Epilógus

Sziasztok! :)

Hát, ez a nap is elérkezett. Bár az epilógussal általában el szokták varrni a szálakat, én nem tartom magam ehhez ;) Az érzelgést hagyjuk a következő cikkre, most kellemes olvasást kívánok! :)

U.I.: Remélem, egy kis Halloween-i szösszenettel még nem késtem el ;)

Az Ádáz-szigeten csend volt. Az éjszaka leple csendes sötétségbe burkolta a viking szigetet. Fényforrást csupán a fáklyák jelentettek, valamint a telihold fénye, melyet olykor-olykor el-eltakart egy-egy sötétebb felhő. Meglepő nyugodtság uralkodott a szigeten, ami nem volt rá jellemző. Általában sárkányok tomboltak, mint a legtöbb viking szigeten.

Erre a csendre Dagur is felfigyelt. A tizenhat éves fiú szobája ablakánál állt és az ablakpárkányt markolászta. Vadul kapkodta zöld tekintetét, ahogy az éjszaka sötétjét pásztázta.

Ez nem természetes –gondolta.

Jól gondolta. A sárkányoknak már rég támadniuk kellett volna. De az este nyugodt volt és csendes. Vészjóslóan. Ijesztően. És minden pillanatnyi csend csak rémisztőbb lett.

Itt valami készül –gondolta a fiú. Valami nagy…

Nem is sejtette, hogy mennyire igaza van.

Az éjszaka sötét egén egyetlen sárkány siklózott a sziget felé teljes nyugalommal. Nos, igen… nyugodtan… Inkább bosszútól fűtve. Pusztításra készen. Nem félt, hogy lelövik. Nem félt attól, hogy megölik. Az egyetlen, aki ölni fog, az ő lesz. Vért akart. Egy ember vérére fájt a foga. A törzsfőjelöltére.

A sárkány alábukott. A tenger felett folytatta a siklózást. A terve kész volt: megy, pusztít, távozik. Egyszerű, de nagyszerű terv.

Egyszer körberepülte a szigetet… csend volt, nyugalom. Ennek ideje volt véget vetni.

A sárkány egymaga támadott. Nem voltak segítői. Minden más sárkány meghúzta magát, mikor megérezték, hogy jön. Ki mert volna szembeszállni vele? Ősi energiákkal rendelkezett, ősi lélek lakozott benne. A legősibb volt az összes sárkány közül. Senki sem volt elég bátor ahhoz, hogy szembemenjen vele. Nem lett volna szép vége. Egy karmolás kellett volna csupán.

Az árnyék felemelkedett az égbe, majd zuhanórepülésből támadott. Szárnyait behúzta maga mellé, pörögni kezdett. Sivító hang töltötte meg a teret. Dagur egyből felkapta a fejét. Arcára egyszerre ült ki a rémület és az elégedett, eszelős mosoly.

- Éjfúria –sziszegte, ahogy a kardja után nyúlt.

Abban a pillanatban a föld megremegett, Dagur egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Meglepődve nézett ki az ablakon. Füstöt látott. Nagy füstöt. A fekete füst az ég felé szállt, nyomában a több méterre felcsapó lángokkal. A tűz a katapultok helyén volt. Az összes katapult égett. Egyetlen lövéstől.

Dagur felöltötte a páncélját és már kint is volt. Az emberei már felsorakoztak, íjjal és szerszámíjakkal lövöldöztek a sárkány felé. Egyik sem találta el. Túl fürge volt. Meglepően kecses. Dagur a katapultokért akart kiáltani, de rájött, hogy felesleges. A sárkány felgyújtotta az összeset. Újra lőtt. Lövedéke nem lila volt, hanem vörös. Mint a vér. Egyenesen a fegyverraktárra lőtt rá, ami hatalmas hanggal és erővel felrobbant. Mindenki felemelt pajzzsal védekezett a szétrepülő, lángoló darabok ellen.

A sárkány ismét eltűnt az égen. Dagur a sötétséget pásztázta.

- Mit tegyünk, uram? –kérdezte az egyik embere.

- Várunk –sziszegte Dagur. – Ha még egyszer feltűnik, hálót rá! Nekem kell ez a sárkány!

- Igenis, uram!

Ezzel eltűnt.

Dagur csapatokat rendelt mindenhová, hogy harcoljanak a megmaradt fegyverekkel. Azzal érvelt, hogy ez csak EGY sárkány. Több százat kaptak el és öltek már meg, ez ne okozzon nehézséget. Egy ember visszafeleselt neki, hogy ez egy Éjfúria, ez más… Már nem fog.

