24. Feketeleves

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással! :) Én úgy érzem, nagyon kapni fogok a vége miatt, de szépen kérek mindenkit, ne küldjétek utánam a sárkányaitokat és ti se gyertek vasvillával! Ilyen is kell. Nem lehet mindenki tökéletes, mindenkinek van pár... titka. Majd meglátjátok, miért mondom (írom) ezt ;)

Kellemes olvasást!

Két nap telt el. Azóta senki sem látogatott meg. Biztos voltam benne, hogy Damian beszámolt a többieknek a nem éppen fényes hangulatomról. Nem érdekelt. Még örültem is neki, hogy nem kerestek.

A Damiannel való veszekedés után olyan szinten dühös voltam, hogy a levest üstöstől mindenestől lehajítottam a szirtről és összetörtem egy széket. Aztán magamba roskadva sírtam pár sort, hogy mekkora idióta vagyok. Végül az önsajnálaton a düh kerekedett felül ismét. De nem, a mellényt nem téptem szét. Gondolkodtam rajta, de nem volt szívem hozzá még full idegesen sem.

Alzira végig velem maradt. Csak fél-fél órákra hagyott egyedül, amíg halászni ment. Addig a gondolataimba mélyedve ültem az ágyon, azon agyalva, hogy lehettem ilyen vak és ostoba. Nem azért, mert kidobtam Damiant. Ó, nem, azt cseppet sem bántam. Hanem mert nem tettem meg hamarabb. Igazán tudhattam volna, hogy nem bízik meg bennem. Ő bezzeg tudott rólam mindent. Hogy mi vagyok, hogy mi bajom, és hogy hogyan kell kezelni. Az életem nyitott könyvként hevert előtte a képessége miatt. Pillanatok alatt lefuttathatta az egész életemet a szemei előtt, mert megtehette. Én viszont semmit sem tudtam róla. Vagyis kezdtem nagyon úgy érezni. És igen, ez fájt.

Két teljes napig tárgyaltuk a dolgokat Zirával. Hogy ki mondott igazat; hogy José tényleg angyal-e; hogy micsoda Damian. És semmire sem jutottunk.

A Láz utáni rohamok elkerültek. Bár még szédültem néha, semmi komolyabb bajom nem volt.

Mikor az eső végleg elállni látszott, Zira visszavitt a faluba. Vagyis, csak a faluhoz közel. De így is tiszta sár lettem, mire hazaértem. Apa semmit nem kérdezett arról, hogy merre jártam, mit csináltam. A csizmám rondasága és a nulla életkedves ábrázatom miatt sem érdeklődött, bár nem is tudtam volna mit mesélni. Furcsálltam. Amikor Alkonyt kérdeztem apa nemtörődömségéről, azt mondta, Damian elintézte. A név említésénél kétszáz lett a vérnyomásom, és leintettem a nővéremet. Aznap nem beszéltünk többet.

Másnap reggel az edzés elmaradt. Az Arénát használhatatlanra mosta az eső. Bokáig állt a víz odalent. A sárkányoknak nem esett baja.

Az esővizet persze nekünk (Nalának, Elizának, Josénak, Alkonynak és nekem) kellett kihordanunk onnan. Az egész délelőttünk ráment. Nem igazán beszéltem senkivel, csak ha kérdeztek. Bár az olyasfajta kérdésekre, hogy „Neked mi bajod?”, „Jól vagy?”, és a többi, inkább csak bólintottam, vagy egyszerűen nem feleltem. Nem voltam beszédes kedvemben.

A Tamaran-törzs tagjai nem hagyták el a szigetet. Az eső helyét egy kis időben átvette az ököl nagyságú jég, ami nem kis kárt tett a hajókban. És mivel apám elég fukar ahhoz, hogy kölcsönadjon nekik párat, így addig rontják a levegőt, amíg meg nem lesznek javítva a kis ladikjaik. Nem örültem neki. Azt jelentette, hogy Frodi Tamaran, nem beszélve a szüleiről, valamint Damian Rossy még több időt fog a szigetemen tölteni.

Délre kész lettünk a munkával, már csak pihentünk. Mindenki elvonult ebédelni, rajtam kívül. Életemben először nem voltam éhes. Dühös? Az igen. És nem tudtam, miért. Így csak ültem, nem követtem barátaimat a Nagy Terem felé. Feltételezem, mindenki ismeri az érzést, mikor kedve támad szétverni valamit. Nos, nekem épp akkor támadt ez az érzésem. És mikor már biztos voltam benne, hogy ők már elmentek, előkerestem a gyakorlóbábukat.

