23. Titkok

Sziasztok! :D

Sikeresen leelőztem a Szörnyen Nagy Rémséget, a Morajszarvat és a dühös Ölvészt, valamint titeket is, így megérkeztem a folytatással! :D
A szereplőket kiegészítettem három személlyel :)

Kellemes olvasást! :)

Fogalmam sem volt, hol feküdtem. Annyit állapítottam meg, hogy kényelmes, erős, fel-le mozog és hallottam egy folyton ismétlődő ritmust: bumm-bumm… bumm-bumm. Ezzel nem is volt semmi probléma. Aztán a dolog, amin feküdtem mocorogni kezdett.

Azonnal felpattantak a szemeim és egy kézzel néztem szembe. Egy férfikézzel. Akkor döbbentem rá, hogy a dolog egy mellkas. Éreztem egy kisebb súlyt a derekamon. Odapislantottam. Még egy kéz. Óvatosan, félve néztem fel. És szembetaláltam magam Damiannel. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg a fejemben: mi a jó bánat történt tegnap?! Már ha nem telt el több nap…

A pillanatnyi éberségem elmúlt. Helyét átvette a fáradtság. Már az sem érdekelt, hogy vannak mellettem. Mocorogni kezdtem. Ezt persze Damian morogva fogadta.

- Abbahagynád, kérlek? –mormogta félig álomban.

- De kényelmetlen –mocorogtam tovább. A jobb vállam konkrétan elzsibbadt. Damian sóhajtva fejtette le a kezét a derekamról és hagyta, hogy a másik oldalamra forduljak. Igazi megkönnyebbülést jelentett. Ő is az oldalára fordult. Hátamat szinte automatikusan a mellkasának nyomtam. A kezét újra a derekamra tette, de mintha fel sem tűnt volna neki.

- Most jobb? –kérdezte hajamba fúrva az arcát.

- Ühüm –morogtam, és már aludtam is tovább.

~Đ~Ł~

Következőleg már egész másra keltem. Sült hal illata szállt a levegőben. Már ettől összefutott a nyál a számban. Viszont nem voltam hajlandó még felkelni. Még nem. Meggyőztem magam, hogy egyrészt, a Damiannel való alvásom csupán egy álom, másrészt, senki sem csinál nekem reggelit. Így csak átfordultam a másik oldalamra, hogy folytassam, ahol abbahagytam.

Aztán valaki kisimította az arcomba hullott hajamat és megcirógatta az állam vonalát. Jóleső mordulással fogadtam az érintést.

- Hercegnőm! –szólított meg Damian lágyan. – Hasadra süt a nap! Vagyis, csak sütne, de még tart a vihar…

- Csak még öt perc! –kértem a fejemre húzva a takarót. Felnevetett.

- Fél órája ezt hajtogatod! Gyere, mert kihűl a reggeli!

- Csináltál reggelit? –nyitottam ki az egyik szememet. Damian az ágy mellett guggolt. Eleresztett felém egy vigyort és rám kacsintott. Vettem egy mély levegőt és az ágy szélére ültem. Nagyokat ásítozva kidörgöltem az álmot a szememből. Aztán körbenéztem.

Állatira nem otthon voltam, mint ahogy azt hittem. A hely nagyon hasonlított a rejtekhelyemre. Valószínűleg azért, mert AZ VOLT. Össze-vissza kapkodtam a fejem. Mi a bánatot keresek itt? Damian mit keres itt? Hogy talált ide? És hol van Alzira?!

A tűzrakó felett a főzőüstömben fortyogott valami, és pár ágra hal volt rátűzve. Damian egy tállal és egy korsóval tért vissza az ágyam mellé. Kapkodva kaptam ki a kezéből a korsót és meg sem nézve, mi van benne, kiittam a tartalmát.

- Hé! Lassan, nyugi! –szólt, de rá sem hederítettem. Négy korttyal elpusztítottam az italt. Valamilyen tea lehetett. De még kellett. Még szomjas voltam. – Ejnye! Nem vette volna el tőled senki. Kérsz még? –A kezébe nyomtam a korsót és elvettem a tálat. Valamilyen leves volt benne. Enni kezdtem. Őszinte leszek, ennél jobbat még életemben nem ettem. Az ízek rendkívüli összhangban voltak. Mire Damian visszaért még egy krigli teával, bevágtam az egészet. – Na? Nem sóztam el?

Nagyot néztem.

- Ezt te csináltad? –kérdeztem. Biccentett. – Tudsz főzni?

- Ez azért kicsit túlzás –vakargatta a tarkóját. – Inkább csak próbálkozok. Tessék! –nyújtotta a teát. Cseréltünk, én odaadtam neki az üres tányért. Immár lassabban szürcsöltem a teámba.

- Miből csináltad a teát? –érdeklődtem. – Nagyon finom.

- Kakukkfűből, hársfavirágból és kamillából. Segít csillapítani a lázad. Szerencsére volt itt mindegyikből.

- Láz? –pillantottam fel.

- Igen, láz –nyúlt a homlokomhoz. Automatikusan lehunytam a szemem. – Vissza kellene feküdnöd. Már nem vagy annyira forró, mint tegnap, de még biztosan lázas vagy.

- Én nem szoktam megbetegedni, ez őrültség –mondtam.

