26. Vitába keveredve

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással! :)

Kellemes olvasást és légyszi, ne öljetek meg nagyon! :)

- Mégis hogy képzelhetted ezt?! –lökött be apám az ajtón, miután végigráncigált az egész falun. A vállam még mindig fájt, ahol megszorított. Ahogy igazából a legtöbb porcikám. Apa nagyon dühös volt. De én képtelen lettem volna megtenni. Én nem vagyok gyilkos. Nem ölök sárkányt. – Szégyenbe hoztál az egész falu előtt! A tamaraniak előtt!

Jelenleg ők érdekeltek a legkevésbé. Tudtam, hogy a falu ferdén fog nézni rám. Tudtam, hogy ki leszek közösítve, nem mintha eddig nem lettem volna. Tisztában voltam a ténnyel, hogy a tamaraniakkal kötött szövetségi szerződésnek (már ha persze aláírták) lőttek. Bár ez azóta így van, hogy apa felbonttatta a házassági egyezményt.

- Hogy képzelted ezt?! –ismételte a kérdést. Behúztam a nyakam, ahogy azt általában szoktam, mikor kiabál velem. Gondolom, mindenki ismeri apámat. Jól megtermett, hatalmas vörös szakállal, hordónyi bicepsszel és hassal, aki egyetlen legyintéssel leterít egy Szörnyen Nagyot. Na, ha dühös (ha úgy igazán dühös) akkor tíz centit nő mindenfelé, az egész feje vörös, és a szakálla jobban hasonlítani a tűzre, mint a szénakazalra. És nagyon ijesztő nézése van. Feltételezem, mindenkire nézett már valamelyik szülője nagyon csúnyán. Apámé a triplája volt.

- Nem akarok sárkányt ölni –válaszoltam halkan. Apa még vörösebb lett. Csapkodni kezdett a karjával, úgy, mint Hablaty, amikor magyaráz. Már tudom, honnan örökölte.

- Nincs olyan, hogy nem akarsz! –mennydörögte. Tényleg olyan hangja volt ilyenkor, amit Thor is megirigyel, ha üti az üllőt. – Viking vagy, Odin szerelmére! Egy viking sárkányt öl! Ezek nem gyapjas kis báránykák, akiket babusgatni lehet! Ezek kártevő, tűzhányó, pikkelyes, szárnyas gyíkok, akik elpusztítanak mindent! Elvitték az anyádat is!

Tudtam, hogy előveszi az anya-ütőkártyát. Ezzel általában meg tudta fékezni minden vitánkat. Hisz anya témája minden formában kényes volt számomra. De most az egyszer tartottam magam. Anya is ezt akarná. Hogy kiálljak a véleményem mellett. Főleg, ha erről a témáról van szó.

- De én nem…

- De igenis akarsz! –vágott a szavamba. – Nincs olyan, hogy nem akarsz! Viking vagy! A törzsed főnökének lánya! A törzsfő lánya nem hozhat szégyent az apjára, sem a népére! Szerinted most mit gondolnak rólad a tamaraniak? –intett az ajtó felé. – Mit gondolnak rólunk?!

Hallgattam. Ha visszaszólok, hogy a legkevésbé sem érdekel, azzal csak jobban felbőszítem. Ezt el akartam kerülni, amíg lehetséges.

- Gyávának hisznek minket! –mondta helyettem. Már nem üvöltött, de még éreztem a haragot a hangjában. – Azt hiszik, nem tudok bánni egy taknyos tinivel! Megszégyenítettél! Az egész falu és a leendő szövetségeseink előtt! Tudod, mekkora súlya van ennek?

- Tudom…

- Akkor miért csináltad? Miért nem lehetett örülni a győzelmednek?! Csak meg kell ölnöd azt a gyíkot!

- Nem vagyok gyilkos! –néztem fel rá, most először. Apa szemén villámok cikáztak át.

- Ők a gyilkosok! –sziszegte. – Több százat öltek meg közülünk!

