25. Az utolsó teszt

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással! Figyelmeztetés: kicsit rövidebbre sikeredett...

Kellemes olvasást!

Másfél hét. Másfél hete hasították ketté a szívemet.

Aznap rengeteget sírtam. Átkoztam Damiant, az isteneket, magamat, mindenkit. Három személynek öntöttem ki a lelkem: Zirának, Alkonynak és Elizának. Sárkányom megesküdött, hogy ha Damian még egyszer a szeme elé kerül, végighajszolja az erdőn, és ha utoléri, hibernálni fogja (igen, Zira ilyet is tud, már meg sem lepődtem rajta). Liza közölte velem, hogy igaza volt abban, hogy Damian egy nőcsábász. Alkony pedig finoman utalgatott arra, hogy Dam biztos nem véletlenül nem szólt eddig, hogy csak engem akart védeni. Na, akkor leküldtem Helheimig és vissza.

Az azt követő napok szellősebben teltek. Nem csak azért, mert lengedezett a hűvös, téli szél. De kezdtem felengedni. Nem gubbasztottam folyton a szobámban, vagy a rejtekhelyemen. Leginkább sétálgattam. Főleg az erdőben. A lehető legmesszebb elkerültem Damiant. Próbáltam nem is gondolni rá. De rémálmaim voltak, amiben újra és újra közölte velem, hogy menyasszonya van, és ez minden egyes alkalommal újabb és újabb lyukat ütött a mellkasomba.

Alkonnyal és Elizával többet jártunk le az Arénába a szokásosnál. Edzettünk. Vagyis, én csapkodtam a bábukat, amíg szét nem jöttek, ők pedig nézték. Apa azt hitte, az utolsó tesztre gyakorolok ennyire. Pedig ha azt ő tudná…

Jut eszembe, az utolsó teszt. Ez annyit takart, hogy már csak ketten küzdöttünk a „Ki ölje meg a Szörnyen Nagy Rémséget?” címért. Nala és én. Ennek annyiban tudtam örülni, hogy nekem nem lesz sok dolgom. Félrehúzódok, és hagyom nyerni. Mert én nem akartam győztesként kikerülni onnan. Jó, persze a diadalvágyam –meg apám– nem lesz oda érte, de jelenleg az érdekelt legkevésbé. Nem akartam sárkányt ölni. Kész.

Erre a tesztre már többen érkeztek. Sokan voltak kíváncsiak arra, ki nyer. A többi edzést is figyelemmel kísérték, de ez és a végső volt a lényeges. Azok vonzották az embereket.

Szép nap volt. Napsütéses, kissé szeles. Nem éppen egy közelgő téli napra emlékeztetett. Én elég lengén voltam öltözve. Kék pólót vettem fel, egy kisebb mellényt, barna nadrágot és csizmát. Kardom a kezemben tartottam, tegeze az övemen lógott. A hajamat is leengedve hagytam. Nala viszont mintha csatába készült volna: vállait tüskés vállvért takarta, mellkasát mellvért fedte, fején sisak. Csak onnan tudtam, hogy szürke pólót visel, hogy a hasát nem takarta más. Szőke haját befonta. Fekete nadrágján a térdeinél egy-egy vaskorong. Barna csizmát húzott. Harci kalapácsa a markában pihent.

Bélhangos ránk zárta az Aréna kapuját. Odabent a tér tele volt akadályokkal. A Gronkellel kellett küzdenünk, aki arra már el volt engedve. Azonnal pajzsot ragadtunk és bevetődtünk egy-egy ilyen kis sánc mögé. Gondoltam, akkor az én részvételem ezzel véget is ért. Leraktam a pajzsom, a kardom és nekidőltem a farönkökből összetákolt rejtekemnek. Hagytam, hogy Nala arasson. Úgyis az volt minden vágya. Akkor tessék!

A körülöttünk lévő emberek rám se hederítettek. Csak Nalát figyelték, ahogy hárítja a Gronkel támadását, majd beugrik egy sánc mögé. A sárkány repült egy kört, a lány pedig őt követte, várva az alkalmat arra, hogy lecsaphasson.

