20. Rossz előjelek

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással!  Az ezt követő rész körülbelül egy-másfél hét múlva érkezik :)
Kellemes olvasást! :)

- Vííííí!!!!!

Nem számítottam ébresztőre. Nem tudom hány óra volt, és nem is érdekelt. Én. Még. Aludtam. És EZ a szívrohamot hozta rám! Felültem az ágyban, és az első kezembe akadó tárggyal –ami a párnám volt– a hang forrása felé csaptam. A sivító hangot egy nem épp fájdalmas jajdulás követte, majd nevetés. Kitaláljátok ki volt, igaz? Nem? Alkonypír.

Nővérem a hasát fogva röhögött az ágy másik felén kifeküdve. Konkrétan megijedtem. Ilyenkorra már kapni szoktam a fejmosást, hogy én mégis mit képzelek magamról, pedig Alkony ismeri az aranyszabályomat: „Bármiféle ébresztő, csikizés, megijesztés vagy hátbatámadás esetén nem vállalok felelősséget a viselkedésemért!” És mit csinált? Felkeltett. Ne csodálkozzon, ha pofon vágom egy párnával!

- Te meg mégis mi a frászt művelsz?! –kiabáltam vele. Ő csak nevetett. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy valami baj van. – Odin szerelmére, Alkony! Neked mi bajod van?! Miért visítottál a fülembe?

Alkonypír végül nagy nehezen abbahagyta a nevetést és felült. Kitörölte a könnyeket kék szemeiből.

- Bocsi –nevetett fel megint. – De már lassan dél van. Kezdtem aggódni, hogy Damiant kell idehívnom, hogy vegye le rólad az alvó átkot, vagy ilyesmi.

A név említésére egyből lángba borult az arcom.  Eszembe jutott a tegnap esti randink minden részlete. Az indulás előtti sírógörcsöm, a Hofferson asszonnyal való, számomra kellemetlen találkozás, az, hogy nem győztem le Damiant futásban és az egész estés beszélgetésünk minden mondata. Legalábbis, reméltem, hogy minden. Talán akkor lettem szó szerint lángvörös, mikor beugrott, hogy elaludtam és ő hozott haza. És, hogy azt mondtam neki, remélem még látom ma.

- Hajnal! Hajlandó vagy végre elmesélni mindent, vagy kiráncigáljam belőled? –integetett Alkony a szemem előtt. Valószínűleg ekkor vette csak észre milyen vörös az arcom. – Egek! Történt valami, igaz? Megcsókolt?! –sivította.

- Mi?! Dehogy! –tértem magamhoz. – Semmi olyan nem történt, amire te gondolsz!

- Nem? –kérdezte már-már letörten.

- Nem! Honnan szeded ezt a sok hülyeséget? Mert, hogy ide nem fér –böktem a homlokára –, az biztos. Nem mintha kicsi fejed lenne…

Erre persze jött a számomra jól ismert, felháborodott arca.

- Kikérem magamnak! –mondta fennhangon. – Minek nézel, szőkének? Hahó, ez vörös! –dugta az orrom alá az egyik hajtincsét. – És nincs nagy fejem! Neked van nagy fejed!

- Ez vicces, mivel ikrek vagyunk.

- Nem te mondtad pár napja, hogy ennél jobban nem is különbözhetnénk?

- Személyiségben, idióta!

- Idióta vagy te!

Pár percnyi duzzogás következett Alkony részéről. Én már megszoktam, hogy mindenki hülyének néz, de nővérem nagyon magára szokta venni. És folyton azzal tömi a fejem, hogy nekem se kéne elnéznem, mert vagyok olyan okos, mint ő. Ezt nem tagadom, sőt, talán még többet is tudok nála. Sárkányok terén biztosan.

Mondjuk, ahogy észrevettem, amit én nem tudok, az neki nagyon jól megy. Például nem tudok szekercével harcolni. Szégyellem, de tényleg nem megy. Alkonynak igen. Nem tudok főzni, legalábbis ilyen bonyolultabb dolgokat (bár már égettem oda halat is…). Ő tud (nagyjából). Viszont, én sokkal többet tudok a sárkányokról, mint ahogy azt már említettem. Alkonypírt kérheti bárki, hogy sorolja fel egy Fertelmes Cipzárhát gyengeségeit, ha halállal fenyegetnék se tudna kinyögni egynél többet.