- Tudom. Ez a Fúriák egyik nagyon hasznos képessége.

Majdnem kiesett a kezemből a korsó. Csak meredtem rá. Ő is annak hívott, aminek a Gronkel. Fúriának. De mit jelent ez?

- Mi az a Fúria? –kérdeztem rá. Damian úgy nézett rám, mint aki sárkánnyá változott.

- Te nem is tudod? –kérdezett vissza. Nemlegesen megráztam a fejemet. Pislogott párat, majd a párnám felé intett. – Feküdj vissza! Takarózz be, akármennyire is meleged van. Hozok még teát –adta a parancsokat, miközben elvette az újra kiürült korsóm.

- Igenis apuci! –gúnyolódtam.

Hátrébb csúsztam az ágyon. A háttámlának támasztottam a párnát és nekivetettem a hátam. Derékig betakaróztam. Közben végig azt figyeltem, hogy Damian mennyire otthonosan mozog a barlangban. Mindenről tudta, hogy hol van, hová kell tenni. Levette a főzőüstöt a tűzről, és a halakat is kiemelte onnan. Látni véltem, hogy a lángok a kezét is elérik, de ő meg sem rezzent. Valószínűleg beképzeltem.

Azt mondta, nem vagyok már olyan forró, mint tegnap. Szóval átaludtam egy egész napot. Remek. Valószínűleg már mindenki minket keres. Mennydörgés rázta meg a barlangot. Megrezzentem. Gyűlöltem a viharokat. Főleg most, és főleg az égzengést. Rendkívül érzékenyen hatott az emberfeletti hallásomra.

Damian egy másik üstből töltött a korsómba teát és felém indult volna, de megtorpant. Elégedetlenül húzta le a szája szélét.

- Legalább terítsd ezt a válladra! –dobott oda egy mellényt. Elkaptam. Egyből megcsapott a bors, a fahéj és az óceán illata. Ez volt a mellény, amit aznap este adott. De nem értettem, miért adta, amíg végig nem néztem magamon. Ugyanabban a ruhában voltam, mint tegnap… meg tegnapelőtt. Sárszagom volt. Egyenesen bűzlöttem. Az egész testem meleg vizes fürdőért üvöltött. Engedelmesen belebújtam a mellénybe, ami nagy volt rám, és imádkoztam, hogy leplezze a szagomat. Dam két lépéssel az ágy mellett termett. Leült elém törökülésbe.

- Ne nézz így, hercegnőm! –vigyorogta, látva enyhén eltátott számat és értetlen nézésemet. – Azok után, hogy rajtam aludtál el, ez semmi.

Az állam immár a takarót súrolta. Hogyhogy rajta aludtam?! Az lehetetlen! Jó, emlékszem valami olyanra, hogy a mellkasán keltem fel, de az álom volt. Vagy nem…? Xypia, kérlek, ölj meg!

- Mit csináltam? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért, hátha rosszul hallottam. Nem válaszolt, csak még jobban vigyorgott. Egészen a lábujjamig tűzvörösre gyulladtam. Két kezembe temettem az arcom. – Csináltam más ostobaságot is?

- Most miért? Igazából, egész kényelmes volt –mondta elgondolkodó hangon. Villámokat szóró szemekkel néztem rá.

- Ne tetézd!

- Amúgy, a kérdésedre válaszolva igen. Csináltál más ostobaságot is. Kezdve azzal, hogy ujjatlanban, betegen kiszaladtál a szakadó esőbe, egyenesen az erdőbe, hogy még véletlenül se találjon rád senki, ha összeesnél! –szidott. Igen, szidott. Apa is mindig ezt a hangsúlyt üti meg kioktatás közben, csak ő üvöltözik mellé, és be kell vallanom, nem szokott használni. Damian dorgálása viszont konkrét bűntudatot ébresztett bennem. Lehajtottam a fejem. Eszembe jutottak a történtek.

- Erre emlékszem. Volt ott egy alak. Egy… angyal –suttogtam, és reméltem, hogy a végét nem hallotta. De pechem volt, és ezt egy horkantással tudatta velem.

- Megkértelek, hogy ne tévessz össze azokkal a szárnyas taplókkal –mondta. Felkaptam a kobakom.

- Ő is ezt… Te voltál! –jöttem rá. Bólintott.

- Tényleg nem ismertél rám, igaz? –A fejemet ráztam. – Mondjuk, eléggé önkívületben voltál…

- Mármint?

- A szemeid úgy világítottak, mint… két zöld tűzgömb. És lángoltál.

- Tessék? –kérdeztem vissza, mert biztosan rosszul értettem.

- Lángoltál –ismételte. Mielőtt hüledezni kezdtem, vagy egyáltalán szóhoz jutottam volna, hozzátette: - Ez a Fúrialáz velejárója.

- Mi az a Fúrialáz? Egyáltalán mi az a Fúria? –kérdeztem. Már kezdett elegem lenni abból, hogy semmit sem tudok.

- A Fúria –kezdte lassan –, az egyik Kívülállófaj neve. Bízvást állíthatom, hogy a legritkábbak és a legerősebbek. Egész Fantázián kilenc Fúria él maximum. Nem több.

- De nem csak hét Fúriafaj van? Mármint a sárkányok között –kotyogtam bele. Mások rám szóltak volna, hogy fogjam be, de őt érdekelte, amit kérdeztem.