Tekintetem összeakadt apáméval, aki egy rosszalló pillantással bombázott. Ez annyit jelentett, hogy ha nem megyek küzdeni, bajban leszek. Szerettem bajt keverni, tényleg, de apu tekintetétől a hideg futkosott a hátamon. Nagyot sóhajtva felnyaláboltam a kardom és a pajzsom, majd felálltam. A Gronkel épp akkor repült felém, így gyorsan visszahúzódtam a menedékembe. Mázlim volt, elrepült felettem. Mikor ez megtörtént, arrébb mentem pár sánccal. Hallottam, hogy a sárkány kiszúrja Nalát, mert egy lávabombát lőtt felé, ami elől a lány éppen időben hajolt el, a káromkodásából ítélve.

Kikukucskáltam a sáncom mögül. Szemem felsiklott a nézőtérre. És megfagyott bennem a vér. Miguel állt ott. Kék szemei dühösen villantak, ahogy rám nézett. Felemelte a kezét… és rátette a Cipzárhát ketrecét nyitó karra. Elsápadtam. Nem, nem! Ennyire nem utálhat! Ennyire még én sem utálom őt! Megráztam a fejem, jelezve, ez nem jó ötlet, ne tegye, mert ha kijutok, megölöm. Gonoszan rám vigyorgott és lerántotta.

- A büdös életbe! –szaladt ki a számon. A kapu abban a pillanatban kicsapódott. Zöld füst lepte el az Arénát. Mindenki meglepődött, a vikingek felhördültek, majd örömtapsban törtek ki. Azt hitték, ez is a gyakorlat része. Pedig nem az volt. Hanem Miguel bosszúja.

Erre a fordulatra még a Gronkel sem számított. Hátrébb vonult, el a gáz elől.

Csengeni kezdett a fülem, és kiélesedett a hallásom. Hallottam, hogy a sárkány merre siklik a gázfelhő rejtekében. Nala felé tartott, aki kapkodta a fejét, hogy honnan érheti a támadás. A Cipzárhát mögé került.

- Nala, mögötted! –kiáltottam oda neki. A lány rekordsebességgel pördült meg. Olyan gyorsan, hogy nem is láttam szinte. A kalapácsával lendületből a fejek felé legyintett, de a sárkány időben hátrakapta mindkettőt, és újra támadt.

- A szentségit! –morogta, majd kalapácsával odavágott a gázt fújó fejnek. Ezzel egy időben a szikrát fújó megharapta a karját. A lány felsikoltott, hátraesett, ahogy a sárkány megindult felé. Akármennyire is nem bírtam a csajt, a halálát nem kívántam. Kardommal rácsaptam a pajzsomra, ezzel keltve fel a kétfejű figyelmét. Felém kapta a fejeit, rám sziszegett.

- Igen, itt vagyok! Gyere csak! –hívogattam ismét rácsapva a pajzsra. A sárkány, mintha meg is feledkezett volna Naláról, megindult felém. A bal oldali fej fújt egy adag gázt, a jobb pedig meggyújtotta. Időben ugrottam be az egyik sánc mögé. Hallottam a sziszegését felettem, de rá kellett jönnöm, hogy a Gronkelt fixírozza. Kihasználtam az alkalmat, elsurrantam mellette, egyenesen Nala mellé. Becsúsztam a sánc mögé, ahol meghúzta magát és nekivetettem a hátam. – Megvagy?

A lehető leghülyébb kérdést tettem fel. A karja vörös volt, ahol megharapták, és maga a lány izzadt, mint egy túlhajszolt jak. A Cipzárhát mérge már csak ilyen. Állatira megizzaszt és éget, mint a tűz. A seb maga nem volt túl mély, nem is vérzett annyira, mint először hittem, de a méreg így is behatolt a szervezetébe. Nala úgy nézett rám, mint akit megnyúzni készül, de aztán legnagyobb döbbenetemre, ellágyult a tekintete és felsóhajtott.

- Túlélem –mondta a harapásnyomra téve a kezét. – Most mit csináljunk?

- Ötletem sincs –vallottam be.

- Nem te vagy az, akinek mindig van terve?!

