22. Fúrialáz

Sziasztok! :)

Mivel a blog elérte a 4800 megtekintést (amit nagyon, nagyon, nagyon köszönök Nektek!!!!!), így gondoltam megleplek Titeket egy... nos... kicsit másfajta fejezettel :D Ez annyiban különbözik a többitől, hogy egyrészt, kétszer olyan hosszú, másrészt, nem Hajnal szemszögéből írtam, hanem... máséból :D

És mivel nagyon érdekel, hogy mit gondoltok (én, meg az átkozott kíváncsiságom... állati hamar meg fogok öregedni :D), írjátok meg kommentben, hogy hogy tetszett :)

Kellemes olvasást és még egyszer NAGYON KÖSZÖNÖM, isteniek vagytok!

~Eközben a Nagy Teremben~

Hajnalpír eltűnt a tömegben. Egy ideig még szemmel tudtam tartani az aranybarna hajzuhatagot, de aztán elveszítettem szem elől. Nem nagyon akartam egyedül kiengedni. Vele akartam menni. Miért? Fogalmam sincs. Csak volt egy rossz előérzetem, ami nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy tud vigyázni magára, és hogy nincs szüksége senkire, hogy megvédje. Én mégis ezt akartam tenni.

- Ha visszajön, megölöm –motyogta magában Eliza. Felé kaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy egész eddig az ajtót bámultam.

Elizának göndör, csokoládébarna haja volt, amit felkötött egy laza copfba. Kedves arca volt, szeplő-, heg- és pattanásmentes. Talán, amit furcsának találtam, az a felemás szeme. A jobb oldali kék, a bal barna. Kölcsönzött az amúgy nagyon rendes lánynak egy kis gonoszkás arckifejezést – főleg, amikor nem volt jó hangulatban (értsd: meglátta Josét). Kék vászonpólót viselt, olyan színűt, mint a fél szeme. Fém vállvért takarta mindkét vállát. Barna bőrszoknya alá szürke nadrágot vett fel, sötét, térdig érő, vastag csizmával. Derekán öv, rajta egy kardtegezzel, amiben bent pihent a fegyver.

Tisztában voltam azzal, hogy nem gondolta komolyan azt, amit mondott, mégis szinte azonnal rávágtam:

- Csak a holttestemen át!

Nem tudom, miért védelmeztem ennyire Hajnalt. Nem szoktam így viselkedni. A húgomon kívül senkit sem szokásom ennyire védeni. De nem tehettem róla. Ezt váltotta ki belőlem.

- Ejnye, Damian, nagyon véded a tesómat –jegyezte meg Alkonypír. Alkony és Hajnal sokban hasonlított, de nem mindenben, annak ellenére, hogy ikrek voltak. Ugyanaz az arcforma, a szeplők, a manós orr, megegyező mosoly és hajhossz, valamint ha felhúzzák őket, azonos gyilkos tekintet. Csakhogy ikertestvérével ellentétben, Alkonynak kékes-szürkés szeme, vérvörös haja volt, és ahogy hallottam, tudott főzni. Vörös felső volt rajta, barna mellény, fekete nadrág, barna bakancs. Bár az ikerség, mint mondtam, megadta a hasonlóságot, Alkonypírra kicsit sem tekintettem úgy, mint Hajnalra. Őt nem próbáltam védeni. Vagy ha mégis –ami eddig nem történt meg–, akkor azért, mert Hajnalpír testvére.

A pillanatnyi zavartságom egy mosollyal próbáltam leplezni.

- Nem mintha szüksége lenne rá –pillantottam az ajtó felé. Túl sok ideje kint van már. Én ennyi idő alatt háromszor körbefutom a falut. – Utána kellene mennem…

- Jaj, ne izélj már! Pár perce van csak kint! –legyintett Eliza.

- Hat perce –suttogtam. Igen, számoltam.

- Valamikor félórákat tölt kint. Vagy délutánokat. Bár utálja a viharokat. Túlaggódsz mindent! Mi baja lehet egy kis levegőtől?

„Talán igaza van. Talán tényleg túlreagálom…”, gondoltam.

Alkonypír kékes szemei idegen szürke fénnyel villantak fel. Az írisze kékje halványszürkére váltott, úgy meredt maga elé mozdulatlanul. Elizának nem tűnt fel, aminek külön örültem. Akkor még magyarázkodhatnánk is neki. És ezt nem könnyű elsimítani.

Ugyanis Alkonypírnak látomása volt. Találkoztam már Látóval, egyszer. Nem is tudom, honnan hozták Tamaranra. Neki is ugyanígy elszürkült a szeme, amikor rám nézett. Azt mondta nagy szerepem van a hatalmasok játszmájában. Hogy többre leszek képes, mint gondolnám. Hogy tartsam kordában az erőmet akkor is, amikor elveszítek valakit, aki fontos nekem, mert ha nem teszem, ledönthetem Xypia Égi palotáját. Ezt akkor még nem hittem el. Hány éves lehettem, talán hét? Rá négy évre kezdtek kifejlődni a képességeim. Akkor már kezdtem felfogni, miért mondta a Látó azt, amit.

Alkonypír tekintete kitisztult. A szürkeség helyét félelem vette át. Felém kapta a fejét.

- Menj! –mondta. Egy szó volt csupán, aminek talán más értelmét se látta volna. Én mégis felpattantam és az ajtó felé iramodtam. Hisz mégiscsak egy Látó. Eliza nem értette, hová sietek, utánam akart jönni, de Alkony visszafogta. Azt mondta neki mindjárt jövök. De én ebben kételkedtem.

Mit sem törődve az udvariassággal, félrelökdöstem az utamba álló Tamaraniakat és Huligánokat. Rám sem hederítettek. Feltéptem az ajtót, kiléptem a fagyba, majd becsaptam magam után. Az eső zuhogott, olyannyira, hogy úgy tűnt, mintha köd szállt volna a falura. Az égen fekete felhő sötétlett. Majd felvillant egy villám, amit mennydörgés követett. Annak ellenére, hogy felettébb gyűlöltem a viharokat, kiléptem az esőbe. Pillanatok alatt eláztam.

Kapkodtam a fejem mindenfelé, a félhomályt pásztáztam. Sehol sem láttam Hajnalt. Életemben először öntött el a pánik. Pár pillanatig uralkodott rajtam. A kezem remegett, a lábam elzsibbadt. Aztán visszanyertem a lélekjelenlétem.

Koncentrálnom kellett, hogy meglássam azt, amire szükségem volt. A félhomályban végül feltűnt egy hófehér füstcsík. Hajnal elméjének nyoma. Ez volt az előnye a képességemnek. Ha valakinek már jártam a fejében, az egy számomra jól látható nyomot hagy maga után, akárhová megy. Elindultam, követtem. Levezetett a lépcsőről, majd el balra az erdő felé. Megtorpantam.

„Nem! Nem mehetett oda ilyen időben, ilyen állapotban!”, gondoltam. Hajnal már akkor rossz bőrben volt, mikor elindult ki, hogy levegőzzön. Sápadt volt és eszméletlen hőt árasztott. De nem lehet beteg. Egy Fúria nem betegszik meg. Hacsak… „A Fúrialáz…”, esett le. És koppant. Ó, de még mekkorát koppant!

