3. Razzia

Sziasztoook! :D

Megérkeztem a folytatással. Gondolom, sokakat (sokakat?) érdekelt, mi van a titokzatos ládában. Nos, azt ebből a részből nem tudjátok meg. Ugyanis, szemszöget váltottam egy-két (khm, két) rész erejéig, hogy azok a szálak is haladhassanak. Remélem megértitek :)

Valamint ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak Nagyon Boldog Karácsonyt, és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánni! :)
Kellemes olvasást! :)

~Hablaty~

Sohasem mondtam magam szerencsés gyereknek. A mai napom pedig ezt teljesen alátámasztja. Kezdjük a kis balesetemmel.

Az egész hajnalban kezdődött, amikor arra keltem fel, hogy razzia van. Nálunk, vikingeknél ez elég gyakori, főleg itt Hibbant-szigeten, a semmi reménytől tizenkét napi járóföldre északra, de a halálra fagyástól pár fok délre, konkrétan valahol a nyomor ormán.

Itt, ezen a kis szigeten van a szülőfalum. Robusztus, annyi biztos. Az egyetlen probléma a kártevőinkkel van. Sok helyen egerek, meg patkányok vannak. Nos, nálunk nem. Nálunk kicsit nagyobbak. Nem, nem nyestek, nem menyétek. Annál is nagyobbak. Sárkányok. Igen, azok a sárkányok. A nagy, pikkelyes, repülő, tűzokádó sárkányok. Aranyélet, nem igaz?

Nos, ezek a sárkányok, akik itt élnek, előszeretettel lopnak tőlünk ételt. Nem azért, mert lusták halászni. Hanem a Királynőjük miatt. Nem maguknak viszik az ételt, hanem neki. Az uralkodójuknak. Ha nem visznek neki semmit, az a dög őket eszi meg. Hogy én ezt honnan tudom? Majd később elmagyarázom.

Kikeltem az ágyból és a mellényemet lekapva a fogasról, elindultam lefelé a lépcsőn. Bár még nagyban ásítoztam és nem voltam teljesen képben, tudtam, hogy a kovácsműhelybe kell mennem. Ott dolgozom. És razziakor máshová nem igen tudok menni. A munka az munka.

Kinyitottam, majd azonnal vissza is csuktam az ajtót, mikor a Szörnyen Nagy Rémség szembenézett velem. Éreztem a meleget az ajtón keresztül, majd a rések között betört egy kis tűz is, de tartottam a hátam. Mikor a nyomás abbamaradt, fellélegeztem.

- Sárkányok… –motyogtam magam elé fáradtan, majd ismét megpróbálkoztam az ajtónyitással, ezúttal óvatosabban és körültekintőbben. A Szörnyen Nagy Rémség arra már felszívódott, így viszonylag nyugodtabban léptem ki a házból.

A hideg hajnali levegő hirtelen csapott meg, így megremegtem és összehúztam magamon a mellényemet. A nap még sehol sem volt a horizonton, félhomály uralkodott a falun. Fényforrásként csak a most meggyújtott, hatalmas… máglyaszerű izék szolgáltak, valamint a néhol égő házak.

Talán kicsit sikerült elbambulnom, mert a következő pillanatban az egyik viking egyenesen nekem rontott, és elestem. A pasas felettem állt, magasra emelte a szekercéjét és harci kiáltást hallatott, amitől úgy éreztem, beszakad a dobhártyám.

- Reggelt! –köszönt rám, majd tovább szaladt.

Ó, ember…

Felálltam, majd lassan továbbkocogtam az utcán. A műhely nem volt messze, csak pár sarokra. Nagyban a harcoló feleket figyeltem. Rengeteg ember rohangált össze-vissza, vagy a saját házukat védték, vagy egy sárkányt próbáltak elkapni. Láttam egy férfit, aki rá volt csimpaszkodva egy Gronkelre és úgy próbálta kiütni a behemótot, kevés sikerrel.

Nem igazán figyeltem az útra, sem a nekem kiáltozó emberekre. A szokásos kérdésekkel bombáztak. Mit keresek kint? Mit csinálok ott? Minek jöttem elő? És rám parancsoltak, hogy azonnali hatállyal húzzak haza. Aztán csak a sercegést hallottam, tűz pattogását, és fényt láttam magam előtt. Azonban valaki megragadta a mellényemet, hátrarántott, és fel is emelt.