- Melyik hétre gondolsz?

- Éjfúria, Hófúria, Árnyfúria, Óceánfúria, Barlangfúria, Füstfúria, Lángfúria –számoltam az ujjaimon. Damian finoman kihajtotta a nyolcadik és kilencedik ujjamat.

- Harmóniafúria és Káoszfúria –egészítette ki. Röviden felnevettem.

- De ez csak mese.

- Egy Hófúria a hátasod, és te ezt mesének hívod? –kérdezte. Mintha kést vágtak volna belém, minden izmom megfeszült. Damian azonnal megértette. – Alzirának nincs semmi baja, nyugodj meg! Csak halászni ment.

- És te kiengedted ilyen időben?! –sziszegtem.

- Nem igazán volt más választásom, tekintve, hogy mennyit bír enni.

- Van itthon hal! –intettem a láda felé.

- Ott –mutatott a négy botra, amikre halak voltak felszúrva. Azokat sütötte Damian, mikor felkeltem. Megráztam a fejem.

- És a többi? –Erre egy tipikus „Szerinted?” pillantással nézett rám. Azonnal leesett, hogy Alzira felzabálta a készletemet. – Mihaszna hüllő… –morogtam az orrom alatt. – Ha visszaér, nem tudom, mit csinálok vele…

- Ő valószínűleg fulladásig nyalogat majd –jegyezte meg, átadva a teámat. Elvettem tőle, belekortyoltam.

- Összehaverkodtatok? –érdeklődtem. Damian erre idegesen felnevetett.

- Így is mondhatjuk –vakarta meg a mellkasát.

- Ezt hogy érted?

- Hidd el, inkább nem akarod tudni.

Csend telepedett ránk. Damian leszállt az ágyról, a tűzhöz sétált. Dobott pár husángot rá, leült a peremére. Végül én törtem meg a hallgatást.

- És a Fúrialáz? Az micsoda?

- A Fúrialáz egy elég alattomos betegség, amit csak a Kívülállók, a Fúriák kapnak el. Elkerülhetetlen, hogy valaki elkapja, de másokat nem tud megfertőzni vele. Olyan, mint egy láz, csak rosszabb. A lángolás az egyik velejárója. És jó jel. Azt jelenti, hogy a Fúria szervezete küzd a betegség ellen. Egy-két napig tart, aztán a lángolás abbamarad. Az két dolgot jelenthet, vagy a betegség győzött és a Fúria meghalt, vagy a szervezete legyőzte a betegséget. A te esetedben az utóbbi. Viszont akkor jönnek a rohamok.

- Nekem is voltak rohamaim? –kérdeztem halkan. Damian lehajtotta a fejét. Már ezzel megadta a választ a kérdésemre. Amit eddig mesélt, az rémes. Bár nem emlékszem belőle semmire, biztosan nem volt szép látvány. De tudni akartam. – Mi történt?

Damian minden izma megrándult. Láttam rajta, hogy nem akar válaszolni. Éreztem a kétségét, mintha a sajátom lett volna. Öntudatlanul felvett egy követ és forgatni kezdte az ujjai között.

„Tudnia kell…”, véltem hallani a hangját a fejemben. Úgy gondolta, mintha magát próbálná meggyőzni.

- Damian –szólítottam meg, de nem nézett rám. A legrosszabb gondolatok futottak át az agyamon. Mint a kínzás és a gyilkosság. – Csináltam valamit, igaz? Valami rosszat…

- Csak próbáltál –jegyezte meg halkan.

- Mit? Tudni akarom!

- Előtte azt kell tudnod, hogy a Fúriáknál létezik egy… egy fekete füstfelhő, az elme mélyén. Amikor az az izé veszélyben érzi magát, kitoloncolja az ép észt és átveszi az uralmat. A Láznál ez nagyon gyakori és…

- Damian!

Erre megszorította a kezében tartott követ, aztán beledobta a tűzbe. Rám pillantott.

- Megpróbáltál megölni. Már másodszor.

Megfagyott bennem a vér.

- Ho-hogy érted, hogy másodszor? –kérdeztem rekedten. – És miért akartalak megölni?

- Nem te. A ködöd –mondta. – Veszélyesnek tart, ezért el akar tűntetni. Meg tudom érteni. Sokan el akarnak tenni láb alól.

- Az egyik a roham miatt volt, azt értem. De a második?

- Most belépek az elmédbe. Egy kis bizsergést fogsz érezni. De szerintem erre már rájöttél. Ne ijedj meg! Csak egy emléket adok vissza –figyelmeztetett.

- Amit korábban elloptál? –érdeklődtem. Rám vigyorgott.

- Következő viszontlátás, rémlik?

Hozzá akartam vágni a korsómat, de a teát sajnáltam volna. A párnám pedig meggyulladna, mert Damian volt olyan okos, hogy a tűz takarásába ült le. Éreztem a bizsergést a gerincem mentén. Megjegyeztem magamnak, hogy ha bármikor ezt érzem, akkor valaki a fejemben kutat. Aztán hirtelen beugrottak a dolgok. Az űr, amit eddig éreztem, eltűnt. Eszembe jutott a nap, amikor leléptem otthonról. Amikor megtudtam, hogy hozzá akarnak adni Frodihoz. Damian felhúzott, és mikor dobbantottam, kiégett a fű a talpam alatt, és a mini földrengés… És a dokknál való beszélgetésünk. Fojtogattam… Te jóságos Odin!

