31. Végjáték

Sziasztok! :D

Megérkeztem a folytatással! :)

FIGYELMEZTETÉS: ki fogtok akadni, ha eddig még nem esett le nektek az, amit a végére írtam! Elkezdem ásni a síromat...

Kellemes olvasást! :)

Elérkezett a nap. Igen, megint. Csakhogy ez most tényleg A nap volt. Ma kellett szembeszállnom Alzirával.

Apa tanácskozása a vénekkel és a falu felsőbb rétegével nem volt fenékig tejfel. Egyenesen fel voltak háborodva, persze visszafogottan, hisz mégiscsak a törzsfőnökkel beszéltek. Nagyon ellenükre volt a dolog. De apa végül tüskét hagyott bennük.

- Tényleg hagyjuk, hogy a taknyos tamaraniak azt higgyék, hogy a lányom semmirekellő?! Nem! Hajnalpír csak többre képes, mint mások! –mondta apa. És ez… meggyőzte őket.

Így történt az, hogy aznap ott álltam az Aréna bejáratánál. Semmi különös páncélzatot nem viseltem. Felesleges volt. Ha tüzet okád, nem égek meg. Ha a karmaival csap felém, vagy a fogaival kap irányomba, akkor meg már úgyis mindegy. De tudtam, hogy ezek egyike sem fog megtörténni. Nala biztosított róla, hogy Alzira megkapta az üzenetet. Már csak magának a tervnek kellett jól sikerülnie. Ez viszont kétséges volt.

Egy egyszerű zöldes színű felső, barna bőrnadrág és barna csizma volt rajtam. A nadrág térdére vaskorongokat erősítettem egy tartalék ötlethez hűen. Ha Zira netán elszámolná a lövéseit, csak csúszok egyet a kövön és a szikrák már robbantanak is.

Egyre nagyobb tömeg gyűlt az Aréna köré. Amikor megtudták, hogy mégis kiállok harcolni, méghozzá a fehér Éjfúria ellen, az egész falu zsongott a kíváncsiságtól és a büszkeségtől. Bélhangos már csak így hívta Alzirát – fehér Éjfúria. Azóta nem jöttem rá, honnan jött neki az ötlet.

Féltem-e? Ha most vikingesen viselkednék, mondanám, hogy ez nevetséges, egy viking sosem fél, nem sír, nem érez fájdalmat. De az igazat megvallva, rettegtem. Tudtam, hogy ha ez rosszul sül el, végem van. Mindannyiunknak vége van. Persze, nem lett volna olyan ég, amiért beárultam volna Alkonyt és a többieket. Inkább én szenvednék el minden büntetést, de őket sosem adnám fel. Még Damiant sem, pedig nagyon haragszom rá. Igen, még mindig. Ez a düh, ez a megszégyenítő érzés, ez a fájdalom nem tűnik el nyom nélkül. Sosem fog…

A tervek egészen eddig a pontig tökéletesen haladtak. Alkony összepakolta nekem a legszükségesebb dolgokat, Liza szerzett egy kis pénzt is a biztonság kedvéért. Nem kérdeztem meg, honnan. Damian segített Hablatynak a nyereg elkészítésében. Nem láttam még, de tudtam, ami az öcsém kezei közül kerül ki, az csakis mestermunka lehet. Josénak most lesz fontos dolga: neki kell kiengednie a Cipzárhátat a megfelelő időben.

És a tömeg növekedésével párhuzamosan nőtt a félelmem is. Mi lesz, ha elszúrom? Ha Alzira mégsem kapta meg az üzenetet és azt hiszi, hogy elárultam? A legrosszabbtól tartottam.

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállamat. Hátrakaptam a tekintetem. Egy kék szempár nézett le rám.

- Érzem, hogy félsz –jegyezte meg. – Felesleges. Sikerülni fog.

- És ha nem? –kérdeztem kissé remegő hangon.