A Fúrialáz egy nagyon alattomos betegség, ami leginkább a Kívülállóknál, a Fúriáknál elterjedt. Bár az ilyen nagy hatalommal rendelkező Kívülállók alapban ritkák –olyannyira, hogy csupán kilenc van belőlük egész Fantázián–, ez a kór rátesz egy lapáttal. Ha a szervezete nem képes legyőzni, meghalhat. És ha le is győzi, rohamai lesznek. Kárt tehet magában, vagy másokban. Meg kellett találnom Hajnalt!

Már épp nekilódultam az erdőnek, mikor valaki rám szólt.

- Rossy! –szólalt meg a hátam mögött José. Mindenkihez volt idegzetem abban a pillanatban, csak hozzá nem. Nagyon sok önuralmamra volt szükségem, hogy ne álljak meg behúzni neki párat.

- Nem érek rá, José! –vetettem oda, meg sem állva. Hallottam, hogy utánam jön.

- Hajnal bajban van. Érzem –mondta. Gratulálok, észlény! Mintha én nem tudnám! – Meg kell keresnünk!

Megtorpantam. Elborította az elmémet a fekete köd. Nem voltam képes tisztán gondolkodni.

- Te tényleg azt hiszed, hogy a közelébe engedlek? –sziszegtem idegen hangon. – Mert tévedsz! Én keresem meg! –jelentettem ki. – Te pedig visszahúzod a tollas segged a terembe, mielőtt befejezem azt, amit tegnap félbehagytam és visszarúglak egészen az imádott Istened palotájáig!

Azt hittem, lesz egy kis esze és megfogadja a tanácsomat. Ehelyett makacsul megvetette a lábát.

- Nekem holmi halandó nem parancsol!

- Amint végzek, te is az leszel! –indultam meg felé, de aztán valami megállított. Egyetlen kép lebegett a szemem előtt: Hajnalpír. Ez feloszlatta a ködöt. Kieresztettem ökölbe szorult kezeimet, sarkon fordultam és bevetettem magam az erdőbe.

Olyan gyorsan futottam, ahogy a lábam bírta. Követtem a Hajnal által hátrahagyott csíkot és próbáltam kizárni José puszta gondolatát is. Az a srác olyan hamar fel tudott húzni és annyira, amennyire más nem. De most Hajnal fontosabb volt annál, hogy letörjem a tapló szárnyait. Miket hadoválok? Hajnalpír minden körülmények között fontosabb!

Már két perce szaladtam, mikor megláttam valamit egy fára akadva. Megtorpantam. A takaró, ami rajta volt. Akkor most már az sem védi a hidegtől? Kezdtem egyre jobban aggódni.

- Hajnalpír! –kiáltottam és ismét nekiiramodtam. Hiába vártam válaszra. A szakadó esőn és a dörgésen kívül semmi nem hallatszott. – Hajnalpír!

Ekkor megéreztem a kisugárzását. Felgyorsítottam. Átugrottam egy kidőlt fatörzset, kikerültem pár sziklát, eltoltam két ágat az utamból és…

Egy apró réten kötöttem ki, aminek közepén megpillantottam Őt. Megtorpantam. Úgy állt ott, mint egy valkűr. Egy eléggé szétázott valkűr. Nyeltem egyet. Alakját halvány, tűzvörös fény lengte körbe. Nem volt természetes. Még szép, hogy nem. A Fúrialáz velejárója volt. Megvallom őszintén, egy jó velejárója. A fény azt jelentette, hogy a teste próbál regenerálni.

Engem nézett. Zöld tekintete izzott, világított a félhomályban. Léptem felé párat, de ő elhátrált, mintha félne – mintha nem ismerne rám. Megálltam. Ő is. Végigmértem az egész lányt. Aranybarna haja az arcába ragadt. Ruhája szakadt és csurom víz. Vérszagot éreztem. Csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen komoly baja.

- Hajnal… –szólítottam meg. Erre megremegett.

- Te vagy az angyal, aki elvisz innen? –kérdezte halkan. Bár más esetben nevettem volna, most mégsem tettem. Halál komolyan tette fel a kérdést és ez összeszorította a szívemet. A fejemet ráztam.

- Ne tévessz össze azokkal a szárnyas taplókkal –kértem. Pislogott párat. Megpróbáltam ismét közeledni hozzá. Nem hátrált el. Olyan csodálattal nézett, mintha tényleg valami földre szállt angyal lennék. Soha nem nézett rám még így. Két nagy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távot és magamhoz szorítottam. Nem ellenkezett, de nem is viszonozta. Csak állt és tűrte. Én viszont megkönnyebbültem. – Hogy lehetsz ennyire ostoba?! Mégis mit képzeltél?! –kérdeztem, de egyben szidásnak is szántam. Ennek a lánynak teljesen elment az esze.

Motyogott valamit, amit nem értettem. De nem kértem, hogy ismételje meg. Eltoltam magamtól, két kezembe fogtam az arcát. Azt akartam, hogy engem nézzen. És akkor feltűnt valami, ami addig nem.

- Te lángolsz –suttogtam. Fáradtan pislogott egyet. Az aggodalmam és a félelmem ekkor már az eget verte.

- Csak melegem van –suttogta. Bár a szíve egyenletesen vert, tudtam, hogy hazudik. Csak elhitte magának. És ez baj.

Aggódó –és valószínűleg fénylő– szemekkel vizsgáltam az arcát, miközben tenyeremet a homlokára helyeztem. Forró volt, mint a tűz. Láza volt, méghozzá magas. És a tűzvörös ragyogás is egyre erősebb lett. A szervezete küzdött a Fúrialáz ellen.

- El kell, hogy vigyelek innen! –mondtam. Ha kell, a vállamon cipelem, de nem maradhattunk kint tovább. Azzal csak rontottunk volna a már amúgy is rémes helyzeten.

- A rejtekhely –szólalt meg halkan. – Oda akarok menni. Alzira biztos fél…

Nem lepett meg a név említése. Tudtam Alziráról. Bár csak egyszer kutattam át az emlékeit, nem tudta elkerülni a figyelmemet a Hófúria.

Hajnal tekintete elködösült, az izzás abbamaradt. A fény fellobbant körülötte. Bágyadtan hunyta le a szemét. Lassan jobbra dőlt, majd balra.

- Nem érzem… túl jól magam…

Ezzel összeesett. Egyenesen a karjaimba zuhant. Ha lehetett az égnél is tovább fokozni a félelmemet, megtörtént. Kisimítottam a hajat az arcából. Egyre melegebb lett a bőre. Visszanéztem abba az irányba, ahonnan jöttem. Normális esetben visszavittem volna a faluba, hogy a sámán nyugodt körülmények között meggyógyíthassa. De ez minden volt, csak normális eset nem. Ahogy forrósodott a bőre, úgy a vörös fény egyre erősödött körülötte. Tudtam, hogy azt nem csak én látom, hanem egy ember is látná. És azt is, hogy ha hozzáérnének, elégne a kezük. Ugyanis a fény tűz volt. Hogy az én kezem miért nem égett el? Nos, ezt a mesét tartogassuk későbbre.

Gyorsan kellett döntenem. A faluba vinni veszélyes lett volna, valamint egyenlő mindkettőnk halálával. A rejtekhelye tűnt a legbiztonságosabb helynek. Oda kellett vinnem. Méghozzá gyorsan.

