21. A vihar

Sziasztok! :)

Nos, meg is érkeztem a folytatással.

Kellemes olvasást! :)

Vihar idején az emberek legtöbbje a Nagy Teremben gyűlik össze. A hegybe vájt helyiség volt a legbiztonságosabb hely az egész faluban. Emellett ehhez kapcsolódott az élelmiszer- és a faraktár is, így ételben és tüzelőben sem volt hiány.

A vihar pillanatok alatt elérte a szigetet. A viszonylag napfényes délből percek múlva mindenfajta viharos… nos, vihar lett. A szél vadul cibálta a hajamat, miközben Elizával menedék után kutattunk. Előtte hazaugrottam volna, hogy magamra kapjak valami melegebb ruhát, de apa visszafogott. Veszélyesnek találta. Így az ujjatlan pólómban, barna nadrágomban és csizmámban szaladtam a Nagy Terem bejárata felé. Apám meggyőzte Lionelt, hogy ne induljanak és maradjanak, még pár napot, vagy egy hetet. Tamaran törzsfőnöke persze megköszönte és elfogadta az ajánlást.

Még a Terem ajtajának közelében sem jártam, amikor lezúdult az égi áldás. Hibbanton sokféle kifejezés létezett a viharra. Ez éppen a „kicsit sem kegyes, arcba locsogó esős, Thor haragja pusztít minket el” vihar volt. Nem éppen szerettem ezt a fajtát.

Mire elértem a menedéket, csurom víz voltam. Olyannyira, hogy ha a hajamból és a ruháimból kifacsartam volna a vizet, öt vödröt minimum megtölthettem volna. Becsuktam magam után az ajtót. Eliza sem festett szebben nálam. Mondta, hogy megkeresi az édesanyját, utána összefutunk, aztán eltűnt a tömegben. Az egyik helyi viking, akinek szégyenszemre nem jutott eszembe a neve, a kezembe nyomott egy takarót. A többi szétázott vikinghez vonultam a tűzhöz. Na, jó, a kisebbeken kívül senki más nem volt ott. Magam köré csavartam a pokrócot, leültem a tűzhely peremére, levettem a csizmám és magam mellé tettem. Ha más nem is, az száradjon meg rendesen.

Tüsszentettem egyet. Komolyan mondom, ha most Alkonynak, Damiannek és Lizának igaza lesz és beteg leszek, nem tudom, mit csinálok! Én nem szoktam beteg lenni! A betegség szó nem szerepel a szótáramban. Tettetett betegség? Az igen. Nem egyszer játszottam el a lázas gyerkőcöt kisebb koromban. Legalább hitelesen alakítottam.

Hirtelen egy tányér jelent meg a látóteremben, benne valami tűrhetően kinéző levesféleséggel és egy kanállal. Felnéztem. Damian állt előttem, kezében a tányérral, amit felém nyújtott. Halványan mosolygott rám.

- Gondoltam éhes vagy –mondta. A gyomrom válaszolt helyettem. Olyan hangosan kezdett korogni, hogy csodáltam, hogy a közelben állók nem néztek azonnal rám.

- Farkaséhes –vettem el tőle. – Köszi!

Leült mellém és türelmesen figyelte, ahogy bepusztítom az egész tányérral. Mivel a reggelim kimaradt, így ez nagyon jól esett. Finom volt, a maga vikingesen ízesített módján. Nem is igazán használtam a kanalat, csak nyeltem és nyeltem az egészet. Mikor végeztem, elégedetten sóhajtottam fel.

- Hozzak még? –ajánlotta fel Dam. A fejemet ráztam.

- Nem kell, köszönöm! –pillantottam rá. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire száraz a ruhája. A haja csurom víz volt, nem tagadom, de a felsőjén alig látszott az eső nyoma. Az is lehet, hogy a hajáról csepegett rá. Nem viselt mellényt, és nadrágot is cserélt, valamint csizmát. – Elengedtek átöltözni?

- Aha –bólintott, majd végignézett rajtam. – Ahogy elnézem, téged nem. Meg fogsz fázni.

- Jaj, hagyjátok már abba ezt a „beteg leszel” dolgot! Rettentő idegesítő! Ha belém beszélitek, persze, hogy az leszek! –tettem le a tányért, majd előredobtam a hajamat, hogy a padlóra tudjam csavarni belőle a vizet. Mint mondtam, kannányi mennyiségű csurgott ki belőle.

- Ejha, te aztán eláztál! –mondta.

- Ne is mondd! A felsőmből ugyanennyit tudnék kicsavarni –sóhajtottam fel.

„Még szerencse, hogy nem látszik át…”, gondoltam.

- Nagyjából mindenki szemét kikaparnám, aki rád nézne –morogta az orra alatt. Azonnal elvörösödtem, mikor rájöttem, hogy mégsem gondoltam. Vagy ha mégis, akkor megint a fejemben turkál, ami még jobban zavart. Mégsem tettem szóvá.

Egy perc csend után szólalt meg újra.

- Egy asztalnál kényelmesebb lenne ülni, nem gondolod?

- De –mondtam. – Keress valami helyet, addig elugrok kajáért –húztam fel a meleg és nyirkos csizmámat. Még mindig jobb, mint a hideg és nyirkos, nem?

- Ne menjek én? –kérdezte.

- Ki tudom szolgálni magam, köszönöm! –vágtam hozzá egy kevés gúnnyal. – És amúgy sem tudod, mit szeretek.

- Az nem olyan biztos. Az elméd nyitott könyv előttem, rémlik? –kacsintott. Egy pillanatra ledermedtem. Soha nem hozta még fel a Kívülállóságát ilyen nyíltan. Őszintén meglepett vele. Ezt persze nem adtam a tudtára, a szemeimet forgattam.

- Csak keress valami helyet! –álltam fel és otthagytam.

A terem oldalsó részéhez mentem, ahol a kaját osztogatták páran. Nem álltak sorba sokan, annak ellenére, hogy ebédidő volt. Két halat és két csirkecombot tettem a tányéromra. Persze magam sem gondoltam, hogy mindet egyedül fogom megenni. Talán az az elképzelés hajtott, hogy Damian is éhes. Fogalmam sincs. És, hogy miért nem külön tányérra pakoltam? Egyszerű. Valahogy a korsókkal is oda kellett egyensúlyoznom. Mind a kettőbe mézsört töltöttem. Nem, általában nem iszok. Feleslegesnek tartom. Egyszer próbáltam sokat inni, semmi hatása nem volt rám. Akkor meg minek?

Körbenéztem, tekintetemmel Damiant kerestem. Leginkább az üres asztalok irányába nézelődtem. De legnagyobb meglepetésemre, máshol találtam meg. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor megtaláltam Damiant Hablaty és Josette társaságában. Hisz hátul sok üres asztal volt. Ő mégis az öcsémékhez telepedett le. Mit ne mondjak, szerzett magának egy jó pontot.

A tányért a bal kezembe vettem, az egyik korsó szélét –amiről eldöntöttem, hogy az enyém lesz – a fogaim közé kaptam, a másikat a szabad kezembe és megpróbáltam úgy eljutni az asztalig, hogy közbe nem megyek neki senkinek. Ehhez is tehetség kell, ami nekem nem volt meg. Minimum három embernek mentem volna neki, ha nem lépnek el az utamból.

Mikor odaértem, Damian felém nézett. Azonnal a kezébe nyomtam a korsót, letettem a tányért és a saját kriglimet és leültem mellé a padra. Hablaty és Josi velünk szembe ültek, a saját kajájukat ették. Öcsém úgy nézett ki, mint aki ruhástól fürdött meg.

- Téged sem engedtek haza, igaz? –kérdeztem tőle.

- Ne is mondd! Utálom a viharokat –morogta az orra alatt.

- Te is eléggé szét vagy ázva –jegyezte meg Josette.

- Ne is mondd! –sóhajtottam fel, majd Damian és közém toltam a tányért. – Ennyit nem bírok megenni. Egyél!

Hablaty felnevetett.

- De, meg bírnád enni –mondta. Bokán rúgtam az asztal alatt, mire feljajdult.

- Nem, nem bírnám! –Ezzel a hallgatag Damian felé fordultam. – Egyél!