- Fog. Higgy nekem. Én hiszek benned. Mindannyian hiszünk –biccentett Damian a Cipzárhát ketrecét nyitó karnál ácsorgó csapatunkra. Hablaty és Alkony épp akkor indult el balra, Elizával a nyomukban. Nala balra ment. José pedig ott maradt, a vasrácsra támaszkodott és várt.

- Azok után, amit tegnap a fejedhez vágtam? –suttogtam.

- Teljesen jogos volt –mondta. Hitetlenkedve pillantottam rá. Tényleg kimondta? A nagy Damian Rossy elismerte, hogy jogosan akadtam ki? – Én sem bíznék magamban. Néha tényleg nem is bízok… De benned igen. Hiszek benned és tudom, hogy sikerülni fog.

- Ha elszúrom, végünk van…

- Ha így állsz neki, el is fogod. Lazulj el kicsit –fogta meg a vállaimat. Mintha épp egy nehéz küzdelemre felkészítő mester lett volna. Meglepett, mikor finoman masszírozni kezdte, ezzel próbálva oldani a bennem felgyülemlett feszültséget. Először kicsit zavart, de aztán rájöttem, hogy ez felettébb kellemes. Pontosan eltalálta azokat a pontokat, ahol a csomók voltak. Felsóhajtottam. – Jobb már? –suttogta. Mikor megéreztem a leheletét közvetlen a fülemnél, kirázott a hideg.

- Kicsit jobbra… –mondtam halkan. Ő teljesítette a kérésem. Így ment ez egy teljes percig, majd a tömeg morajlani kezdett. Felpattantak a szemeim. Észre sem vettem, hogy lehunytam őket. Körbenéztem. Tudtam, mi következik. Kezdünk…

- Légy jó, hercegnőm! Ha minden jól sikerül, még találkozunk! –hajolt le és egy puszit nyomott az egyetlen általa megtalált szabad bőrfelületre, ami a nyakam volt. Végigfutott rajtam a bizsergés, a tűz és a jég egyszerre szurkált minden ponton, de leginkább ott, ahová a puszit kaptam. És mire megfordultam volna, hogy orrba vághassam, már nem volt ott. Eltűnt…

Hirtelen tapsvihar kerekedett a nézőtéren. A görcs visszatért a hasamba, az összes feszültségemmel együtt. Most egy nagy dolog veszi kezdetét, amivel megpecsételem a jövőmet. Hisz nem térhetek vissza. Ma meghalok a népem szemében. Emlékké válok. Egy fájdalmas emlékké.

- Mindannyian ismeritek a lányomat –kezdett bele apám a beszédébe. Hangja mennydörgő volt, és tudtam, hogy mindenki hallja, még az is, aki a legtávolabb van. – Mind tudjátok, hogy az anyjára hasonlít. Ha valaki pár hete azt mondta volna nekem, hogy Hajnalpír megnyeri és elvállalja a sárkányölést, hajóhoz kötöttem volna és vízre bocsájtottam volna azzal, hogy megőrült, ezt ti is tudjátok! –kiáltotta, mire mindenki felnevetett. Apa hagyta kacagni őket, majd intett – azonnal csend lett. Egy fokkal finomabb hangon folytatta. – De megtörtént. És senki sem olyan meglepett és büszke, mint most én! A lányomból végre viking lesz! Mától közénk fog tartozni! –mennydörögte.

A szívembe markolt vele. Egy pillanatra megingott a hitem abban, hogy helyesen cselekszem. Hogy jó döntést hoztam. Hogy tényleg el kell mennem. De visszarázódtam. Meg kell mentenem Alzirát. Nem hagyhatom pont itt meghalni. Sőt, sehogy sem hagyhatom! El kell tűnnöm. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha ma meghalok az Arénában. Ha mindenki halottnak hisz. Szabadságra vágytam. És nagyon reméltem, hogy ezzel végre megkaphatom.

Lassan beballagtam az Arénába. Hallottam a vasrács nehéz nyikorgását és a puffanást, mikor földet ért és bezárult. A fegyvertartóhoz mentem és felkaptam egy pajzsot. Kardra nem volt szükségem, apa megengedte, hogy a sajátomat használjam. Elő is rántottam a hüvelyéből. Felpillantottam apára, aki akkor már a neki kikészített főnöki székben ült, majd bólintottam.

