2. A térkép utat mutat

Sziasztok! :)
Megérkeztem a folytatással :) Remélem elnyeri a tetszéseteket :)
Kellemes olvasást! :)

Anyával egyenesen a fészekbe mentünk. A fészek nem más volt, mint a hatalmas jéghegy, amire ráleltem másfél évvel ezelőtt. Ez volt az a hely, amire véletlenül találtam rá, mikor Alzira és én menedéket kerestünk egy vihar elől. Köztudottan mindketten ki nem állhatjuk a viharokat, én meg aztán főleg. Mivel Fúria vagyok, a hallásom sokkal kifinomultabb, mint egy átlagemberé, ezért is van, hogy egy vihar számomra a kénköves poklot jelenti. Nem azért, mert félek, hanem mert sokkal élesebben érzékelem a villámokat és a dörgéseket, meg azt, hogy a szél a sziklákhoz csapja a tengert. Ennyi az oka, nem több.

Felhőugró kecsesen landolt a hideg, szürke sziklán, mikor beértünk. Ha mondhatom így, Zira kecsesebben. Alzira világéletében egy úri hölgy volt. Akármennyire is próbálta néha leplezni, gyakran mutatkoztak rajt az árulkodó jelek, mint például a járása, a landolása, a felszállása, maga a repülése, és természetesen a királynős megsértődései a legapróbb dolgokon is. Ez teszi őt azzá, aki. Anya szerint ebből a sok mindenből két dolgot vettem át: a járást és a megsértődést. Nem értem, miről beszél. Én nem szoktam megsértődni, királynősen meg aztán főleg nem sétálok.

- Szép mentés volt –ismételtem meg, mikor leszálltam a nyeregből. Anya csak felnevetett.

- Igen. Rengeteg sárkányt mentettünk meg –ismételte ő is, amit alig fél órával ezelőtt mondott.

„És romboltunk is…” –tettem hozzá gondolatban. Ismét elöntött az az egyszerre szorongató, de kellemesen bizsergő érzés, mint mindig, amikor csak a rombolásra gondolok. Tudom, hogy rossz… már amennyire… de akkor is rendkívül jól tudott esni néha.

Elindultunk kifelé, a nyílt tér irányába. Egy hosszú barlangfolyosón kellett átcaplatnunk hozzá, majd mászni egy kicsit, és már kint is voltunk a szabadban.

Az első, amit meglát az ember, az egy hatalmas sziklaoszlop, amik körül sárkányok repülnek ezer és ezer színben, akár egy színörvény. Minden zöld és szürke, valamint jeges halvány mentaszínű, bár az is a zöld egyik árnyalata… mindegy! Rengeteg sárkány él itt. Mindannyian az alfa, a Nagy Gnúvad oltalma alatt. Ez a sárkány, ez az óriás, talán nagyobb magánál a Vörös Halálnál is, a sárkánykirálynőnél. Ez viszont, ez a faj, ez a sárkány, maga a sárkánykirály. Anya legalábbis ezt mondta.

Anya és én, nyomunkban a két sárkánnyal, egyenesen a kiemelkedés szélére sétáltunk. Minden olyan nyugodt volt. A bébisárkányok játszottak mindenfelé, szüleik pedig csak figyelték őket. Tényleg élmény volt egyszerűen csak nézni őket. Nagyon mókásak.

A Nagy Gnúvad felnézett ránk. Hatalmas, hófehér sárkány volt. Koronabóbitája sok nagy… hát… kinövésből állt. Szárnyai olyan kicsik a testéhez képest, hogy repülni lehetetlen volt velük. Felemelkedett a vízből, ami csak bokáig ért neki. Szembenézett velünk. Szembenézett velem. Hatalmas, kék szemeivel egyenesen engem fürkészett. Hidegek voltak, megborzongtam, ahányszor csak beléjük néztem. Néha olyan érzésem volt, hogy a lelkembe lát velük. Anya azonnal térdre borult, ahogy én is. Alzira és Felhőugró törzset hajtott, bár sárkányomnak ez még másfél év után is okozott némi kis problémát.

Zirának és nekem nehezebben ment ez az egész. Hófúriámnak talán a gőgje és a királyi nevelése végett. Hozzá volt szokva, hogy alfa vér, ezért nem ő hajt törzset, hanem neki hajtanak. Bár először próbálta tagadni, én tudtam, és később el is mondta, hogy ez az oka.

