27. Leányrablás Tökéletes-módra

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással! :)

És gondolom nem csak én vettem észre, hogy közeledik a suli, jövő héten évnyitó, stb. Ez viszont azt jelenti, hogy nem tudom olyan gyakran hozni a részeket. Mivel új suliban kezdek, minden idegen lesz számomra és hajtanom kell, de megpróbálom nem megismételni a tavalyi fél éves kimaradást! Remélem megértitek :)

Kellemes olvasást! :)
U.i.: Leila, van egy részlet benne csak neked! ;)

Futottam. Rohantam, ahogy csak a lábam engedte. Távol akartam lenni az egész falutól. Távol az apámtól, a törzsemtől, mindentől. Miért kell mindenkiben csalódnom? Először Damian. Menyasszonya van és volt képe kikezdeni velem. Most meg apa. Elhitette velem, hogy felbontotta a szerződést pedig nem.

Futottam. Nem is néztem merre szaladok, csak rohantam. Csalódott voltam, összetört, haszontalannak éreztem magam és naivnak. De én nem akartam ilyen lenni. Nem akartam úgy érezni magam, mint valami marionett báb, akivel mindenki kedve szerint játszadozik és irányít. Két olyan személyben csalódtam, akikben megbíztam, akikre az életemet bíztam volna. Ilyenkor látszik meg, mekkorát koppanhat az ember…

- Zira! –kiáltottam könnyek közepette. A szeretteimbe vetett bizalmam szertefoszlott. Csak és kizárólag Alzirában bíztam. Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ő sosem árulna el engem. Jobban bíztam benne, mint saját magamban. Megtorpantam, körbenéztem. – Alzira! Alzira, hol vagy?! Kérlek… –csuklott meg a hangom.

A könnyek patakként folytak végig az arcomon, majd lecsöpögtek a ruhámra. Lihegtem. Mindenem sajgott. Akkor esett le, hogy tele vagyok sérülésekkel. A karomon felszakadt a ruhám ujja a Siklótüskétől. Már nem vérzett, de fájt. A fejem folyamatosan sajgott, de már egy jó ideje egyet láttam mindenből, ahogy kell. A vállam is fájt és a hátam is, lefogadom, van pár kisebb zúzódásom és horzsolásom.

A térdem remegett. Nem bírtam egy helyben állni. Lekuporodtam az egyik fa tövébe. Felhúztam a térdeim és ráhajoltam.

- Soha többé nem megyek vissza –suttogtam magamnak.

Percek teltek el… vagy nem. Egyszerűen tönkrement az időérzékem.

Egyszer csak valami puffanást hallottam nem messze tőlem – mint mikor egy afféle nagy és nehéz cucc leesik, de valami puha dologra. Nem néztem fel, amíg meg nem hallottam a kristálycsengettyűre hasonlító, lágy hangot a fejemben.

:Szia! Hívtál?:, kérdezte Alzira. Felpillantottam. A Hófúria előttem állt pár méterre. Kíváncsi tekintete aggódóba váltott, mikor meglátott. Odalépett közvetlen elém, megszaglászott. :Magasságos egek, jól vagy? Reszketsz!:

Igaza volt. Remegtem, mint a nyárfalevél. Nem fáztam. A zokogás rázott. Fel sem tűnt. És azzal, hogy ezt megemlítette, csak rosszabb lett. Szipogtam párat, majd előrevetettem magam. Átkaroltam a sárkány nyakát, körmeimet szinte a pikkelyeibe vájtam, arcom a nyakába temettem. Ő először nem értette, de mikor keservesen sírni kezdtem, minden izma ellazult. Lehajtotta a fejét, neki a hátamnak, úgy húzott közelebb magához. Egy kicsit fájt, de alig vettem észre. A lelki összetörtségem sokkal erősebb volt.

Percekig sírtam ott, ő pedig hallgatott. Nem szólt egy szót sem, nem nyugtatott, nem mondta, hogy fejezzem be. Csak várt csendben. És ebben a csendben benne volt minden: a bizalom, a szeretet, a lelki erő – a kapcsolat lovas és sárkánya között. Erre volt szükségem. Egy idő után már nem sírtam, csak öleltem Zirát. Már a jelenléte is nyugalmat árasztott és ragasztott át rám. Ő akkor sem húzódott el tőlem. Várt, várta, hogy én tegyem, amikor készen állok rá.