Azzal a kis aprósággal próbálkoztam, amivel évek óta nem. Valahonnan mélyről előkotorásztam egy másik, rendkívül hasznos képességemet, amit csak tényleg vészhelyzet esetén használtam. A villámgyors futást. Ennek annyi előnye volt, hogy pillanatok alatt eljutottam egyik helyről a másikra. Hátrányai? Egyrészt, állatira zabálja az energiámat. Másrészt, csak rövidebb távon alkalmazható, nagyjából tizenhárom mérföldön belül. Harmadrészt, nem tesz éppen jót a gyomornak.

Mikor kinyitottam a szemem, csak azt vettem észre, hogy egy Suttogó Halál üreg bejáratánál álltam, Hajnalpírral a karjaimban. És eléggé el voltam fáradva. Az eső még mindig zuhogott, szóval vigyáznom kellett, nehogy megcsússzak a sárban és belezuhanjak az ájult lánnyal együtt egy nagyjából hat méter mély lyukba. Más ember törni kezdte volna a fejét, hogy mitévő legyen ilyen esetben. Én a legegyszerűbb módon oldottam meg: leugrottam. Más dolog zuhanni és ugrani. Az elsővel komolyabb sérülések járhatnak. A másodikkal enyhébbek. Az én esetemben, nos, nem voltak semmilyen károk. Talpra érkeztem, besüppedt alattam a föld.

Belenéztem az előttem lévő járat sötétjébe. Akinek van egy cseppnyi esze, nem tette volna be a lábát oda. Hisz mégiscsak egy Suttogó lakhelye volt egykoron. De éreztem, hogy Hajnal búvóhelye ott van valahol. És ha ott van, akkor a járatok lakatlanok. Elvileg.

Elindultam. Az egyetlen fényforrást a még mindig lángoló Hajnalpír jelentette. A járat folyamatosan lejtett. A föld és a sár lassan sziklára váltott, ahogy mélyebbre merészkedtem. Semmi sem hallatszott Hajnal és a saját légzésem, valamint a lépteimen kívül. A lány mélyen aludt és ragyogott.

Elágazáshoz értem. Választanom kellett. Vagy…

Mondhat bárki bármit, igenis nehezemre esett Hajnal emlékei között kutatni. Mások fejébe gond nélkül beférkőztem és töröltem, elvettem, vagy módosítottam bármit, amit akartam. De Hajnalpír… más volt. Amikor először láttam, már akkor megpróbálkoztam a fejébe lépni. Nem kis meglepetésként ért, mikor falba ütköztem. Soha nem voltam még kizárva senki elméjéből. Akkor omlott le a fal, mikor elkezdett bízni bennem. Az Arénában. De akkor már egyszerűen nem akartam az emlékei között kutatni. A dokkon sem szívesen tettem. Viszont tudtam, mit tesz a lélekkel, ha emlékszik a fekete ködre, ami olyankor elborítja az elmét. És nem akartam kitenni annak az érzésnek.

Lehunytam a szemem. Nem szívesen furakodtam ismét a fejébe, de muszáj volt. Meg kellett tudnom a pontos útvonalat.

A tudatalattiba való behatolás kezdőknek elég nehéz meló. Szükség van szemkontaktusra, valamint testi érintkezésre. A haladóknak csak szemkontaktus kell. A profiknak elég, ha ránéznek a személyre. És vagyok én, akinek elegendő a puszta gondolat. Hajnalra még csak gondolnom sem kellett, hisz jártam már a fejében, éreztem az elméjét. Már csak a memóriájához vezető ajtón kellett átjutnom. Mivel Hajnal aludt, nagyobb volt az esélye, hogy észreveszi, ahogy a fejében kutatok, és akkor simán az orromra csaphatja az ajtót (tapasztalat). De fel sem tűntem neki. Kinyitottam, besurrantam, visszazártam. Aztán keresni kezdtem.

Az emlék olyan, mint egy vastag falú üveggömbbe zárt felhő. Sosem tudsz teljesen megszabadulni tőle, akármennyire is szeretnéd. Nehéz széttörni, de ha megtörténik, a felhő összegyűlik kicsit lentebb, az emléktár legmélyében. Sok ilyen gömb van, amik nem nagyobbak az öklömnél. Szerencsémre, hamar megtaláltam azt, amelyikre szükségem volt.

Aki csak megnézni akar egy emléket, annak hozzá sem kell érnie. Egyszerűen lejátszódik előtte a gömbben, újra és újra, ha kell. Aki meg akarja semmisíteni, annak össze kell törnie gömböt, de mint mondtam, nem tehet teljesen megszabadulni tőle. Aki palástolni kívánja, annak egy fekete lepellel le kell takarnia a gömböt és egy tárgy, vagy személy képével, esetleg egy szóval elvarázsolni. Így ha az alany meglátja azt a bizonyos tárgyat, avagy személyt, vagy meghallja a szót, a lepel lehull és újra emlékezni fog rá. Ez nálam egy közkedvelt módszer. Aki ellopja, az viszi a gömböt. Aki megváltoztatni akarja az emlékeket, az ráteszi a tenyerét, kiszippantja a felesleget és beküldi a változtatásokat. Mindebből az alany semmit sem érzékel, azon kívül, hogy valami megváltozott.

Én csak megnéztem. Próbáltam az útvonalra összpontosítani. Ez vetítődött le a gömbben, Hajnalpír szeméből nézve, mintha mesélné:

Ekkor a sárkány hirtelen jobbra kezdett húzni. Követtem őt, kénytelen voltam, nélküle összeesnék és amúgy is, én nem látok a sötétben. Bár… abban is kételkedek, hogy ő képes rá.

- Öhm… honnan tudod, merre kell menni? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

:Követem a szagot. Vas, növények, és hal szagát is érzem. Innen gondolom, hogy arra kell menni.:

- Szóval, nem látsz a sötétben?

:Nem. Annyira jól nem.:

Ha azt mondanám, hogy ez végtelenül megnyugtatott, hazudnék. A lábam már nagyon fájt –nem a bal, hanem a jobb, amin ugrálok– és már rég oda kellett volna érnünk. Bár… akkor normál tempóban mentem, most meg lassabban. Szóval már az út felét magunk mögött hagytuk, a másik fele meg előttünk állt. Fantasztikus.

A Hófúria tolni kezdett balra. Emlékszem erre a kanyarra, már nem járunk olyan messze. Még két kanyar és ott is vagyunk.

Jobbra.

Megint jobbra.

Kétszáz méter.

És a sárkány megállt. Érdeklődve szimatolt maga elé. A legközelebb lévő falat kezdtem tapogatni, keresve valamit. Harmadik próbálkozásra sikerült rányúlnom egy karra, amit meg is húztam. A fal, amit eddig a sárkány szaglászott, nyikorogva felhúzódott, ezzel rálátást engedve egy nagy teremre.

Megvolt, amit kerestem. Jobbra, balra, kétszer jobbra. Otthagytam az emlékcsarnokot, kiléptem az ajtón és elhagytam Hajnal elméjét. Mindez –a bejutással és a kereséssel együtt– csupán tíz másodperc volt, nem több. Fejben minden gyorsabban játszódik le – ezt a gyorsaságot vetítettem ki nemrég.

Kicsit gyorsabb tempóval indultam el ismét.

Jobbra fordultam.

Aztán balra.

Jobbra.

Jobbra.

Kétszáz méter.