Hogy nekem miért esett nehezemre? Nem tudom. Motoszkált bennem egy furcsa érzés ilyenkor. Minden alkalommal. A felsőbbrendűség érzése. A hatalomé. Úgy éreztem, neki kéne meghajolnia előttem. Nagy nehezen sikerült legyűrnöm ezt az érzést, bár néha még halványan érzem.

Mikor felálltunk, a Nagy Gnúvad peckesen megemelte a fejét, és az arcomba fújt egy kis jeget. Nem ellenkeztem, hagytam, hadd csinálja. Mikor mély, torokhangú sárkánynevetéssel kinevetett, megszabadultam a hajamban megült jégszilánkoktól és hópelyhektől.

- Igen, igen, rettentő mulatságos –jegyeztem meg neki. Ő erre elfordult tőlem és visszafeküdt a vízbe. Komolyan mondom, talán ő az egyetlen sárkány az egész fészekben, akit nem sikerült még szóra bírnom. Egyszer sem beszélt velem. – Szerinted pikkel rám? –néztem anyára. Már ezerszer feltettem neki ezt a kérdést, minden alkalommal, mikor az Alfa nem válaszolt nekem. Anya csak mosolygott.

- Kedvel téged… csak… biztosan nem annyira bőbeszédű –adta ő is ezredszerre ugyanazt a választ. Alzira felhorkantott.

:Mint azt már ezerszer elmondtam: az alfák már csak ilyenek.:, mondta. :Apám sem volt bőbeszédű. Inkább csak nézett. Egy Alfa nézése sok mindent elárul.:

„Igen, tudom, de… akkor is! Miért nem szól hozzám?”

:Biztosan nem azért, mert pikkel rád. Ha pikkelne, már nem lennénk itt.:

„Ez… felettébb megnyugtató, kösz Zira.” –gúnyolódtam.

:Ez felettébb megnyugtató, kösz Zira.:, utánozta a hangomat, méghozzá rettenetes hangsúllyal.

„Én… én nem is így beszélek!”

:Ó, dehogynem!:

„Amúgy is, nem úgy volt, hogy ma nem beszélsz velem?”

:Én ezt egy szóval sem mondtam!:

„Pihepamacs!”

:MENJ A FENÉBE!:

- Megint marjátok egymást, ugye? –kérdezte anya. Felsóhajtottam, ami nála ilyenkor felért egy igenlő válasszal. – Néha olyan kíváncsi vagyok, hogyan marakodtok gondolatban…

A szívem kihagyott egy ütemet. Igen, anya tudta, hogy mi vagyok, tudta, hogy Kívülálló vagyok, hogy Fúria, és tisztában volt a képességeimmel is. És néha olyan rosszul esett, hogy ő ezt nem élheti át. Bár… ő nem értette a gondolataikat, mégis úgy érzem, néha jobban megértette őket, mint én. Egy egyszerű pillantásukból, mozdulatukból. Mi tagadás, lassan tizenöt sárkányokkal töltött év csodákra képes az emberrel. Akkor is, ha csak ember.

- Sajnálom, hogy te nem érted a sárkányokat! Biztosan jól el tudnál beszélgetni velük! –szólaltam meg végül.

- Én megvagyok anélkül is, Hajnal. Én a testbeszédből olvasok –mosolygott rám. Visszamosolyogtam.

:Éhes vagyok…:, jegyezte meg Zira.

Én is –szólalt meg Felhőugró.

„Én is…”

- Öhm, anya… mit szólnál egy etetéshez? –kérdeztem. – Itt van már az ideje?

Anya rám mosolygott.

- Menjünk!

~Đ~Ł~

Elindultunk az etetési hely felé. Nem volt túl messze, csak öt percnyi repülésre, a fészek másik oldalán, egy szigetcsoport mellett. Alzira volt olyan eszméletlen rendes, és a duzzogása ellenére hagyta, hogy nyeregbe szállhassak és egyszer sem fordult úgy, hogy leessek róla.

Anya Felhőugrón utazott, ők mentek elől, mi közvetlen mögöttük. Rengeteg sárkány volt a nyomunkban. Ők is enni jöttek. Anya végül lelassított a nyílt víz felett, Felhőugró megfordult, s a nő kitette a karját, megállásra kényszerítve a sárkányokat, ezzel együtt Alzirát is. Hófúriám az elsők közt foglalt helyet, minden izma megfeszült, ahogy az alattunk elterülő vizet kémlelte.