- Annyira sajnálom! –néztem rá. – Én… nem tudom, mi ütött belém.

- A köd –bólintott. – Semmi gond. Megértem.

- De honnan tudsz ennyit a Fúriákról? –érdeklődtem. Erre elmosolyodott. Őrült ötletem támadt. – Nem Emlékvadász vagy, ugye? Te is Fúria vagy?

- Nem Emlékvadász vagyok, ezt elismerem. De nem vagyok Fúria –rázta a fejét. – A Fúriáknak van egy kis jellegzetességük: egy iker és egy öt évvel fiatalabb kistestvér. Ugyanazon hónap, ugyanazon napján lévő születésnappal.

Nos, ez ránk Alkonnyal és Hablattyal teljesen igaz volt.

- És neked nincs ikertesód –bólintottam. – Vagy van?

- Van. A neve Christian. Csak nem olyan jóképű, mint én –vigyorogta. Az állam is leesett. Komolyan van ikertesója? Mekkora az esély rá, hogy nem akkora bunkó, mint Damian? De a fiú felnevetett. – Hercegnőm, komolyan elhitted?

Elvörösödtem. Igen, elhittem. Nem kicsit.

„Egy naiv barom vagyok…”, gondoltam.

- Kicsit tényleg naiv vagy, de barom azért nem. Már ha nem futsz megint betegen az erdőbe, viharban, ugyebár.

- Kiszállnál a fejemből, légy szíves?! –mordultam rá. – Nem akarom, hogy a fejemben turkálj. Tudod, milyen rossz? Semmi magánügyem nincs, mintha ruha nélkül állnék előtted –vágtam a fejéhez. Az utolsó mondat második részére felhúzta a szemöldökét és elvigyorodott. Tűzvörös lettem. Mielőtt megszólalt volna, a szavába vágtam: - Egy betű, és kivágom a nyelved, világos?!

- Csak azt akartam mondani, hogy van magánügyed. Nem kell egyből rosszra gondolni, ejnye! –mosolyogta. – És ha most arra célzol, hogy folyton turkálok a fejedben, tévedsz. Bevallom, valamikor elkerülhetetlenek a gondolataid, mert szinte üvöltenek. De nem kotorászok állandóan az emlékeid közt. Csak kétszer voltam az emlékcsarnokodban, akkor is azért, mert muszáj volt.

- Hol voltál? –köhögtem, mert sikerült rendesen félrenyelnem. Dam szinte azonnal az ágy mellett termett.

- Meg ne fulladj itt nekem! –paskolta a hátamat. Félreütöttem a kezét.

- Hol voltál?! –ismételtem a kérdést. Felsóhajtott. Tudta, hogy nem menekül a válaszadás elől.

- Egy elmébe nem olyan egyszerű belépni, mint hiszed –rázta a fejét, miközben leült az ágy szélére. – Jó, nekem az, mert van benne gyakorlatom. De egy kezdőnek igenis nehéz. Kontaktust kell teremteni. Hozzáérni az alanyhoz és a szemébe nézni. Nagy koncentrációt igényel a bejutás. És akkor még az emlékcsarnok közelében sincs. Mindenki elméje más, és folyton változik. Te hogy képzeled el a tiédet?

Váratlanul ért a kérdés.

- Nem tudom. Sosem gondolkodtam rajta –kortyoltam a teámba. – De ha most mindenképp normális választ vársz…

- Várj! –intett le. – Mondom én mit látok –Majd pár pillanatig hallgatott. Egyenesen a szemembe nézett. Attól a lélekbe látó pillantástól végigfutott a gerincem mentén a bizsergés. – Egy terem. Egy kör alakú terem, tele ajtókkal. Emlékek, gondolatok, tervek. De van itt egy… amit ha kinyitok, téglafallal nézek szembe…

Szinte azonnal becsaptam azt az ajtót az elmémben és kitaszítottam őt. Damian hátrahőkölt.

- Te most kidobtál?

- Igen.

- Jó. Ha bármikor éreznéd azt a bizsergést a gerincednél, azonnal zárj be minden ajtót és taszítsd ki a behatolót. Ha kell, húzz fel egy falat, de ne hagyd kutakodni.

- Észben tartom –ittam a teámba. Újra megéreztem a bizsergést és Damian jelenlétét az elmémben. Két lábbal rúgtam ki. Erre elvigyorodott.

- Engem sem engedsz már be, ahogy látom.

- Nem akarom, hogy a fejemben kutass –mondtam, letéve a korsómat az ágy mellé.

:Én is épp ugyanezt mondtam!:, jelent meg Alzira. A bejárati ajtón keresztül repült be. Lenyelte a szájában tartott halat, majd lelökve Damiant az ágyról, felugrott hozzám és nyalogatni kezdett. :Annyira örülök, hogy felébredtél! Jól vagy, ugye? Nem fáj semmid?:, anyáskodott.