Hajnal fénye megvilágította a falat előttem. Egy remekül összeállított, fából készült munka volt. Sárkányok mintáit vésték bele és egy „BELÉPNI TILOS!” feliratot. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Ugyan ki lenne képes ezt megtalálni csak úgy magától? Rettentő nagy mázli kell hozzá. A bal oldali falra pillantottam. A sziklából egy fém kar állt ki, lefelé mutatva. A könyökömmel toltam fel. A faragvány megremegett és felemelkedett, bele a sziklába. Lenyűgözött, el kell ismernem.

A termen félhomály uralkodott. Csak a szirtre nyíló résen át látható villámok, és Hajnalpír adott fényt. Letettem őt a tőlem balra lévő, a sarokba elhelyezett ágyra. Akármilyen furcsa, sem a takaró, sem a párna nem kapott lángra. Levettem a lábáról a sáros csizmát. Hajnal nyöszörögve az oldalára fordult, a fal felé. Betakartam, majd körbenéztem a rejtekhelyen.

Azonnal feltűnt egy tűzrakó, majdnem középen. Csak nem emelt volt, mint a szokványosak, hanem besüllyedt. De ennek ellenére magas pereme volt. Elég nagynak tűnt, hogy melegen tartsa a termet. Észrevettem a tűzifakupacot is, a szirttel szemben lévő falnál. Odamentem. A fa teljesen száraz volt. Találtam mellette leveles ágakat és egy pár kovakövet. Megfogtam pár nagyobb és kisebb husángot, majd a tűzrakóban egymásnak állítottam őket. Tettem alá pár gallyat, és meggyújtottam. Elég könnyen lángra kapott, hamarosan ropogott a fa, ahogy a lángot nyaldosták. A hűvös, benti légkör kezdett felmelegedni.

Hirtelen vad szél kezdte csapkodni a szirtre kivezető lyuk elé függöny gyanánt felaggatott jakbőrt. Egyből lehűlt a levegő. Megpróbáltam lefogni, de csak annyit értem el vele, hogy pofon vágott. És nem éppen kellemes, ha a vizes jakbőr arcon talál csapni. De meg kell hagyni, Hajnal erősebbet ütött. Keresni kezdtem egy ajtót. Biztos voltam benne, hogy Hajnalpír gondolt a viharkapura ilyen idő esetére. Találtam is egy vaskarikát bal oldalt. Újabb sziklába épített fakapu. Eszes. Kirántottam a helyéről, mire az könnyedén átsiklott a másik oldalra, elzárva a barlangot a vihartól. A karikát a jobb oldalon lévő akasztóba függesztettem. A szél és az eső így már a vastag faajtót verte.

Ekkor vettem észre a fáklyatartókat. Kivettem a tűzből egy égő fadarabot és sorra meggyújtottam az összes fáklyát. Fény töltötte el a helyiséget.

A terem nagyjából ovális volt, és hatalmas. Ahogy elnéztem, az egész csupa szikla. Esélyt sem láttam a beázásra. A belmagasság három, néhol négy méter. A plafonon, a tűzrakó felett egy lyukat vettem észre. Valószínűleg azon keresztül távozik a füst… valahogy.

A jakfüggönytől balra, a falra fegyverek voltak felaggatva vésett kampókkal. Furcsa megoldás. Három kard, hét tőr, egy íj és vagy négy tegeznyi nyíl. 

Emellett sziklába vésett polcokat fedeztem fel. Három sor. A legfelsőn könyvek sorakoztak. Különböző nagyságúak és vastagságúak. Kíváncsiságból leemeltem az egyiket és belelapoztam. Sárkányok rajzai voltak benne. Siklók, Gronkelek, Cipzárhátak. Az összes alatt ott volt Hajnal aláírása. El kell ismernem, tehetséges. Visszatettem a helyére. A középső polcon gyógynövényes üvegek, dobozok, pár fásli, géz, kinőtt ruhák, tálak és egy mozsár volt. A legalsón két nagy vizes hordó és egy láda, amiből halszag áradt.

Úgy két méterre ettől egy fenyőasztalt vettem észre és egy széket. Az asztal elég nagy, és meg volt rakva mindennel. Pergamen hegyek és dombok feküdtek rajta, mellette, mögötte, előtte, mindenhol, ahová csak fért. Hat nagyobb, feltekert változata a falnak döntve állt, felhasználásra várva. Az itt-ott lévők nagy részére már írtak és rajzoltak. Hajnal valószínűleg csak lusta volt elpakolni. A fiókokba szénceruzákat, tintát és madártollat találtam, és több hetes mogyorót.

A függönnyel szemben a tűzifa, mint már mondtam.

Jobb oldalt, pár méterre a fától, egy kis konyhaféleség volt. Annak ellenére, hogy Hajnalpír elméletileg nem tud főzni, minden megvolt hozzá. A vágópult, egy beépített szekrény, ahol négy tányért, korsót, és két főzőedényt találtam, na meg kanalakat, késeket és villákat. A pult mellett egy mosogatódézsa.

Emellett a bejárat, amit bár be tudtam volna zárni, mégis nyitva hagytam. Egyrészt, onnan jött némi friss levegő. Másrészt, Alzirának nyoma sem volt. Valahogy be kell jutnia. Hogy aztán mi lesz velem, az egy másik kérdés.

A bejárattól nem messze pedig az ágy, ahol Hajnal pihent. A tűz még nem aludt ki körülötte. Ez végül is nem jelentett rosszat. Csak azt, hogy a szervezete küzd, ami nagyon jó. Egy átlagos Fúrialáz egy-két napig szokott tartani, plusz az utóhatások. És ha a szervezete nem harcol, meghalhat. Azt pedig nem hagyhattam.

Levettem egy tálat a polcról és megtöltöttem vízzel. Raktam bele egy rongyot. Hajnal ágyához vittem. Letérdeltem mellé, épp akkor fordult vissza a hátára. Kisimítottam nyirkos haját lángoló homlokából. A tűz élénk táncot járt körülötte. A bőre, mint a parázs. Kifacsartam a ruhadarabot és a homlokára tettem. Hajnalpír megremegett. Lángoló bőrének túl hirtelen jöhetett a hideg.

Hirtelen egy fehér sárkány szállt be a bejáraton. Kecsesen landolt a padlón. Azonnal felálltam és automatikusan elléptem az ágytól. Ha nekem ront, Hajnalnak ne legyen baja.

:Rohadt vihar! Hogy én mennyire utálom!:, rázta meg magát a Hófúria, megszabadulva a víztől. Ovális feje volt, pamacsszerű fülei. Nyaka elég rövid, viszont hosszú test kapcsolódott hozzá, ami egy nagyjából három méteres farokban végződött. Szárnyait a testéhez húzta. Hófehér pikkelyein és gyémántszerű karmain megcsillant a tűz fénye. Barátságosnak tűnt. Aztán észrevett engem. Nagy, mandulavágású kék szemeibe először meglepettség ült, aztán düh. Nekem ugrott. Leterített a földre, mancsát a mellkasomnak nyomta és szűk pupillával az arcomba vicsorgott. Bár a fogai mintha gömbölyítve lettek volna, mégis tudtam, hogy egy harapással végez velem. :Ki vagy te?!:, sziszegte, miközben karmait a mellkasomba vájta.

- Hó, hó, Alzira! Csigavér! –próbáltam lenyugtatni lehetőleg mozdulatlanul. Ha egy kicsit is megmoccanok, a tüdőmbe kötnek ki a karmai, amit szerettem volna elkerülni.