Felállítottam őket egy bizonyos mintában, olyanban, ami valószínűnek tűnt egy esetleges támadás során. Kardot ragadtam és sorban csapkodni kezdtem őket. Nem önfelindulásból, hanem úgy, ahogy apa tanította. Még dühömben is szabályszerűen jártam el, és ez több volt, mint zavaró. De le kellett vezetnem a feszültséget. Muszáj volt másra koncentrálnom.

Nagyjából fél órán át gyakoroltam, mikor társaságom akadt. Eliza érkezett vissza az Arénába. Egy kis ideig csak nézte, ahogy a bábukat ütlegelem karddal, aztán felsóhajtott.

- Befejeznéd? Megfájdul a fejem! –nyafogta. Egy pillanatra újra hallottam az én nyavalygós legjobb barátnőmet, aki összeköt két egymástól teljesen független dolgot. Aztán beugrottak a két nappal ezelőtti események. Ennek hatására lecsaptam az egyik bábu fejét. Liz felszisszent. – Remélem nem engem képzeltél oda. Akár igen, akár nem, most fáj a nyakam –dörzsölte meg az említett testrészt. Csak csapkodtam tovább a gyakorlóbábot, nem mondtam semmit. Ez neki is feltűnt. – Hűha, valaki némasági fogadalmat tett? Vagy csak velem nem beszélsz? –Nem feleltem. – Bevágtad a durcit? Figyi, nem csak én titkolóztam, mentségemre szóljon! –emelte fel a kezeit. Leeresztettem a kardomat.

- Én elmondtam volna –suttogtam. Igazat mondtam. Lizy mindenképp megtudta volna, hogy nem vagyok ember. Csak előtte én is tudni akartam, hogy mi vagyok pontosan.

- Én igazából Joséra és a te drágalátos Damianedre céloztam, de most, hogy mondod…

- Ő nem a… –morogtam, de mégsem fejeztem be a mondatot. Felesleges lett volna. Ha Liza valamit a fejébe vesz, az úgy is marad. De azért megértette.

- Összekaptatok, mi? –kérdezte. Mikor nem feleltem, tudta, hogy ráhibázott. – Figyi, minden párnál vannak viták. A házasoknál még több. Túl fogtok lépni rajta.

- De mi soha nem is voltunk együtt! –sziszegtem neki, mint egy vipera. Vagy mint egy Fúria. Liz ijedten húzta ki magát.

- Ejha, te tényleg brutális Kívülálló vagy –suttogta. – Világít a szemed, mint két tűzgolyó. Mindig ez van, ha ideges vagy? Mert akkor hamar le fogsz bukni –jegyezte meg.

Vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy a szemem már nem fénylik. Liz bólintott, jelezve, hogy most jó. Akaratlanul is vizsgálni kezdtem. Eliza nem volt magas, ahogy az angónok. Sőt, alacsonyabb volt nálam. A lecsípett fülét viszont mindig is furcsálltam, bár nem kérdeztem rá soha. De Damian mégis kerek-perec… na, jó, nem kerek-perec kijelentette, hogy Liza felemás, félig angón, félig ember. Én nem láttam semmi olyasmit, ami ennyire nyilvánvalóvá tette. Lizy észrevette, hogy figyelem.

- Agyalsz valamin –mondta. Ezt mindenki látta volna, aki egy kicsit is ismer.

- Igaz, amit Damian mondott? –kérdeztem halkan, majd körbenéztem, hogy tényleg csak ketten vagyunk-e.

- Mármint, hogy felemás vagyok? –kérdezett vissza. Bólintottam. – Aha. Igaz.

- Én ezt nem értem –ráztam a fejem. – Hogy volt neki ilyen nyilvánvaló?

- Ő sem ember, az tuti. De nem tudom mi. Ha nem Emlékvadász, akkor fogalmam sincs –rántott vállat.

- Zira is megmondta, hogy nem vagy ember. Azt mondta, más a szagod.

- Minden lénynek más szaga van –bólogatott. – Az embereké normális. A Kívülállóké sokkal erősebb, kicsit mentás, vagy nem tudom. Az angónoké olyan, mint az acél és a méz.

- Méz?