Meghúztak egy kart, kinyílt a kapu. Egy pillanatig néma csendbe temetkezett mindenki. Hallani véltem a lélegzetvételeket. Aztán Alzira kisétált. Ahogy egyre kijjebb ért, úgy kezdett el a tömeg egyre hangosabban morajlani. A sárkány emelt fővel, méltóságteljesen lépkedett. Úgy nézett körbe az embereken, mint egy királynő. Felsőbbrendűen, tekintélyesen, megrendíthetetlenül. Aztán rám pillantott. Alig észrevehetően kacsintott, de tartotta királynői ábrázatát.

:Kész vagy?:, kérdezte. Az istenek áldása volt újra hallani a hangját. Ajkaim megremegtek, majd halványan elmosolyodtam.

„Szórakoztassuk a népet!”, küldtem neki a gondolatmenetet. Zira gonoszan megnyalta a szája szélét, majd kimérten kerülgetni kezdett. Követtem minden mozdulatát. Ő is az enyéimet. Főleg, mikor én is elkezdtem körözni. Pár kör erejéig csak kerülgettük egymást. Aztán a tömeg kezdett unatkozni, és ennek hangot is adtak.

- Gyerünk, Hajnal, végezz vele! –jött egyik oldalról.

- Öld meg!

- Végezz a gyíkkal!

:Az egyik most tényleg gyíknak nevezett?!:, pillantott a nézők felé dühösen.

„Koncentrálj, Zira!”, szóltam rá.

:D-de ez felháborító!:, sziszegte, majd egy kisebb bombát lőtt a tömegbe. Az emberek ijedten ugrottak szét. A hó rátapadt a vasrácsra, majd megolvadt. Pár csepp lecsöpögött, de a bomba azonnal megfagyott és meggyulladt. Úgy marta át a vasat, akár a sav. Ledermedtem. Oké, erre nem számítottam. Viszont nagyon jó ötletem támadt tőle. Jobb, mint az eredeti. És merőben hatásosabb is.

- Mi lenne, ha végre rám figyelnél, te mihaszna szárnyas gőte?! –szóltam rá fennhangon. Alzira királynős sértődöttséggel fordult felém, fújtatott egyet.

:Hogy mondtad?:

„Jaj, Zira, ne már! Színjáték!”

:Tudom! De ez most fájt!:, közölte és felém lőtt egy hóbombát. Felemeltem a pajzsot, pontosan azt találta el. Azonnal elhajítottam. Azok után, amit a vassal művelt, el sem mertem képzelni, mit tehet egy egyszerű fapajzzsal. De semmi sem történt. A hó elolvadt ugyan, de nem fagyott jéggé és nem gyulladt meg. Egyszerűen csak volt.

Alzira felém ugrott, én pedig oldalra vetődtem. A tömeg halkan zsongott.

„Hány lövésed van?”

:Jelenleg? Lövésfüggő. Gyulladóból már csak öt. Sima hóbomba pedig… jó pár.:

„Lövöldözz meg sima bombákkal. A gyulladó lövéseidre szükségem van.”

:Mire készülsz?:, kérdezte, miközben felém lőtt. Az utolsó pillanatban hajoltam el előle.

Elmondtam neki a felettébb őrült tervemet. Mit kaptam válaszul?

:Őrült vagy! Ez tetszik! De azt hiszem, ez most kicsit fájni fog!:, figyelmeztetett.

Zira rám ugrott, a földre tepert. Talán direkt, talán véletlenül, de felsértette a karomat a karmával. Én finoman visszavágtam neki azzal, hogy érezhetően, de a lehető legfinomabban az orrára vágtam a kardommal. Alzira félreugrott, méterekre tőlem. Mancsával az orrát piszkálta. Én hátrébb kúsztam, és felálltam. A karomra néztem. Enyhén vérzett, és csípett.