- Nos… milyen volt a randi? Részleteket akarok! –fordult felém, és közelebb ült.

- Nem kajálhatnák előtte? –kérdeztem.

- Nem! –jelentette ki. – Na, hajrá! Minél előbb mondod, annál előbb szabadulsz! –nógatott.

- Most ezen mit lehet részletezni? Elmentünk a partra és beszélgettünk. Semmi fantáziamegmozgató dolog nem történt.

- Ezt nem hiszem el! Kezd szépen az elején! Min sírtál annyira?

Nem akartam válaszolni. Alkony tisztában van vele, hogy anya témája mennyire kényes számomra. Neki annyira nem. Ő mindig is apás volt. Alkony apa kicsi lánya, én pedig anya kicsi lánya voltam. Nem mondom, hogy apa nem foglalkozott velem, de akkor is. Neki mindig Alkonypír volt a mintagyerek.

- Megtaláltam anya régi nyakláncát. Tudod, a sárkánymedálosat –suttogtam. – És kitört belőlem. Ennyi.

- Annak ellenére, hogy Damian Emlékvadász, eléggé megbízol benne –jegyezte meg halkan. – Csak őt engedted be a szobába. Amikor be akartam jönni, kitessékelt. Még ha csak nézéssel is, de kidobott a saját szobámból!

- Nem nyúlt az emlékeimhez este. Tudnék róla. Ha ellopott volna egyet, éreznék valami furcsa ürességet, mintha hiányozna valami. Nem érzek.

- De miért csak őt engedted be? –kérdezte. Tudtam, hogy ez alól már nem mászhatok ki. Nem tudom egy szóviccel kidumálni magam belőle.

- Nem tudom –feleltem őszintén. – Őt sem akartam beengedni. Addig nem, amíg meg nem nyugszom. De aztán…

- Hercegnőnek hívott, igen, hallottam. Ez valami becenév? Már becéz is téged? És te hagyod neki?

- Mi olyan rossz abban, ha becéz? –pirultam el ismét. – Inkább kedves…

- Ejha, te lány, igen elpuhultál Damian közelében. Nem ismerek rád! Emlékszem, amikor José egyszer angyalomnak hívott. Azt hittem kitöröd a karját, úgy hátrafeszítetted neki!

- Az más! José rámenős, nem ismeri a személyes tér kifejezést és már roppantul az idegeimre megy. Damian, ő… más. Mellette végre levehetem a páncélt, leomlott a fal és erre már szükségem volt.

Alkony hallgatott. Valószínűleg emésztette, amit eddig mondtam. Tudja, hogy van egy védőfalam. Azt is, hogyha valaki megpróbálja áttörni, továbbépítem. Hogy ott tartom a fájdalmat, amit anya halálakor éreztem. Hogy oda zártam el a mindig vidám énemet. Helyette pedig maradt a felszínen a közömbös, nyakra ugró, vérszomjas lány. Ahogy azt Damian már az elején megmondta.

- És? Mi volt utána? –kérdezte.

- Összefutottunk Hofferson asszonnyal –mondtam. Alkony elsápadt.

- És még életben vagytok?

- Igen. Bár úgy megszorította Dam kezét, hogy azt hittem, eltöri. De meg se nyikkant.

- Kemény fából faragták, ha nem piszkított a gatyájába már a puszta látványától –bólogatott nővérem. – Utána?

- Fogócskáztunk –emlékeztem vissza. Alkony felvonta a szemöldökét. – Igen, jól hallod! Fogócskáztunk. Adott tíz másodperc előnyt, hogy előbb érhessek a partra. De valahogy megelőzött. Szerintem repült.

- Az Emlékvadászok nem repülnek –emlékeztetett. – Tovább!

- Bocsánatot kért, amiért összeverekedett Joséval, de mondtam neki, hogy…

- Állj! Összeverekedett Joséval? –kérdezte tátott szájjal.

- Igen, össze. Csak mert Jo megtudta, hogy Dam randira hívott, én meg igent mondtam. És verekedtek. Nem tudtam szétszedni őket, így Damiannek lett egy szép monoklija, Josénak pedig állítása szerint csodálatosan néz ki a háta.

- A háta?

- Egyszer-kétszer nekivágta egy fának…

- Oké… Utána?

- Rákérdezett a korbácshegre –mondtam.

- Gondolom kitértél a válasz elől.

- Nem. Elmondtam neki.

- Na, szép! Mondom, kifordulsz önmagadból! Mindegy, nem is húzom fel magam rajta! –legyintett. – Tovább!

- Levette a pólóját.

Visszagondolva rá, ismét vörös lett a fejem. Alkonypírnak elkerekedtek a szemei.

- Levette a pólóját? –ismételte. Bólintottam. – Melege volt, vagy mi a Thor pörölye?!

- Erről nem beszélhetek, bocs –mondtam. Bár nem tettem ígéretet Damiannek, de nekem is rosszul esne, ha valaki beszélne másoknak a hegemről. Még ha az a testvére is.

- Mi az, hogy nem? Az ikertestvéred vagyok! Olyan, mintha magadnak mondanád el! –érvelt, de csak a fejemet ráztam. Végül Alkony feladta. – Oké, mindegy! De egy dolgot árulj el! Jól néz ki, ugye?

- Megvan az összes kockája, a többit képzeld hozzá.

- Ó, magasságos Odin! –kezdett olvadozni, de megint pofon vágtam a párnával.

- Hékás! Stoppolva! –jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

- Igenis, hercegnő! –tisztelgett gúnyolódva. Megint odalegyintettem a párnával.

- Ne hívj így!

- Jó, jó, csak fejezd be a párnapofozást! –kért. – Nos, levetkőzött, jól néz ki. Tovább!

- Elkezdtünk Tamaranról, a Kívülállókról meg a sárkányokról beszélni. Fáradt lettem, elaludtam. Innentől te is tudod.

- Hogyne. Komolyan mondom, úgy szorított magához, mintha a széltől is óvna! Egy pillanatra mind azt hittük, valami baj van. Aztán mondta, hogy csak elaludtál. De hozzáteszem, jéghideg voltál.

- Ja, fáztam is kint rendesen –emlékeztem vissza és a gondolatra megint kirázott a hideg. És ami legjobban meglepett, még tüsszentettem is.

- Hajnalom, nehogy megbetegedj itt nekem!

- Megbetegedni? Én? Alkony, soha nem voltam még beteg!

Tényleg nem. Egy nyavalyás náthám nem volt sose. Engem nem kellett ápolni, minden vírus messze elkerült. Inkább én voltam, aki ápolt másokat. Mert mindenki más minden hülyeséget elkapott. A náthától a lázon át mindent. És ki volt csak egészséges? Én. És Hablaty. Apa szerint jó immunrendszerünk van és ezt biztos az ő ágából örököltük, mert a nagyanyja se volt soha beteg. Szóval, csak nem most csattan rajtam tizennyolc évnyi betegség. Nem lenne szép és végképp nem örülnék neki. Nem mintha bármit számítana, hisz Damian ma megy el és…

- Magasságos Odin ott Asgardon! –pattantam ki az ágyból és azonnal felkaptam a csizmámat.

- Hé! Neked mi bajod van?!

- Ma mennek el! Oda kell érnem!

És már az ajtónál is voltam. Három lépéssel átszeltem a lépcsőt és ki is vetődtem volna a szabadba, ha apa nem szól rám.

- Hajnal, beszélhetnénk? –kérdezte.

- Nem lehetne később? –fordultam hozzá. Az asztalnál ült és valami papírokat rendezgetett.

- Most kellene.

- Ha a tegnap estéről van szó…

Ekkor meghallottam a kürtöt. A hajóindulást jelző kürtöt. Nem törődve azzal, hogy apa utánam kiabál, feltéptem az ajtót és rohanni kezdtem a dokk felé. Csak imádkozni tudtam, hogy még odaérek. Az embereket szinte fellöktem, úgy siettem. Oda kellett érnem. Hisz még el sem búcsúzott. Megígérte, hogy ma még látom! És nem szegné meg a szavát… igaz?

Elértem a kanyart, ami levisz a dokkhoz. Megálltam. Ez volt az a hely, ahol tegnap találkoztunk Hofferson asszonnyal. Ahonnan majdnem leestem. A tengerre néztem. A hajó már messze siklott a vízen. Elkéstem.