- Édesszájúak –mondta. – Én is szeretem. Minden édes dolgot szeretek. És a mogyorót! Jaj, a mogyoró! –kezdett nekem olvadozni már a puszta gondolatára. Akaratlanul is felnevettem. – Tessék, máris oldva van a feszültség.

- Milyen érzés? –kérdeztem. Értetlenül pislogott rám.

- Mármint?

- Hogy… felemás vagy. Hogy nem mondhatod el senkinek. Tudja más is?

- Felemásnak lenni klassz dolog. Az angón felem miatt értek a fegyverekhez. Harcos típusok, tudod. És állítólag varázsolni is tudok majd. Legtöbbször fegyverhez kötött mágiát tudok használni. Apám állítólag íjászmágiát tudott használni.

- Semmit nem tudsz apádról?

- Azon kívül, hogy Coronában él, semmit. Anya nem beszél róla. Meg is tudom érteni.

- És a füled?

- Lecsípték, mikor kisbaba voltam –tűrte a füle mögé a haját. A felső része hiányzott. – Anya azt mondta, muszáj volt. Hogy csak így maradhattam életben a vikingek között. Kitalálta ezt a törzset és lecsípette a saját fülét is, hogy hihető legyen.

- Hű…

- Rajtam kívül csak anya tudja. Meg te. És Alkony. Damian. És José. Más nem.

- És neked mikor árulták el?

- Tizenkettő voltam –mosolygott. – És te? Mióta tudod magadról?

- Pár napja –bólogattam. Liz nagyot nézett. – El akartam mondani neked, komolyan. De addig nem, amíg én sem tudom, hogy mi vagyok.

- Fúria, ez kétségtelen –bólintott. – Anya mesélt róluk. Talán a legerősebb Kívülállók, akik léteznek Fantázián. Főleg a Harmónia- és a Káoszfúria. Elméletileg ők még az istenek hatalmát is képesek megdönteni.

- Fantasztikus –forgattam a szemeim.

- És ki tud rólad?

- Alkony, Hablaty, Damian, José és te.

- Elmondtad az öcsédnek? –kerekedtek el a szemei.

- Igen. Sőt, két pillanattal előbb tudta, mint én. Sokat elemeztük és fejtegettük Alkony látói képességét úgy hárman. A jóslatok fel vannak jegyezve egy kis könyvben.

- És bejöttek?

- Eddig a legtöbb igen. A többinek még gondolom nincs itt az ideje –rántottam vállat.

- És a jóslat, miszerint Damian lesz a férjed? Azt Alkony látta, vagy feltételezte?

- Muszáj erről beszélnünk?

- Muszáj lesz –bólintott. – Valamikor mindent el kell kezdeni.

- Látta –feleltem végül. – De remélem soha nem fog megtörténni. Kértem az isteneket, hogy ha netán mégis erre a baromságra szánnám el magam, öljenek meg.

- Neked teljesen elment az eszed?! –akadt ki. Nem értettem, mi baja van.

- Mármint?

- Tisztában vagy vele, hogy Xypiáék jegyzik az ilyeneket, ugye? Amikor Damian arra esküdött, hogy ha Jo bánt téged, megöli, azt is feljegyezték, ahogy a te eszméletlen baromságodat is! És elintézik, hogy meg is történjen!

- Helyes. Legalább nem csinálok baromságot –mosolyogtam. Liza látta, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Ez az én átkom. Ha valamit a fejembe veszek, annak úgy is kell lennie. Nem viselem jól, ha a dolgok nem az elképzeléseim szerint alakulnak.

- Hogy van Alzira? –váltott témát.

- Megvan. Sokat beszélgettünk az elmúlt napokban.

- Hogy sikerült megszelídítened? –érdeklődte. – Mármint, soha nem hallottam még ilyenről.

- Jókor voltam jó helyen. Abban a barlangban aludt, ahová betévedtem az eső elől. Beleakadt az egyik csapda drótjába a lába. Nem tudott elrugaszkodni a felszálláshoz. Rendbe hoztam neki. Ismerkedtünk. Összebarátkoztunk. És amikor elmehetett volna, nem tette. Velem maradt.

- Ezért jártál annyit az erdőben –jött rá. Bólintottam. Csend telepedett ránk. Végül ő szólalt meg. – Na, hagylak feszültséget levezetni. Lehetőleg ne engedd ki a sárkányokat!