- Dög! –sziszegtem rá. Fújtatott rám, nagyon csúnyán nézett, és egy rémisztő pillanatra egyenesen megijedtem tőle.

„Jól vagy?”, kérdeztem gondolatban.

:Megmaradok.:, felelte lágyan. Meg kell mondanom, egy pillanatra elhittem, hogy mérges rám. Ez a sárkány egy kiváló színész. És úgy éreztem, ezt többször is tapasztalni fogom még. Legalábbis, nagyon reméltem.

Zira lőtt. Bombázott engem pár hóbombával, hogy ne essen komolyabb bajom. Ezt percekig játszottuk. Alzira hat sima bombát lőtt felém. Az egyik hóbomba el is talált, hátrarepített, de nem lett tőle semmi bajom. Láttam az embereken, hogy türelmetlenkednek. Én nem jutottam közelebb Zirához. És csodálkoztak, hogy még nem fogyott ki a lövésekből.

Egymással szemben álltunk, mikor rákérdeztem:

„Kezdődhet a főattrakció?”

Gonosz hüllőmosolyra húzta a száját.

:Naná! A lövésem készen áll!:

Felpillantottam a nézőtérre. José pont velem szemben állt és minden mozdulatomat figyelte. Biccentett, elég aprót ahhoz, hogy csak nekem tűnhessen fel. Jelezte, hogy készen áll. Alzira hallhatóan elkezdte gyűjteni a gázt egy lövésre. A hang betöltötte a teret, elnyomta a zsibongó emberek hangját. Szájában láttam gyűlni a lila, de vöröses árnyalatú fényt. Majd a sárkány lőtt. De nem rám. Hanem fel az égbe. A bomba kisuhant a rácsok között. Süvítve szelte a levegőt. Mindenki azt figyelte. Senki sem vette észre José ügyködését.

A fiú ugyanis meghúzta a kart és eltűnt onnan. A magasban robbanó bomba hangja elnyomta a kapu kicsapódásának hangját. Az Arénát pillanatok alatt ellepte a gáz. És ez nem tűnt fel senkinek. Ámuldozva figyelték, ahogy a vörös-lila lánggal égő jégdarabok zuhanni kezdenek, mint a hullócsillagok.

Mindeközben Alzira leadott egy dupla lövést a gyulladósból a láncokra. A legelső mellettiekre. Keletkezett ott egy elég nagy lyuk, ami még nem volt túl szembetűnő. A vikingek el voltak foglalva a műsorral.

Két másodpercem volt odarohanni Alzirához a füst lepte Arénában. Meg is találtam. Átöleltem a nyakát. Könnyek csípték a szememet, egy pillanatra a nyakába fúrtam az arcom, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Dorombolva fogadta.

- Annyira aggódtam érted!

:Én is érted. Sajnálom, hogy ledobtalak!:

- Ezt majd később, jó? Szökni kell!

Felpattantam a hátára. Éppen időben. Az első jégdarabok ráestek a vasrácsra. A magnézium erősségű láng szétmarta a vasat. Nyikorogva lazult meg. Alzira elrugaszkodott és kiröppent a zöld Cipzárhát-gázból, mielőtt az felrobbant volna. Ugyanis a jégdarabot több száz másik követte. Hallottam a vas nyikorgását, az emberek rémült kiáltozását és meghökkenését. Üvöltéseket. Apámat, ahogy a nevemet kiáltja. Majd a vasrács megadó sikolyát. Az zuhant, becsapódott az Aréna közepén. De mi már szálltunk.

Annak ellenére, hogy nem ültem valami stabilan a hátán, éreztem a szabadság ízét. Tagadhatatlanul jól esett. Mintha egy éhezőnek adtak volna ételt. Egy szinte kiszáradt embernek vizet. Egy pillanatra elhittem, hogy sikerült. Hogy akadálytalanul végre nekem is összejöhet valami. Hogy megtettem, hogy megtettük. Hogy most már minden rendben lesz. Hogy ránk vár a világ. Tényleg elhittem. Mit ne mondjak… naiv voltam… és figyelmetlen.