 Reszketegen felsóhajtottam és lassan elhúzódtam tőle. A Hófúria kék szemei csillogtak, már amennyire látszottak kitágult pupillájától. Dorombolva megbökött az orrával, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Egy puszit nyomtam a fejére.

- Köszönöm! –mondtam halkan.

:Nem is csináltam semmit.:, szólalt meg ő is halkan.

- Itt vagy velem. Ez bőven elég –simítottam meg a fejét.

:Mi történt?:, kérdezte meg.

Letöröltem a könnyeimet. Még mielőtt bármit mondtam volna, befeküdt a hátam mögé. Nekidőltem az oldalának. Fejét az ölembe helyezte, hangosan dorombolni kezdett, pont annyira, hogy ne nyomja el a hangomat.

- Az apám…

Elmeséltem neki mindent. Az Arénát, hogy Miguel ránk eresztette a sárkányokat. Beszéltem neki Nala viszonylagos jó fejségéről. Hogy valami külső erő irányítása alatt felrobbanttattam a fél Arénát. Hogy apa mennyire büszke, majd mennyire dühös volt rám. A veszekedést. A pofont.

Zira türelmesen végighallgatott. Csak a végén nyilvánított véleményt.

:Szóval… az unokatesód meg akar ölni. A csaj, akit ellenségednek hittél, mégsem az ellenséged. Kiiktattál három feldühödött sárkányt valami külső erő irányítása alatt. Apád hangulatingadozós, és roppant nagy hangja van. Nagyon összevesztetek. Felpofozott. Téged ellepett a „fekete köd”, amit nem tudsz irányítani. Nagyon rossz dolgokat vágtál a fejéhez. És most itt vagy.:, mondta el a monológom lényegét. Bólintottam. :És… hogy érzed magad?:

- Összetörten. Csalódottan. Feleslegesnek. Egy… egy játék babának, amivel mindenki szórakozik –szipogtam.

:Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz? Akármi is legyen, én melletted állok. A lovasom vagy és a legjobb barátom! Ha el akarsz menni…:

- Nem! –ráztam a fejem. – Nem adom meg magam ilyen könnyen. Találok valami… valami kibúvót a szerződés alól és… az Aréna alól… Valahogy megoldom…

:Nem csípem ezt a Manuelt.:, jegyezte meg. Furcsán néztem rá.

- Mármint Miguelt?

:Azt. El tudom intézni, ha akarod. Megmutatod, melyik a háza és a következő portyázásnál megkérek pár sárkányt, hogy segítsenek felgyújtani. Tiszta véletlennek tűnne.:, ajánlotta. Lelki szemeim előtt láttam a jelenetet. Be kell vallanom, tetszett. Nem csak azért, mert imádom a tüzet. Élveztem volna, hogy szenved. És ezért rosszul éreztem magam. Akármennyire is gyűlölöm.

- Csábító, de… őt is elintézem. Ezt a csatát ma megnyertem, most… visszahúzódik egy ideig –suttogtam.

:Az ajánlat attól még áll.:

- Észben tartom –simogattam tovább a fejét.

:Na és… mi lesz most? Hazamész, vagy…?:

- Egy darabig nem. Nem akarom látni apát. Egyszerűen nem megy… –kezdtek el újra folyni a könnyeim. – Hogy mondhatott olyat, hogy egy rohadt szerződés fontosabb, mint a saját lánya?!

:Hirtelen felindulás. Biztosan nem így van. Csak dühös volt. Ahogy te is dühös voltál, sőt, még mindig az vagy.:, mondta.

Már majdnem felcsattantam, hogy „Te mégis kinek az oldalán állsz?!”, de időben fékeztem magam. Hiszen igaza volt. Az én részemről biztosan. Dühös voltam, rettentően. Egy kicsit sem csillapodtam le. Nagyon is kiabálhatnékom volt. Valakivel kiabálnom kellett, aki nem Alzira. Az nem lett volna az igazi, mert rá nem vagyok mérges.

:És mi van Damiannel? Apád tudott a menyasszonyáról?:, hozta fel a témát. És igen, a vérnyomásom egyből kétszáz lett.

- Nem akarok beszélni arról a patkányzabáló… –kezdtem volna szidni a sárga földig, mikor meghallottam, hogy a nevemet kiáltják. Lefagytam, a hang irányába néztem. - Ez. Nem. Lehet. Igaz! –morogtam.

:Hát, úgy látszik, nem róla kell beszélned, hanem vele.:, jegyezte meg Zira, ő is arra figyelve, amerre én. :Már ha életben hagyom addig.:

Nemsokára meg is jelent. Abból az irányból jött, amerről én. Alzira elvette a fejét az ölemből, hogy fel tudjak állni, de nem tettem. Féltem, hogy egész testben remegnék a dühtől. Amint meglátott, megállt. Még mindig nem festett túl jól. Már nem volt annyira sápadt, mint egy órája, de a bőre ugyanolyan hófehér volt, akár egy halottnak. És ha rajtam múlik (vagy Zirán) hamarosan az is lesz. Kék póló volt rajta, szürke nadrág, fekete mellény. Fekete haja, mint egy szétperzselt szénakazal. És milyen jól állt neki… Mégis miket gondolok?! Én igenis dühös vagyok!

- Mit keresel itt? –kérdeztem elfojtott dühvel. Damian tekintete megenyhült, ahogy rám nézett.

- Téged –felelte.

- Hogy találtál rám?

Egy kis ideig hallgatott. Vagy valami hazugságon agyalt, vagy az igazságról próbálta úgy összeszedni a gondolatait, hogy érthető legyen. Mindenesetre, figyeltem a szívverését.

- Az elméd nyomát követtem –mondta, majd még mielőtt rákérdeztem volna, hogy mi a fészkes fenéről beszél, magyarázni kezdte. – A képességeim egyik előnye. Akinek már jártam az elméjében, az egy számomra jól látható nyomot hagy maga után. Egy… füstcsíkot. Te például fehéret, de általában mindenkinél más.

- Miért kerestél?

- Beszélnünk kell.

- Nincs miről beszélnünk.

- Hajnalpír! –nézett rám könyörgően. Soha nem láttam még így nézni. – Engedd, hogy megmagyarázzam!

- Mit? Hogy menyasszonyod van? Mit kell ezen magyarázni?!

- Még nem a menyasszonyom –mondta türelmesen.

- Igen. Itt van a lényeg. Még nem az –hangsúlyoztam ki a „még” szót. Damian felsóhajtott.

- Hajnal…

- Tűnj el! –szóltam rá hangosabban, miközben felálltam. Kivehető volt a hangomból, hogy kiabálhatnékom van, de nem hátrált meg, sőt, közelebb lépett.

- Hajnal, kérlek!

Zira talpra… vagyis, mancsra állt, mellém lépett és támadóállásba helyezkedett. Hátracsapta a füleit, összehúzta a szemeit, pupillái vékonyak voltak.

:Nem hallottad, punk?!:, sziszegett rá Damianre. :Tűnj el!:

És lőtt felé egy figyelmeztető bombát. A lövedék Damian csizmáját érte el. Vártam, hogy begyulladjon, de nem történt semmi. A fiú összevont szemöldökkel lenézett, majd a sárkányra.

- Te… te tényleg rám lőttél? –kérdezte a sárkányt. Zira fújtatott egyet.

:Miért, minek néz ki, punk?:

- És muszáj punknak hívni?

:Nem vagy abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezz!:, mordult rá felsőbbrendűen. Zira ezt megtehette, hiszen alfa vérvonalból származott. És sárkány volt. És őt nem utáltam. Veretlen trió!

- Alzira, meg kell értened, hogy beszélnem kell Hajnallal! –lépett közelebb, de Alzira hangosan felmordult.

:Látom még mindig nem fogtad fel, amit mindketten megmondtunk: tűnj el!:

- Alzira…

:Nincs miről beszélnetek, érted?!:, sziszegte a sárkány. :Nem engedlek a közelébe! Engedélyt kérek megenni!:, pillantott rám jelentőségteljesen. Először furán néztem Zirára, majd mikor Damianre pillantottam, a válasz egyből elhagyta a számat.

- Az engedélyt megadom!

Alzira gonosz hüllővigyorra húzta a száját, majd megroppantotta a nyakát.

:Ha adhatok egy utolsó tanácsot, punk, azt ajánlom, fuss! Nem mintha lenne értelme, de úgy sokkal viccesebb!:, rázta meg a lábait.

- Utolsó tanács? –kérdezett rá Damian. Zira bólintott, majd ugrálni kezdett. Látszólag bemelegített egy jó kergetéshez.

:Haver, csak fuss már!:

Damian rám pillantott.

- Komolyan beszél?

Úgy néztem vissza, hogy értse: az én Alzirám sosem viccel. Damian az eddiginél is sápadtabb lett.

- Ti tényleg nem vicceltek, ugye?

Most (a mai nap talán először) én húztam gonosz hüllőmosolyra a szám.

- Alzira… –szólítottam a sárkányt. – Csípd meg!

Aki látott már kutyát egy macskának rohanni, az el tudja képzelni a jelenetet. Amint Alzira elrugaszkodott, Damian is futni kezdett. Egész addig fel sem tűnt, hogy egy rét szélén vagyunk. Dame a fák felé indult, aztán egy éles kanyarral visszafordult a rét felé. Zira nem zavartatta magát, sőt élvezte a dolgot. Elrugaszkodott, nekiugrott a fának, de ahelyett, hogy lefejelte volna, előretartotta a lábait, karmait a fába vájta, és onnan visszarugaszkodott Damian felé. Én csak álltam és néztem őket. Rendkívül mulatságos látványt nyújtott, ahogy a srác az életéért futott, hiszen tényleg azt tette. Tudtam, hogy Alzira komolyan gondolta és ez amolyan „játék az ebéddel” dolog volt. Damian oda-vissza futott Hófúriám elől, és mindig az utolsó pillanatban csúszott ki a karmai közül. A fiú akármilyen rémesen festett, attól még gyors volt. De láttam Zirán, hogy csak szórakozik vele és már régen elkapta volna.

Ez így ment percekig. Egyikük sem nézett ki úgy, mint aki fárad. Én? Én fuldokoltam a röhögéstől. Egy biztos: rég nem nevettem ilyen jót!

Aztán hirtelen mindketten megtorpantak. Kitöröltem a könnyeket a szememből, de még mindig nevettem. Hallottam, hogy sárkányom dorombol egy sort, és láttam, hogy Damian elmosolyodik. Zira azonnal felmorrant.

:Nos, punk? Van még erőd futni?:

- Egy dologhoz még van erőm –felelte sejtelmesen. Aztán eltűnt.

Mielőtt megnyekkenhettem volna, már máshol voltam. Egy fának szorítva, az erdőben valahol. Fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Az… az előbb még a réten voltunk… Hol van Alzira? Hol vagyok én? Akkor tűnt fel a vállamat szorító két kéz. Felnéztem. Hiba volt. Damian nézett vissza rám azokkal az igézően kék szemeivel…

„És miket gondolok már megint?! Dühös vagyok…! Dühös vagyok! Igenis, hogy dühös vagyok!”

- Nem, nem vagy az –szólalt meg lágyan. Fellobbant bennem a düh, és egy ijesztő pillanatra megfordult a fejemben, hogy lágyan kitépjem a végtagjait. Közel volt hozzám, de amennyire tudtam, a mellkasára csaptam.

- Szállj ki a fejemből! –kiabáltam. A szemeit forgatta.

- A gondolataid üvöltenek. Még mindig. Szeretem a végtagjaimat a helyükön tudni, de érdekes elképzelés volt, az biztos.

Ficánkolni kezdtem, ütöttem, ahogy tudtam. De nem eresztett.

- Eressz el! Hogy kerülünk ide? Hol van Alzira?! Hol vagyunk?!

- Hajnal…

- Te csak ne Hajnalozz itt nekem! –csaptam a mellkasára. Fáradtan felsóhajtott.

- Szólj, ha befejezted a hisztizést.

Tajtékoztam a dühtől. Erőből rásarkalltam a lábára, felpofoztam, majd tovább vertem a mellkasát. Ő pedig nyekkenés nélkül tűrte.

- Én… nem… hisztizek! –csapkodtam. – Eressz el!

- Amint lenyugodtál!

- Én teljesen nyugodt vagyok, nem látod?!

Felvonta a szemöldökét.

- Ha ilyen vagy nyugodt állapotban, nem akarok találkozni veled, ha dühös vagy.

És hirtelen ismét maga alá gyűrt az üresség. Lassan folyni kezdtek a könnyeim, ahogy ismét eszembe jutott a mai napom. A rémes délelőttöm, és rettenetesen induló délutánom. A vita apával… Az ajkaim remegtek, próbáltam visszafojtani a kitörni készülő, újabb keserves sírást. Egy utolsót ütöttem Damian mellkasára, de neki is feltűnt, hogy ez mindenre hasonlított, csak ütésre nem. A kezei elindultak le a vállamról a karom felé. Mikor hozzáért a sebemhez, megrezzentem. A fiú ezt az apró mozdulatot is észrevette.

- A Siklótüske? –fogta meg finoman a karomat, azt, amelyiket a tüske súrolta, de amennyire az erőmből még telt, kirántottam a kezéből.

- Hagyj békén! –motyogtam erőtlen, remegő hangon.

- Hajnal, nem akarlak bántani! –rázta a fejét. Hát persze, hogy nem…

- De hát folyamatosan azt teszed –suttogtam.

- Tessék? –kérdezte értetlenül. És ez az értetlenség fellobbantotta zöld íriszemet, ahogy a dühömet is. Abban a pillanatban szőttem életem legnagyobb összeesküvés-elméletét.

- Te tudtad! –vádoltam meg üvöltve, könnyes szemmel. – Tudtad, igaz?! Összejátszottatok apámmal, meg az átkozott főnököddel!

- Te miről beszélsz?

- Apa… ő tudta, hogy menyasszonyod van…

- Lesz –kotyogott közbe, de teljes erőmből a mellkasára csaptam. Ez az ütés már egy lépés hátrálásra kényszerítette.

- Ne szakíts félbe! –sivítottam. – Tudta, mégis elengedett veled. Mert az akarta, hogy… hogy megtudjam. Hogy összetörj és akkor… akkor majd bosszúszomjból belemenjek a rohadt játékotokba!

Damian értetlenül rázta a fejét.

- Mégis miről beszélsz?!

- Ne játszd a hülyét! Direkt csináltad! Szándékosan szórakoztál velem! Hogy akkor majd bosszúszomjból beleegyezzek a szerződésbe! De nem! Ez nem fog összejönni, ha addig élek is! –sziszegtem.

- Milyen szerz…? –akarta kérdezni, de aztán leesett neki. – A házassági egyezmény? Az fel lett bontva, nem?

- Ne játszd a hülyét! –toporzékoltam. Igen, Hajnalpír Haddock tud toporzékolni. De okom volt rá, nem? – Ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna!

- Hajnal, tényleg nem tudtam róla! –emelte fel a kezeit védekezően. – Az istenekre esküszöm, hogy nem tudtam!

Mit mondhattam volna erre? Az istenekre tett eskü megszegése mindenképp halállal jár. Abban a percben nem tudom, melyik lett volna jobb: az, hogy igazat mond és él, vagy az, hogy hazudik és meghal… Szótlanul néztem rá, megtörve, mert meg voltam törve. Az ajkaim remegtek. Sírni akartam, pedig tudtam, egy viking nem sír, egy viking nem érez fájdalmat. És én ezt évekig elhittem. Erre ott álltam. Sírni akartam és fájt mindenem testileg és lelkileg egyaránt.

Damian kitárta a karjait egy ölelésre. Biztosan nem neki lett volna rá szüksége, hanem nekem. Mielőtt még odarohantam volna, szipogva összeszedtem a maradék méltóságom és elléptem onnan.

- Felejtsd el! –morogtam rá. – Még mindig rohadtul haragszom rád! Gyűlöllek, érted? El sem tudom mondani, hogy mennyire!

- Csak… mondd el, hogy tehetem ezt jóvá? –kérdezte. Először az ugrott be, hogy sehogy. Mégis mást mondtam.

- Halj meg!

Talán kicsit durva volt… ez is. De nem voltam a legjobb állapotomban. Damian arcára egy érzelemmentes maszk ült ki. Egy pillanatig elgondolkodott azon, amit mondtam. Aztán már máshol voltunk.

Egy szirten álltunk. Kapkodtam a fejem, körbenéztem. Mögöttem az erdő húzódott, előttem a végtelen tenger. Nem ismertem fel a helyet, de tuti, hogy még Hibbanton voltunk. Damian mellettem állt.

- H-hol vagyunk? Mit keresünk itt? –kérdeztem. Dame fáradtnak tűnt. Lehunyta a szemét, felsóhajtott.

- Jóváteszem –mondta.

- Tessék?

- Jóváteszem –ismételte rám pillantva.

Ekkor leesett, miről beszél. A fejemet ráztam.

- Nem mered –mondtam. Kihívóan felvonta a szemöldökét, majd elindult a szirt széle felé. Én csak figyeltem. Nem hittem el neki, hogy tényleg leugrik. Csak nem lenne öngyilkos, hogy nekem bizonyítson… ugye? Ő nem állt meg. Magabiztosan lépkedett a széle felé. Majd ott megállt és átnézett a válla felett. Makacson bólintottam. – Az az! Ugorj csak!

Ő elvigyorodott.

„Nem meri…”, gondoltam.

És lelépett a szirtről. Abban a pillanatban egyszerre fagytam le és sikítottam fel. Ahogy ő zuhant, úgy én rogytam térdre. A mellkasomba lyukat ütött valami, és horgonyként rántott egyre közelebb a földhöz. Én… én ezt nem akartam… Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy akármennyire is gyűlölöm, ezt nem akartam. Addig tudtam tartani magam. Sírni kezdtem.

- Hogy lehettél ekkora barom?! –süvöltöttem. – Én… én ezt nem…

- Nem akartad? –suttogta a fülembe egy hang. Ijedtemben oldalra vetődtem. Nem azért, mert nem ismertem fel. Felismertem. És épp ez volt az ijesztő benne. Damian ott guggolt mellettem. Vagyis, ott, ahol az előbb térdeltem. Semmi baja nem volt a sápadtságon kívül. Egy karcolás sem. Semmi! Engem nézett. Én a tekintetem kapkodtam közte és a szirt széle között. Ez lehetetlen! Ilyen isten nincs! – Nem lehetetlen –rántott vállat. – Csak egy elmetrükk. De hatásos volt, nem?

Egyszerűen nem tudtam mit szólni. Ez… képes volt elhitetni velem, hogy meghalt, csak azért, hogy rájöjjek, nem is akarom a halálát?! Ez már több a soknál!

Épp ordibálni kezdtem volna, mikor meghallottam egy jellegzetes hangot. A Fúriák sárkánysikolyát. Az eget kezdtem kémlelni. Ő is ezt tette. A következő pillanatban egy fekete árny kezdett felénk zuhanni, amit egy fehér követett. Alzira mégis sokkal előbb, a jobb oldalamon landolt. Első dolga az volt, hogy végigszimatolt, minden rendben-e velem (már az alapsérüléseimtől eltekintve), majd vadul Damianre mordult. Ezt követően Fogatlan landolt a másik oldalamon. Ő is morogni kezdett Dame-re. Hablaty Fogi hátán ült, onnan nézett a fiúra.

- Damian –biccentett neki.

- Hablaty –köszönt vissza ő.

- A húgod keres –mondta Hablaty, mintha teljesen megszokott lenne, hogy egy gyerek egy sárkány hátán ülve közli ezt egy Kívülállóval. Damian mégis csak bólintott, majd felállt és az erdő felé indult mindenféle-fajta köszönés nélkül. Mielőtt az erdőbe vetette volna magát, átnézett a válla felett.

- Szép sárkány! –dicsérte meg Fogatlant, aki ezt egy ideges mordulással fogadta.

Ezzel eltűnt. Figyeltem a léptei hangját, majd mikor már biztosan nem hallottam, Hablatyra néztem.

- Tényleg…?

- Nem, csak kitaláltam. De kellett már valami, hogy lekopjon –rántott vállat. Zira egyetértően felmordult.

:Bírom az öcsédet!:

~Őt nehéz nem bírni!~

- És neked nem… kéne dolgoznod?

- Öhm… de… csak megléptem –vakarta meg a tarkóját. – Hallottam mi történt, gondoltam jobb lesz, ha megkereslek. De látom Tökéletes uraság előbb talált meg.

- Ez az én gúnynevem! –morrantam rá az öcsémre, aki feltartotta a kezeit.

- Oké, értettem!

~Amúgy ki volt ez a bájgúnár?~

:A leendő vacsorám!:, sziszegte Zira.

Pár perc csend után ismét Hablaty szólalt meg. Arra már valamelyest lenyugodtam. De még mindig nem értettem, miért és hogyan hitette el velem ezt az egészet.

- Elmegyünk repülni? Szellőztessük ki a fejed egy kicsit.

- Hablaty –álltam fel –, tiéd a nap ötlete!