- Meglátom –fordultam vissza a gyakorlóbábukhoz. Nem tudom, Liz meddig nézte még, ahogy karddal püfölöm őket.

Egy órán keresztül ment ez így. Aztán ismét társaságom akadt.

Egy nálam egy fejjel alacsonyabb kislány ballagott be az Arénába. Nem is ballagott, hanem ugrándozott. A Nap fénye megcsillant fekete haján (most már elismerem, hogy fekete), amit egy kék hajpánttal díszített. Első nap egy göndör fürtöt sem láttam, most viszont igen, többet is. A pára tehette, ami az eső után maradt. Kék tunika volt rajta, szürke nadrág, barna csizma.

- Szia! –köszönt rám Brigit eszméletlenül magas, de kellemes hangon.

- Szia –köszöntem vissza, leállva a gyakorlással. A kislány már nem is tűnt annyira kicsinek, mint elsőre. Jó, igaz tizenhárom éves volt, de akkor is. Nem nézett ki olyan hű, de fiatalnak. Minimum tizenötnek mondtam volna így második rálátásra. Felült az egyik hordóra, onnan figyelt.

- Miattam abba ne hagyd –intett a bábuk felé. Vállat rántottam, visszacsúsztattam a kardom a hüvelyébe.

- Úgyis pihenni akartam –léptem mellé, és én is felpattantam az egyik hordóra.

- Nem láttalak ebédnél –jegyezte meg.

- Nem voltam éhes.

- Ez nem a bátyám miatt van, ugye? –érdeklődte. Nem feleltem. Miatta lenne? Nem tudom. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarok róla társalogni. Ezt már épp megmondtam volna Brigitnek, de ő folytatta. – Figyelj, Dame jó srác –bólogatott. Feltűnt, hogy nem épp azt a becenevet használja, amelyiket én. És az övé jobban tetszett. – Néha az agyamra megy a folytonos védőösztöneivel, de azért szeretem. Ő már csak ilyen. Szereti megvédeni azokat, akik fontosak neki. Nem láttam így viselkedni soha, csak velem, de az más.

- Mármint?

- Én a húga vagyok. Természetesnek veszem, hogy a széltől is óv. Idegenekkel viszont sosem viselkedett így. Inkább meghúzta magát, távolról felmért mindenkit, hogy ki veszélyes, ki nem, satöbbi. Ha azon kaptatok össze, hogy titkol valamit…

- Nem bízik bennem, Brigit –fakadt ki belőlem. – Én bízom benne. Mindent tud rólam, többet is, mint kellene. De én úgy érzem, hogy semmit sem tudok róla.

- Tudod, Dame egy elég zárkózott személy. Nagyon nehezen nyílik meg. Pár éve kenyérre lehetett kenni. Mindenkivel beszélgetett, és sokkal többet nevetett. Madarat lehetett fogatni vele. De Chris halála után megváltozott. Elővigyázatos lett, minden kapcsolattól távol tartja magát, szinte csak velem beszél. Szóval, lehet, hogy Chris ügyét titkolja. Dame nem szeret beszélni róla –suttogta.

- Ki az a Chris? –kérdeztem. Valahonnan mintha ismerős lett volna.

- Az ikertestvérem –szólalt meg Damian az Aréna bejáratánál. Mindketten felé kaptuk a fejünket. Brigit behúzta a nyakát és a talajt kezdte tanulmányozni, mintha valami rosszat csinált volna. Én enyhén eltátott szájjal néztem rá. Akkor beugrott. A Chris a Christian becézése. Ezzel a névvel ugratott két napja. De azt mondta, viccelt. Akkor most mégsem? Damian, mintha hallaná a gondolataimat (mert valószínűleg hallotta is), lehajtotta a fejét. Ebből már tudtam, hogy igaz. Damian ikertestvére meghalt. Őszintén sajnáltam, összeszorult a szívem. El sem tudtam képzelni, mi lenne velem, ha Alkonnyal történne valami… – Bri, apa keres –nézett húgára, aki azonnal leugrott a hordóról. Odasétált Dame-hez, lábujjhegyre állt és a füléhez hajolt.

- Ő sokkal szimpibb, mint Liliandél –suttogta a fülébe, majd egy puszit nyomott bátyja arcára és kiszökdelt az Arénából. Damianre néztem.