- Összekeversz Hablattyal –néztem ki a rejtekemből. A két sárkány látszólag összefogott ellenünk, és együttes erővel kezdtek keresni minket. Visszahúzódtam. – Oké, összefogtak ellenünk. Ennél nagyobb baj nem lehet, ugye?

- Ne kiabáld el, légy szíves! Még bármi lehet –vette fel a kalapácsát. A pajzsát elvesztette, mikor a Cipzárhát kitört a ketrecből.

- Ki kell jutnunk innen! –suttogtam.

- Akkor mindenki kitagad minket!

- Inkább meghalnál?

- Nem, de… –Itt elhallgatott. – Jó, legyen. Van már terved?

- Azt hiszem, igen –kezdtem el lehámozni a pajzsot a karomról. – Idenyújtanád a karod, légyszi? –Először furán nézett rám, majd tette, amit kértem. Gyorsan felcsatoltam rá a pajzsom, az egyetlen védelmem, mire felszisszent. – Bocs.

- Ezt miért csinálod? –kérdezte meglepetten. – Utálsz engem!

- Nem szívlellek, ez igaz. De a halálodat nem kívánom –veregettem vállon. – Ahhoz, hogy kijussunk, el kell kábítani őket –mondtam. – Ha elég közel tudsz kerülni hozzá, van az állán egy pont, amit ha megnyomsz, összeesik. Bár nem tudom, ezeknél is működik-e.

- Te bolond vagy!

- Tudom, mondták páran –rántottam vállat. – Gronkel, vagy Cipzárhát?

- Gronkel –vágta rá. Ismét vállon veregettem.

- Sok sikert!

Majd odébb vetődtem egy sánccal. Nala pajzsa tíz méterre volt tőlem. Tesztelnem kellett, odaérek-e azelőtt, hogy valamelyik sárkány ropogósra süt. Kinéztem oldalt. Nala éppen a Gronkellel volt elfoglalva, aki már négy lövést leadott, a Cipzárhát pedig engem keresett. Ennek külön örülni nem tudtam, hisz tény: a Cipzárhátak utálnak engem. Ennek ellenére megiramodtam Nala elejtett pajzsáért. A sárkány észre is vett. Fújt felém egy kis gázt, és felrobbantotta. Ezzel csak azt érte el, hogy nem kicsit ugrottam ijedtemben, és épp a pajzsnál kötöttem ki. Felkaptam, de nem csatoltam fel, mert nem volt rá időm, mert ismét támadott. A farkával felém csapott, de csak a pajzsot találta el. Azt viszont méterekre ütötte tőlem. Széttártam a karjaimat.

- Te most szórakozol velem?! –kérdeztem tőle. Látszólag a jobb oldali fej rám ismert.

§Hékás! Ez az a Kívülálló!§

§§Tényleg!§§

- Igen, fiúk, én vagyok –szóltam hozzájuk, hogy csak ők hallják. Reménykedtem, hogy ennyivel talán megoldom a problémát. Mondtam már, hogy szokásom tévedni? Hát, ezt például nagyon benéztem.

§§Megint van nálad angolna?§§, szimatolt felém.

- Öhm… nincs…

§Helyes.§

Ezzel felém kapott. Időben ugrottam el onnan. Már csak az hiányzott, hogy engem is megharapjon. Reflexből felé csaptam a kardommal. Nem az élével, hanem csak lapjával. Megölni nem akartam, de meghalni sem. A bal fej hátrahőkölt, de a jobbnak sikerült bevinnem egy ütést a markolattal a szeme közé Felüvöltött, mancsával vakarni kezdte a megütött részt.

Kihasználtam az alkalmat, elsiettem mellőle. Felkaptam a pajzsot és futás közben a karomra erősítettem. Nala épp felém futott, a háta mögött közeledő Gronkelt figyelve. Elkaptam a karját és berántottam az egyik menedék mögé. A Gronkel továbbrepült. Szusszanhattunk egyet.

- Terv? –kérdezte.

- Éld túl! –adtam a tanácsot.

Ekkor, még nagyobb megdöbbenésünkre, nyílni kezdett a Siklósárkányt rejtő fogda kapuja. Nala elsápadt.

- Ne! A Helheimre mondom, ne! Az istenek nem gyűlölhetnek ennyire! –suttogta.