A fiú az egyik legnagyobb csapatot vezette, amit a főtérre irányított. Várt. Várta, hogy a sárkány feltűnjön. És csak várt. De a sárkány sosem oda ment, ahol ő volt. Mindig máshol tombolt. Hat helyen robbantott. Dagur tudta, hogy nincs több lövése. Tudta, hogy a sárkány kifogyott. És akkor… meglepő dolog történt.

A sárkány leszállt nem messze tőle és a csapatától. Kecsesen landolt. Kecsesebben és méltóságteljesebben, mint ahogy a többi sárkány szokott. Zöld szemeiben megvetés és gyűlölet csillant, ahogy Dagurra nézett. Ez meglepte Dagurt. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a sárkány ilyen könnyen megadja magát. Hagyta, hogy hálót dobjanak rá. Hogy leszorítsák a földre. Világító, zöld szemeivel a fiút figyelte. Le sem vette róla a tekintetét. Mintha azt kereste volna, milyen szögből csapjon oda neki hosszú, éjfekete karmaival.

- Megvagy, ördög! –jelentette ki a fiú, ahogy odament a sárkány fejéhez.

A sárkány fújtatott egyet. Kicsit szétnyitotta a száját. Tűhegyes fogai közül fény szökött ki. Vörös fény. Dagur lefagyott.

Nem lehet. Elfogyott a lövése!

És akkor a sárkány lőtt. A robbanás hátrarepített mindenkit. Dagur húsz méterrel arrébb ért földet. Sípolt a füle. Mindene fájt. Égett a teste. A páncél ráolvadt a bőrére. Olyan volt, mint a sav, sőt rosszabb. Levegőt is alig kapott. Ha egy kicsit is megemelkedett a mellkasa, az olvadt vas csak jobban ráfeszült a bőrére, az pedig elviselhetetlen fájdalommal járt. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Hogy gondolhatta, hogy befoghat egy sárkányt, ami egymaga elpusztította a fél szigetet? Hogy a sárkány csak úgy megadta magát?

Ekkor a sárkány Dagur mellé lépett. Zöld szemei világítottak a sötétben. Megszaglászta a fiút, majd kihúzta magát. Méltóságteljes volt, tiszteletet parancsoló és gyilkos. Mint egy igazi démon. Mint maga az ördög. A sárkány felnevetett. Dagur szíve megállt egy pillanatra. Egy sárkányt sem hallott még nevetni. De ez… konkrétan kinevette… És még nagyobb megdöbbenésére… semmivé foszlott. Köddé vált. Mintha soha nem is lett volna ott. De Dagur továbbra is hallotta a nevetést. A fejében visszhangzott. Egész addig, amíg jéghideg ujjak nem markolták meg a csuklóját és le nem rántották a lelkét a mélybe.

S ekkor Dagur felébredt a rémálomból. Hirtelen felült. Lihegett. Folyt róla a víz. Beletelt egy kis időbe, míg tudatosult benne, hogy a szobájában van, ágyban, éjszaka, egyedül. Vörös hajába túrt.

- Álom volt. Rémálom volt –mondogatta magának. Már éppen megnyugodott. Nem pusztult el a sziget. Ő pedig még él. Kivéve, ha a Valhalla olyan, mint a szobája. Aztán meghallotta… hallotta a nevetést. Azt a nevetést, amit álmában hallott.

Felkapta a fejét, a kardja után nyúlt. Kipattant az ágyból, támadásra készen állt és figyelt. Az egyik sötét sarokból egy alak lépett ki. Arcára árnyék borult. Dagur csak világító szemeit látta, mik kék és zöld színben játszadoztak. Hol ilyen volt, hol olyan. A fiú –Dagur biztos volt benne, hogy fiú– kacagott. Ő nevetett. Úgy, mint a sárkány az álmában. Mint az a démoni lény, amelyik megölte.

- Álom, álom, rémes álom –szólalt meg az idegen. Hangja mély volt, férfias és vad, mániákus és tébolyult, mint egy gyilkosé. Volt benne valami felettébb ijesztő, de Dagur nem remegett meg. Az nem illett egy leendő törzsfőhöz.

- Ki vagy te, és hogy jutottál be? –sziszegte Dagur. A fiú ismét felnevetett, gonoszan, mint egy őrült. Közelebb lépett hozzá. Valamit tartott a kezében, amire Dagur azonnal ráismert. Egy korbács. Az ő korbácsa. Az idegen megpörgette az egyik oldalán, majd a másikon, s ezt folyamatosan ismételte. De nem csapta meg vele sem magát, sem mást, és semmit sem vert le vele. Démoni ügyességgel kezelte a fegyvert.