A fiú fekete haja kócos volt. Az elmúlt két nap alig látható borostát varázsolt az arcára, és igen, jól állt neki. Fekete felsőt, barna nadrágot és csizmát viselt. Kék szemei felcsillantak, ahogy rám nézett. Éreztem, hogy elzsibbad a karom. Nem mozdultam, amikor laza mozgással megindult felém, pedig tudtam, hogy kellett volna. Hogy le kellett volna ugranom a hordóról, pofon vágni egyszer jobbról, egyszer balról, és folytatni a feszültség levezetést a bábukon. Damian felült a mellettem lévő hordóra, oda, ahol az előbb Brigit ült. Nem mosolygott, de nem is volt komor. És akármennyire haragudtam rá, vágytam a mosolyára.

- Beszélnünk kell –mondta.

Gondolom, mindenki ismeri az érzést, amit ez a két szó kivált az emberből. Minden rossznak mondható tettem, vitám és veszekedésem filmként pörgött le a szemem előtt. És igen, köztük volt az is. A két nappal ezelőtti.

Nagyot nyeltem és mielőtt bármit mondhatott volna, megszólaltam.

- Bocsánatkéréssel tartozom –mondtam. Meglepetten nézett rám. A szemeimet forgattam. – Ne nézz így, mert orrba váglak!

- Nincs miért bocsánatot kérned. Jogosan akadtál ki.

- Még szép! –horkantottam. És ennyit a bocsánatkérésről! – Ugyanaz vagy, mint én. És mégsem bízol bennem. Az én elmém nyitva áll előtted!

- Már megint azt hiszed, hogy folyton a fejedben turkálok…

- Miért, nem?

- Képzeld, nem. Csak, ha muszáj –rántott vállat. Hirtelen megint kedvem támadt megütni. – De most, csak neked, őszintén válaszolok bármilyen kérdésre! –ajánlotta. Bevallom, tetszett az ötlet, mert tudtam, hogy nem hazudik. A szíve végig egyenletesen vert. Már épp nyitottam a számat, mikor megszólalt. – Persze a „Mi vagy te?”-t kivéve.

- Képzeld, azt nem is akartam megkérdezni –mondtam. Felvonta a szemöldökét.

- Nem?

- Úgysem mondanád el. És van még időm kideríteni. Mert rá fogok jönni. Nem vagyok ostoba.

- Senki sem mondta, hogy az vagy –mondta.

- De, te két napja- jegyeztem meg. Felnevetett.

- Csak, mert betegen kirohantál egy viharba!

Legyintettem.

- Az első kérdésem: Damian Rossy az igazi neved? –kérdeztem. Erre felnevetett, szórakoztatta a kérdésem. Mikor látta, hogy nem kacagok vele, elkomorult.

- Ja, ezt komolyan kérdezted? Igen, az igazi nevem Damian Rossy. De hívhatsz nyugodtan a hercegednek is –kacsintotta. Megforgattam a szemeimet.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy flörtölj! Még haragszom rád! –vágtam hozzá.

- Pedig rám nehéz haragudni –rántott vállat.

- Csak figyelj! –horkantottam fel. – Következő: van még olyan eltitkolt testvéred, akiről tudnom kellene?

- Nincs. Brigit, a húgom. Christian az ikertestvérem, aki meghalt.

- Hogyan? –jött reflexből a kérdés.

- Muszáj? –kérdezte elsápadva. Ajkai kiszáradtak, elfehéredtek. Szemei fénye kihunyt. Azonnal tudtam, hogy a kérdés nem helyénvaló.

- Nem. Sajnálom. Nem akartam…

Lehajtotta a fejét.

- Következő? –kérdezte halkan.

- A szüleid?

- Apám vadász, mint azt tudod. Kívülálló, sárkány és normális vadász egyaránt. Anyám pedig csak otthon ténykedik a háznál. Főz, mos, sző, ápolja a kis házi kertecskéjét és a többi.

- Hogyhogy nem buktál még le?

- Ó, buktam már le. Többször is. Szerencsére mindig csak egy-egy ember előtt, így gyorsan töröltem az emlékeket.

- Mit gondolsz Alziráról?

- Olyan, mint te. Gyönyörű, okos, makacs és meg akart ölni.

- Biztos megérdemelted –löktem oldalba. Elvigyorodott. – Kedvenc szín?

- Kék.

- Kedvenc kaja?

- Frissen sült sügér –sóhajtott álmodozva.