- Nem az istenek. Miguel –biccentettem a nyitókar felé. Követte a mozdulat irányát. A barna hajú fiú ott állt, keze a karon, és gonoszan vigyorgott felénk. Volt a szemében valami sötét, bosszút láttam és pusztításvágyat. És ugyanez villant át Nala szemein is.

- Megölöm! Csak jussunk ki innen és megölöm! –sziszegte.

- Szavadon foglak –jegyeztem meg, majd a nyíló kapu felé néztem. Épp akkor csapódott a falnak. – A Sikló is kint van! –szóltam. A sárkány érdeklődve körbenézett, majd csiripelt egyet, jelezve, hogy beszállna a játékba. Csakhogy nem éppen a mi oldalunkon. Egyenesen a Cipzárháthoz ment.

@Beszállhatok a játékba?@, kérdezte.

§§Tűnj innen kislány! Ez nem játék!§§, mordult rá a bal fej.

@D-de én játszani akarok!@

%Ez tényleg nem játék! Igazuk van, tűnj innen!%

A Sikló morgott.

@Játszani. Akarok!@, jelentette ki. A három fej ránézett. Majd a Cipzárhát jobb feje hideg hüllőmosolyra húzta a száját.

§Rendben. A szabály: végezni a két lábon járókkal!§

A fiatal sárkány mindjárt felderült, majd felénk fordult.

@Oké!@

Ezzel egy adag tüskét lőtt irányunkba. Én balra vetődtem, Nala jobbra. Aztán feltápászkodtunk és rohantunk tovább.

És akkor a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Magyarul: elkezdődött életem legrosszabb napja.

Valaki ugyanis képes volt kalapáccsal rávágni az Aréna vasrácsára. Ez pedig egyenesen bevadította a sárkányokat. A pupilláik összeszűkültek és egyszerre rontottak ránk. Na, itt már a vikingeknek is feltűnt, hogy valami nincs rendben.

Nala és én egymás mellett kötöttünk ki… ismét. A Cipzárhát még mindig a fejét vakarta a nem kis ütésem után, a Gronkel muníciónak való köveket keresett. A Sikló vadul felénk fordult.

- Hé, kicsi lány! Én vagyok, nem emlékszel? –próbáltam nyugtatni, de csak sziszegett rám. Nem értettem, amit mond, és talán ez rémített meg a legjobban.

- Te meg mi a bánatot művelsz? –akadt ki Nala.

- Valószínűleg öngyilkos leszek, minek néz ki? –fordultam felé. A szemem sarkából így is láttam, hogy a sárkány kinyitja a tüskéket a farkán.

- Pajzsfal! –szóltam reflexből.

Nala nem kérdezett. Azonnal mellém állt és magunk elé tartottuk a fapajzsot. Éppen időben. Alig, hogy stabilan megtartottuk, tüskék csapódtak a pajzsfalunkba. Bár igaz, több emberrel sokkal többre megy ez a fajta védelmi módszer, és a miénk kicsit sem hasonlított az eredetire, de megtette. Még két lövés erejéig. A fapajzsok addig bírták. Mindkettőnkébe öt-öt tüske állt bele, ezzel olyan repedéseket hozva létre rajtuk, minek hatására azonnal széttörtek.

- És most? –kérdezte Nala.

- Futás? –Inkább kérdés volt, mint válasz. Ennek ellenére azonnal kettéoszlottunk. És persze az első utunk a tartalékpajzsokhoz vezetett. Nala felkapott egy mintásat, én egy halálfejeset. Ő jobbra szaladt, én balra. Őt a Gronkel követte, engem a másik kettő. Jó arányok, nem igaz? A Sikló fékezett és ismét megajándékozott pár tüskével. Időben ugrottam be egy sánc mögé, bár az egyik így is a karomat súrolta. Felszisszentem. Na, ez már kicsit mélyebb volt, mint Nala harapása. Vér csurgott végig a karomon. Az adrenalin szintem megemelkedett.

A sánc mögül, két oldalról zöld füst gomolygott felém. Felsóhajtottam.

- Ó, hogy a jó Thor mennydörgős ménkűje csapna beléd! –szidtam, és már el is tűntem onnan. Épp jókor, a sárkány akkor robbantott. Magam elé kaptam a pajzsom. A hőhullám így is megcsapott, valamint kaptam még egy adagnyi tüskét a pajzsomba. Így nem csak, hogy lángra kapott, de szét is tört. Már rohantam is tovább.

- Nala? –kiáltottam a lánynak

- Igen? –szólt vissza, miközben a kalapácsával odavágott a Gronkelnek. Persze, azoknak olyan vastag a bőre, hogy nem érezhetett többet egy csikizésnél.

- Ötlet? –kérdeztem.

- Minek nézek ki?! –kiáltott vissza.

Az első, ami beugrott, mint visszaszólás a „Szőkének.” volt, de inkább megtartottam magamnak. Már csak az hiányzott, hogy a jelenlegi egyetlen szövetségesem is ellenem forduljon.

És ekkor nyílt az Aréna bejárati kapuja. Apa állt ott. Nem nézett ki dühösnek, inkább… aggódott.

- Gyertek! Erre! –mennydörögte apám a kapuban állva, felénk intve.

Nalával egymásra néztünk, majd futni kezdtünk felé. A Gronkel a nyomunkban. A lány közelebb volt, még kijutott. Apám a háta mögé utasította, majd felém intett, hogy siessek. Futottam én. Egyetlen gond volt. A sárkányok nem akartak kiengedni. A Cipzárhát a kapu elé fújt egy adag gázt, amit fel is robbantott. Ezzel egy időben a Sikló lőtt pár tüskét ugyanoda. Hátrahőköltem, hátrálni kezdtem. A kétfejű bevágott elém, a Gronkel mögöttem volt, a Siklósárkány a jobbomon. Bekerítettek.

- Ó, táncolni akartok? –néztem körbe rajtuk. A kék sárkány tüskelövésre emelte a farkát. A Cipzárhát jobb feje szikrát pattogtatott. A nagyra nőtt krinolin támadóállást vett fel. Ezt igennek vettem. – Legyen. Táncoljunk!

Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Mintha egy külső erő kerített volna hatalma alá. Nem olyan volt, mint a dokkon, mikor meg akartam fojtani Damiant. Ez sokkal… távolibbnak tűnt. Mégis furcsán ismerősnek.

Két lépéssel a Siklósárkány vakfoltjában teremtem. A sárkány mozgatta a fejét ide-oda, de én vele mozogtam. Aztán hirtelen elsiklottam mellette jobb oldalt és az elhagyott pajzsom irányába bukfenceztem. A három hüllő annyira meglepődött, hogy nem is mozdultak, pár másodpercig fel sem fogták, mi történik. Kihasználtam az alkalmat.

Felkaptam egy pajzsot és ütögetni kezdtem a kardommal. A három sárkány zavartan rázta négy fejét (hű, de furcsán hangzik ez), nem tudtak rendesen célozni. A Gronkel lőtt. Majd még egyet és még egyet. Mindhárom mellé ment, sőt a közelembe sem ért. A Sikló tüskét lőtt. Elmentek a tömeg felé. A Fertelmes Cipzárhát bal feje folyamatosan eresztette a gázt. Már a fél Arénát ellepte. Egyetlen szikra és…

Kezdett nagyon megfájdulni a fejem. Abbahagytam a csapkodást. A sárkányok egy fejzárással megszabadultak az őket zavaró, megmaradt hangoktól, amik a fejükben maradtak. És a Cipzárhát szikráztatott.

Hatalmas mázlim volt, hogy időben kuporodtam a pajzsom mögé. Éreztem, ahogy a robbanás ereje megrengeti az egész Arénát. Éreztem a tüzet. De nem égetett, mint régen. Mintha meleg vízbe nyúltam volna, leginkább ahhoz tudom hasonlítani. Engem a falnak lökött, lecsúsztam mellette a földre. A fejem bevertem, így az sajgott, a fülem sípolt. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeim. Durván kettőt láttam mindenből. De így is ki tudtam venni a földön fekvő sárkányokat. Nem voltak halottak, a mellkasuk mozgott, és mindhárom füstkarikákat lélegzett ki az orrán keresztül. Egyszerűen csak őket is leterítette a robbanás. Dülöngélve felálltam. A vállam is fájt, a hátam is, és minden olyan porcikám, ami nekivágódott a sziklafalnak. Felnéztem, körbepillantottam az embereken.