Az első érzelem, ami elöntött, az a szomorúság volt. A csalódottság. Hisz tudtam, valószínűleg soha nem látom újra… De ha mégis, Odin óvja meg! Végigsuhant rajtam a düh. Hogy lehettem ennyire naiv?! Hogy hihettem el bármit is, amit mondott? Dobbantottam egyet, a hajamba túrtam. Aztán a düh ürességbe torkollott. Űrt éreztem a mellkasomban. Mintha valaki kitépett volna belőlem egy jókora darabot. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Aztán még egy.

- Hogy lehettem ekkora idióta? –kérdeztem magamtól halkan.

- A kissé hiányos öltözékedre gondolsz, hercegnőm? Mert akkor én is ezt kérdezném –hallottam meg magam mögött egy hangot.

Szinte azonnal megperdültem. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Damiant. Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Újabb könnycsepp gördült le az arcomon. A fiú arckifejezése azonnal megváltozott. Pimasz mosolya eltűnt, helyét értetlen ábrázata vette át. Nem tudta elképzelni, mi bajom lehet. Odaléptem hozzá és átöleltem. Nem habozott, viszonozta a gesztust, védelmezően szorított magához. Éreztem a teste melegét. A szíve dobogását. Tudtam, hogy valós. Nem ment el. Nem késtem el. Az űr kezdett eltűnni. És mikor eltűnt… kitört mögüle a düh.

Elhúzódtam tőle, és ahogy csak az erőmből telt rávágtam a mellkasára. Lefogadom, nekem jobban fájt, mint neki, bár egyikünk sem mutatta semmi jelét a fájdalomnak. Damiant inkább megleptem. És ettől csak dühösebb lettem. Újra megütöttem. Újra és újra. Meg se kottyant neki, rezzenéstelenül tűrte.

- Akkora idióta vagy! –legyintettem ismét. Most kicsit feljebb találtam el, de ez akkor nem tűnt fel… két másodpercig, legalábbis.

Azonnal visszarántottam a kezem és a számhoz kaptam, mikor a feje oldalra fordult. Akkor esett le, hogy tényleg felpofoztam őt, méghozzá nem a legfinomabban. Egy hang nem tudta elhagyni a torkomat, így csak tátogtam, mint a partra vetett hal. De mikor rám nézett, nem dühöt láttam, ahogy vártam, hanem meglepettséget. Megdörzsölte a tenyerem nyomát (mert igen, egy szép, piros tenyérlenyomatot hagytam az arcán).

- Te aztán tudsz ütni! –ismerte el szórakozottan. Nem értettem, hogy találhatja ezt viccesnek. Én sem találtam ezt viccesnek, pedig szeretek pofonokat osztani. – De lennél szíves elárulni, hogy ezt miért kaptam?

Mivel megszólalni nem tudtam, így csak a víz felé néztem, egyenesen a hajóra. Mert az a Tamaranok hajója volt, nem a miénk. Damian követte a tekintetemet. Hunyorognia kellett, hogy láthassa a ponttá zsugorodott hajót, de azonnal megértette a helyzetet. Azt vártam, hogy szem forgatva közli velem, mekkora egy barom vagyok. Ez megtörtént, csak nem olyan durván, ahogy azt elképzeltem. Ugyanis Damian ellenkezést nem tűrve megfogta az államat és maga felé fordította a fejem. Rám mosolygott és megölelt. Én még mindig sokkhatásban álltam, hisz eszemben sem volt megpofozni, mégis megtettem. Dam megtámasztotta az állát a fejem búbján.

- Olyan kis buta vagy! –korholt finoman. – Tényleg ekkora taplónak néztél?

Nem válaszoltam, csak a mellényébe fúrtam az arcom. Kíváncsi voltam, ez vajon az-e, amit tegnap rám adott, hogy ne fázzak. Nos, a szaga alapján nem az volt. Hanem egy másik. De ez is épp olyan puha volt, és épp olyan erős, borsos-fahéjas illatot árasztott, mint az első – és mint Damian. Dam eltolt magától, két kezébe fogta az arcom. Nem néztem rá, egy nem is túl messze repülő sirály érdekesebbnek tűnt.

- Hajnal, nézz rám! –utasított, miközben hüvelykujjaival lassú köröket írt le szeplős, és valószínűleg paradicsom vörös orcámon. És igen, hatással volt rám. Utáltam, hogy hatással van rám. Nem akartam, hogy hatással legyen rám. Mégis ránéztem. Kék tekintete elkapta az enyémet, és mint eddig annyiszor, most sem menekülhettem. Egyszerre gyűlöltem és imádtam ezt az érzést. – Nem mennék el búcsú nélkül. Érted? Nem tudnálak csak úgy itt hagyni! Oké?