- Hablaty! –szólított meg. Apám hangjától egyenesen kirázott a hideg. A tűz irányába néztem. Siklótűz. Ó, inkább szaladtam volna bele… ­- Mit csinálsz te itt kint? Miért vagy itt kint?! Befelé! –tett le, majd a műhely felé lökött. Mikor vissza akartam nézni rá, hogy oda indultam, már nem volt ott. Tipikus.

Szóval, egyenesen a műhelybe mentem. Hová máshová mehettem volna? Nekem ott van dolgom, ott van munkám és máshol nem igazán látnak szívesen. Meg tudom érteni. Elviselhetetlen vagyok.

- Örülök, hogy végre beszállsz a buliba! Azt hittem már elragadtak! –nevetett rám Bélhangos, mikor beszaladtam a műhelybe. Azonnal levettem a mellényemet és felkötöttem a kis bőrköténykémet.

Persze nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg:

- Kit? Engem? Ugyan! Én túl izmos lennék nekik! –raktam közben a helyére egy buzogányfejet, bár majd’ belerokkantam a súlyába. – Nem tudnának mit kezdeni ezzel itt! –hencegtem, majd befeszítettem a bicepszemet. Ezzel nem is lett volna baj… csak hogy nekem nem volt bicepszem. Bélhangos ki is nevetett.

- Fogpiszkálóra is szükség van, nem?

Aki nem tudná, Bélhangos a falunk kovácsa. Leginkább egy elfuserált kalózhoz tudnám hasonlítani, fél szem és papagáj nélkül. Viszont van neki dús, piszkosszőke szakálla és bajusza, amit befonva hord, rettentő vastag szemöldöke, ijesztően hideg, kék szemei és egy sisakja, amit az ég világért le nem vesz. Vagyis, én még nem láttam, hogy levette volna. Emellett, egy Szörnyen Nagy Rémség leharapta a karját, majd egy hónappal később egy másik a lábát. Így kampókeze és falába van. Valamint, imád beszólogatni mindenkinek. Főleg nekem. Bár, nekem ki nem szeret beszólni?

Épp a parazsat kezdtem izzítani, mikor kintről kiáltás hasított a zsivajba.

- TŰZ VAAAN!

Kinéztem a műhelyből. Tűz az volt. Nem is egy helyen. Mit ne mondjak, a sárkányok szeretnek gyújtogatni. És talán ezért van annyi új házunk. Igen, bár az egész falu nagyjából hét emberöltő óta itt van, a házak vadonatújak. Pontosan ezért. A sárkányok jönnek, felgyújtanak mindent, mi meg építhetünk újra… mindent.

- Jól van, gyerünk! Siessetek már! –hallottam meg egy hangot. Ezer meg ezer közül felismertem volna azt az erőteljes, de lágy hangot, ami úgy szólt, mint a Valkűrök éneke. Úgy hangzott a nagy hangzavarban, mint egy megnyugvást hozó dal, amit az égiek zengnek.

És ott volt Ő. Éppen akkor pillantottam meg, mikor egy tűzgolyó felrobbant mögötte. Tökéletes alakját megvilágították a lángok. Fonatba kötött, szőke haja aranyként csillogott. Kék szemei akár a felhőtlen égbolt. Harcos volt, igazi viking, számomra mégis… ő volt az én angyalom. Tudom, mit beszélek. Az egyik haverom is angyal. És bár még nem kérdeztem meg tőle, fogadni mertem rá, hogy Asztrid Hofferson is egy angyal. A gyilkosabb fajtából, de az.

A tökéletes jelenetbe egy dolog rondított bele… vagyis négy. Asztrid köré gyűlt néhány gyerek. Én már csak „a bandá”-nak hívom őket. Ott volt Takonypóc, az ikrek –Kőfej és Fafej-, és Halvér. Takonypóc egy tagbaszakadt gyerek volt, szeretett gúnyolni, hülyét csinálni belőlem és megverni. Lássuk be, nem volt nehéz dolga. Az ikreket alig lehetett megkülönböztetni. Amelyiknek magasabb hangja volt, az volt a lány, Kőfej. Náluk nagyobb idiótákat nem látott még a világ. Halvér… hát, ő az a fajta okostojás volt. A testsúlya miatt senki sem gúnyolta. Mifelénk az volt a normális, ha volt rajtad vagy zsír, vagy izom. Nos, én egyikkel sem rendelkeztem.

Annyira belefeledkeztem a bámulásukba (khm, Asztrid bámulásába), hogy észre sem vettem, hogy látogatóm érkezett.

- Hékás, Habi! Ki ne essen a szemed! És csukd már be a szád, egy sárkány is beleférne! Úgy csorgatod a nyálad, hogy egy Forrkatlan is ellubickolna a tócsában! –szólalt meg mögöttem egy hang, mire felkaptam a fejem és megfordultam. Két hatalmas, csillogó kék szem meredt rám, a lány vigyorgott.

Josette állt ott, a legjobb barátom. Mellékesen hozzátenném, Asztrid ikertestvére. Olyanok voltak, mint két tojás, mármint kinézetre. Ugyanaz a színárnyalatú szőke haj és kék szem, ugyanaz a kerek arc, és mosoly. De személyiségben teljesen eltértek. Asztrid levegőnek nézett és kiközösített, Josette a legjobb barátom volt. Asztrid rideg volt és gyilkos hajlamú, Josette kedves és barátságos. A viseletük sem egyezett. Míg Asztrid általában egy kék felsőt (ami kiemeli a szeme színét) viselt vállvérttel és szoknyát egy nadrággal és egy csizmával, addig Josi egy vásott, piszkosfehér felsőt hordott mellénnyel, valamint szürke nadrágot és egy vastag csizmát. Legjobb barátom fegyvere a tőr volt, ikertestvéréé a szekerce. Hogy miért Asztrid tetszett? Nem tudom. Josette-re egyszerűen nem tudtam másként tekinteni, csak a legjobb barátomként. És azt hiszem, ő sem akart tőlem többet. Nem mintha Asztrid akár felém is nézett volna…

Elhúztam a számat a megjegyzésére.

- Igazán hihetetlen kedves vagy, Josi, tényleg. Nem bámultam –ellenkeztem, pedig magam is tudtam, hogy ez mekkora hazugság.

Josette felnevetett.

- Aha. Hogyne. Na, van valami, amiben segíteni kéne? –tette karba a kezeit.

- Itt mindig –sóhajtottam, majd ismét kinéztem. A banda nagyban oltotta a tüzet az egyik háznál. Hát igen, ez van. Nekik sokkal menőbb a munkájuk… Ők kint lehetnek az utcán, én meg be vagyok zárva ide, mintha közveszélyes lennék.

Észre sem vettem, hogy elindultam kifelé, amíg Bélhangos meg nem ragadta a kötényemet és vissza nem rángatott a műhelybe.

- A-a! Nem mész sehová! –mondta.

- Engedj már ki légy szíves! Jelet kell hagynom! –fakadtam ki, bár magam sem tudom, miért. Talán megszokásból. Az évek során sokszor nyavalyogtam, amiért nem mehetek ki, és belém rögzült.

- Számtalan jelet hagytál. És mindet rossz helyen –lökött beljebb a műhelybe. Igaza volt. Akárhányszor kitettem a lábam, vagy összedőlt valami, vagy spontán felgyulladt, vagy a kettő egyszerre.

- De, de, de, de… ez nem igazság! Én miért nem mehetek ki, mint a többiek?

- Mert egy kalapácsot sem bírsz el, nem hogy egy fejszét! Még egy ilyet sem bírsz eldobni! –emelt fel egy dobócsapdát, amit egy viking azonnal ki is kapott a kezéből egy egyetlen hajítással eltalált vele egy Gronkelt. A sárkány lezuhant valahová. Az igazat megvallva, tényleg nem tudtam volna magamtól eldobni, de nem is akartam. Volt egy szerkezetem, ami megcsinálta helyettem. Egyszer használtam. Jól sikerült. Aztán egy Szörnyen Nagy Rémség rálépett és széttört.

- Nem is akarok! De ne csináld már, Bélhangos! Tényleg ilyen közveszélyes lennék, hogy ide vagyok zárva?

- Igen –felelte egyszerre a kovács és Josette. Elhúztam a szám.

- Kösz az őszinteséget! –morogtam az orrom alatt.

- Hablaty, ha az életben valaha is ki akarsz menni, otthon kell hagynod… ezt –mutatott végig rajtam Bélhangos. Hitetlenkedve néztem végig magamon, majd rápillantottam.

- De… de te az egész lényemre mutattál! –méltatlankodtam.

- Igen, ez az! Maradj teljesen otthon!

Pislogtam párat.

- Ennek semmi értelme –ráztam a fejem. Ő csak vigyorogva vállat rántott. – Te, te, te, te veszélyes játékot játszol, nagyuram! Azzal, hogy ezt a nyers vikingséget bezárod… ennek nem lesz jó vége! –mondtam nagy mutogatások közepette, mire Bélhangos semmilyen arckifejezéssel bólogatott.

- Ki fogom bírni. Most pedig… nyomás kardot élezni –nyomott a kezembe egy fegyvert. – A kisasszonynak van valami ellenvetése? –nézett Josette-re. Ő feltartotta a kezeit.

- Csak azért vagyok itt, hogy ne legyek útban –mentegetőzött a lány. Beles bólintott.

- Csüccs le valahová! –biccentett a kovács. A lány nem is ellenkezett, leült valahová a sarokba és csak figyelte, ahogy dolgozok.

Nekiálltam a kard élezésének, de közben nagyban kattogott az agyam. Ez egy olyan sziget, ahol senki sem vagy, ha nem öltél sárkányt. Választék akadna bőven.

Vannak itt Siklók. Madárszerű sárkányok, halálos tüskéket lövő farokkal. Szépek és elég hiúak.

A Gronkelek kemény diók. Áthatolhatatlan páncéljuk van, és buzogányszerű farkuk, amivel ha fejen talál vágni, kis híján véged.

A Cipzárhátért dupla elismerés járna. Ugyanis két feje van. Az egyik gyúlékony gázt fúj, a más szikrát köp és meggyújtja.

Aztán ott van a Szörnyen Nagy Rémség. Ezekre csak a legjobb vikingek vadásznak. Megvan az a csúnya szokásuk, hogy lángba borítják magukat.

Az egyetlen sárkány, amit már évek óta hiányolnak az emberek, az az Éjfúria. A legrettegettebb, legbecsesebb faj a sárkányvilágban. A vikingek három jelzővel illetik: sosem lop ételt, sosem mutatja magát, és sosem hibázik. És ez mind igaz. Csakhogy az egyetlen példány, amiről tudtak, eltűnt. Évek óta nem látta senki. Az emberek egyszerre várták is, és nem is. De hiába. Lelőttem.

Ennek története van:

Egyik nap, mikor tizenkettő voltam, kipróbáltam az új hálóvetőt, amit kitaláltam. És hát… pont sikerült eltalálnom vele az Éjfúriát. Meg is kerestem még aznap, és rá is találtam. Az volt a tervem, hogy kivágom a szívét és elviszem apámnak, hogy végre elfogadjon… de nem tudtam megtenni. Ugyanaz a rémület volt a szemébe, mint az enyémben. Félt. Én is féltem, hisz mégiscsak egy Éjfúria feküdt ott előttem, kötélbe gabalyodva. Elengedtem. Elvágtam a köteleket. Erre ő kiugrott közülük és rám vetette magát. Azt hittem meg akar ölni, de nem tette. Csak… leüvöltötte a fejem és elment. Másnap ismét a keresésére indultam. Meg is találtam, egy medencében ragadva. Nem tudott repülni, leszakadt az egyik farokredője, ami segít neki repülés közben az egyensúlyozásban. Legközelebb egy hallal tértem vissza hozzá. Lementem, megtaláltam őt… vagyis, ő engem. Addig nem jött a közelembe, amíg a tóba nem dobtam a tőrömet. Aztán elvette tőlem a halat, de úgy, hogy a fogait nem mutatta. Innen jött az ötlet, hogy Fogatlannak fogom hívni. Azóta Fogatlan és én elválaszthatatlanok vagyunk. Ő a legjobb barátom. Josette mellett, természetesen.

Hirtelen, nem is olyan messze a műhelytől, felrobbant az egyik ház. Bélhangos morgott valamit az orra alatt a sárkányok édesanyjáról, majd lecserélte kampóját egy kalapácsra.

- Őrizd a sáncot, Hablaty! Rám kint van szükség –mondta, majd mielőtt eltűnt volna az utcán, visszanézett rám. – Ne. Mozdulj. Innen!

Biccentettem, jelezve, hogy felfogtam. Erre ő egy őrült, huligán csatakiáltást hallatva kibicegett az utcára. Tipikus.

- Segítsek valamit? –jött a hang mellőlem, mire megugrottam. Néha elgondolkodtam azon, hogy csengőt akasztok Josi nyakába. Halkabban lépdel, mint egy sárkány.

- EGEK! –kiáltottam. – Ezt ne csináld többször!

- Megijedtél? –nevetett fel. – Ne már! Asztrid rosszabb.

Vissza akartam vágni, de nem tudtam mivel, ezért inkább hallgattam.

A Királynő szerelmére! –hallatszott valahonnan.

Lefagytam, kirázott a hideg. A hang irányába kaptam a fejem. Az utcáról jött, ahol hangzavar tombolt. Ezt mégis tisztán értettem. Ez valahogy… más volt, mint a többi beszéd. Amikor az emberek beszélnek hozzám, azt hallom. Ezt nem hallottam. Nem úgy. Mintha a fejemben szólt volna. Csak a fejemben. És… mégis miért mondana egy ember olyat, hogy a Királynő szerelmére? Milyen Királynő?

- Hablaty? Habi, jól vagy? –tette Josette a vállamra a kezét. Megrezzentem egy pillanatra, de bólintottam.

- Persze, hogyne… csak elbambultam…

- Úgy néztél ki, mint aki szellemet látott.

- Inkább hallottam –jegyeztem meg halkan. Csakhogy Josinak emberfelettien jó hallása volt az olyanokhoz, amiket nem szabadott volna meghallania.

- Nem értelek. Mit hallottál? –érdeklődte.

- Semmit… semmi különöset –néztem ki a műhelyből. Bizseregni kezdett a kezem és a lábam. Mehetnékem támadt. Utána akartam járni.

- Oké –mondta, bár nem úgy hangzott, mint akit meggyőztem. – Akkor… segítsek valamit?

- Ami azt illeti… –kezdtem, miközben elkezdtem kifelé hátrálni, de Josette azonnal közbevágott.

- Nem hagysz itt! Nem falazok neked, Hablaty!

- Öt perc és itt vagyok, ígérem! –cseréltem át kötényt a mellényemre.

- Képes vagy itt hagyni egyedül? Azt már nem! –indult el felém, de megállítottam.

- Kérlek, Josi! Bízz bennem! Valakinek itt kell maradnia, ketten túl feltűnőek vagyunk.

- Akár hiszed, akár nem, te magadban is elég feltűnő vagy, szóval édes mindegy! –makacsolta meg magát. Huh, néha de az idegeimre tud menni…

- Maradj itt, kérlek!

- Kizárt! A végén megint felborítod azt az izét! –biccentett az oszlop felé, aminek ott lángolt a tetején… valami.

- Ez nem igaz! –méltatlankodtam.

- Dehogynem! Vagy én is megyek, vagy te sem mész –tette karba a kezét. Tudtam, hogy hajthatatlan. Megadóan felsóhajtottam.

- Menjünk…

Nem tudtam pontosan, merre kéne menni. Csak mentem, Josi pedig szorosan a nyomomban volt. Néhányan rám szóltak, hogy menjek vissza a műhelybe, de nem igazán foglalkoztam velük. Egyik fülemen be, másikon ki. Szerencsére, apával nem futottunk össze. Akkor nagy baj lett volna.

Észre sem vettem, hogy az egyik szirten kötöttünk ki. Még mindig félhomály uralkodott mindenhol, a csillagok ragyogtak, a holdat egy felhő takarta el. Egy halvány napsugár már látszott a horizonton. Ez egyet jelentett azzal, hogy a sárkányok hamarosan elmennek.

- Na? –kérdezte Josette. – Mit akartál ennyire?

- Én csak…–néztem körbe. Fogalmam sem volt arról, mit kerestünk mi ott. Josette felé fordultam. – Nem tudom –vallottam be. Josi felsóhajtott.

- Akkor menjünk vissza. Ha Belesnek feltűnik, hogy eltűntünk, nagy bajban leszünk.

Helyeselni akartam, de hirtelen halk morgást hallottam meg magam mögött. Megfagyott bennem a vér. Nagyon rossz érzésem támadt. Lassan megfordultam. Akkor kezdtem igazán szerencsétlennek érezni magamat. Mi volt mögöttem? Egy elég dühös Szörnyen Nagy Rémség. Sárga szemei szinte világítottak, vörös pikkelyei izzottak és füst szivárgott az orrából. Nyeltem egyet.

- Jaj, ne már! –nyavalyogtam, majd hátrálni kezdtem. Tipikus. Nem is én lennék. De tényleg. – Josi…

- I-igen? –cincogta vékony hangon.

- FUTÁS!

Egyszerre kezdtünk szaladni a falu felé. A sárkány persze követett minket és elég zabosan kapkodott utánunk. Tipikus, szörnyen nagyon tipikus. Igen, ez egy szóvicc volt.

Az egyik utcánál Josi olyan hirtelen fordult jobbra, hogy nem tudtam követni. Ketté váltunk. És a sárkány persze engem követett tovább. Miért is ne?! Végül is, alig van rajtam valami, amivel jóllakhat. Bélhangosnak igaza volt, jó leszek fogpiszkálónak.

Hirtelen valami elég meleget éreztem meg a hátam mögött, minek hatására megszaporáztam a lépteimet. Tudtam, hogy tüzet okád, és azt is, hogy hat lövése van. Hogy a kergetésem előtt mennyit lőtt el, az egy másik kérdés. Mindenesetre, a legrosszabbal számoltam.

Nagyjából két percig csak szaladtam és kiabáltam, de persze senki rám se hederített. Tipikus. A sárkány persze nem hagyott fel a kergetésemmel, néha megküldött egy-egy lövéssel is, minek hatására úgy kezdtem szaladni, hogy a lábam is alig érte a földet. Ennek köszönhetően párszor majdnem orra is buktam.

Végül egy oszlop mögött kerestem menedéket. Nos, igen. Faoszlop mögött. Hülye ötlet volt, tudom, már rájöttem. A sárkány egy hosszabb lövést adott le, mire az oszlop lángolni kezdett. Gondoltam, kinézek, hátha elment. Igen, igen, a hülyeségem határtalan…

A következő, amire felfigyeltem, hogy apám leüti a sárkányt, és néhány méterre tőlem, egyenesen szembeáll vele. Lefagytam. A Szörnyen Nagy megpróbált leadni egy lövést, de nem tudott. Kifogyott.

- Kifogytál –jegyezte meg apám, és szakálla felett ott ült egy halvány, enyhén pszichopata mosoly. Kalapácsával háromszor állon vágta a sárkányt, mire az inkább visszavonulót fújt.

Még nem végeztünk, fiú! –hallottam meg ismét a hangot. Nagyon nem volt kedves, biztatónak meg aztán végképp nem neveztem volna. Nem tudom, honnan jöhetett. De csak bámultam a napfelkeltében eltűnő sárkányok alakját.

Aztán az oszlop kidőlt. A lángoló izé legurult a domboldalon, egyenesen a dokk felé. Vágtam néhány grimaszt, miközben hallgattam, ahogy pattog, végül leér a dokk aljára. Oh, végem van…

- Bocs… apa –nyögtem végül, majd ránéztem. - Bajban vagyok, igaz?

Apa csak szigorúan tekintett rám.

„Szóval igen… Remek… tipikus…”

- Remek –sóhajtottam fel. Apa csak megragadta a karomat, és kirángatott a körénk gyűlt tömeg közepéből. Igen, ha bajban vagyok, a leszidásomnak minimum a fél falu szem- és fültanúja lesz. De apa nem szerette nagydobra verni, ezért pár métert mindig arrébb rángat.

- Hogy lehetsz még mindig ilyen felelőtlen, Hablaty? –füstölögte, miközben maga elé rántott.

- Nem igazán értem a célzást –dörzsöltem a karomat. Későn jöttem rá, hogy ezt a megjegyzést meg kellett volna tartanom magamnak.

- Nem érted?! –kiabált apa, mire megrezzentem. Durvább hangja volt ilyenkor, mint egy ködkürtnek. – Hablaty, ez nem vicc! Nincs időm arra, hogy az irhádat mentsem minden alkalommal, miközben a sárkányok elvisznek mindent! Itt a nyakunkon a tél és egy egész falut kell etetnem!

- Köztünk szólva, talán nem kéne ennyit etetni ezt a falut, nem gondolod? –kérdeztem halkan, de a szemem sarkából láttam, hogy néhányan a hasukhoz kapnak. Apa fáradtan felsóhajtott.

- Azt hiszed, ez vicces?

- A helyes válasz a „nem”, igaz?

- Hablaty!

- Jó, befejeztem. Folytasd!

- Még mennyire, hogy befejezted! –morogta, majd a házunk felé intett. – Mars haza, ezt még megbeszéljünk! Te pedig kísérd el! –dörrent rá Bélhangosra, majd elfordult. – Megint takaríthatok utána…

Bélhangos mellém lépett és fejbe csapott, de nem szólt semmit, csak csúnyán nézett. Ahogy mindenki más. Vagyis, nem is csúnyán. Inkább átnéztek rajtam. Tipikus… igazán tipikus…