Ugyanis amikor már éppen kezdtem élvezni az egész repülést, mikor épp elhittem, hogy sikerült, éles károgás csapta meg a fülem. Mintha varjak lettek volna. Csakhogy ez sokkal élesebb volt. Hátranéztem. Megfagyott bennem a vér.

„Ekkora balszerencsém nem lehet!”

- Baj van! –szóltam.

:Látom!:, szólalt meg, majd begyorsított. Muszáj volt erősebben fognom, hogy ne csússzak le.

Egy dologgal nem számoltam: Frodi rohadt sárkányvadász sólymaival. Ugyanis a dögök utánunk eredtek és valószínűleg a nyavalyás gazdájuk küldte őket utánam. Vagyis Alzira után. Meglepően gyorsan repültek, két oldalról közrefogtak minket. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Óvatosan közelítették meg Zirát. A kisebbik –ami nem is olyan régen megtámadta Alzirát–, számomra rettentő furcsa hangon kommunikált a társával. A nagyobb nem hallgatott az intő szóra, Hófúriám alá repült, hogy alulról támadja meg. Zira viszont lehajtotta a fejét és rálőtt. A hóbomba a hátát találta el, a tollai pedig összefagytak, s mivel ez az összefagyás éppen a szárnyai között volt, merőben lelassította a madarat. Viszont addig nem figyeltünk a másikra.

A madár egyenesen, teljes erővel nekiment Alzirának. Ő elveszítette az egyensúlyát, a szárnya behajlott a sólyom tömegétől. Zuhanni kezdtünk. Akkor a szabadság- és győzelemérzetem szertefoszlott. Mivel nem tudtam miben megkapaszkodni, a zuhanás alatt elváltam Alzirától.

A fák közé csapódtunk mindketten. Az ágak felsértették a karomat, de viszonylag tompították az esésemet.  A karomba fájdalom hasított, mikor becsapódtam, de még mindig elviselhetőbb volt, mint az ezelőtti ugyanilyen esésem. Hallottam a madár hangját és Zira üvöltését. Valami nem stimmelt. Valami itt nagyon nem lesz jó.

A kardom keresése nélkül indultam el a hang irányában, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Éreztem, hogy baj van. Tudtam, hogy valami nagy rossz fog történni.

„Oda kell érnem! Oda kell érnem!”

És odaértem.

Megvetettem a lábam, majdnem előrebuktam. Egy pillanatra azt hittem, tényleg orra bukom, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Felnéztem. Könnyek kezdték marni a szemem a látványtól.

Az egyik sólyom Alzira hátát karmolta, amíg ő a másikat próbálta lefogni. A madarakat hó borította néhány helyen, Alzirát pedig karmolások és csípések tarkították. Hogy tudták ezt tenni vele ilyen rövid idő alatt? Épp megindultam, hogy segítsek, és ha kell, két kézzel szedjem szét azokat a dögöket, mikor egy sárkány vágódott ki a bokrok közül, és a sólyomra ugrott, lesodorva őt Zira hátáról. Megtorpantam.

Az idegen sárkány elkapta a madár nyakát. Amaz nagyon küzdött, de tudtam s úgy hiszem ő is tudta, hogy már semmi esélye sincs. A sólyom elernyedt a sárkány végzetes állkapcsa között. A hüllő egy egyszerű mozdulattal félrehajította a madár holttestét. Alzira és a másik sólyom (na, és persze én) annyira meglepődtek, hogy el is feledkeztek egymásról. A madár tért észhez először. Valahogy lelökte magáról Hófúriámat, majd nagy nehezen felszállt és amilyen gyorsan csak tudott, elsietett.

Mindhárman lihegtünk, és ettől rosszul éreztem magam. Nem én vívtam harcot az életemért az előbb, hanem ők. Azonnal Alzirához szaladtam, átöleltem a nyakát. Ő dorombolva bújt hozzám.