Bólintottam kettőt.

- Most pedig kapj magadra valamit, mert meg fogsz fázni! – parancsolta. Lenéztem. Egy ujjatlan, kék póló volt rajtam, egy nadrág és csizma. És nem fáztam. De mielőtt ezt vele is közöltem volna, tüsszentettem kettőt. Muszáj volt ellépnem Damiantől, mert ha nem teszem… nos, nem lett volna szép, na! – Egészségedre! Igazam van! –Értetlen nézésemre azonnal folytatta. – Mondtam, hogy megfázol, te pedig rátüsszentettél, vagyis igazam van.

- Ennek semmi értelme –ráztam a fejem.

- Attól még így van –rántott vállat.

- Damian! Segíts pakolni! –kiáltott valaki a tamarani hajó felől.

Egy férfi volt. Nagyjából apám korabeli. Fekete haját sisak takarta el. Szakálla befonva verte mellkasát. Nem volt tipikus viking kinézete. Vékonyabb volt és nem olyan vállas, mint egy északi viking. Medvebundát viselt, alatta valami furcsa, bőrszerű inggel. Barna nadrág, vékony csizma. Karján alkarvédők. Nem volt valami izomkolosszus, de nyeszlettnek sem tűnt. És mit ne mondjak, nem volt valami szimpatikus.

- Hívnak. Mennem kell! –sóhajtott Damian, majd adott egy puszit az arcomra. – Viszlát, Hajnalpír!

Ellépett mellettem, elindult a kikötő felé. Minden zsigerem utána akart menni, de nem tudtam megmozdulni. És még nem közöltem vele valami fontosat. Így megfordultam és utána szóltam.

- Damian! –Erre visszanézett rám. Odaszökkentem hozzá, intettem neki, hogy hajoljon lejjebb. Készségesen megtette. A füléhez hajoltam. – A legközelebbi viszont látásnál… kérem vissza az ellopott emlékeimet!

Nem remegett a hangom, mint ahogy azt vártam. Azt hittem, nehezebb lesz kimondani.

- És mekkora az esélye, hogy mi ketten még egyszer találkozunk? –kérdezett vissza halkan. Lélegzete csiklandozta a fülemet, amitől libabőrős lettem. Igaza volt. Mekkora esélye van? Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Hisz nem köttetett meg a szerződés, ez alapon nincs jogom kényem-kedvem szerit járni-kelni Tamaranon. Másrészt, nem lepte meg, hogy tudom a titkát. Ő ezzel tisztában van és nem fél attól, hogy elszólnám magam, hisz tud az én Kívülállóságomról is, amit felhasználhat ellenem bármikor. Amúgy sem árulnám el. Több becsület szorult belém annál. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Tenni fogok róla, hogy ne ez legyen az utolsó beszélgetésünk! Az összes istenre esküszöm! –mondtam határozottan.

- Jó –mosolygott rám elégedetten. Talán ez az önelégült mosolya fog hiányozni legkevésbé. Közelebb lépett, közvetlen elém. Az agyam reális fele azt súgta hátráljak, de meg sem hallottam. Damian keze a nyakamra csúszott. Azt hittem megcsókol. Vártam, hogy megcsókoljon. De helyette csak egy puszit adott a homlokomra. Viszont még ettől is végigfutott rajtam egy kellemes melegség és egy megmagyarázhatatlan adrenalin hullám. – Szeretem, mikor ilyen határozott vagy. És még mindig gyönyörű vagy, amikor elpirulsz –mondta. Ó, igen, vörös voltam, mint egy rák és tagadni sem tudtam. – Vigyázz magadra, hercegnőm! Le ne bukj nekem!

Ezzel távozott. Lassan kocogva indult el a dokk felé, mégis meglepően gyorsan leért. Egyenesen a férfihez ment, aki felszólt neki. Az ember Damian vállára tette a kezét, és mondott neki valamit. Nem hallgattam ki. Illetlenségnek tartottam hallgatózni. Amúgy sem rám tartozik.

Milyen jó kis tanáccsal búcsúzott, nem igaz? Vigyázzak magamra egy szigeten, ahol sárkányokat ölnek és Kívülállókat, ha találnak. És ne bukjak le? Rajta leszek, kösz!