- Ecc, pecc, kimehetsz… Káosz elől nem szökhetsz –szavalta lassan.

- Mit keres az nálad? –Dagur hangja megremegett. A fiú olyan felsőbbrendűséget sugárzott, mint egy isten. Dagur félt, hogy az is. Úgy hitte, maga Loki áll előtte. Hogy a fölé magasodó, alig húsz éves fiú csupán az isten gazdateste.

- Loki nincs itt –felelt a fiú, mintha csak a gondolataira válaszolt volna. Kék szeme zöldbe villant, majd vissza acélba. Dagur szemei elkerekedtek.

- Ki vagy te? –suttogta. A fiú felkacagott. Harsány kacaja volt, lenéző és megvető. Mintha egy démon nevetett volna kárörvendően.

- A legrosszabb rémálmod! –Majd felé csapott a korbáccsal. A csapás Dagur lábát érte. A bal lábát. A következő a mellkasát. Majd a harmadik a karját. A vörös hajú nem bírt megállni a lábán. Összerogyott a fájdalomtól, elterült a földön. Elviselhetetlen fájdalom kínozta a testét. Az idegen egyenesen elé sétált, megmarkolta a haját és felemelte a fejét. – Fáj, igaz? Neki is fájt! Érezd a fájdalmat, amit Ő érzett akkor!

- Őrség! ŐRSÉG! –kiabálta a fiú, de a mellkasán égett a korbács hagyta seb.

- Pszt! –emelte a fiú az ajkaihoz az ujját, csendre intve ezzel Dagurt. – Nem hallják. Alszanak. Próbálkozz… fél óra múlva –rántott vállat, majd elindult az ablak felé.

- Hová mész?! Megfutamodsz, te gyáva?! Fuss csak! Meg foglak találni! Megtalállak, és Odinra esküszöm, megöllek!

A fiú megtorpant. Ujjai éjfekete karmokká hajlottak, s ahogy visszafordult, kék szemei zöldre váltottak. Leguggolt Dagur elé.

- Láss engem minden árnyékban, Dagur! Halld a hangom a csendben! Érezd a kínt, mikor nyugtod van! Álmodj velem minden éjjel! Sosem tudhatod, honnan támadok, mikor, kivel, milyen alakban. De jegyezd meg… –karcolta meg éles karma hegyével a korbács hagyta sebet, mire Dagur felüvöltött. – Az álmot, amit láttál egy pillanatomba telik valósággá tenni! És az sokkal fájdalmasabb lesz.

Ezzel a fiú eltűnt, otthagyva Dagurt szenvedések közepette.

~Đ~Ł~

Hajnalpír Haddock és sárkánya már két napja úton voltak. Csak éjszakára álltak meg egy-egy lakatlannak tűnő szigeten, hogy pihenjenek. Nem jutottak túl messze. Lassan haladtak, meglepően lassan. Felfelé tartottak északkeletnek, a hidegebb, zordabb vidékek felé. Hajnalpír hallgatott Damian utolsó, jó tanácsára. Alzira pedig nem ellenkezett. Jobbnak látta, ha nem ellenkezik.

Persze az utak nem teltek csendesen. Alzirának be nem állt a szája. Leginkább azt mondogatta, hogy jól döntöttek. Még gyakrabban beszélt arról, mit kell csinálniuk, ha leszállnak valahol. Hajnalpír csak hallgatta. Folyton csak hallgatott.

Ezerszer és ezerszer gondolt arra, mi lett volna, ha…

Ha nem megy el. Ha nem búcsúzik el. Ha Damian nem csókolja meg. Ha a sólymok elkapják őket. Ha nem jut ki a robbanásból. Ha nem esik le Alziráról. Ha nem jutnak el a Királynőhöz. Ha Damian játszik az elméjével, ha nem rabolja el. Ha nem veszik össze annyira az apjával. Ha elfogadja a végső teszt győztese címet. Ha nem tudja meg Damian titkát. Ha nem veszik össze vele ott a rejtekhelyén. Ha nem lesz Lázas. Ha megcsókolja, ott, akkor este. Ha nem jön a vihar. Ha valami történik azon a randin. Vagy ha nem ment volna el a randira. Ha nem hagyja ott a verekedő Damiant és Josét. Ha nem kérdezi meg Zirát a Kívülállókról. Ha Damian nem veszi el az emlékeit. Ha nem megy haza. Ha nem mesél Hablatynak. Ha nem találkozik Fogatlannal. Ha Alzira nem jön vissza. Ha Alzira nem fogadja el a segítségét. Ha nem jön rá, hogy az apja hozzá akarja adni valakihez. Ha a Tamaran-törzs nem látogat Hibbantra. Igazából… minden ott kezdődött? Mi lett volna, ha Hajnal nem ismeri meg Damiant? Ha sosem találkoznak?