:Nem esett bajod?:

- Semmi bajom. Neked viszont annál több –húzódtam el tőle, majd vizsgálni kezdtem a sérüléseit. Ő azonban ellépett tőlem.

:Semmi bajom, Hajnal. Majd begyógyul.:, mondta, majd elnézett mellettem. Megfordultam.

Alzira a sárkányt figyelte, aki segített neki. Sőt, aki megmentette az életét. Eddig nem volt alkalmam jobban megfigyelni, mert rettentő gyorsan mozgott, most viszont szemügyre vettem a hüllőt. Fúriaszerű volt. Ugyanaz a pofaforma, mandulavágású szem, test. De mégis merőben eltért tőlük. Ez a sárkány sárga volt. Kellemes mustársárga színű pikkelyei olyanok voltak, mint a sivatag. A legapróbb mozdulatától csillogni kezdtek. Fején fekete taréj húzódott. Szemei olyan zöldek voltak, mint egy sárkányfű mező, és a körülöttük húzódó sötét minta csak jobban kiemelte őket. Ami viszont leginkább szembetűnő volt, az az, hogy a szárnyai hajlatán lévő hatalmas, éjfekete karmokon támaszkodott, akár egy Szörnyen Nagy Rémség. Nem voltak mellső lábai. A hátsókon viszont szembetűntek a szintúgy fekete karmok. Mustársárga farka végén, a farok redőkön fekete csíkok futottak. Türelmesen megvárta, amíg rá figyelünk. Erőteljes, vad és tiszteletet parancsoló megjelenése volt. Késztetést éreztem, hogy térdet hajtsak előtte, de nem tettem. Alzira viszont igen. Törzset hajtott neki, szinte már behódolt, mintha a sárkány valami alfa lenne. Talán az is volt.

A sárkány rám nézett. Zöld szemei mintha felvillantak volna, a zöld színt kék váltotta volna fel, majd visszaváltott zöldre. Olyan volt, mint egy démon. Vagy egy ördög. Volt benne valami felettébb rémisztő. Úgy éreztem, nem félne megölni. Gyorsan tenné, és nem hagyna nyomot. Láttam, hogy egy gyilkos rejtőzik benne. De én nem féltem tőle. Nem tudtam félni tőle.

Egy lépést közelítettem felé. Nem morgott, nem sziszegett, csak figyelmeztetésül megmutatta tökéletes, hófehér, tűhegyes fogsorát, amitől inkább meggondoltam magam a közeledéssel kapcsolatban.

- Köszönöm! –suttogtam neki távolabbról. A Fúria abbahagyta a vicsorgást. A szája széle mintha mosolyra húzódott volna. Biccentett egyet, majd Alzirának is, aki időközben felállt, és egy ugrással a levegőbe emelkedett és eltűnt. Egy kis ideig csak néztem utána. Volt benne valami ismerős. Nem tudtam micsoda. Csak egy érzés. - Ki volt ez? –kérdeztem Zirát. Ő lehűlve nézett a sárkány után.

:A Káoszfúria.:, felelte.

Lefagytam. A Káoszfúriát egész eddig csak egy legendának hittem. Úgy tartják róla, hogy ott volt a kezdeteknél, amikor Xypia megteremtette Fantáziát. Hogy róla és a Harmóniafúriáról mintázta a többi Fúriát. Hogy ő a legveszélyesebb lény a világon. Egyszer látta emberi szem, az is a nagy csatánál volt, mikor az istenek „meghaltak”. Azóta és azelőtt soha senki. Az emberek abban sem voltak biztosak, hogy tényleg létezik. Erre most megjelent itt, és megmentette Alzirát. Megmentett mindkettőnket.

- Hűha… –Csak ennyit tudtam kinyögni.

:És nem ez a legdurvább…:

Kérdőn pillantottam rá.

- Zira…? Mi a baj?

A Hófúria rám nézett. Sosem volt még ilyen halálosan komoly a pillantása.

:Hajnal… bors és fahéj illata volt.: