30. Tervek hálójában

Sziasztok! :D

Igen, igen, megjöttem, sajnálom a késésért, de számlálhatatlan dolgozatot írtam előző héten, csak kapkodtam a fejem, hogy mi, hogyan, mikor. És ugyebár... khm... feltartottak :P

De most itt vagyok! :)

Remélem tetszeni fog nektek! Kellemes olvasást! :)

Rettenetesen aludtam. Minden porcikám fájt, egyrészt a robbanás, másrészt az esés miatt. Mint kiderült ugyanis, tele voltam kék-lila foltokkal szinte mindenhol. Egész addig nem fájtak, amíg meg nem tudtam, hogy vannak. Utána egyszerűen sem ülni, sem feküdni, sem állni nem voltam képes. Két napot töltöttem otthon az ágyhoz kötözve, mire, ahogy Damian is mondta, teljesen rendbejöttem. Ha aludtam is valamit, akkor úgymond álomba sírtam magam. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, ami történt.

Apa nem mert a közelembe jönni. Egyszer próbálkozott meg vele, leüvöltöttem a fejét, hogy még mindig haragszom rá és hagyjon békén. El is került.

Mikor harmadnap már lábra tudtam állni, még ha kicsit bicegve is, de első utam az Arénához vezetett. Nagyon sokáig csak álltam ott, néztem át a láncrácson az üres, kihalt, itt-ott koromnyomos térbe. Néha hallottam, hogy Zira üvöltözik, robbantgat, a többi sárkány sziszeg rá, hogy fejezze be, mert felesleges. De beszélni nem tudtam vele. Mintha a vaskapu teljes mértékben elzárt volna tőle. És ezt utáltam.

És persze nem tudtam csak úgy leszambázni az Arénába, kiengedni és eltiplizni vele messze innen. A kapukat négyórás váltásban őrök védték, mióta csak Alzirát bezárták. Egy személyt engedtek be: aki etette a sárkányokat.

Igen, az volt a tervem, hogy amint kiszabadítom Alzirát, ő és én elhúzunk a szigetről, méghozzá a lehető legmesszebb. Igen, tudtam, mit kockáztatok. Hisz itt van nekem Alkony és Hablaty, Liza és jobb napokon José. De mi másom van? Semmim. Zirán kívül semmim. És őt egyszerűen nem volt szívem elengedni. Az, hogy bezárva tartották, már egy jókora darabot hasított ki belőlem, el nem mertem képzelni, mi lenne, ha soha többé nem láthatnám. Vagyis de, tudtam: belepusztulnék.

Nagyon nehezemre esett eltávolodnom az Aréna közeléből. Oda húzott a bennem tátongó űr. Rosszabb volt ez mindennél. Tehetetlennek éreztem magam. Mintha engem vertek volna láncra és hurcoltak volna el egy ketrecbe. Rémes érzés volt. Akkor mit érezhet Zira, aki világéletében szabad volt? Akit nem veszélyeztettek a láncok és ketrecek? És ezektől a gondolatoktól csak rosszabbul éreztem magam.

Egyenesen a Nagy Terembe mentem ebédelni. Az elmúlt napokban először éreztem magam éhesnek. Eddig Alkony kényszerítette belém az ételt, de most tényleg megéheztem. Lehajtott fejjel sétáltam el a hatalmas ajtókig. Nyikorgó hangot hallatott, mikor kinyitottam, de a bent lévők egyike sem figyelt fel rám. Semmibe vettek, ezt pedig most nagyra értékeltem. Megkerestem a terem legtávolabbi, legelszigeteltebb, legmagányosabb sarkát, ahol asztal volt és miután kerítettem egy kis kaját, letelepedtem.

Kedvetlenül ettem a csirkecombot, ameddig el nem értem a feléig. Akkor félretoltam. Elment az étvágyam. Egyszerűen csak úgy magától. A gondolattól, hogy én itt eszek, amíg Zira valószínűleg éhezik…

- Te magadtól ettél valamit? Csoda történt? –hallottam meg Alkony hangját. Nővérem letelepedett mellém. Vörös haját átvetette a válla felett, kissé félredöntött fejjel figyelt. Mosolya lassan elhalványult, mikor észrevette, hogy nem nevetek. – Ej, de búskomor vagy ma. Hová tűntél? Meglepően gyorsan eltűntél otthonról, amint észrevetted, hogy tudsz menni.