- Mi pedig több ezret közülük! –vágtam vissza. Apa vicsorgott. De tartottam magam. – Nekem semmi közöm ahhoz a helyhez! Semmi közöm az Arénához! Semmi közöm a Sárkányölő képzéshez! Csak az örökös köteles sárkányt ölni, nem?! Akkor nekem miért kellene?

- Hablaty… Ő másmilyen.

- Miért lenne?! Nem tudhatod, hogy a kamaszkornak milyen hatása lehet rá, mert te mindig így néztél ki! –ráztam a fejem. – De nézz rám! Nézz Alkonyra! Ha valaki öt éve azt mondja nekem, hogy így fogunk kinézni, kiröhögöm, hajóhoz kötöm és vízre engedem azzal, hogy bolond!

- Hablaty más! Őt nem fogom oda elengedni! –jelentette ki. Örültem, hogy ezt ennyiben hagyta. Később jöttem rá, hogy ebbe nem keverhetem bele Hablatyot. Igazam volt, neki, mint örökösnek, tényleg végeznie kell a sárkánnyal. Abban is biztos voltam, hogy annyira fogja megtenni, mint én. Semennyire. Főleg úgy nem, hogy ott van neki Fogatlan. – Neked viszont kötelességed megölni azt a Szörnyen Nagy Rémséget!

- Ugyan miért lenne? Nem vagyok örökös! Te is nagyon jól tudod, hogy vérrel vannak aláírva a törvények! Csak fiú örökölhet! És akárhogy is nézem, én nem vagyok fiú! –mutattam végig magamon, próbálva oldani a feszültséget.

- Hablaty fog örökölni… –kezdte.

- Igen, ezt már tudjuk –jegyeztem meg.

- De neked kell ölnöd –fejezte be.

- Ezzel nem értek egyet –ráztam a fejem.

- Nem nyitok ebből még egy vitát, Hajnalpír! Meg fogod ölni azt a sárkányt –bökött a mellkasomra –, mert idebent te is tudod, hogy ez a helyes. Tudod, hogy ez a kötelességed! Fejezd be a gyerekeskedést! Ideje felnőnöd!

- Már akkor felnőttem, mikor anya meghalt –suttogtam. – És pontosan ezért… Nem. Ölöm. Meg. A. Szörnyen. Nagy. Rémséget!

Apa arca ismét vörös lett. Mai nap már másodszor húztam fel. De nem érdekelt. Nem fogom hagyni magam. Most nem. Ahogy a házassági egyezménynél sem hagytam.

- Te magad mondtad, hogy vérrel vannak aláírva a törvények –mondta komolyan, ellenem fordítva a saját szavaimat. Már meg sem lepődtem. Sokan mondják, hogy mi apámmal ésszerűen vitatkozunk. Mindketten képesek vagyunk kiforgatni vitapartnerünk szavait, majd ellenük fordítani a saját javunkra. Nagyon kevés vita volt, amit nem nyertünk meg eddig. Nem azért, mert kevésszer volt igazunk. Azzal nincs baj, azt is kimagyarázzuk. Nem beszélve a hangerőnkről. Most képzeljétek el, hogy a két vitamester egymással veszekszik. Ilyenkor nem létezik győztes. – Azt is írják, hogy csak az lehet a törzs teljes jogú tagja, aki sárkányt ölt! Te talán nem akarsz a népedhez, a törzsedhez tartozni?!

- És mi van akkor, ha nem?

- Olyan nincs!

- És ha van?

Idegesen felsóhajtott.