:Honnan tudod a nevem?!:, faggatott közelebb tolva vicsorgó pofáját az arcomhoz. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, Hajnalra néztem. Ő is ezt tette. Abban a pillanatban minden ellenségeskedés eltűnt az arcáról. Leszállt rólam és odaszökkent, amíg én levegőért kaptam. Ennek a sárkánynak aztán volt súlya! Lassan feltápászkodtam. Alzira aggódva szagolgatta gazdáját, de túl közel dugta az orrát a lányt beborító lánghoz. Amint megérezte a hőt, azonnal visszahúzta a fejét.

:Ez tűz…:, jegyezte meg. Nem feleltem. Aztán egyenesen rám nézett. Pupillája szűk volt, mint egy fűszál. :Miért lángol?!: Fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám el neki. Épp megszólalni készültem, mikor hátracsapta a füleit. :De miért is beszélek hozzád, mikor úgysem érted egy árva szavamat sem?:

- Fúrialázban szenved –feleltem halkan, válaszolva első kérdésére. Igen, értettem, amit mond. Az elméje nyitott könyv volt előttem. És járatos voltam a sárkánynyelvben is.

:Tessék?:

- Fúrialázban szenved –ismételtem. – Egy olyan betegség, amit a Kívülállók szoktak elkapni, de csak a Fúriák. Olyan, mint egy normális láz. Csak ebbe belehalhat. Az, hogy lángol, jó jel. Azt jelenti, hogy a szervezete küzd. Hajnalpír erős. Túl fogja élni –nyugtattam a már nagyon aggódni látszó sárkányt. És talán magamat is.

:És… mit tudunk tenni?:, kérdezte halkan.

- Várunk. Tettem vizesborogatást a homlokára, az segít csökkenteni a lázat. Amint felébred, pótolnia kell a folyadékveszteségét. De nem kelthetjük fel. A Fúriák alvás közben képesek a legjobban regenerálni magukat. Olyankor másra nem összpontosul az erejük –magyaráztam. A Hófúria bólintott, majd valamit nagyon nézni kezdett rajtam.

:Van valami a felsődön.:, mondta. Lenéztem. Igaza volt.

A pólómon öt lyuk tátongott, mindegyik körül vöröslött a kék anyag. Vér. Remek. Felhúztam a felsőm szegélyét, hogy lássam, hogy a Hófúria milyen sebbel ajándékozott meg. Nem volt olyan vészes, mint hittem. Öt tökéletes, kör alakú, nem is mély lyukacska volt a mellkasomon, amikből kicsit szivárgott a vér. Visszaengedtem a pólót, majd a sárkányra néztem.

:Én csináltam? Bocs.:

- Majd begyógyul –legyintettem. A tűzre pillantottam. A fa kezdett leégni. Dobtam rá két nagyobb darabot, majd leültem a peremére és egy bottal piszkálni kezdtem a parazsat.

:Hogy hoztad ide, ha lángol?:, érdeklődte Alzira.

- Tudod, vannak, akiket nem éget meg a tűz –tettem a kezem lángok közé. Meg sem kottyant. Olyan volt, mintha langyos víz nyaldosná a kezemet.

:Hallottam már rólatok. Tűzváltók, ugye?:, kérdezte. Elmosolyodtam.

- Tűzosztó –javítottam ki. – Viszont nem, nem vagyok Tűzosztó. Valami… más vagyok. Nem beszélhetek róla.

:Miért, ki tiltotta meg?:

- Xypia –válaszoltam komolyan. A sárkány szemei elkerekedtek. Ha valakik, akkor a sárkányok mélyen tisztelték a főistennő döntését. Biccentett, témát váltott.

:Mi a neved? Nektek, két lábon járóknak, van nevetek, nem?:, biccentette oldalra a fejét kíváncsian. Mindjárt sokkal aranyosabb látványt nyújtott, mint amikor meg akart ölni.

- A nevem Damian –mutatkoztam be. A sárkány szemei elkerekedtek.

:Damian? AZ a Damian?!:

- Az attól függ, hogy milyen AZ a Damian.

:Akibe Hajnal bele van zúgva.:, felelte ártatlanul. Akaratlanul is széles vigyorra húzódott a szám.

- Hajnal belém van zúgva? –kérdeztem szórakozottan. Nem mintha eddig nem tudtam volna. A folytonos elpirulásai és az el-elcsípett gondolatfoszlányai sok mindent elárultak.

:Folyton rólad beszél, be sem áll a szája. Damian így, Damian úgy, néha már nagyon idegesítő.:, forgatta a szemeit. :Jaj, fordulj vissza Alzira, mert elkések a randiról. Jaj, Damian ilyen helyes. Jaj, Damian olyan idegesítő. Jaj, Damian megfújta az emlékemet.:, próbálta utánozni Hajnal hangját. Rémesen sikerült neki. És épp ezért majdnem megfulladtam a röhögéstől. Egy dologban száz százalékig biztos voltam: Alzira a sárkányvilág Hajnalpírja. Aztán mindkettőnknek leesett, mit is mondott. :Te loptad el Hajnal emlékeit?!:

- Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy az ő érdekében tettem?

Pár pillanatig hallgatott. Valószínűleg a szívverésemet figyelte. Figyelhette, igazat mondtam.

:Igen, elhiszem.:, mondta végül, majd letelepedett Hajnal ágya mellé. :Honnan ismersz engem?:

- Amikor Hajnal emlékei között kutattam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni azokat, amikben benne vagy. Igaz, csak néhányat néztem meg. Az elején nem volt túl jó a viszonyotok, ahogy láttam.

:Nem szeretném, ha Hajnal emlékei között kutatnál.:, közölte kerek-perec, pamacsszerű füleivel csapkodva a levegőbe. Elmosolyodtam.

- Nem teszem, ha nincs rá szükség. Ezt tudom csak megígérni. Úgy jó?

Bólintott. Felálltam és visszasétáltam Hajnalhoz. Alzira összehúzott szemmel figyelte minden lépésemet. Nem bízott bennem, ezzel tisztában voltam. Óvatosan leültem az ágy szélére. A sárkány rám mordult, de nem törődtem vele. Levettem a lány homlokáról a rongyot, újra beáztattam, kicsavartam és visszatettem. Hajnal motyogott valamit álmában, amit nem értettem.

Egy jó ideig csak ültem ott és néztem, ahogy alszik. Békésnek tűnt, de tudtam, hogy odabent küzd a betegség ellen. Hisz még lángolt. A láza nem ment lejjebb.

Aztán csak azt vettem észre, hogy Alzira szagolgat.

:Érdekes a szagod.:, jegyezte meg. :Olyan, mint a fa-:

- Fahéj és a bors –fejeztem be helyette. – Tudom. Mondták már.

Az ezt követő időben nem szóltunk egymáshoz. Alzira szundított egyet, én Hajnalra figyeltem. Párszor újraáztattam a rongyot. Tettem a tűzre. Ittam egy kis vizet. Kihalásztam a széket az asztal mögül és a pergamenek közül, odavittem az ágy mellé és abban ücsörögtem. Utáltam ezt a fránya betegséget. Gyűlöltem, hogy nem tehetek semmit. Hajnal olykor nyöszörögve az oldalára fordult, lerúgta magáról a takarót. És én mindannyiszor visszatettem rá.

Nem tudtam megmagyarázni, miért törődök vele ennyire. Mint említettem, nekem a húgom a legfontosabb. Mással soha életemben nem foglalkoztam ennyit. De Hajnalpír magára irányította minden figyelmemet. Egyrészt, ezzel a szépséggel nehéz nem kitűnni a tömegből. Másrészt, nem adta magát egykönnyen. Máskor elég volt egy puszta mosolyt odavetnem egy lánynak és már ájult is. Hajnal nem. Harmadrészt, nem tudtam bejutni az elméjébe. És ez felkeltette az érdeklődésem.

Másfél-két óra múlva a következő kérdésre lettem figyelmes:

:Nem vagy éhes?:

Alzira fáradtan pislogott rám.

- Nem –feleltem. – De nem is bírnék enni…

:Hát, én éhes vagyok!:, nyújtózkodott egyet. Hallani véltem a csontok ropogását. :Vennél ki nekem a ládából halat?:

- Hogyne –álltam fel. Kihúztam a ládát a helyéről és felnyitottam. Nem volt nehéz, mert a zára fel volt feszítve. – Ez mindig ilyen volt?

:Öhm… nem… De máshogy nem tudtam kinyitni.:, rántotta meg a szárnyait. Mintha vállat vont volna.

- De akkor miért kértél meg engem, ha te is meg tudod csinálni? –kérdeztem. Fújtatott egyet.

:Jó lesz, ha elkezdesz kicsit a kedvemben járni, mert nem bírlak, világos? Nem bízom benned.:, mondta.

- Ez teljesen érthető. Most teszünk ellene –dobtam neki oda egy halat. Röptében elkapta, lenyelte és megnyalta a szája szélét. Hajítottam neki még hármat. Miután megette, elégedetten bólogatott.

:Jó úton haladsz.:

Ezzel visszafeküdt az ágy mellé. Vigyorogva csuktam le a ládát és visszatettem a helyére. Aztán eszembe jutott valami fontos.

- Vissza kell mennem a faluba –mondtam. Alzira egyből felkapta a fejét és rám morgott.

:Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb…:

- Nem! –állítottam meg. – Ezt nem érted! Vihar van odakint. Mindenki behúzódott a Nagy Terembe. Előbb-utóbb feltűnik nekik, hogy nem vagyunk ott. Gyanakodni fognak és keresni minket. De ha most visszamegyek, el tudom ültetni pár ember fejében, hogy látott minket és látni fog, ameddig csak tart a vihar. Meg hozok valami váltást –pillantottam szakadt pólómra. Erre persze a Hófúria is valamelyest megenyhült.

:Szóval… nem azért mész, mert… Hajnal a terhedre van?:

- Nem –mondtam komolyan. – Higgy nekem, nem mennék el, de ezt muszáj elintézni. Nem szívesen hagyom itt. De tudom, hogy te vigyázol rá.

:És ha valami rohama lesz?:, kezdett aggodalmaskodni. A fejemet ráztam.

- Annak még nincs itt az ideje. Hamar visszaérek. Csak… tegyél néha a tűzre és figyelj rá, rendben?

Bólintott. Biccentettem neki és egy utolsó pillantást vetve az alvó lányra elindultam vissza az alagútban.

~Đ~Ł~

Gyorsabban visszaértem a faluba, mint vártam. Igaz, végig futottam, de nem használtam a „pillanatok alatt teremj, ahol akarsz” képességemet. Az az egy is eléggé kimerített. Azonnal a Nagy Terem felé vettem az irányt. Nem zavart, hogy csurom víz vagyok és, hogy van öt lyuk a pólómon (őszinte leszek, arról meg is feledkeztem). Óvatosan besurrantam, lehetőleg a legkevesebb feltűnést keltve. Igazából rám se hederítettek. Mindenki ült, vagy állt és beszélgetett. Én a falhoz lapulva indultam el hátrafelé. Közbe-közbe belemásztam egy-egy nő, vagy férfi fejébe és elültettem az emléket, miszerint láttak minket Hajnallal hátul, az egyik asztalnál beszélgetni. Még Termetes Pléhpofának, a Huligán törzs vezérének és Hajnalpír apjának elméjébe is belecsempésztem a hamis relikviát.

- Te meg hol a fenében jártál?! –támadott le hirtelen Alkonypír, épp, mikor egy tamarani nő fejében voltam. Igen, ilyenkor érzékelem, ha hozzám szólnak, de felelni képtelen vagyok. Öt másodperc alatt elintéztem a dolgom, majd minden figyelmemet a már szinte toporzékoló vörös ciklonnak adományoztam, méghozzá ezzel a kérdéssel kezdve:

- Hm?

- Azt kérdeztem, hol a fenében jártál? –ismételte halkabban. – Hol van Hajnal? Mi történt veled? És hogy nézel ki?! –vett ki a hajamból egy ágat. Meg kell mondanom, ennyire anyáskodó lányt még életemben nem láttam.

- Az erdőben. Biztos helyen. Nem tudom, miről beszélsz. És szerintem imádnivalón –feleltem sorban a kérdésekre. Nem, kicsit sem vagyok eltelve magammal. Á! – Miért… anya? –Ezt nem hagyhattam ki!

Vörösre gyulladt az arca az elfojtott dühtől. Láttam a szemében, hogy meg akar ütni. Hajnalpírnál is láttam már párszor. Bár bevallom, Alkony kicsit sem volt olyan bájos azzal a tekintettel, mint Hajnal…

- Ülj le! –mutatott a mellettünk lévő padra.

- Azt hiszem, most nem éppen érek rá –léptem el mellette, de megragadta a vállamat és lenyomott a padra. Az újdonsült kis sebeim azonnal belesajdultak. Minden izmom megfeszült, ahogy odanyúltam a mellkasomhoz. Ez persze neki is feltűnt. Azonnal vizsgálni kezdte. Ellenkeztem, de egyszerűen szétcsapkodta a kezemet és az arcomba nyomva a tenyerét hátradöntötte a fejem. Megpróbáltam lekaparni, de nem ment. Volt erő a csajban, én meg nem akartam eltörni a karját. – Alkony!  Megnyalom a kezed! –fenyegettem orrhangom, mert pont benyomta az orromat. Mikor nem válaszolt, tényleg belenyaltam a tenyerébe. Sikítva kapta el a kezét. – Figyelmeztettelek!

- Tuskó! –korholt le. Nem sértődtem meg, elég gyakran hívtak így, természetesen nem ok nélkül. Néha (gyakran) tényleg egetverően bunkó tudok lenni. Persze máshogy is képes vagyok megteremteni azt az anarchiát, amire időnként szükségem van. Lehet, hogy beteg vagyok, de egyszerűen imádom a káoszt! – Lennél szíves elárulni, mi a franc történt veled? –biccentett a mellkasom felé.

- Volt egy kellemetlen találkozásom öt sárkánykarommal. Legyen elég ennyi –suttogtam, miközben szétnéztem, nem-e hallgatnak ki minket. – Nincs sok időm, Hajnal nincs túl jó passzban, vissza kell mennem hozzá.

- Mi történt a nővéremmel? –sápadt el. Fogalmam sem volt, melyikük született előbb. Hajnal is a nővérének hívta Alkonyt, és fordítva, ez pedig nem könnyítette meg a dolgomat. Összevontam a szemöldököm, miközben felálltam.

- De hisz láttad, nem?

Meg sem lepődött azon, hogy tudom a titkát. És én sem lepődnék meg azon, ha tudná az enyémet. Az Istenek akármennyire is titokban akarják tartani, az megy nekik a legrosszabbul. A Látók pedig néha akaratlanul is belehallgatnak a bájcsevejükbe. A képességükhöz tartozik.