Ezek és még ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg benne. Mindez két nap alatt. És egy választ talált: ha ezek nem történtek volna meg, nem tartana itt az élete. Nem lenne éppen úton. Nem lenne sárkánya. Nem tudná, hogy micsoda ő maga. Nem lenne szerelmes, és nem csattant volna el élete első csókja.

A lány ajkai bizseregni kezdtek, ahogy visszagondolt rá. Ahogy ott állt a fiú előtt. Ahogy Damian lassan lehajolt és az ajkaik összeértek. Szinte újra érezte a fiú érintését. A testének melegét, mikor magához húzta. Egyszerűen jól esett visszagondolni rá. De Hajnal nem csak gondolni akart rá. Újra át akarta élni.

Szíve kihagyott egy ütemet, mikor rájött, hogy ez nem fog már megtörténni. Hisz elment. Lehet, hogy soha többé nem látja Damiant. Talán csak az álmaiban, ahogy azt a fiú is mondta. Remélte, hogy így lesz…

A merengésből pár esőcsepp élesztette fel, ami az arcára esett. Felnézett. A kék ég végtelenét sötét felhők takarták el. Szürkék voltak, mint a hamu, néhol sötétebbek. Dörgés hangzott. Mintha kalapáccsal vertek volna valamit. Mintha Thor verte volna az üllőt. Hajnalpír tudta, hogy ez lehetséges. De Xypia dühétől jobban tartott. Villám cikázott át az égen.

- Zira, ebből cudar világ lesz –suttogta a Hófúriának a lány.

:Nem mondod?:, szólt vissza a sárkány.

- Keresnünk kéne… valami menedéket –jegyezte meg Hajnalpír.

:Azon vagyok!:

A Hófúria gyorsított. Mindenfelé kapkodta a fejét, próbált minél hamarabb menedéket keresni. Csakhogy közel, s távol nem volt semmi a végtelen óceánon kívül. Vissza nem fordulhatott. Reggel indultak el akkori szállásukról, most dél van.

Aztán a sárkány észrevett valamit.

:Látod azt? Ott előttünk, kicsit jobbra!:

Hajnal hunyorított, a szemei fölé tette a kezét, nem mintha sütött volna a Nap, csak az esőtől védte. Látása kiélesedett. A paca, amit először látott, kezdett alakot ölteni. Egy kisebb sárkányraj volt. Három Siklóból és még néhány Hajnalpír által fel nem ismert fajtából állt. Egyenesen előre mentek és nagyon úgy tűnt, hogy sietnek.

- Ha ők itt vannak, valahol lennie kell egy szigetnek is! Kövessük őket!

Alzirának nem is kellett több, nagyobb iramra kapcsolt. Hajnalt meglepte sárkánya fürgesége. Tudta, hogy Zira gyors, de hogy még három órányi folyamatos repülés után is képes volt gyorsítani, az kellemes meglepetésnek bizonyult. Viszont azt nem kívánta, hogy Alzira kifulladjon a sok és gyors repüléstől.

A sárkány már sokkal közelebb volt a rajhoz, de tartotta a távolságot. Azok nem is igazán figyeltek rá, azzal voltak elfoglalva, hogy minél előbb elérjenek valahova.

Haza –gondolta Hajnalpír. Ez a szó olyan idegennek hangzott számára. Pedig csak két nap telt el.

- Ott! –mutatott előre Hajnal tíz percnyi repülés után.

A sárkányok egy hatalmas jéghegy felé tartottak. Szokatlan volt. Hajnalpír látott már jéghegyet és ez nem hasonlított rá. Ennek a jégnek zöldes színe volt. Furcsán kellemes érzéseket váltott ki a lányból. Egyszerre tűnt barátságosnak és ijesztőnek. A sárkányok egyenesen oda tartottak. Hajnalpír nem tudta, mi lehet ott. Tartott attól, hogy egy ilyen idegen helyre menjen. Volt valami a helyben, amitől összeszorult a mellkasa.