- Bezzeg Alkonypír…

Megint ezzel jött. Annyiszor, de annyiszor hasonlított már össze kettőnket! Pedig alig akad hasonlóság! Oké, majdnem teljesen ugyanúgy nézünk ki. De személyiségben eltérőek vagyunk. Alkony anyáskodó, makacs, és mindent (majdnem mindent) szabályok szerint csinál. Ő apa kicsi lánya. A mintagyerek, amilyennek nekem is lennem kellene. Én lázadó típus vagyok, forrófejű, és szintén makacs. Anya kicsi lánya voltam. A törzsfő gyerekének elrettentő példája. Alkony a szekercéhez ért, én ahhoz nem. Ő a sügért szereti, én a tőkehalat. Neki a kék a kedvenc színe, nekem a zöld és a vörös. Ő a jófiúkra bukik, én nem. Ő nem fél a viharoktól, én gyűlölöm őket. Imádjuk egymást, és Hablatyot, ehhez kétség sem fér, és szinte minden titkomat ő tudja először, de utáljuk, ha egymáshoz hasonlítanak minket. Apa. Most. Megtette.

- Én nem vagyok ő! –sziszegtem. – Egy kicsit sem hasonlítok rá! És ennyi erővel őt is nyaggathatnád! –intettem az ajtó felé. Az ilyen dolgokkal tényleg Alkonyt keresi meg elsőként, aki szinte issza a szavait. Nem tehet róla. Nem merem kijelenteni, de apa mindig őt szerette jobban. És ahogy emlékszem, anya többet foglalkozott velem…

- Nem tehetem. Ezzel nem –mondta apa. – Te vagy a bajnok! Neked kell ölnöd!

- De én nem akarok!

- Mindent megadtam neked, amit akartál, de ezt nem fogom! Egy törzsfőnek döntéseket kell hoznia a népe érdekében, akármi is az ára. Majd, ha hozzámész Frodihoz, akkor meg fo…

- Nem fogok hozzámenni senkihez! –vágtam a szavába kiabálva. Majd eljutott az agyamig, hogy mit mondott. Úgy ért, mint a jeges vizes zuhany. – Fro-Frodihoz? A-azt mondtad felbontottad a szerződést!

Apa oldalra fordította a fejét. Ebből már leszűrtem, hogy hazudott. Megrökönyödve álltam előtte és csak tátogtam. Nem tudtam elhinni. Eltitkolta előlem azt a dolgot, ami teljes mértékben megváltoztatná az életemet. Hazudott a szerződés felbontásáról. Képes volt azzal a hittel nyugtatni hetek óta, hogy nincs mitől tartanom, a tamaraniak elmennek és vége, elfelejtjük a létezésüket is. Erre meg…

- Miért? –kérdeztem. Apa nem felelt. Felforrt bennem a düh. – MIÉRT?! –kiabáltam.

- Ez a szövetség fontos –mondta. – Nem hagyhattam, hogy… a te makacsságod miatt elússzon egy ilyen jelentőségteljes egyezmény.

- Hogy az én makacsságom?! Igen, makacs vagyok! –kiabáltam. – Szerinted miért?! Az a patkány egy semmirevaló, trágyazabáló, megfojtandó féltroll, egy… nem találok rá kifejezést!

- Majd megkedveled.

Az állam is leesett. Ezt ő sem gondolhatja komolyan!

- Majd megkedvelem?! Ennyivel nyugtatsz?! Ki van zárva! Nem fogok hozzámenni!

- De igenis fogsz! –kezdett kiabálni ő is. Forrt bennem a düh, a csalódottság. Miért kell mindenkiben csalódnom?

- Megmondtam neked, hogy ha nem vonod vissza az egyezséget, elmegyek, és nem fogok visszajönni! És ez nem egy kirándulás lesz az erdőben! Fogom magam, összepakolok, elkötöm a leggyorsabb hajónkat és soha többé vissza sem nézek! –üvöltöttem.

- Ezt nem teheted meg! –csapott az asztalra. Hallottam, hogy megreccsen.

- Már, hogy ne tehetném?! Megmondtam neked! Egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy romokban hever a családunk! És ne hidd, hogy ez miattam lesz! Az egész a te hibád lesz! Engem eladsz egy szerződésért, elvisznek Tamaranra és nem látsz többé! Alkonyt valami teliholdi balfékhez adod hozzá, elviszik, nem látod többé! Hablaty itt lesz, igen, de minket soha többé nem látsz és ezzel tisztában vagy! De lesz két szövetségesed, nagyon jó! Tönkreteszel mindent!