- Elmentem az Arénához –suttogtam. – Ha nem lennének ott az őrök, vagy ha nem lennék ilyen rossz passzban, Alzira és én már nem lennénk itt…

Alkonypír elkomorult.

- Kitalálunk valamit! –nyugtatott. – Nem kell azonnal a szökésre gondolni.

- Máson sem jár az eszem, minthogy hogy tehettem ki ennek Alzirát? Én…

- Nem a te hibád, Hajnal –simította meg a hátamat.

- De igen. Ha én nem vagyok, ő sem lenne bezárva. Az egész az én hibám. Jóvá akarom tenni. Jóvá fogom tenni! –határoztam el. Igenis jóvá teszem. Kiszabadítom és eltűnünk innen. Csak ő és én. Ketten az ismeretlenbe, ketten a világ ellen.

Felálltam, és már sokkal határozottabban elindultam a műhely felé. Hablatyra szükségem lesz. És Alkonyra is. Kérnem sem kellett, vöröske nővérem szótlanul követett. Nem voltam olyan gyors, Alkony mégis loholt utánam. Pedig aztán fénykoromban – igen, ez tisztára úgy hangzott, mintha öreg lennék…

Konkrétan betörtem a műhelybe. Szerencsére Bélhangos házon kívül volt, így nyugodtan lehetett beszélgetni erről az igen kényes témáról. Egyenesen Hablatyhoz sétáltam, aki egy kardot élezett. Mellény helyett bőrkötény volt rajta. Hamar észrevett, félretette a pallost, minden figyelmét rám szentelte.

- Miben segíthetek? –kérdezte.

- Kell egy terv! –jelentettem ki. – És mivel te vagy a két lábon járó ötletgazda, szükségem van rád! És rád is! –fordultam Alkonyhoz, aki akkor ért be. Viszont hozott vendéget is: Lizát. Akkor mindenkinek tudtam örülni. – Liza, rád is szükségem van, mert egyszerűen ötletem sincs!

- Miért, mire készülsz? –érdeklődte Eliza.

- Igen, ezt jó lenne tudni –bólintott Hablaty.

- Kiszabadítjuk Alzirát! –jelentettem ki. Ők hárman összenéztek, majd mindannyian gondosan körbepásztáztak, hogy biztosan nem-e hallgat ki minket senki. Csak utána válaszoltak.

- Hajnal, tudom, hogy kétségbeesetten próbálsz megoldást találni. Tudom, hogy úgy érzed, hogy ez a te hibád, de… –kezdte Alkony, de közbevágtam.

- Az én hibám és rendbe fogom hozni! –makacsoltam meg magam. – De egyedül nem fog menni. Segítsetek nekem! Könyörgöm! Én… nem bírom elviselni, hogy Zira…

- Hajnal, semmi baj, figyelj rám! –nézett a szemembe Hablaty. – Nem tudom pontosan, hogy most mit érzel, de sejtem. Én sem tudnék nyugton maradni, ha Fogatlan lenne oda bezárva.

- Ki az a Fogatlan? –kérdezte egyszerre Alkony és Eliza. Hablaty rájuk kapta a tekintetét.

- F-fogatlant mondtam? –kérdezett vissza. A lányok bólintottak. Nem értettem mitől fél. Hisz csak Alkony volt az, és Liza. Hablaty pedig tudott Liz felemásságáról. Ez lassan neki is leesett. Öcsém felsóhajtott. – Fogatlan egy Éjfúria.

Mindketten nagyot néztek.

- E-egy Éjfúria? –kérdezte Eliza. – Azt ne mondd, hogy te meg egy Éjfúriát rejtegetsz egy titkos barlangban, mert menten kifutok a világból!

- Igazából egy medencében –javította ki. – De csak azért, mert hiányzik az egyik farokredője, nem tud egyedül repülni.­

Síri csend telepedett ránk. Láttam a lányokon, hogy próbálják felfogni. Alkony szólalt meg először.

- Van egy röpképtelen Éjfúriád… És Fogatlannak nevezted el…

- Igen, valahogy úgy. De velem tud repülni. Készítettem neki egy műfarkat, amivel…

És Hablaty elkezdte magyarázni a farokredő működését és az azzal kapcsolatos részleteket. Nővérem és legjobb barátnőm egyenesen itták a szavait, Hablaty pedig élvezte ezt a figyelmet. Én viszont nem figyeltem rá. Elmerengtem azon, mit is tehetnék.

Hiszen Alzira be volt zárva egy sárkánybiztos fogdába, le az Aréna egy sötét sarkába. Az ajtók nehezen nyithatóak, legtöbbször két embert igényelnek. És ott vannak most az őrök is. Soha nem hagyják felügyelet nélkül az Arénát, mióta Zira le van zárva. És éhes. És magányos. És ez fáj. Emiatt a fájdalom miatt pedig nem tudtam jó, használható ötletekkel előállni. Mindegyik kész öngyilkosság lett volna. Kivitelezhetetlenek. Főleg, amíg ilyen rosszul vagyok. Amíg össze vagyok törve.

- Hajnal? –érintette meg a karomat Eliza. Rákaptam a tekintetem. Felemás szemeiben aggodalom villant. – Holtsápadt vagy, minden rendben?

- Valahogy… ki kell szabadítanunk Zirát, mert megbolondulok –simítottam hátra a hajam.

- És utána? –kérdezte Hablaty hirtelen. Nem értettem, mire céloz, de nem kellett kérnem, egyből magyarázni kezdte. – Ha apa rajtakap, akkor vége. Ki leszel tagadva.

- Fikarcnyit sem érdekel –horkantottam fel. Tényleg nem érdekelt. Alzira fontosabb volt a rangnál és minden másnál. Igen, feladnám érte a kényelmes kis életemet. Mindent, csak ő szabad lehessen. Hogy szabadok lehessünk… – Amint vége ennek lelépünk –mondtam. – Csak Zira és én. Mindig is fel akartam fedezni a világot. Most lehetőségem adódhat rá.

Nem hazudtam. Minden vágyam az volt, hogy végre eltűnhessek erről a nyavalyás szigetről és olyan helyeken járhassak, ahol viking még soha. Ismeretlen vidékeket felfedezni, megismerni minden sárkányfajt. Lidércekkel táncolni annak ellenére, hogy két ballábas vagyok. Angónokkal edzeni, íjat faragni. Hermionokat figyelni fegyverkészítés közben. Sellőkkel úszni. És minden ilyen lehetetlennek tűnő dolog.

Elegem van a bezártságból. Nem akarok hozzámenni senkihez. Nem akarok felelősséggel tartozni egy egész törzs iránt. Nem állok rá készen, valószínűleg sosem fogok. Olyan érzésnek gondoltam az egészet, mint mikor egy madarat kalitkába, vagy egy sárkányt ketrecbe zárnak. Megfosztják a szabadságtól. Én viszont a szabadságnak élek. Sárkány vagyok. Egy sárkányt pedig nem lehet ketrecbe zárni, mert megvadul. És ezt szerettem volna elkerülni.

- Akkor nyeregre lesz szükséged –szólalt meg egy ismerős hang, valószínűleg az előző mondatomra reagálva. Megpördültem. Damian állt ott lazán az ajtónak támaszkodva. Kék szemeivel az arcomat fürkészte. Én pedig az övét. Kicsit mintha megint sápadt lett volna, de nem annyira, mint pár napja. Amikor elvileg megmentette az életemet kétszer is. De nem, egyszerűen nem tudtam a páncélos hős lovagomként tekinteni rá. Ott volt az egész Liliandél-ügy és… és az egész Liliandél-ügy. Ez mély nyomot hagyott bennem egy életre.

- Mit keresel itt? –sziszegtem rá. Nem tudtam nagyon más hangszínt megütni abban a pillanatban. Haragudtam rá. Ha nem fog vissza, talán még oda is értem volna… Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Nem hibáztathattam mást az én hibámért.

- És hogy érted, hogy nyereg? –kérdezte Hablaty. – Alzirának van nyerge. Bár, igaz, nem itt.

Nos, igen, neki elfelejtettem elmondani a szétkapart nyereg szomorú történetét.

Damian félreállt az ajtóból, és betessékelte magát.

- Erre gondolsz? –jelent meg José Damian mögött, majd Hablaty felé lépett, karjaiban a nyereggel. Ledermedtem. A bőr tele volt szakadásokkal. A tartószíj szétszakadt, Zira kaparta széjjel. A varrás felbomlott. Szinte teljesen használhatatlannak tűnt, de javíthatónak.

Hablaty átvette Josétól a nyerget és szinte teljesen összetörten vizsgálta.

- A fenébe! –simította meg a munkáját.

- Azt honnan szerezted? –kérdeztem.

- Egy kis emlékfosztás itt, egy kis angyali besegítés ott –rántott vállat Damian. Nagyot néztem.

- H-hol volt ez a nyereg?

- A raktárban –felelte José. – Nagyon őrizték, de ketten ki tudtuk hozni.

- Nekem ment volna egyedül is –jegyezte meg Dame halkan.

- Ti összedolgoztatok? És nem halt meg senki? –kerekedtek el a szemeim.

- Miattad még a csatabárdot is elástuk… egy időre –mondta Jo. – És angyal vagyok, nem ölhetek… ok nélkül.

- Okkal sem ölhetsz –mondta Damian.

- Szerintem mindenki elnézné nekem, ha kinyírnálak! –vetette oda José.

- Álmaidban –forgatta a szemét Dam.

- Ezt most azonnal fejezzétek be! –morrantam rájuk. Mindkettő befogta a száját. – Ötletekre van szükségem, hogy hogyan szabadíthatnám ki Alzirát! És nem! –fordultam Damianhez határozottan, mielőtt megszólalhatott volna. – Nem fogok belemenni a piszkos kis elmetrükkös játékodba!

- Pedig sokkal egyszerűbb lenne –jegyezte meg.

- Nem!

- Egy okot mondj!

- Ismerlek! Lelki szemeim előtt látom, ahogy bolondot csinálsz az embereinkből, azt pedig nem fogom hagyni! Nem, és kész!

- Tényleg ezt feltételezed rólam? –kérdezett vissza.

- Igen!

- Nem bízol bennem?

- Nem…

Nehezemre esett kimondani, de így volt. Minden bizalmam megdőlt, mikor kiderült a titka Liliandélről. Lehet, hogy róla is hazudott. Lehet, hogy nem is a menyasszonya, hanem már a felesége. Annyi kétséget vetett fel bennem. Hinni akartam neki, de ezek után valahogy… nem ment.

 Csend állt be közöttünk. Damian engem nézett, én őt, mindenki más pedig kapkodta a fejét közöttünk. Láttam a szemében, hogy rosszul érintette, amit mondtam, de ez volt az igazság. Nem tudtam, képes leszek-e valaha is újra bízni benne…

Végül Eliza köszörülte meg a torkát, magára irányítva a figyelmet.

- Mi lenne, ha Alzirával küzdenél meg az Arénában? –vetette fel az ötletet Liz. Hirtelen nem értettem, miről beszél.

- Tessék? –kérdeztem rá.

- Úgy értem, ha rá tudod venni apádat, hogy ne a Szörnyen Nagy Rémséget eressze rád, hanem Alzirát, akkor el tudtok menekülni. Valahogy… nem is tudom, hogyan. Kirobbantás esetleg?

Ismét csend telepedett ránk, de azt már Damian törte meg.

- Drámai kilépő –bólogatott. – Nekem tetszik. Hatásos lenne és látványos.

- Persze, a fajtád oda-vissza van a drámáért –forgatta a szemeit José.

- Igazából nem –rázta a fejét. – Csak én. A felfordulásból élek, ebből pedig akkora kavarodás lesz…

Nem értettem, miről beszél, de nem is igazán akartam. Eliza ötlete nem volt rossz. Sőt, kifejezetten tetszett. Ha Alzirát eresztik rám a Szörnyen Nagy Rémség helyett, az több okból kifolyólag is remek lenne. Egyrészt, nem lennék megsütve. Másrészt, nem kellene megszelídítenem a sárkányt. Harmadrészt, valahogy tényleg ki tudnánk szabadulni. Tudtam, hogy egy Cipzárhát robbantása eltűntet egy házat. Ahogy Alzira bombája is. Ha a kettő vegyülne… azzal sikerülne kirobbantani a lánchálót az Aréna fölül. És akkor megszökhetünk. És talán még sikerülhet is… már ha nem égek benn…

- Ez… nem is rossz ötlet –mondtam. Elmondtam nekik az ötlet továbbgondolását és a tűzzel való kételyeimet, valamint azt, hogy vállalom a kockázatát. Nem néztek hülyének. Á, kicsit sem…

- Te megőrültél?! –akadt ki Alkony.