- Te valami gondolatolvasó vagy? –vigyorogta. – Nem rémlik, hogy említettem volna, hogy ennék.

- Akkor rossz a memóriám –vágtam vissza. – Vagy egy egyszerű megérzés volt.

Enni kezdtünk. Én a csirkecombbal kezdtem, ő az egyik hallal. Meglepő ügyességgel szálkázta ki pillanatok alatt. Mindenki hallgatott. Csendben ettünk. Aztán megjelent a hang, Eliza személyében. Letelepedett Hablaty mellé, velem szembe és az asztalra tette a tál sült csirkecombot és a mézsört.

- Halihó! –vigyorgott, mint egy őrült. – Miről beszéltetek, amíg nem jöttem?

- Arról, hogy apám mekkora bunkó, amiért nem hagy átöltözni –morogtam két falat között.

- Egyrészt, igaza van. Mire ideérnél, megint eláznál. De másrészt meg fogsz fázni.

Erre Damian felkapta a fejét és rám nézett.

- Nem ezt mondtam én is? –kérdezte. Fújtatva forgattam a szemeimet. Liz szeme persze egyből felcsillant, ahogy Damianre nézett. Kíváncsian végigmérte, már amennyire tudta, majd kezet nyújtott neki.

- Szerintem én még be sem mutatkoztam. Eliza vagyok, Hajnal legjobb barátnője –vigyorogta. Damian megfogta a kezét és csókot hintett rá, mire Liz elvörösödött.

- Tudom, Hajnal már mondta. Damian vagyok –mutatkozott be ő is.

- Tudom. Hajnal már mondta. Sok mindent mondott.

- Nagyon sok mindent –jelent meg Alkony is a semmiből és leült Eliza mellé. – Szervusz, Damian!

- Alkonypír –biccentett oda nővéremnek a fiú, majd kíváncsian rám pislantott. – Ezek szerint folyton én járok a fejedben, igaz?

- Kicsit nagy az önbizalmad, nem gondolod? –forgattam a szemeimet.

- Josette! –hallatszott egy kiáltás a hátam mögül. Azonnal kivert a libabőr. Alkony látványosan megborzongott. Eliza megmerevedett. Egyedül Damian fordult hátra, hogy megnézze ki szólt. Én rálátás nélkül is tudtam, hogy Hofferson asszony közeledik felénk. És milyen igazam lett. A nő Josette-hez sétált. – Gyere, drágám, ülj át hozzánk! Te is, Hablaty! Hagyjátok beszélgetni a nagyokat! –sürgette őket. Ekkor pillantotta meg Damet. – Ó, szervusz, Damian!

- Üdvözlöm asszonyom! –mosolygott rá a fiú. – Meg tetszett éleztetni a szekercét?

- Igen. Jobban hasít, mint valaha! –lelkesedett a nő. Megint kirázott a hideg.

„Ja, tegnap az orromat is majdnem lehasította…”, gondoltam.

- Ennek igazán örülök –bólintott Damian vigyorogva.

- Na, gyerünk gyerekek, szaporán! –terelgette a lányát és az öcsémet be a tömegbe. Nem tehettek mást. Hofferson asszonynak nem lehet nemet mondani, mert nem létezik a szótárában! Mielőtt ő is utánuk ment volna, kedvesen –öhm… igen… kedvesen…– megütögette Damian fejét, mint valami kutyának. Ő tűrte, majd mikor a nő eltűnt a tömegben, azonnal megigazította amúgy is szénaboglya haját.

- Kedves nő –jegyezte meg. Mindhárman úgy néztünk rá, mintha most vallotta volna be a Kívülállóságát. Mondjuk, én akkor nem lepődtem volna meg ennyire. Persze feltűnt neki a három hideg női tekintet. – Most mi van?

- Neked valami látászavarod van –jelentette ki Alkony.

- Nem ezt mondtam én is már az elején? –morogtam az orrom alatt.

- Miért lenne? –rázta a fejét.

- Ez a nő egy hárpia –sziszegte nővérem.

- Egy démon –csatlakozott Eliza is.

- Mintha maga Ava szállta volna meg –kortyoltam a mézsörbe. Most rám néztek mindhárman furcsán. – Mi van? Ekkora baj, ha tudom a régi istenek nevét?

- Nem, csak… nem szokás emlegetni őket, tudod? –mondta Eliza.

- Akkor vegyétek úgy, mintha meg sem szólaltam volna –mormogtam, majd a tányérra néztem. – A halat kéred, vagy a csirkét? –kérdeztem Damiantől.

- A csirkét, köszönöm! –vette el a csirkecombot. Magam elé húztam a tányért. Azt hittem, naphosszat fogok szöszölni a szálkák kiszedésével, de meglepően gyorsan ment. És pontosan. Már majdnem enni kezdtem, mikor meghallottam Eliza halk kuncogását. Kérdőn néztem rá.

- Lassan kezd értelmet nyerni az az ostoba versike –dünnyögte az orra alatt.

- Milyen versike? –kérdeztem.

Két szerelmes pár, tátogta el az első sort. Tűzvörösre gyulladt az arcom. Őt is bokán rúgtam. Aztán fél szemmel Damianre néztem. Ő csak vigyorgott az egészen. Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy ilyeneket mondanak. Sőt, tetszett neki. De kinek akarok hazudni? Még nekem is tetszett a gondolat. Erre csak még vörösebb lett az arcom. Lehajtottam a fejem, próbáltam mindenki tekintetét messze elkerülni. Aztán meghallottam…

Azt a hangot, amit tegnap este, mikor leestem Alzira hátáról. Azonnal felkaptam a fejem és keresni kezdtem a lényt. Meg is találtam. Frodi lábánál feküdt, méghozzá kettő is. Éppen egy-egy halat téptek darabokra. Mit is mondtam tegnap, mekkorák? Egy nagyobb méretű kutya? Nos, tévedtem… másfélszer akkorák voltak. Vöröses tollaikon megcsillant a tűz fénye. Megdermedtem. Az egyik ilyen dög támadta meg Alzirát.

- Damian –böktem meg a fiú oldalát. Ő azonnal nekem szentelte minden figyelmét. Állammal a madarak felé böktem. – Mik azok az… izék?

A fiú követte a pillantásomat.

- Azokra a nagy, vörös dögökre célzol ott Frodi lábánál? –kérdezte. Bólintottam. – Vörös széli sárkányvadász sólymok. Nagyon ritkák, csak Frodinak van a szigetünkön. Nyugatról hozta őket valami kalóz. A nagyobbik neve Gyilkos, a kisebbé Véreb.

- Ki nevez el Vérebnek egy… madarat? –értetlenkedett Liz.

- Egy olyan őrült, mint Frodi –vágta rá Dam.

- És ezeket tényleg sárkányvadászatra használják? Minek? Nem Kívülállókra vadásztok? –kérdeztem. Damian egyik arcizma megrándult.

- Igen. Valami olyan anyagot választanak ki a mirigyeik, ami tűzállóvá teszi a tollaikat. Képesek legyűrni egy Szörnyen Nagy Rémséget is. A másik kérdésedre válaszolva, igen, tényleg Kívülállókra vadászunk, de mellette sárkányokra is. Élve befogják és eladják őket jó pénzért, például a Grimborn fivéreknek, akik pedig még drágábban továbbadják valaki olyannak, aki harcoltatja őket.

- Ez embertelen –suttogtam elszörnyedve.

- Ilyen a biznisz, hercegnőm –mondta.

Étvágytalanul ettem tovább. Undorítónak találtam a sárkányharcot. Már eleve a sárkányok ketrecbe zárását is. Az itteni ketreceket is gyűlöltem. Mindent, amivel árthatnak nekik. Nem érdemelték meg. A sárkányok nem azért vannak, hogy bezárják őket és egymás ellen, vagy az emberek ellen uszítsák őket. Én mindig is ezeket a lényeket tekintettem a szabadság tökéletes mintapéldányának. És ez nem fog megváltozni.

Valószínűleg nagyon látszódott rajtam, hogy elkenődtem. Senki sem szólalt meg. Egy húzóra megittam, ami a korsómban volt. Aztán félretoltam a tányért.

- Mindjárt jövök! –pattant fel Damian, kikapta a kezemből az üres korsót és eltűnt a tömegben. Értetlenül meredtem utána.

- Szerinted hová megy? –kérdezte Liz.

- Elképzelésem sincs –suttogtam.

- Akkor, amíg távol van, összegezd nekem a randit! –tapsikolt. Felsóhajtottam.

- Sétáltunk a parton és beszélgettünk. Ennyi –mondtam. Végül is összegeztem, nem? Hát, Eliza ezt nem így látta.

- Kicsit pontosabban?

- Kihagyta azt, hogy behisztizett –ivott a mézsörébe Alkony. Dühösen meredtem rá, Lizy elképedve.

- Hajnal? Behisztizni? Részleteket, csajszi! Most! –követelte.

- Nem hisztiztem be. Csak megtaláltam anya régi nyakláncát és kitört belőlem minden. Elindultunk, összefutottunk a hárpiával, fogócskáztunk… igen, jól hallod, fogócskáztunk –bólogattam legjobb barátnőm értetlen tekintetét látva. – Aztán beszélgettünk. Kész.

- Azt se hagyd ki, hogy levetkőzött és az ölében hozott haza –mondta segédkezve nővérem. Bokán rúgtam. Liz meglepetten kapott levegő után.

- Levetkőzött?! –kérdezte talán kicsit hangosabban a kelleténél. Szerencsére a tömegzaj elnyomta.

- Nem! Csak a pólóját vette le és nem fogok belemenni ebbe! –jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Eliza lebiggyesztette az alsó ajkát. – Nem!

- Legalább annyit árulj el, hogy jól néz-e ki! –könyörgött.

- Megvan minden kockája –suttogta neki Alkony. – A többit képzeld hozzá.

Liz egy pillanatig hallgatott.

- Jóságos Odin! –sóhajtott fel. – Igazi Thor lehet!

- Inkább Loki –jegyeztem meg.

- Helló lányok! –hallottam meg magam mögött Josét. Átnéztem a vállam felett. Épp úgy nézett ki, amire számítottam. Véraláfutás a jobb szeme alatt, felrepedt ajkak. Damian nem kímélte, meg kell hagyni. Szőkésbarna haja szanaszét állt. Kék szeme matt. Teljesen átlagos barna tunikát viselt, nadrágot és csizmát. – Leülhetek?

- Nem –hangzott a válasz egyszerre hármunktól. Eliza szereti kerülni Jo-t, ha lehet. Alkony egyszerűen nem bírja. Én meg nem akarok beszélni vele. És biztosra veszem, hogy Damian se akarja látni.

José szemöldöke felszaladt a homlokára.

- Miért nem? Van itt hely bőven –támaszkodott rá a padra, pont mellettem, ott, ahol Damian ült. Aztán meghallottuk a torokköszörülést.

- Az az én helyem –jelentette ki Damian. Jo minden izma megfeszült. A két fiú tekintetén dühös villámok cikáztak át. Jo ellépett a padtól. Damian letette a kezében tartott négy korsót középre, és ránk villantott egy mosolyt. – Hölgyek!

- Kösz, Damian! –vettek el egyet-egyet a lányok mosolyogva.

- Köszi, Damian! –húztam arrébb a sajátomat. Aztán a fekete hajú fiú leült és Joséra nézett.

- Valami gond van, punk? –kérdezte érzelemmentes hangon. Végigfutott a hátamon a hideg. Ez volt az a hang, amivel ha elküldenek a búbánatba, te azonnal indulni akarsz. Most is bevált. Jo összeszorította a fogait, morgott valamit az orra alatt, majd távozott. Dam még dobott utána egy hűvös tekintetet, majd visszafordult hozzánk.

- Ezt tanítsd meg nekem is! –kérlelte Lizy elképedve. Damian felnevetett.

- Talán majd máskor –mosolygott rá, majd felém fordult. – Most viszont… mi ketten versenyezni fogunk.

- Versenyezni? –kérdeztem vissza. Imádtam versenyezni. Főleg győzni. Nem hisztiztem be, ha netán valahol veszítettem, de nem esett jól. Mondhatni, viking vagyok. A győzelemnek élek.

- Igen –emelte fel a korsóját. – Egy „ki tudja hamarabb meginni” verseny.

Felnevettem. Ez abszurd. Nem mintha bajom lenne az itallal. De egyenlőtlen küzdelem lenne. Alkony tudja a legjobban, hogy a föld alá iszok bárkit ebben a teremben.

- Mi van, ha nemet mondok? –érdeklődtem.

- Valószínűleg piszkálni foglak miatta. És te pont olyan vagy, aki nem tűri, ha sértegetik valami miatt.

- Mi a tét? –Ha már verseny, akkor kell tét.

- Egy csók –vigyorgott rám. A lábujjam hegyéig vörösödtem.

- Egy csók? –kérdeztem vissza, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.

- Igen. Ha nyerek, hagynod kell, hogy megcsókoljalak. Ha te nyersz, én hagyom.

Nem bírtam megállni beszólás nélkül.

- Honnan gondolod, hogy meg akarlak csókolni? –kérdeztem pimaszul.

- Ezt komolyan kérdezed? –vonta fel fél szemöldökét.

- Mondtam már, hogy nagy egód van? –érdeklődtem.

- Ez csak önbizalom –kacsintott. – Nos? Benne vagy?

Fél szemmel Alkonyra és Elizára pillantottam. Ők heves bólogatásba kezdtek, jelezve, igenis fogadjam el. Mit tehettem volna? Ha nemet mondok, hárman kezdenek el piszkálni. Ha igent és nyerek, megcsókolhatom. Ha nem nyerek, akkor is kapok csókot. Egy biztos, ő ebből csak jól jöhet ki. Ahogy én is.

- Legyen! –vettem fel a korsóm, és szembefordultam vele. Ő is átvetette egyik lábát a padon, így egymással szemben voltunk. – Alkony a bíró. Liza a tanú.

- Rendben.

- Én indítok –lelkesedett Liz. – Vigyázz… Kész… Rajt!

Egyszerre kezdtünk el inni és egyszerre is vágtuk le a korsót az asztalra. Hozzáteszem, úgy, hogy neki három korty volt az, ami nekem öt. Mindketten Alkonyra néztünk. Ő egy kicsit tanácstalanul pislogott egyik korsóról a másikra, aztán legjobb barátnőmre. Eliza a füléhez hajolt és súgott neki valamit.

- Bocs, bébi –nézett rám nővérem.

- Damian nyert egy hajszállal –pislogott sajnálkozva Liz. Aha, sajnálkozva…

Dam önelégülten vigyorgott rám. Talán még a bőr is leégett az arcomról, olyan vörös lett.

- Hová kéred, hercegnőm? –kérdezte halkan, mély hangon, közelebb hajolva hozzám. – Homlokra? Arcra? Szájra? Nyakra…?

„Ebben a sorrendben jöhet!”, akartam mondani, de fékeztem a nyelvem. Mégis mit mondhattam volna? Ha homlokra, vagy arcra kérem, akkor azt kell hallgatnom Lizától és Alkonytól, hogy mekkora nyuszi vagyok. Ha nyakra –ahova biztos nem fogom! – akkor azért cikiznek. Ha szájra, akkor azért. De ha úgy vesszük, Damian tartozott nekem egy rendes búcsúcsókkal. Az elsővel és egyben az utolsóval.

- Szájra –suttogtam vissza. Megmagyarázhatatlan fény lobbant a szemében. És bennem is, mert oltári melegem lett. És nem azért, mert tudtam, hogy meg fog csókolni. Hanem tényleg melegem volt. A szívem zakatolni kezdett. A fejem sajogni.

- Jól vagy? –kérdezte Dam.

- Csak kicsit fáj a fejem. Kimegyek levegőzni –álltam fel. – Mindjárt jövök.

- Úgy, mint tegnap?

- Barom –csaptam a karjára mosolyogva, mire felnevetett. Mielőtt elléphettem volna, elkapta a kezemet.

- Siess vissza! Ezt még korántsem fejeztük be!