Először döbbent csend uralkodott mindenkin. Hallani véltem még a tücskök ciripelését is. Kellett nekik pár másodperc, amíg felfogták a történteket. Aztán a több száz viking egy emberként kezdett el őrjöngeni. Egy hangként zengték a nevemet. Pár megtermettebb viking le is sietett, hogy a helyükre vezessék a kába sárkányokat.

Apám pillanatok alatt mellettem termett, a vállára ültetett és végigsétált velem az Arénán, mintha valami hatalmas hős lennék. De nem voltam az. Nem akartam ártani sem azoknak a sárkányoknak, sem semelyiknek. Úgy éreztem, mintha mindezt nem is én tettem volna. De az a kényszerítő érzés, amit eddig éreztem… most eltűnt.

Egy pillanatra büszkeséggel töltött el, hogy a falu engem ünnepel, annak ellenére, hogy nem is igazán csináltam semmit. Ilyen érzés, amikor elismernek. Fenomenális. Ismét körbenéztem. A legtöbb ember ujjongott, tapsolt, kiabált. Megakadt a szemem Miguelen. Iszonyatos düh sugárzott belőle. Vetettem rá egy affajta „Így próbálj később ujjat húzni velem!” pillantást, miközben győzedelmes mosolyra húztam a számat, majd hogy tényleg sugározzon belőlem, hogy én nyertem ezt a csatát, peckesen megemelt állal elfordítottam tőle a fejem.

Nalára néztem, aki apám mögött állt, még mindig az Aréna kapujában. Egy emberke már elkezdte kezelni a harapást a karján. A lány felém nézett és elmosolyodott. Az Égre esküszöm, ez egy baráti mosoly volt. Ilyet tőle még életemben nem kaptam! Visszamosolyogtam rá, majd ismét felnéztem.

Aztán megláttam Damiant. A mosolyom pikk-pakk szertefoszlott, és dühös grimasz lett belőle. A fiú láthatóan nem törődött vele. De az feltűnt, hogy a srác elég sápadt, mintha elkezdett volna fogyni az ereje. Elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a szemébe néztem. Fáradtan csillogtak vissza rám. Már épp kezdtem megenyhülni, mikor apa megszólalt:

- Eldőlt! –zengte, majd letett a földre és maga elé állított, ezzel visszarántva valahonnan… messziről. – A lányom öli meg a Szörnyen Nagy Rémséget!

A tömeg őrjöngött.

Csak akkor esett le, amikor kimondta. Azzal, hogy nem egy, hanem három sárkányt „kiiktattam”, el fogják várni tőlem, hogy megöljem a Szörnyen Nagy Rémséget. És én éppen ezt akartam elkerülni. Teljesen lefagytam. Én… én nem ezt akartam…

- Nem –suttogtam. – Apa! –szóltam neki úgy, hogy csak ő hallja. Rám sem hederített. De így is láttam a büszkeséget csillogni a szemében. A szívem szorult össze, hogy meg kell ettől fosztanom. Viszont muszáj volt. – Nem! –kiáltottam fel. A nép elcsendesedett. Mindenki rám figyelt. Rendíthetetlenül néztem végig az embereken. – Nem fogok sárkányt ölni!

Erre megdöbbent lélegzetvételek hangzottak mindenhonnan. Mind a Huligánok, mind a Tamaraniak oldaláról. Ezt, egy ilyen győzelem után senki sem várta. De nekem egyszerűen nem ment. Ezt az egyet nem kérhették tőlem.

Apa tekintetén villám cikázott át.

- Gyere! –ragadta meg a karom, épp azt, amelyik nekivágódott a falnak. Apa szorítása… nos… nem épp a leggyengédebb. Felszisszentem. Ő a házunk felé kezdett húzni. – Ezt majd otthon megbeszéljük!

Ebből már tudtam, hogy nagyobb bajban már nem igazán lehetek. Vagy tévedtem?