- Kedvenc szám?

- Hét.

- Kedvenc sárkány?

- Te –vágta rá. Oldalba könyököltem.

- Ez gonosz volt! –rivalltam rá.

- Mondtam, hogy őszinte leszek.

- Bunkó! –csaptam meg a vállát. És akkor feltettem a kérdést, ami talán legjobban bökte az oldalam. – Barátnő?

Habozott – ez ugrott be elsőnek. Pedig ez is egy rávágós kérdés volt. Mintha azért habozott volna, hogy eldöntse, megéri-e hazudni egy Fúriának, aki tudni fogja, ha nem mond igazat.

- … Nincs –felelte. Szíve duplát vert. Hazudott.

És akkor beugrott a név, amit Brigit említett neki, mielőtt kiment.

- Ki az a Liliandél? –kérdeztem kőkemény hangon. Damian nem nézett rám. – Ki… az… a… Liliandél? –ismételtem tagolva. A fiú nyelt egyet, lehunyta a szemeit. Mint, aki belátja, hogy nincs menekvés.

- A leendő menyasszonyom.

A válasz úgy ért, mintha több millió tőrt szúrtak volna belém. Szívem dobogása leállt egy iszonyú pillanatra. Holtsápadt lettem. Kiszáradt a szám. Ökölbe szorult a kezem. Először ugyanazt az űrt éreztem, mint mikor azt hittem, búcsú nélkül elment. És az űr ugyanabba a dühbe fordult át. Sőt, sokkal nagyobba. Összeszorítottam a fogaim. Csodálkoztam, hogy nem száll a füst az orromból és a füleimből.

- Ismételd meg! –sziszegtem rá. Damian leugrott a hordóról. Én is leugrottam. Szinte éreztem, hogy megremeg az Aréna. – Ismételd meg! –kiáltottam rá.

A fiú felsóhajtott.

- Liliandél a leendő menyasszonyom. Az apja nekem szánja. Apám pedig beleegyezett és nem fogja érdekelni, hogy én mit akarok –mondta. Őszinte leszek, csak az elejét hallottam. Lendületből pofon vágtam Damiant. Tuti fájt neki, mert az én kezem égett. Lehet, hogy a lendület miatt. Vagy csak még egy pofonért. – Ezt megérdemeltem –vallotta be. Ezzel persze csak olajt öntött a tűzre.

- Még szép, hogy megérdemelted te semmirevaló, fél trollfattyú! –sivítottam. – Kit nézel ekkora baromnak? Ja, várj csak! Engem!

- Hajnal…

- El sem hiszem, hogy még kedveltelek is! Te egész végig a bolondját járattad velem! Várj, hadd idézzek: „Szívesen elveszlek. Egy szavadba kerül, hercegnőm, és lerendezzük!”. Mondd, neked teljesen elment az eszed?! Szerinted ez vicces?! Így játszadozni emberek érzéseivel?!

- Hajnal…

- Te csak ne Hajnalozz itt nekem! –csaptam erőből a mellkasára. – Gyűlöllek! Érted?! Soha többé nem akarlak látni! –üvöltöttem könnyes szemmel. A dühöm nem múlt el, de az űr arra már olyan mértékű lett, amit a harag sem tudott kitölteni. Tényleg kedveltem Damiant. Akkor fogadtam el igazán, hogy tényleg beleszerettem. Erre mit kaptam? Egy meghasított szívet. És erre még volt képe megértően nézni rám.

Szemeim felizzottak, világítottak. A karom viszketett, majd lassan átterjedt a kézfejemre is. A gyomrom kavargott, majd összerándult. Mély levegőt vettem és ráüvöltöttem Damianre. Nem is üvöltés volt, hanem sikoly. Olyan, mint a Fúriáké. Damian izmai megfeszültek. Szemein idegen fény suhant át, éppen csak egy pillanatra. Hallottam, ahogy a falu elcsendesedik… aztán mindenki a fegyveréért kiáltott.

Egy pillanatra a kezemre pillantottam. A kézfejemet itt-ott kis csoportokban szivárványszínben csillogó pikkelyek borították. Sárkánypikkelyek.

Átkaroltam magam, hogy ezzel takarjam el őket. Még egy utolsó pillantást vetettem Damianre, egy olyat, ami egyszerre éreztesse vele a dühömet és az összetörtségemet, majd sarkon fordultam és távoztam az Arénából.