- Mit kellene tennem, mondd! Jön a Végítélet! A Kívülállók el fognak pusztítani mindent! Szóval, mondd csak, lányom, mit kellene tennem?!

- Semmiképp nem kellene hozzáadnod ahhoz a balfékhez! –mondtam már egy fokkal nyugodtabban.

- Egyszer mindenképp meg kell házasodnod, hogy gyermekeid lehessenek!

- Meg fogok. Egyszer, talán. De az biztos, hogy nem kényszerből!

- És kihez mész hozzá? Ahhoz a kovácsinashoz?! –intett az ajtó felé hanyagul, lenézően. Tudtam, hogy Damianre céloz.

- Inkább, mint hogy valaha is Frodi felesége legyek! –horkantottam fel annak ellenére, hogy még mindig szörnyen dühös voltam rá. Mindkettejükre. Apára is, és Dame-re is. De akkor is. Inkább hozzámennék ahhoz a hazug baromhoz, mint egy önimádó piócához.

- Tényleg? És hogy tartana el téged? Ha családod lesz, hogy tartana el titeket? Ő csak egy kovácsinas!

- Megoldanánk! –dobbantottam dühösen, majd azonnal el is öntött az üresség. Hisz tudtam: nem, nem oldanánk meg. Hisz neki van valakije. És soha az életben nem lehet az enyém. – De teljesen mindegy, hisz…

- Menyasszonya van –fejezte be helyettem. Lefagytam. Én ezt egy betűvel nem említettem neki, és biztos vagyok benne, hogy Alkony sem. Ez pedig egyetlen dolgot jelentett.

- Te tudtad –döbbentem rá. Apa összeszorította a száját.  Szóval tényleg… Miket meg nem tudok ma?! Ökölbe szorítottam a kezem. – Mióta?

- Hajnal…

- MIÓTA?! –sivítottam.

- A kezdetek óta –suttogta.

Mellkason ütött. Minden lehetséges helyről kiszabott egy darabot. A szívemből, a lelkemből, a hitemből. Mindenhonnan.

- Lássuk, jól értem-e! Te hagytál abban a hitben nyugodni, hogy nincs mitől tartanom, mert felbontottad az egyezséget, de mégsem tetted! Emellett pedig elengedtél randira egy olyan sráccal, akiről tudtad, hogy menyasszonya van, miközben elvileg én is el vagyok jegyezve?! Mégis, hogy a jó Mjölnirbe jutott ez eszedbe?! Honnan a Helheimből jött az ötlet?! Megszállt Loki, vagy mi történt veled?! Hogy voltál képes ezt tenni velem?! –üvöltöttem, de már könnyeztem. – Tudtad, hogy előbb-utóbb mindkettőt megtudom… –És akkor leesett. Visszafogtam a hangom. Nem azért, mert nem voltam iszonyat dühös, de a torkom már kapart a hangerőtől. – Te éppen erre számítottál. Hogy megtudom Damianről, hogy menyasszonya van. Tudtad, hogy tetszik nekem és össze fog törni. És hogy így talán leszek annyira bosszúszomjas, hogy belemenjek a játékodba.

Apa félrenézett. Ebből tudtam, hogy beletrafáltam.

- Apa! –jelent meg ikertestvérem az ajtóban. Mindketten rá néztünk. Ő az ajtót fogta, valószínűleg akkor lépett be. És ha nem is mindent, de biztosan sokat hallott. Alkony belépett, és becsukta maga utána a bejáratot. Apára nézett. – Ez igaz? Tényleg nem… bontottad fel az egyezséget?

- Alkonypír, menj a szobádba! –szólt szigorú hangon. – Ez nem a te dolgod.

- Az én ikremről van szó, szóval igenis az én dolgom! –feleselt vissza nővérem.

- Azt mondtam, menj a szobádba! Most! –emelte fel a hangját. Erre Alkony megrezzent. Apa nagyon ritkán kiabált vele. Nővérem rám nézett. Láttam a szemében, hogy hajlandó küzdeni mellettem, akármekkora baj is lesz.