- Azta! Hajnalom, ez mi volt? –kíváncsiskodott Eliza. Már csak ez hiányzott. Hátranéztem a vállam felett. Legjobb barátnőm a kanyarban állt, a sziklafalnak támaszkodva, majd mikor meglátta, hogy figyelem, odaszökkent mellém.

- Te hallgatóztál? –kértem számon összefonva mellem előtt a karjaimat.

- Nem. Nem hallottam semmit. Csak a puszira értem ide. De az olyaaan édes volt! –kezdett ugrándozni. Tény, Eliza volt a leghiperaktívabb személy, akit ismertem. – Csak azt nem értem, miért nem csókolt meg? Csókot vártam. Búcsúcsókot.

- Hát én is –vallottam be, mielőtt fékezhettem volna a nyelvem. Liz felemás szemei felcsillantak.

- Jó Odin odafent! Megcsókolt a randin, igaz?

- Nem! Miért hiszitek azt, hogy, csak mert egyszer randiztunk, máris csókolózunk? Egek! –sóhajtottam.

- Akkor nem volt csók?

- Nem!

- Oké, felfogtam. De nagyon nem ér, hogy mindig neked jutnak a jó pasik! Nekem nem hagysz egyet sem! –duzzogta.

Felnevettem. Sosem voltam az a fajta lány, aki kettőt pislantott és a fiúk a lábai előtt hevertek. Én inkább a kettőt pislantok, és már hátrálnak is fajta vagyok. És ez így van rendjén. Liza? Ő hajszolta a szerelmet. Mindene megvan, ami kell. Okos, szép, jól harcol és vicces is. A hibája a túlzott hiperaktivitás és a menthetetlen féltékenysége. Ez meg is mutatkozott, amikor összejött Joséval. Igen, a legjobb barátnőm és a haverom összejöttek és én voltam a harmadik kerék. Nem esett valami jól, de örültem nekik, tényleg. Aztán a srác két hét múlva dobta. Méghozzá miattam. Jo közölte Lizával, hogy nem őt szereti, hanem engem. És tudniillik Lizről, ő nagyon érzékeny az ilyenekre. Emlékszem, két hónapig nem szólt hozzám. Aztán bevallotta, hogy talán mégsem Jo volt az igazi. Azóta felhagyott a kergetéssel, de még mindig jól esik neki, ha a fiúk figyelnek rá.

- Drágám, én mindet meghagyom neked! –tettem a vállára a kezem.

- Őt is? –pillantott le a hajóra. Követtem a tekintetét. Damiant nézte, ahogy hajóra segít pakolni annak a férfinek. Épp egy nehéznek tűnő ládát emelt fel úgy, mintha pehelykönnyű lenne. Az izmai megfeszültek. Nagyon sok erőre volt szükségem, hogy felhagyjak a bámulásával. Elizára néztem.

- Őt speciel nem! –jelentettem ki. – Alkonynak is megmondtam. Stoppolva!

- Amúgy sem érne semmit, ha próbálkoznék. Látszik, hogy beléd van habarodva! Egy pillanat alatt az ujjad köré csavartad.

- Pedig olyan bunkó voltam, amilyen csak lenni tudtam –sóhajtottam.

- Mégis magadhoz vonzottad. Nem bánod, igaz? –bökött oldalba. Félreütöttem a kezét.

- Nem igazán. Egész jó randink volt.

- Szóóóval, ő a pasid most.

- Ő nem a pasim! Nem járunk, csak egy randin voltunk!

- Akkor is!

Tüsszentettem.

- Egs! Te beteg leszel?

- Nem leszek beteg! –törölgettem az orromat.

Ekkor megdörrent az ég. Felkaptam a fejem. Fájdalom nyilallt a lábamba, a korbácshegbe, de akkora, hogy meg kellett kapaszkodnom Elizába. Ő persze azonnal tudta, miről van szó.

- Egek, vihar lesz, ugye?
- Nem kicsi –pillantottam a Pokolszirt-kapu felől közeledő fekete felhők irányába. Újabb dörgés, de ezúttal társult hozzá egy nem túl biztató villámlás is. Nem hóviharfelhők voltak, amiket már megszoktam. Esőszagot éreztem. És egy igazi, nagy vihart, aminek ez csak egy előjátéka lesz.