Félretoltam a pofáját és nagy nehezen lelöktem az ágyról is, mert az recsegve kezdte megadni magát. Megszabadultam a nyáltól és a földre fröcsköltem. Erre egy prüszkölést kaptam válaszul. Lenéztem. Zira pont oda lökte Damiant, ahová én küldtem a nyálat. Felnevettem. A fiú csupa sárkánynyál volt. Ő sem bírta sokáig visszatartani a röhögést. Még Alzira is fetrengett. Dam is megszabadította magát a nyáltól.

- Vicces, mi?

- Nagyon! –dőltem hátra.

:Ó! Hajnal! Hajnal! Ezt nézd, mit tanultam!:, ugrándozott Zira, majd Damianhez fordult. Ő azonnal megértette, amit én nem.

- Kizárt! Nem játszok veled! –jelentette ki Dam. Fogalmam sem volt, miről beszél.

:Naaa! Légyszi! Csak egyet!:, könyörgött Zira bevetve a bébisárkány szemeket. Damian végül megadta magát. Felült, Alzirával szemben és ökölbe szorította a kezét. Sárkányom felemelte az egyik mancsát. Háromszor megrázták. Harmadikra Damian továbbra is ökölben tartotta a kezét, Alzira pedig kieresztette a karmait. Akkor esett le, hogy kő-papír-ollóznak. :Nyertem!:

Pár pillanatig nyekkenni sem tudtam a meglepettségtől. Aztán egy az egyben kitört belőlem a röhögés.

- Most örülsz, igaz? –pislantott rám Dam. Megszólalni sem tudtam, úgy nevettem. Észre sem vettem, hogy Damian odaállt mellém. – És ezt mennyire találod viccesnek?

Ezzel elkezdte csiklandozni az oldalamat. Szeretném megjegyezni, hogy rettentő csikis vagyok. És általában két percnél tovább nem él, aki megpróbálkozik vele. Damian sem fog… már ha túlélem. Rugdalózni kezdtem, és csapkodni, miközben nyerítettem, mint a lovak. Már levegőt sem kaptam, de ő nem hagyta abba. Már minden lehetséges területen libabőrös voltam, de még csak könyörögni sem tudtam, hogy hagyja abba, mert egy fránya hang sem jött ki a torkomon. Ha eddig senki nem halt bele a csikizésbe, majd én fogok. Végül sikerült valahogy elkapnom a kezeit. Lábam megtámasztottam a csípőjén és átlendítettem magam mellé az ágyra. Mintha a becsapódásakor hallottam volna egy reccsenést, de nem törődtem vele. Mert levegőhöz még nem jutottam. Csak nevettem tovább, nem bírtam abbahagyni. Aztán Damian arca jelent meg felettem.

- Csak nem csikis valaki? –kérdezte szórakozottan, majd felmutatta az ujjait. – Még egy kicsit?

- Ne! –nyögtem be két nevetőroham közbe.

- Esedezel a kegyelemért?

- Még mit nem!

- Ez esetben… –Elkezdett megint csikizni. Felsikítottam.

- Ne! Damian! Állj! Fejezd be! –sikongattam nevetve. – Könyörgöm!

- Mit hallok? –vigyorgott rám.

- Könyörgöm! –ismételtem.

- Ilyen sem történt még. A hercegnő kegyelemért könyörög a hercegének –jegyezte meg, megtámaszkodva mellettem.

- Meg… foglak… ölni –kapkodtam levegő után, a hasamat fogva.

- Nem tudnád megtenni. Túlságosan szeretsz ahhoz.

- Hidd el, egy ilyen után még engem is megölne, nemhogy téged –jött a kommentár a bejárat felől. Hirtelen abbahagytam a nevetést és felkaptam a fejem. Alkonypír állt az ajtóban. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint tegnap. Kipattantam az ágyból, odaszökkentem hozzá és magamhoz öleltem. Nem érdekelt, hogy talált ide. Olyan szorosan ölelt vissza, hogy azt hittem, megfojt. – Annyira aggódtam érted, te barom! Amikor Damian elmondta, hogy nem vagy jól… Mi ez a szag?! Egek, fürödj le! –tolt el magától. Az örömöm azonnal szertefoszlott.

- Én is szeretlek! –fintorogtam.

- De a mellénynek jó illata van –jegyezte meg.

- El az orroddal a mellényemtől! –léptem hátrébb.

- Akarod mondani, az én mellényem –szólalt meg Dam. – Nem rémlik, hogy neked adtam volna.

- Tényleg nem –néztem rá. – De azért megtartom. Nem adom vissza.

:Ő meg ki a csoda?:, jelent meg mögöttem Zira, és érdeklődve szagolgatni kezdte nővéremet.

- Ej, te biztos Alzira vagy –emelte fel a kezeit Alkony. Láthatóan nem félt a sárkánytól, de azért tartani akarta a távolságot. – Láttalak ám.

:Hogyan? Messze elkerültem a falut.:, pillantott rám. :Ő is érti, amit mondok?:

- Nem –mondtam. – Alzira, ő Alkonypír, az ikertesóm. Egy Látó.

:Látó?:, csillant fel a sárkány kék szeme. :Sosem találkoztam még Látóval!:

- Nem mintha más Kívülállóval találkoztál volna –jegyeztem meg.

:Itt vagy te. Meg Damian. És most Alkonypír. Az már három. Lassan haladok.:

- Te tényleg érted, amit mond? –vonta fel Alkony a szemöldökét. Bólintottam. Nővérem Damre nézett. – És te?

- A fejébe látok –vont vállat.

- Aha. Engem jelenleg az érdekel, hogy Damian hol aludt? Mert tuti, hogy elfoglaltad az egész ágyat –mutatott rám. Rákvörösre váltott az arcom.

- Elmondod neki te, vagy mondjam én? –vigyorogta Damian.

- Együtt aludtatok, igaz? –kérdezte Alkony. Én csak vörösebb lettem. Számomra rettentő ciki volt az egész. Aztán nővérem így szólt: - Helyes! Hozzá kell szoknod. Ugyanis ő lesz a sógorom! –jelentette be. Damian felnevetett.

- Ezt vaktában mondod, vagy láttad?

- Láttam.

- Ejnye! Nekem erről mikor akartál szólni, hercegnőm? –pattant fel az ágyról. – Egy szavadba kerül csak, és lerendezzük.

Utolsó reményemmel Alzirára néztem. Hittem, hogy ő majd kiáll mellettem.

:Ne nézz így. Szerintem cukik vagytok.:

- Oké! Most hagyja abba mindenki! –jöttem ki a sodromból. – Neked nem leszek a feleséged! Soha! –mutattam Damre. – Neked soha nem lesz sógorod! –fordultam Alkonyhoz. – Benned pedig hihetetlenül nagyot csalódtam! Azt hittem kiállsz értem! –néztem Zirára.

- Jaj, nyugi Hajnal, csak szívatunk! –tette nővérem a vállamra a kezét.

- Én komolyan mondtam –jelentkezett Damian.

- Az Istenek hallgassák meg, amit most mondok! Ha valaha is férjhez megyek, valaki azonnal öljön meg! –jelentettem ki, majd visszaültem az ágyra. Damian helyet foglalt mellettem.

- Ez kissé merész kijelentés volt –mondta.

- Nem érdekel!

:Hajnal!:, szólt Alzira. Minden figyelmem rá összpontosult. A sárkány a bejárat felé meredt. Hátracsapta a füleit, pupillája összeszűkült. Támadó állást vett fel. :Valaki jön.:

Felpattantam, a fegyvereimhez siettem és levettem két kardot, meg egy tőrt. Alkonynál már volt kés, ezért pallost adtam neki. Damian elénk állt, Alzira mellé. Ekkor egy alak lépett be a barlangomba. Dam egyből elkapta a nyakát és nekivágta a falnak. Elfojtott, fájdalmas nyögés hallatszott. Aztán egy női sikoly. Alzira a bejárathoz ugrott és elállta azt. A lány így beszorult hozzánk. Egyből felismertem.

- Eliza?! –sivítottam, leengedve a fegyvereimet. A lány lehűlve pillantott rám, majd vissza a sárkányra. Zira morgott és vicsorgott rá. – Zira! Vissza! Ő a barátom!

A sárkány rám pislantott.

:Hány embernek beszéltél erről a helyről, ha szabad megkérdeznem?!:

- Egynek sem, hogy őszinte legyek –néztem körbe az embereken. – Szeretném tudni, hogy ki hogyan talált ide! Most!

- Én Josét követtem –intett Liz a még mindig falnak szorított srác felé. Jo arca kezdett élénkvörösre váltani a levegőhiánytól.

- Damian, lennél szíves elengedni? –kértem a fiút. Dam morgott valamit az orra alatt, de elengedte. Jo levegő után kapva rogyott a földre. – Te hogy találtál ide?!

- Követtem… Alkonyt –köhögte. Nővéremhez fordultam.

- Nekem Damian adta az emlékeket –mondta.

- Te pedig tőlem tudod, ugye? –néztem Damianre. Vállat rántott.

- Vészhelyzet volt.

- Nagyon remélem, hogy mást nem vezettetek ide! –mutattam Joséra. Ő a fejét rázta.

- Minket nem követett senki! Esküszöm!

:Azért körbenézek.:, repült ki Alzira a bejáraton.

- Oké! Én szeretném tudni, hogy az az Éjfúria miért nem falt fel minket az előbb! –hápogta Eliza.

- Alzira nem szereti az emberhúst –mondtam. – És ő egy Hófúria. Nem Éjfúria.

:Nincs itt senki.:, érkezett meg sárkányom éppen végszóra. Szagolgatni kezdte Lizát. A lány hátrálni próbált. :Ez azt hiszi, hogy megeszem, vagy mi? Szólj már neki, légy szíves!:

- Csak ismerkedik –tolmácsoltam. Eliza nyugton maradt. Mikor Zira végigszaglászta, morgott valamit az orra alatt, és a még mindig lihegő Joséhoz ugrott. A fiú egyáltalán nem félt tőle. Hagyta, hogy a sárkány szimatolja. Végül Alzira hozzám lépett.

:Hajnal, ezek tuti nem emberek.:

- Ezt hogy érted? –kérdeztem halkan.

:Nincs emberszaguk. Nem tudom megmagyarázni, de tuti nem emberek. A srác száz százalék. Az ő szaga leginkább a csirkére emlékeztet.:, gondolkodott el. Damian elvigyorodott, majd nevetésben tört ki. Tudtam, hogy utálja Josét és azon röhög, amit Zira megállapított róla. Odalépett Joséhoz és ő is megszagolta. Nem, kicsit sem néztük hülyének. Jo persze azonnal orrba akarta vágni, de Dam időben odébb lépett.

- És tényleg! Öreg, neked konkrét csirkeszagod van –nevetett tovább. José elvörösödött.

:Nem szimpatikus a csirke…:, morogta a Hófúria.

- Akkor ketten vagyunk –nézett rá Dam.

- Valaki magyarázza el nekem, hogy lehet valakinek csirkeszaga! –kértem.

- Ez engem is érdekelne –tűrte Eliza a füle mögé a haját, majd mikor feltűnt neki az öntudatlan mozdulat, azonnal vissza is húzta elé. Nem eléggé gyorsan. Damian észrevette. Minden izma azonnal megfeszült.

- Mi történt a füleddel? –kérdezte. Ennél pofátlanabb kérdést fel sem tehetett volna. Liz nem Hibbanton született, hanem valahol máshol. Nem igazán beszél róla, bár nem hiszem, hogy emlékszik rá. Még kisbaba volt, mikor az édesanyjával idekeveredett. Sosem mesélt arról, ami a füleivel történt. Rosszallóan rácsaptam Damian karjára, de rám sem hederített. Liza megvetette a lábát és dühösen meredt a kérdezőre.

- Semmi közöd hozzá! –sziszegte.

- Vannak módszereim, amivel szóra bírhatlak, és hidd el, nem akarod megtapasztalni. Könnyebb, ha szépen elmondod. Igaz, José? –nézett félszegen a srácra. Jo arra már feltápászkodott.

- Te is tudod, hogy nem bánthatsz embereket! –jelentette ki José.

- Na, igen, embereket –forgatta a szemét Damian. Az állam leesett. Sosem viselkedett még ennyire… felsőbbrendűen. – Csakhogy a kicsi lány nem ember. Igaz?

- Már, hogy ne lennék az?! –kérdezte Liz lehűlve.

- Úgy, ahogy én sem vagyok. Alkony se, Hajnal se, José se. Ugyan, nyugodtan elmondhatod. Négyből hárman Kívülállók vagyunk, José meg… egy szárnyas tuskó –fejtette ki a fiú.

- Gyíkarc! –sziszegett rá Jo. Dam felhorkantott.

- Mondtak már rosszabbat is –Majd Elizát szemlélte. – Nos?

- Nem itt születtem –kezdett bele Liza a történetbe. – Hanem máshol. Ott az volt a szokás, hogy a kisbabák füleiből lecsípnek egy darabot. Mint láthatod –húzta el a haját. A fülei felső részéből le volt csípve egy-egy darab. Csak a heg látszódott.

- Jóságos egek –suttogtam elszörnyedve. Mert hittem neki.

- Aranyos mese –vetette oda Damian gúnyosan. – Most az igazat, ha kérhetném!

- Ez az igazság! –erősködött Liz. Damian egy kis ideig hallgatott. Aztán az ajka megrándult.

- Hány éves is vagy, Eliza?

- Tizennyolc leszek, de…

- Remélem tisztában vagy vele, hogy ha egy fiatal, netalán újszülött angónnak levágják a fülét, az visszanő, mihelyst eléri a felnőttkort, vagyis a tizennyolc évet. És ez a felemásakra is vonatkozik, akik csak félig angónok, félig pedig emberek –mondta megpiszkálva a lány fülét. Liza megmerevedett. Megmukkanni sem tudott. Ahogy mi sem. Ez egy túlzottan bátor kijelentés volt. És abszurd is. – Hiába tagadod. Előlem nem tudod elrejteni. A fejedbe látok, és nevezz nyugodtan tahónak, de az emlékeid nagyon is érdekesek.

- Emlékvadász? –kérdezte Liza teljesen nyugodt hangon. Nyugodtabban, mint vártam. Damian a fejét rázta.

- Nem éppen.

- De akkor mi vagy? –érdeklődte.

- Rosszabb.

José felhorkantott.

- Ő egy…

- Ha kimondod, a szárnyaidat a gerinceddel együtt tépem ki a hátadból, világos?! –sziszegett Jo felé fordulva. Kezdtem komolyan megijedni tőle. Én, ha José helyében vagyok, inkább meghúzom magam. A szőke srác viszont megvetette a lábát.

- Nem félek egy halandótól! –jelentette ki. Dam felhorkantott.

- Kérned sem kell, belőled is azt csinálok!

Halandó. Ez a szó megmaradt bennem. José miért beszél úgy, mintha nem halna meg? Mindenki meghal egyszer. És Damian ezt el is ismeri? És mit értett Dam szárnyak alatt? Én nem látok semmilyen szárnyat. És miért nem akarja, hogy bárki megtudja, mi is ő valójában?

Ezer meg ezer kérdés suhant át az elmémen. Belesajdult a fejem. Egy pillanatra lehunytam a szemem… és mikor kinyitottam Damian állt előttem, aggódva tanulmányozta az arcomat. A könyökömnél fogva tartott, a lábam zsibbadt.

- Jobb lenne, ha visszafeküdnél –mondta halkan. – Nem tűnsz száz százalékosnak.

Ezzel visszavezetett az ágyhoz. Leültem, de lefeküdni nem voltam hajlandó. Megtámaszkodtam a lábamon, arcomat a tenyerembe temettem.

- Egyedül akarok lenni –suttogtam. Senki sem mozdult. Ezért megismételtem, kicsit hangosabban. – Egyedül akarok lenni.

A léptekből meg tudtam állapítani, hogy Eliza és Alkony távozott. Őket lassan követte José is. Csak Damian és Alzira maradt a barlangban. Felnéztem. Zira előttem ült, aggódva méregetett hatalmas, kék szemeivel. Dam mellettem ült, tenyere a hátamon nyugodott. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a sziszegő hangot, mikor megfenyegette Josét. Nem mintha nem érdemelte volna meg, hogy valaki kicsit helyrerázza, de ez tényleg túlzás volt. Szárnykitépés… mégis milyen lénynek vannak szárnyai?

- Angyaloknak –felelt elméleti kérdésemre Damian. Ha nem ez lett volna a válasza, megütöttem volna, amiért megint a fejemben kutat.

- Angyalok nem léteznek –ráztam a fejem. – Valkűrök igen, de angyalok nem.

- Az angyalok Xavier teremtményei –magyarázta. – Arra hivatottak, hogy védelmezzenek embereket, vagy más lényeket. Rendkívül tiszták. José is egy angyal.

- Tegyük fel, hogy igaz. Hogy José tényleg egy angyal. Mit keres itt?

- Védi a neki kirendelt személyt. Szerinte te vagy az, de én ebben kételkedek.

- Miért? –faggattam tovább.

- A Fúriák általában nem kapnak védőangyalt. Ők elég erősek, hogy megvédjék magukat –simogatta a hátamat.

- De ha az angyalok olyan tiszták, miért utáljátok egymást ennyire Joséval? –fordultam felé. Damian szeme felvillant. Láttam, hogy a fejében kattognak a kerekek. Hogy egy kitérőválaszt keres, vagy valamit, ami pont elég a tudásvágyam kielégítéséhez, de nem mond sokat.

- Tettem pár rossz dolgot, amivel kivívtam az angyalok nemtetszését –mondta lassan.

- Mit?

- Nem mondhatom el. Xypia nem örülne neki.

- Mi köze ehhez Xypiának?

- Több, mint hinnéd.

Bár a képzeletem szinte határtalan volt, és nyitott voltam új dolgokra, de el nem tudtam képzelni, hogy jöhet az ősi Főistennő a képbe. Xypia volt egykor a viharok, az ég, a sárkányok és a tűz istennője. És elméletileg halott. És miért pont Damian? Mi lehet ő, hogy még egy istennő is felfigyelt rá? És én miért gondolkodom ilyeneken?

- Azt hiszem, ma mindenki titkára fény derült –jegyeztem meg halkan. – A tiédet kivéve.

Damian lehajtotta a fejét.

- Nem mondhatom el –felelte. – Akármennyire is el akarom, nem lehet.

- Miért? –emeltem feljebb a hangomat. Elegem volt abból, hogy kitér a válasz alól.

- Mondtam. Xypia nem engedni, hogy elmondjam. Meg fog ölni mindkettőnket.

- Miért vagy ebben olyan biztos?

- Mert ismerem!

- Ő egy istennő! –pattantam fel kiabálva. – Halott. Nem létezik! Miért nem tudsz megbízni bennem?!

- Te nem bízol bennem! –állt fel ő is. Kiabált, mint én. Sosem hallottam még kiabálni. Olyan volt, mint egy vihar. A hangja volt a dörgés, kék szemei pedig a villámlás. Beleremegett a barlang. – Ha legalább hinnél nekem…

- Nem tudok –vágtam közbe. – Amit mondasz, abszurdum! Senki sem találkozott az ősi Istenekkel! Soha nem is léteztek! Csak mese az egész!

- Mese? Akkor a Kívülállók is csak mesék? Te is csak egy mese vagy?!

- Nem! –kiabáltam. – De legalább ne hazudnál! Legalább mondanád el az igazat!

- Az igazat mondom!

Nem hittem neki. Hinni akartam, de az ép eszem nem. Az tiltakozott, mert nem talált racionális magyarázatot. Alzira, szegény, csak figyelte a veszekedésünket. Nem szólt bele sehol, csak kapkodta a fejét kettőnk között.

- Jobb lenne, ha te is elmennél –mondtam Damiannek visszatérve a normális hangszínemre. Erre az arcvonásai megváltoztak. Egy pillanatra ellágyultak, majd megrándult egy izom az állán.

- Nem megyek sehová –jelentette ki.

A szemeim felizzottak. Damian összeszorította a fogait. Nem mozdult. Megcsaptam a mellkasát. Erősebben, mint azt ember képes lett volna. De ő tűrte. A következő ütésemnél már hátralépett egyet. Könnyes szemmel néztem az övébe. Nyoma sem volt a dühösen villogó pillantásának. De elegem volt. Lökdösni kezdtem az ajtó felé és ő hagyta magát. Hagyta, hogy az ajtó túloldalára lökjem. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, felugrottam a fogantyúért és lerántottam. A fakapu hangos puffanással csapódott a földnek, ezzel falat húzva kettőnk közé. Mind igazából, mind jelképesen.