- Menj fel! –szóltam én is, de sokkal finomabban, mint apa. – Megoldom.

- Biztos? –kérdezte.

- Biztos –bólintottam.

Alkony vetett egy utolsó pillantást mindkettőnkre, aztán megadóan felsóhajtott és elindult fel a lépcsőn. Annak csak örülni tudtam, hogy Hablatyot bennfogták ma dolgozni, és nem kell végighallgatnia az előadásunkat. Én is szívesebben lennék máshol. Akárhol, csak apával ne kellene veszekednem. Nem szerettem vele vitázni, most viszont fogok. Ha esik, ha fúj. Akármi is lesz, el fogom érni, hogy ténylegesen felbonttassa azt a nyavalyás szerződést. A szemem láttára kell széttépnie és két lábbal kirúgni a Kívülállóvadász népséget a szigetünkről!

Amint hallottuk, hogy az ajtó becsukódik, egymásra néztünk és percekig csak bámultuk egymást. Végül én törtem meg a csendet.

- Nem megyek hozzá Frodihoz!

- De igenis hozzámész!

- Kizárt dolog! Ő egy gyilkos! Azt akarod, hogy hozzámenjek egy gyilkoshoz?!

- Azért öl, hogy megvédje a családját, a népét, az embereket! A Kívülállók fertőzöttek! Mi is azért ölünk sárkányokat, hogy megvédjük magunkat.

„Akkor engem is meg kell ölnöd.”, gondoltam. Hisz Kívülálló vagyok. Azon belül pedig Fúria. Ami egy sárkány.

El nem mertem képzelni, mit tenne apám, ha megtudná. Ha valamilyen körülmények között a fülébe jutna, hogy az egyik lánya látja a jövőt, a másik pedig képes pikkelyekkel beborítani magát, karmokat növeszteni és beszélni a sárkányokkal. Sőt, kicsi az esélye, de lehet, hogy Hablaty is az. Bár, eddig semmi jelét nem mutatta a tüneteknek.

Tudtam, hogy a családdal lehet hatni apára. Hisz anyát már elveszítette. De nem hiszem el, hogy minket is el akar. Azzal, hogy hozzáad minket vadidegen emberekhez, távoli szigetekre, tönkretesz mindent. Hisz el fognak vinni minket. Alkonyt is és engem is. Ebben biztos vagyok.

- Nem megyek hozzá egy gyilkoshoz!

- De igenis hozzámész!

- Tudsz róla bármit is, ami biztosít arról, hogy nem öl meg abban a pillanatban, hogy elvisz innen?! Hogy nem csak a vagyon kell neki?!

- Frodi Tamaran a legnevesebb Kívülállóvadász az egész Belső-tengeren! Minden Kívülállót lebuktat, még egy Emlékvadászt is! –magyarázta apa nagy mutogatások közepette.

„Ahaaa. Ééérdekes, engem még nem sikerült…” És ott volt a lényeg: „még”.

- Nagyon udvarias fiú. Biztosan jó férj lesz! –mondogatta. A szemeimet forgattam. – Az apja azt mondta, kiváló vadász minden téren! Jó politikai beszéde van. Könnyen szerez szövetségeseket.

- Minden népből elveszi a törzsfő lányát? –gúnyolódtam. Apa mintha meg sem hallotta volna.

- Remek fiúnak tűnik, Hajnal! Nagyon jó férjed lesz, hidd el!

- Nem lesz a férjem.

- De lesz!

- Bontsd. Fel. A. Szerződést! –mondtam halkan.

- Nem!

- Miért nem? Miért akarod tönkretenni ezt a családot?!

- Fontos ez a szerződés!

- Nem fontos!

- De az!

- Fontosabb, mint én?!

- Igen!

Hátratántorodtam. Ez szíven ütött. Jobban, sokkal jobban, mint mikor Damian közölte velem, hogy menyasszonya van. Ez annál ezerszer rosszabb volt. Ezerszer, meg ezerszer. Nem tudtam mit mondani. Csak tátogtam, mint a partra vetett hal, megtörve néztem apára. Amúgy sem voltam lelkileg teljesen jó állapotban, de ettől teljesen összeomlottam.

- Te… vagy a legrosszabb apa a világon! –sziszegtem.

Erre felpofozott. Soha életében nem emelt még kezet egyikünkre sem. Most viszont megtette. Felpofozott. Jó, igen, ezzel tényleg elvetettem a sulykot. De azok után, amit mondott, nem tudtam máshogy érezni. Hogy egy nyavalyás szerződés fontosabb, mint a saját lánya…

Eddig még egyik vitánk sem fajult. Jó, üvöltözünk, mint a sakálok, de egyikünk részéről sem történt ilyen, mint most. Apa nem ütött sem túl erősen, sem túl gyengén. Épp elég volt ahhoz, hogy érezzem, ahogy vér gyűlik a számba, érezzem a vasas ízt. Az alsó ajkamhoz nyúltam, valami folyékonyt érintettem. Megnéztem. Az ujjam begye piros volt. Apára pillantottam, tekintetem szikrázott. Láttam, ahogy bűnbánóan néz rám, mintha könny gyűlt volna a szemébe. Mintha akkor jött volna rá, miért mondtam, amit mondtam, és, hogy megütött.

- Hajnal… én… –kezdte volna el a bocsánatkérés-sorozatát, a sajnálkozást, de megállítottam. Ha villámokat tudtam volna szórni, mint egy Ölvész, megtettem volna. Ha egy puszta tekintettel gyilkolhatnék, mindenki holtan heverne a faluban.

- Soha többé nem akarlak látni! –sziszegtem egy számomra ismeretlen hangon. Elmémet ellepte az ismerős fekete köd. Az, ami arra kényszerített, hogy öljem meg Damiant. Erre mintha félelem költözött volna a tekintetébe.

- Hajnal… –nyúlt felém, de hátraléptem előle.

- Ne érj hozzám! –üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Erre visszahúzta a kezét. Közeledni akart, de az ajtó felé hátráltam előle. – Ne gyere a közelembe!

- Kicsim, én nem a- –Azt akarta mondani, hogy nem akarta, nem volt szándékos és sajnálja, de én csak tovább kiabáltam.

- Egy szörnyeteg vagy! Nem akarlak többé látni! Ne gyere a közelembe! Bár engem is elvitt volna az a sárkány, amikor anya meghalt! Bár ne mentettek volna meg attól a Szörnyen Nagy Rémségtől! Szégyellem, hogy te vagy az apám! Szégyellem, hogy Haddock vagyok! Azt kívánom, hogy bár meghaltam volna, csak, hogy ne ismerjelek meg téged! Az összes istenre, azt kívánom, hogy úgy szenvedj, ahogy én!

Igen, durva szavak voltak ezek. De ezt akkor még nem fogtam fel. Dühös voltam és összetört. A fekete köd beszélt belőlem, és én nem tudtam megállítani. Viszont lassan kezdett feloszlani, és igen, végig tudtam, mit beszélek. Tisztában voltam szavaim súlyával. Hogy ha a legtöbbnek nem is, az utolsó szitoknak jelentősége lesz. Nem tudtam megállítani a szavakat, vagy visszaszívni őket. Nem voltam képes bocsánatot kérni. Egy dolgot tudtam tenni csupán: elfutni.

Elfutottam.

Ostoba dolog volt. Most már belátom. De akkor… én akkor ezt még nem tudtam… Nem tudtam, milyen lavinát indítok el… nem is lavinát; még csak gleccsert. Egy lassú áradatot, ami a végén lavinába torkollik majd.

Sírva rohantam ki az ajtón. Úgy csaptam be magam mögött, hogy tényleg kiborult a helyéről. Hová mehettem volna? Az erdő felé vezetett az utam. Már nem érdekelt akkor semmi. Semmi a világon…