Hátranézett. A vihar úgy sötétlett mögöttük, mint egy árnyék. Egy rosszindulatú, hangos, villogó árnyék. Hajnalpír utálta a viharokat.

Megszorította a nyakláncot, ami azóta is a nyakában lógott. Az édesanyja sárkánymedálos nyakláncát.

- Hajrá, Zira! –szólt a lány.

A Hófúria követte a többi sárkányt, egészen a jéghegyig. Hajnalpír csak akkor vette észre, hogy nem is csupa jég, mikor közelebb értek. Látta, hogy a jég alatt szikla húzódik. Csak arra nem jött rá, hogy került oda a jég.

A sárkányok berepültek egy résen, Alzira pedig követte őket. Kanyarogtak mindenfelé, egész addig, amíg el nem értek egy teremszerűségbe. Ott a Hófúria leszállt. Körbeszaglászott.

:Rengeteg sárkány szagát érzem.:, nyugtalankodott.

- Nyugi, Zira, semmi baj! –simította meg Hajnalpír sárkánya nyakát, majd leszállt a nyeregből.

Kellemes borzongás futott végig a hátán, ahogy körbenézett. A hely egész kellemes volt a maga rideg, sziklás módján. Itt-ott szanaszét sárkányok pihentek, nem is figyeltek fel az újonnan érkezőkre. Nagy volt a hely. Egész tágas. Valahonnan víz csobogását hallotta.

Aztán kirázta a hideg. Hajnal körbenézett. Úgy érezte, figyelik. Az egyik szikla mögött egy alak mozdult meg. Majd megmozdult a szikla is. Hajnalpír rájött, hogy a dolog, amit sziklának hitt, egy sárkány. Egy nagy sárkány. Lassan indult meg a lány felé. A lény sárga szemei világítottak a félhomályban. Rámorgott a lányra. Alzira egyből előtte termett és visszamorgott.

:Maradj. Távol. Tőle!:, morgott a Hófúria vadul.

A sárkány visszamorgott, de Hajnalpír nem értette, hogy mit. Nem értette a szavait. Mikor a sárkány még mindig feléjük közeledett, Alzira leadott egy figyelmeztető lövést. A lövedék nem messze a hüllőtől csapódott be, majd lángra lobbant. Hajnal lefagyott.

A sárkány pontosan úgy nézett ki, mint amelyik elrabolta az édesanyját. Ugyanott voltak a törések a szarvában. Ugyanaz az értelem sugárzott a szemeiből és ugyanaz a védelmező ösztön. Épp olyan bagolyra hasonlító pofája volt.

- Ez nem lehet… –suttogta a lány.

Ekkor az alak előlépett a sárkány szárnyának takarásából. Középkorú nő volt, hosszú, barna hajjal és zöldes színű szemekkel. Furcsa ruházata volt. Úgy mozgott, mint egy sárkány, ahogy egyre közelebb siklott Hajnalpírhoz. Alzira felmordult.

:Maradjon távol tőleeeee…:, kezdte mérgesen, majd a végét eldorombolta, mikor a nő valamit csinált a kezével a sárkány orra előtt. A Hófúria kidőlt, mint akivel sárkányfüvet szagoltattak. Az idegen nő viszonylag felegyenesedett. Hajnal hátrált egy lépést. A nő kinyújtotta felé a kezét. A lány elhúzta a fejét. Az idegennek viszont más kellett. Megragadta a nyakláncot és letépte a nyakából. Hajnal egy pillanatra úgy érezte, mintha a lelkét tépték volna ki. Könnyes szemmel kapott az ékszer után.

- Ne! Adja vissza! Az az enyém! –kapkodott utána, de a nő folyton elrántotta előle.

- Ez az enyém –suttogta a nő. Hangja olyan halk volt, hogy elhalt a csendben. Hajnalpír észre sem vette.

- Adja vissza, azt az anyámtól kaptam! –kapott ismét utána, s most sikerült is elvennie tőle. Magához szorította az ékszert. A nő lefagyott, hitetlenkedve nézett rá.

- H-Hajnalpír? –kérdezte halkan. A lány felnézett. Szemeit elhomályosították a könnyek, de hamar kitörölte őket onnan.

- Igen, de… Maga honnan…? –kérdezte volna, de akkor a fény megvilágította a nő arcát.

Hajnalpír ereiben megfagyott a vér, ahogy beléhasított a felismerés. Felismerte az arcot. Hisz ugyanez bámult vissza minden tükörbenézésekor. Minden alkalommal, mikor meglátta magát a víztükörben.

- Anya?