Ebben a pillanatban egy fehér folt jelent meg a víz felszíne alatt, majd a Nagy Gnúvad emelkedett ki a habok közül, szájában egy csomó hallal. Alzira izmai pattanásig feszültek. Majd mikor a hatalmas sárkány a magasba lőtte a halakat, Zira azonnal lecsapott. Hófúria volt, így gyorsabban mozgott, mint a többi sárkány, és próbált minél több halat a szájába tömni. Addig kapkodta a fejét jobbra-balra, míg a szája minden szegletéből nem lógott ki egy-egy kopoltyús valamelyik része. Elégedetten dorombolt egyet, majd egy jeges kiszögellés felé vette az irányt. Kecsesen szállt le, majd kiköpte a szájában tartott halakat.

:Na, végre!:

Mire leszálltam a nyeregből, Zira már a felét bepusztította.

- Azért én is kapok? –nyúltam az egyikért.

:Egyet!:, jelentette ki Alzira, majd megvárta, míg elveszem az adagom, és folytatta az evést.

- Bélpoklos… –jegyeztem meg. – Megtennéd? –nyújtottam felé, és alig, hogy kimondtam, egy bombát lőtt a halamra. Olyan hirtelen ért, hogy elejtettem a kopoltyúst. – ZIRA!

Erre persze kinevetett. Miért is ne tette volna? Alzira minden adandó alkalommal, amikor nevetség tárgya leszek, nevet rajtam. Nem is ő lenne.

Jóízűen fogyasztottam el a haladagom. Idő közben anya is megérkezett. Ő is egy halat evett, amit valószínűleg Felhőugró pirított meg neki. A négyszárnyú sárkány is szerzett magának bőven halat, így elvolt velük pár percig. Mi tagadás, a sárkányok előbb megesznek több kilo halat, mint mi egyet.

Már fél óra eltelt, mire végeztünk az ebédünkkel. Csak feküdtem a hóban, annak ellenére, hogy a hátam már a megfagyás szélén lett volna, ha nincs a belső tüzem. Anya csak térdelt Felhőugró mellett és gondolkodott. Nem tudom min. Nem szoktam belekontárkodni a gondolataiba, nem éreztem helyénvalónak. Pedig elvileg meg tudom tenni. Hiszen családtag.

- Mit szólsz egy versenyhez? –szólalt meg hirtelen anya. Erre persze felkaptam a fejem.

:Mi? Ne! Most laktam jól!:

- Benne vagyok! –egyeztem bele, figyelembe sem véve Zira megjegyzését.

:Ne mááár!:

Visszaültem Alzira nyergébe, de ő kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

:Nem akarok versenyezni, Hajnal!:, nyavalygott Zira.

„Hagyod, hogy legyőzzenek?”

:Nem, de most nincs kedvem hozzá.:

- A cél itt van. Egy kör. Mehet? –kérdezte anya, miután felmászott Felhőugró hátára.

- Hát… –akartam neki szólni, hogy Alzira nincs elragadtatva az ötlettől.

- Rajta! –kiáltotta. Sárkánya abban a pillanatban leugrott a szirtről és sebesen elindult a cél felé. Hófúriám megmakacsolta magát és nem mozdult meg.

:Nem vagyok hajlandó versenyezni!:, emelte meg az állát.

- Tényleg hagyod, hogy egy Viharszelő lekörözzön téged? Egy Hófúriát?

:Próbálsz rábeszélni, de nem fog menni.:, rázta a fejét. Elnéztem a távolba. Anyáék már elég messze jártak, eltűntek a kanyarban. Éreztem, hogy Zira izmai lassan megfeszülnek. :Nem, nem lesz igazad. Nem törsz meg.:

- Le tudod már győzni ilyen előnnyel egyáltalán? –provokáltam. Alzira izmai teljesen megfeszültek.

:Még szép, hogy le!:

Ezzel leugrott az szirtről, és eszméletlen sebességgel Felhőugró nyomába eredt. Nagyon kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak le a nyeregből. Zira sokszor eljátszotta ezt már, és majdnem mindig nyert is. Persze volt példa vereségre is, de annyira nem hatotta meg. Alzira a második kanyarban be is érte őket. Anyáék pár méterrel előbbre jártak, mint mi. És most jött a szlalom.

