicám, elkényeztetlek, mint látod XD
      Igen, Zira mindent megmond. Az én kis pihepamacsom *-* Eret az Eret, Valka az Valka, Alzira meg csókoltatva van, átadom neki XD
      Robbantani pedig szeretünk XD Oké, Trix, átadom neki XD
      (UI: JOSÉ. MAJD. LESZ. DE. NEM. MOST!!!!!)

      Törlés
  3. Fúúú, Enikő... most hálát adok az isteneknek, hogy végre van wifim, és elolvashattam a részt... te, te... Egyetértek Skirával, mindig tudtuk, hogy a földönkívüliek oldalán állsz! XD
    Trixivel is egyetértek.... ROMBOLNI JÓ!!! XD
    Na, mondanám, hogy siess a folytatással, halálra fenyegetnélek, de... megyek, olvasok tovább :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi Kled! *-*
      Igen, igen, fény derült a kis titkomra, mindent bevallottam XD
      Igen, tudom, rombolni jó. Lesz is még ;)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Közlemény

30. A törődés varázsa

14. Melódia