- Csak azt láttam, hogy Hajnal az erdőben van és minden ég körülötte, de ő azt mondta, hogy fázik. Mi van vele, Damian? Beteg?

- Így is mondhatjuk.

- Túléli, ugye?

- Igen. Hajnal erős. Erősebb, mint bárki, akivel valaha találkoztam –mondtam határozottan, majd a vállára tettem a kezem. – Nyugodj meg! A gondját viselem! Mellettem nem lesz baja!

- És ha keresnek titeket?

- Már elintéztem. Most mennem kell.

- Hadd menjek veled! –kért. A fejemet ráztam.

- Nem ajánlom. Nem tudom elmagyarázni, de tudok adni néhány emléket a sajátjaim közül. Nyisd meg az elméd, hogy bejuthassak. Akkor meg fogod érteni.

Bólintott. Azonnal megéreztem a nyitott elmét. Besurrantam a kinyílt ajtón. Bemásoltam az emlékei közé egy képet Hajnal állapotáról, valamint a rejtekhelyhez vezető útvonalat. Ezzel elhagytam fejét. Adtam neki pár pillanatot, hogy feldolgozza.

- Szó szerint… lángol –suttogta. Bólintottam.

- Ezért nem kéne velem jönnöd. Holnapra jobban lesz… remélem.

Ezzel otthagytam. A fal mentén visszasétáltam az ajtóhoz és kisurrantam a még mindig szakadó esőbe. Először a házhoz mentem, amit szállásul kaptunk. Apámmal, a húgommal és még pár vadásszal laktunk benn. A táskámhoz mentem, kiszórtam belőle minden cuccomat. Csak a mellényem, két pólót és egy nadrágot raktam vissza, amit majd Hajnal rejtekhelyére viszek. Annak ellenére pakoltam ennyit, hogy fogalmam sem volt, mennyi időt töltünk ott.

Ezután Hajnalpírékhez indultam. A legfinomabban szólva is betörtem a törzsfőnök házába. Ezt általában minimum fogdába zárással büntetik. Maximum halállal. Szóval gyorsnak kellett lennem, annak ellenére, hogy tudtam, mindenki a Nagy Teremben van. A házban hideg volt. A sötétben valahogy eltaláltam a lépcsőig, ahol felmentem a szobába. A ládához térdeltem, felnyitottam. Olyan rendet ruhák között nem láttam már tíz éve biztosan. Akkor még anya összehajtogatta az enyémeket is. Most pedig… nos, inkább nem mondok semmit.

Előkutattam egy kék pólót, egy szürke nadrágot, egy csizmát és a mellényt, amit tegnap adtam neki. Mindet belegyömöszöltem a táskámba. Gondoltam neki is szüksége lesz egy váltásra.

Aztán meghallottam az ajtó nyikorgását, és halk léptek hangját. Valaki elindult fel a lépcsőn. Mivel nem sok választásom maradt, bebújtam az ajtó mögé. Tudom, a legbénább búvóhelyet választottam, egy szót se! Aztán a léptek tulajdonosa megjelent. Villám cikázott át az égen, ezzel fényt adva. Azonnal ráismertem a betolakodóra. Kiléptem rejtekemből és pont, amikor megfordult, behúztam neki egyet. A srác feje hátrahajlott, majd az orrához kapott. Mély lélegzetet vettem.

- Ez már nagyon kellett –bólogattam elégedetten.

- Tegnap vertél meg, te tahó dög! –morogta José. Ismét bólintottam.

- Tudom. Épp azért. A mai eddig elmaradt.

- Szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire gyűlöllek! –mondta.

- Én sem tudom. Ezért ütök. Elég hatásos, bár még mindig itt vagy –mértem végig. – Mi a fészkes fenét keresel itt, José? Nem voltam elég világos, mikor azt mondtam, befejezem, amit elkezdtem?

- Jobban aggódok Hajnal miatt, mint a saját épségem miatt –jelentette ki, felhúzva vérző orrát. Valószínűleg eltörtem. Upsz. – Az ott vér? –biccentett a pólóm felé.

- Mintha annyira érdekelne –fintorogtam rá. Felkaptam a táskám, majd elindultam le a lépcsőn, ki az ajtón, egyenesen az esőbe. Ő követett.

- Jól látom, hogy sárkánykarmolás? –kérdezte. Nem feleltem. – Nocsak! Padlóra küldött egy sárkány, Rossy? Pont téged? A nagy…

- Ki ne mondd! –sziszegtem rá. – Nem küldött padlóra. Csak nem akartam komoly kárt tenni Hajnal kis barátnőjében. Mint láthatod, nem éppen egy Rettenetes Rém. És ugye azt tudod, hogy betörni valahová bűn. Főleg a törzsfő házába.

- Miért, te mit csináltál? –fintorgott.

- A különbség közted és köztem, hogy én nem vagyok szent –tártam szét a karjaim. Vissza akart vágni, de nem tudott mivel. Mindkettőnk tisztában volt azzal, hogy ezt a csatát megnyertem. Megint. – És ha most megbocsátasz… vagy ha nem, az sem érdekel, én léptem.

Aztán elsuhantam vissza a rejtekhelyhez. Később jöttem rá, hogy nem az volt életem legjobb ötlete.

Ugyanis az utolsó párszáz métert, lent az alagútban, már dülöngélve és a fal támogatásával tettem meg, mint valami részeg. A második elmegyorsaság –mert én így szoktam hívni– annyira kimerített, hogy nem bírtam normálisan megállni a lábamon. Homályosan láttam, csak reménykedni tudtam, hogy jó irányba fordultam az utolsó kanyarnál.

A helyes irány eltalálásáról a fény adott biztosítékot. Bebotorkáltam az ajtón. Alzira azonnal felkapta a fejét. A tűzrakó pereméhez lépkedtem és lerogytam rá. A táskát ledobtam a lábamhoz.

:Visszajöttél.:, mondta meglepetten. Nemhogy megmozdulni, megszólalni sem volt erőm. Így a legkézenfekvőbb megoldást választottam.

„Meglepettnek tűnsz. Mondtam, hogy visszajövök.”, küldtem neki a gondolatmenetet. Elkerekedtek a szemei.

:Ezt… ezt hogy csináltad?!:

„Nem csak az emlékekhez konyítok, de a gondolatokhoz is. Egyszerűen kivetítem feléd a gondolataimat. Érted?”

Bólintott.

:De miért? Én megértem, mit mondasz vikingül.:

„Tudom. De lemerítettem magam. Se mozdulni, se beszélni nem bírok. Kell pár perc, míg helyrejövök.”

És a sárkány adott is nekem pár percet. Sőt, negyed órát. Arra már sikerült annyi erőt merítenem, hogy a vizes ruháimat szárazra cseréljem. Levetettem ázott rongyaimat és egy, a halas láda mögött talált, összecsukható szék hátára terítettem. Hajnal aztán szereti rejtegetni a dolgokat. Előkotortam a saját gönceimet a táskám legaljából és elkezdtem felöltözni. A nadrág már rajtam volt. Csizmát húzni feleslegesnek találtam. Épp a kék felsőmet fordítottam vissza –mert persze kifordítva pakolok el mindent, miért is ne–, mikor Alzira megszólalt.

:Kezdem érteni mit eszik rajtad Hajnal.:, mondta.