Anya rendkívül kecsesen mozgott. Felhőugró akármerre fordult, pördült, anya mintha látta volna előre és úgy lépkedett a sárkány nyakán. Megvolt közöttük az az összhang, amit én is el akarok érni egyszer. Mármint… rendben, Alzira és én is elég összhangban voltunk, de inkább a kommunikáció megléte miatt. Ő tudott engem szóban figyelmeztetni arra, hogy merre mozdul éppen, vagy, hogy mit tervez. És ugyanezt én is meg tudtam tenni.

Felhőugró és Alzira két másodpercnyi különbséggel vetették be magukat a szlalom-pálya mélyébe. Nem bírtam követni sárkányom mozgását, mindig olyan gyorsan döntött, olyan hirtelen fordult egy-egy bizonyos irányba. Egy alkalommal teljes testtel pördült egyet. Egy biztos: ha nem kapaszkodtam volna, leestem volna. Felhőugró már elveszett a szemünk elől, legalábbis én nem láttam őt sehol. Ez ment még egy jó ideig, aztán Zira kiért a sziklák közül.

Felhőugró és anya mellettünk repültek. Már láttuk a célt. Már nem volt messze. Ekkor Felhőugró belehúzott. Egy fejjel előttünk járt. Alzira teste megremegett, mikor megnyújtotta a háttüskéit. Két szárnycsapás elég volt neki, hogy egy teljes testhosszal megelőzze versenytársát, és előtte landoljon a célnál. Kecsesen szállt le a jégszirtre, majd elégedetten megemelte az állát.

„Ennyit arról, hogy nem akarsz versenyezni, mi?” –kérdeztem tőle, mikor leszálltam a nyeregből. Fújtatott egyet és félrenézett.

:Jaj, pofa be, Hajnal!:, morogta.

„Miért vagy ma ilyen harapós? Komolyan, mintha semmi sem lenne kedvedre, akármit csinálok, nem tetszik neked!”

:Csak… bal lábbal keltem fel. Sajnálom!:, sóhajtotta. :És… valamiért rossz előérzetem van, ennyi az egész.:

„Megosztod velem ezt a rossz előérzetet, vagy kérdezzem később?”

:Kérdezd később…:

- Huh, jó verseny volt! –csúszott le anya Felhőugró hátáról. Mosolyogva bólintottam.

- Igen, az volt.

- Nem gondoltam volna, hogy Alzira ilyen gyors is tud lenni.

Sárkányomra néztem. Ilyenkor mindig be szokott szólni, hogy ő egy Hófúria, a leggyorsabb sárkányok közé tartozik és miegyebek. De most hallgatott. Csak ült a hóban és meredt a tenger felé. Ezt anya is észrevette.

- Valami baj van? –kérdezte.

- Nem tudom. Zirának rossz előérzete van, meg kicsit morcos is –mondtam neki.

- Nem mondta, mi az?

- Nem. Azt mondta, kérdezzem meg később…

- Biztosan semmi komoly –nyugtatott anya. – Talán egy vihart érez, vagy ilyesmit.

Alzira nem így szokott viselkedni, ha vihart érez. Mindig, mikor hóvihar közeleg, be van zsongva, hiszen Hófúria, hóviharban szokott vadászni. Valami más volt a háttérben. Valami sokkal komolyabb egy egyszerű viharnál. Ha Zira rosszat érez, az rossz is lesz. Nagyon rossz. Főleg, ha ennyire morcossá teszi.

Inkább ráhagytam az egészet anyára. Mondtam neki, hogy biztosan igaza van, csak egy vihar jön, nem más.

:Vissza kellene mennünk.:, jegyezte meg hirtelen Alzira, majd odaballagott hozzám, és lehajolt, hogy felmászhassak a hátára.

Ebben mindannyian egyetértettünk, bár nem értettem, mire ez a nagy sietség így hirtelen.

Néhány perc múlva landoltunk a kiindulási helyünkön, a szirten. Lecsúsztam sárkányom hátáról és megsimogattam a fejét, amit halk dorombolással fogadott. Elgondolkodtam.

Mi lehetett odakint, ami ennyire feszültté tette Alzirát? Nem szokott ő ilyen lenni. Jó, néha bevágja a durcit, de ez a természetéhez tartozik. Mitől lehet ilyen morcos? Mi lehet az előérzete? Miért érez rosszat? Valami rossz fog történni? Ha igen, micsoda?

- Megint arra a fiúra gondolsz? –kérdezte anya. Mivel elsőre nem értettem a kérdést, csak annyi volt a válaszom:

- Hm?

- Azt kérdeztem: megint arra a fiúra gondolsz? Még mindig álmodsz vele? –érdeklődte. Elvörösödtem. Egyszer említettem neki az álmaimat, azóta ezzel nyaggat.

- Anya! –rivalltam rá. Ez nem tántorította vissza.

- Elpirultál. Szóval igen?

- Néha –válaszoltam rák vörös arccal.

Ez az egy téma az, amit hanyagolni akartam. Jó, anya mégiscsak anya, de… valahogy furcsa volt erről beszélni neki. Főleg így, hogy nem találkozott vele soha. Órákig mesélhetnék neki Damianről, de nem értené meg. Úgy éreztem, nem értené meg. Egyszerűen nem lettem volna képes elmagyarázni neki anélkül, hogy sírni kezdenék. Hiszen ezek csak álmok, és Damiant, teljes valójában sosem látom többé. Jó, sárkányhátra pattanhatnék és elmehetnék Tamaranra, de mit érnék el vele? Egyrészt, elvileg halott vagyok, másrészt pedig már biztosan hozzáment ahhoz a Liliandélhoz, vagy kihez. Meg akartam spórolni magamnak egy összetörést.

- Még… mindig nem akarsz beszélni róla, igaz? –kérdezte anya lágyan. Megráztam a fejem.

- Nem igazán…

- A… nevét sem árulod el? –érdeklődött finom hangon. Igen, anya még a nevét sem tudja. Már fél éve próbálja kiszedni belőlem, és eddig nem sikerült neki. Csakhogy most nem bírtam ki, hogy ne kotyogjam el.

- Damian… Damian Rossy –mondtam halkan.

:Akarod mondani, a vacsorám.:, jegyezte meg hirtelen Alzira. Bár örültem neki, hogy a csipkelődős oldala nem veszett el, de mégis rámorrantam:

„Fogd be, Zira!”

Anya egy kis ideig mintha emésztgette volna a nevet, majd elmosolyodott.

- Szép neve van –mondta. – Biztosan fess úriember.

- Az –mosolyogtam halványan. Láttam anyát, hogy még kérdezgetne, de gyorsan hárítottam a témát. – A szobámban leszek –mondtam, majd eltűntem az egyik barlangfolyosón. Végigmentem rajta, amíg el nem jutottam a szobámig. Félrehúztam a bőrt, ami ajtóként szolgált.

A szoba hasonlított arra, amilyen a rejtekhelyem volt Hibbanton, csak ez sokkal egyszerűbbre sikeredett. Volt bent egy ágy, egy ruhásláda, néhány fegyver, a bőrpáncélom, egy szék, egy asztal, valamint egy nagyobb sík szikladarab Alzirának, semmi más. Nem is volt olyan nagy, mint a rejtekhelyi, csupán feleakkora. És az egyik fal helyén egy nagy lyuk volt, ahonnan ki lehetett menni egy kiszögellésre. Onnan áradt be a fény.

Az ágyamhoz sétáltam, majd kifeküdtem rajta. Kellett anyának megemlítenie Damiant, most kezdődik megint elölről a gondolatmenetem róla. A mosolyáról, a kék szemeiről, az idegesítő udvariasságáról és mindenről, ami hozzá kapcsolódik.

:Üvöltenek a gondolataid.:, szólt rám Alzira. Mély levegőt vettem és megpróbáltam lecsitítani őket. :Még mindig. Miért gondolsz ennyit a vacsorámra?:

- Nem is gondolok rá sokat –méltatlankodtam.

:Áh… csak naponta minden percben.:

- Ez nem igaz.

:Jó, akkor minden második percben.:

- Ez sem igaz. Annyiszor gondolok rá, ahányszor anya megemlíti, vagy látok valami kéket, vagy… ránézek a térképre…

A térkép, amit anno Ő adott nekem, amikor elmentem, ott volt kifüggesztve a falra, az ágyam felett. Furcsa érzés töltött el, kellemes melegség áradt szét a testemben, ahogy ránéztem. Elég volt a búcsúnk puszta gondolata. Ahogy átadta a térképet… ahogy megcsókolt… hogy bízott bennem annyira, hogy ne tagadja le, mi is ő. Hiszen ő a Káoszfúria. Alzira szerint a Kívülállók egyik legerősebbjének tartják. Főleg az elmebéli randalírozásai miatt. Úgy tartják, bármit képes megtenni az elmével, ami lehetséges. A gondolatolvasástól, az emlékekkel való szórakozáson át, az elmetrükknek nevezett kis játékáig, mindent. Én mégsem tudtam úgy tekinteni rá, mint aki veszélyes. Megvolt bennem az az érzés, ami tudatosította bennem, hogy engem nem bántana.

Nagyot sóhajtva dőltem vissza az ágyra.

- Tényleg arra vagyok kárhoztatva, hogy itt éljem le az életemet? –szakadt ki belőlem valahonnan mélyről. Túl mélyről ahhoz, hogy én mondjam ki. Mintha nem is én lettem volna. Hisz én szerettem itt lenni. Főleg anya miatt. De azért is, mert itt szabad vagyok. – Létezik ennél nagyobb szabadság? –kérdeztem magamtól.

:Öhm… Hajnal…:, szólalt meg hirtelen Alzira.

- Igen?

:A… térképed…:

Értetlenül pillantottam rá, majd felültem és a térképre néztem. Elakadt a lélegzetem. Lemásztam az ágyról és Alzirához hátráltam.

- Mi a…?

A térkép ugyanis világított. Igazi, hátborzongatóan hideg fénnyel ragyogott, mintha a hold fénye villogna a szobám falán, s mintha a térkép épp megfagyni készülne. Aztán a ragyogás abbamaradt. Csak néztem a térképre, ami újra normális pergamen színnel lógott a falamon, és nem láttam rajta semmi furcsát, semmi változást. Vagyis, csak addig, amíg közelebb nem mentem. A térkép ugyanis megváltozott. Nem egész Fantáziát mutatta, mint eddig, hanem csak a Fészket. A Fészek pontos térképrajzát. Minden részlet a helyén volt, minden stimmelt.

- Mi a…? Ez meg mi a fene?! –kérdeztem mind magamtól, mind Zirától.

:Szerintem ez egy varázstérkép!:

- Neked elment az eszed –jegyeztem meg.

:A vacsorám is ezt mondta anno, nem?:

- De, de… ez lényegtelen! Varázstérképek nem léteznek!

:Ahaaa. Te sem beszélgetsz most velem. Áh. Csak egy hang vagyok a fejedben.:

- Ez. Nem. Vicces!

:Nem viccből mondtam.:

- De most mit csináljak ezzel?

:Úgy rémlik, Vacsi azt mondta, hogy megmutatja a célodat. Mit tudom én? Kérdezd meg tőle.:

- Kérdezzek meg egy térképet? –néztem rá hitetlenkedve. – Bolond vagyok, de ennyire azért nem!

:Csak mi vagyunk itt! Max én nézlek idiótának, de nem teszem, mert az én ötletem volt.:

- Kösz, Zira! Öhm… –fordultam a térkép felé. – M-mit akarsz mutatni?

A térképen ekkor megjelent egy jól látható, fekete vonal. A szobámtól indult valamerre kifelé. Levettem a falról a térképet és alaposabban megvizsgáltam. Lehet, hogy elment az eszem, de követtem az utat, amit mutatott. Még jó, hogy tudtam térképet olvasni.

A térkép kivezetett a szobámból, majd balra irányított. Alzira szorosan a nyomomban volt. Addig mentem, amíg falba nem ütköztem. A sziklafalat hosszúszárú, zöld növények takarták el. Egy ideig csak néztem, aztán hirtelen ötlettől vezérelve félrehúztam őket. És ott volt. Ott volt egy kicsi barlangocska, ami szűk volt és hosszú. A fény pedig megcsillant valamin a túloldalán, ami ott állt egy kőállványon. Érdeklődve indultam el oda. És konkrétan lefagytam.

Egy láda volt a kőállványon. Rajta egy olyan jellel ellátott lakat, amit csak a Legendákból ismerek. Xypia jelével.