Rámosolyogtam, és kihúztam a kezem az övéből. Bevetettem magam a tömegbe, az ajtó felé. Közben visszanéztem a vállam felett. Szinte biztos voltam benne, hogy Eliza egy „Megöllek!”-et tátogott, Alkony pedig elhúzta az ujját a torka előtt. Nem túl szívderítő.

Óvatosan kisurrantam az ajtón, mielőtt bárkinek is feltűntem volna. Szerettem volna kicsit egyedül lenni. A fejem még mindig hasogatott, és fogalmam sincs, miért. A hideg levegő csípte a bőrömet, mégsem húztam össze magamon a takarót. Melegem volt. Rettenetesen.

Akkor jó ötletnek tűnt kiállni az esőbe. Mert azt tettem. Lejjebb lépkedtem pár lépcsőfokot, aztán még többet, élveztem, hogy a szél az arcomba fújja az esőt. Lehűtött. De ez sem volt elég. Mikor kinyitottam a szemem, már a lépcső legalján álltam. Nem tudom, hogy kerültem oda. Nem érdekelt. Hallottam az esőn át az erdő hívogató csendjét. Hagytam volna figyelmen kívül?

Az erdő felé szaladtam. Ne is mondjátok, kérlek! Tudom, mekkora ostobaság volt az év legnagyobb viharában az erdőbe menni, méghozzá betegen. Mert az voltam, nem is kicsit. De abban a pillanatban csak egy dolog hajtott: az, hogy a szél, ami az arcomba csapja a vizet, még erősebb legyen. Szóval futottam. A fák ágai az arcomba sújtottak, felsértették, de nem, nem érdekelt. Csak szaladtam, hátha…

Aztán megálltam. Egy aprócska rét kellős közepén álltam. A takarót elveszítettem valahol útközben. Szét voltam ázva. Minden porcikám vizes volt. A ruhám, a hajam, mindenem. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy csak az esőtől nedves az arcom, vagy a könnyeim is közrejátszanak… esetleg a vérem is… Akkor már nem tudtam, mit keresek kint. Már nem volt melegem. Fáztam. Összekoccantak a fogaim, ahogy körbefordultam. Nem tudtam, hol vagyok. Hogy merről jöttem. Aztán megint elöntött a forróság.

- Hajnalpír! –hallottam meg egy távoli hangot. Mintha egy angyal szólalt volna meg. Vagy egy Isten. Felkaptam a fejem, vártam, hogy az ég megnyíljon. Hiába vártam, a hang nem fentről szólt, hanem nagyon is a földről. – Hajnalpír!

Egy árny bontakozott ki a fák közül. Hátráltam pár lépést, de ő megállt. Úgy állt ott, mint valami Isten. Nem is… inkább egy angyal. Nem lehetett valós.

- Hajnal… –szólított meg földöntúli hangon.

- Te vagy az angyal, aki elvisz innen? –kérdeztem tőle halkan. Erre ő a fejét rázta.

- Ne tévessz össze azokkal a szárnyas taplókkal –kért. Közelebb lépett. Nem hátráltam. Miért nem féltem? Nem tudom. Mikor ezt észrevette, két lépéssel átszelte a köztünk lévő távot és magához szorított. – Hogy lehetsz ennyire ostoba?! Mégis mit képzeltél?!

Motyogtam valamit. Magam sem tudom, mit. Aztán az angyal eltolt magától. Kék szemei világítottak a sötétben, ahogy két kezébe fogta az arcom.

- Te lángolsz –jegyezte meg halkan, aggódón.

- Csak melegem van –suttogtam. Hazudtam. De még mennyire, hogy hazudtam! Az egyetlen baj az volt, hogy elhittem magamnak…

Ő féltő tekintettel vizsgált, miközben tenyerét a homlokomra szorította. Lágy érintése volt, mégis érdes.

- El kell, hogy vigyelek innen! –mondta.

- A rejtekhely –suttogtam. – Oda akarok menni. Alzira biztos fél…

Ekkor elfogott a szédülés. Elzsibbadt a lábam. A gyomrom mintha szaltózott volna. A fejem hasogatott.

- Nem érzem… túl jól magam…
Aztán összeestem.