- Mármint? –érdeklődtem a pólóba bújva.

:Ahhoz képest, amilyen embereket láttam, te messze jobban nézel ki.:

- Azt mondod? –vigyorogtam rá.

:Azt.: Egy percnyi csend állt be közöttünk. :Mik azok a hegek a hátadon?:

A mosolyom lehervadt az arcomról. A puszta említésre sajogni kezdett mind az öt heg. Elfordítottam a fejem. A sárkány valószínűleg megértette, hogy kényes témát érintett meg, ezért finoman megjegyezte:

:Csak, mert Hajnalnak is van egy a lábán.:, mondta. :Nekem is van, csak nem olyan, hanem más.:

Ez felkeltette a kíváncsiságom. A hüllő lábára néztem. A bal mancsán egy csúnya heg szürkítette el az amúgy hófehér pikkelyeket. A nyakán friss karmolás nyomok. Nem kérdeztem rá, tudtam, hogy egy vörös széli sárkányvadász sólyom a ludas. Többet nem beszéltünk róla.

Az ezt követő két és fél órában nem történt semmi különösebb dolog. Tettem párszor a tűzre, bár kellemes melegség uralkodott a teremben, hallottam a viharkapu apró nyílásain át beszűrődő szél sípolását. Néhányszor beáztattam a Hajnal homlokára tett rongyot. Megtanítottam Alzirát kő-papír-ollózni. Egész egyszerűen ment, hisz a sárkányok nagyon intelligens lények. A kieresztett karmok jelentették a papírt. A behúzottak a követ. A két kieresztett pedig az ollót. Játszottunk pár menetet, és szégyenszemre, a nagyját ő nyerte meg. Akkor megfogadtam, hogy egyrészt, soha többet nem tanítom meg a játékot egy sárkánynak sem, másrészt, nem játszok többet Alzirával. A dolgok akkor kezdtek igazán érdekessé válni, mikor Hajnal körül kihunyt a tűz.

Éppen az ágy mellé tett széken ültem. Dörgés rázta meg a barlangot. Lehunytam a szemem. Utáltam a viharokat, bár az egész káoszból állt, ami szinte a lételemem. De az égzengés mindig is sértette a fülemet. Mikor felnéztem, akkor tűnt fel, hogy a lány körül lassan kezdett kialudni a fény. A tűz semmivé lett. Megmerevedtem. Ez két dolgot jelenthetett: vagy a betegség győzött, vagy a java még csak most jön. Imádkoztam az istenekhez, hogy az utóbbi legyen. Eltelt egy perc. Aztán még egy. Semmi sem történt.

Újabb mennydörgés következett. Hajnal ficánkolni kezdett, mint a partra vetett hal. Nyöszörgött, ide-oda dobálta magát, lerúgta magáról a takarót. Felsikított álmában. Vadul csapkodott mindenfelé. Beverte a kezét az érdes sziklafalba, felsértve a bőrét. Éreztem a vérszagot. Elkaptam a vállait és finoman lefogtam, nehogy még több kárt tegyen magában. Alzira távolról figyelte a jelenetet, aggódó szemekkel. Megmondtam neki, hogyha elkezdődnek a rohamok, inkább menjen messzebb. A lány minden dörgésnél egyre vadabb lett. Fészkelődött, ütögetett, rúgott, karmolt, sikítozott, de nem engedtem. Aztán elcsendesedett. Mintha egy pillanatra megnyugodni látszott volna.

„Ennyi?”, gondoltam, miközben elengedtem.

Elhamarkodtam a megnyugvást. Hajnalpír hirtelen felült. Szemei felpattantak. Írisze természetellenes zöld fényben ragyogott. Az arcát és a karját ezüstös, a tűz ragyogásában szivárványszínben megcsillanó pikkelyek kezdték tarkítani. Ujjai acélos fényű karmokká hajlottak.

:Jóságos Xypia!:, suttogta Alzira hátrálva egy lépést.

- Hajnal… –szólítottam meg. A lány felém kapta a fejét. Egy pillanatig csak nézett… aztán a nyakamnak ugrott.

A támadás váratlanul ért. A hátamra estem. Először én értem földet, majd Hajnal rám vetette magát. Sziszegett, akár egy mérges vipera. Megpróbált lecsapni, de elkaptam a kezeit és a földre tepertem. Teljes súlyommal rátámaszkodtam, kezeit a feje fölé szegeztem. Akárhogy vonaglott, nem tudott szabadulni. A fogaival próbált az arcom felé kapni. Nem átlagos, hanem hegyes sárkányfogsorral. Mikor észrevette, hogy ez sem jön be, rám üvöltött. Nem emberi ordítás volt. Hanem igazi, kitartó, velőt rázó sárkánysikoly. Akár egy Fúriáé. Más menten maga alá piszkított volna. Én viszont ugyanígy válaszoltam, félbeszakítva az övét. Ugyanazzal a fúriaszerű sárkányüvöltéssel. Kettőnktől visszhangzott az egész sziget. Hajnal azonnal abbahagyta az üvöltést, meglepve nézett rám. Én is befejeztem. Nem mondom, hogy nem izzottak a szemeim, mert hazudnék. Fénylettek, mint két kék tűzgömb. És mikor ez feltűnt neki, elkezdtek eltűnni a pikkelyek, és kihunyt a ragyogás a szemében. Vett néhány mély lélegzetet és én is, hogy lenyugodjak ismét emberi állapotba. Elengedtem a kezeit és leszálltam róla. Ő még feküdt egy ideig. Aztán szipogott párat és sírni kezdett. Automatikusan felhúztam a földről és magamhoz öleltem.

- Hé! Ssshhh! Itt vagyok! –suttogtam a haját simogatva. – Ne félj! Nincs semmi baj! Itt vagyok. Veled vagyok.

De Hajnal csak zokogott. A felsőmbe fúrta az arcát. Leültem vele az ágyra. Ő az ölembe mászott, ott sírt tovább. A pólómat markolászta, mintha kapaszkodót keresne. Tudtam, hogy megrendítette az előbbi kis átváltozása. Hogy nehezen dolgozza fel, ami történt. A bőre még mindig lángolt, de a betegség nehezén már túl van. Ezt már egy mély alvással kiheveri. Kidőltem az ágyon, és magammal húztam őt is. A reszkető lány az oldalamhoz bújt, a mellkasomra hajtotta a fejét, épp a szívemre. Egyik kezemet a derekán nyugtattam, másikkal a haját simogattam. Egy ideig még szipogott, majd Hajnalpír lélegzete lassan egyenletes lett. Elaludt. Én csak bámultam a plafont. Kezdtem megérteni, miért találják mások ezt kényelmesnek. Jól esett a közelemben tudni. Főleg most. Nem érdemelte meg, hogy ezen mind keresztülmenjen.

Mikor már biztosra vettem, hogy mélyen alszik, ki akartam mászni alóla, de Alzira figyelmeztetően rám mordult.

:Ha most megmozdulsz, megint elkezdi! Maradj csak ott!:, adta parancsba. Mit tehettem volna? Mégiscsak ő volt otthon. És fáradt is voltam ellenkezni.

Így csak feküdtem, hallgatva Hajnalpír szuszogását, majd lassan az ágy mellé telepedett Alziráét is. A tűz ropogását figyelve úrrá lett rajtam a fáradtság. Csak egy pillanatra hunytam be a szemem. Aha, pillanatra. Úgy bealudtam, mintha leütöttek volna.