- Te megőrültél –jelentette ki Hablaty.

- Neked elmentek otthonról –mondta José.

- Oké, ezt azért nem épp így gondoltam! –mondta Liza.

Damian viszont meg sem szólalt. Csak állt és valamit nagyon tanulmányozott. Gondolkodott. Nem tudom, min. Nem látszódott rajta semmi érzelem. Olyan volt, mint egy szobor. Egy talán túl tökéletesen faragott szobor…

- Te nem is mondasz semmit? –kérdeztem tőle. Rám emelte a pillantását. Pillantása az enyémbe fúródott, és kivert a libabőr. Lehetetlenül kék szemei semmi érzelmet nem tükröztek. Hidegek voltak és élettelenek. Mint a jég.

- Mit mondhatnék? –kérdezett vissza. Hangja is épp olyan volt. Ijesztően semmilyen.

- Hogy idióta vagyok? Hogy őrült vagyok? Hogy elment az eszem? –adtam a tippeket.

- Igen, ez mind igaz, de ezeket már úgyis tudod. Szóval mi olyat mondhatnék, amit még nem tudsz? –érdeklődte. Hallgattam. – Na, látod. Amúgy nem, nem rossz ötlet. Sőt, még sikerülhet is.

- Te idióta, bennégne, ha robbantanának! –sziszegte Alkony.

- Hajnalpír egy Fúria. A Fúriák pedig tűzállóak –mondta, majd rám nézett. – Ezért nem égtél szénné a Fúrialázadnál sem.

És igaza volt. Ez most koppant, méghozzá nagyot. Igaza volt, teljesen. Tűzálló vagyok. És így a robbantás nem tesz kárt bennem. Ahogy a pár nappal ezelőtti sem tett. És ez eddig nem esett le. Hogy nem esett le eddig?!

- Így minden… minden sikerülhet! Sikerülni fog! Meg tudjuk csinálni! De… segítség kell…

- Azt hitted egyedül fogod végigcsinálni? Tévedsz! –jelentette ki Alkony. Rápillantottam. – Ne nézz így, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! Én biztosan segítek!

- Ahogy én is! –lépett közelebb Hablaty. – Valakinek meg kell csinálnia a nyerget, ha le akarsz lépni.

- Segítek –mondta Damian. – Van pár ötletem ahhoz a nyereghez. És jól jön a plusz segítség. Szerzek bőrt.

- Beszállok –mondta José. – Segítek, ahol csak kell.

- Ahogy én is –jelentette ki Liza.

Megdöbbenve néztem végig rajtuk. Nem számítottam, hogy mindannyian mellettem állnak majd. Rendkívül jól esett és visszahozta az életkedvemet is, ami akkor tűnt el, mikor Zirát bezárták. Visszatért belém a határozottság. Ki fogom szabadítani! Meg tudom csinálni!

- Oké –sóhajtottam. – Meg tudjuk csinálni. Csak kell egy terv.

- Damian és én megcsináljuk a nyerget –mondta Hablaty. A fekete hajú fiú biccentett.

- Nem leszek a terhedre, elhiheted –vigyorogta Dam.

- Valakinek ki kell engednie a Cipzárhátat, ha komolyan ez a terved –jegyezte meg José. Érdeklődve néztem rá. – Vállalom. Elég gyorsan el tudok tűnni onnan ahhoz, hogy ne keltsek feltűnést.

- Én összepakolok pár cuccot neked –mondta Alkony. – Hogy indulásra készen állj.

- Én meg lelki támaszt nyújtok, és talán adok egy kis mogyorót is –mondta Liza. Ezen muszáj volt vigyorognom. Eliza soha nem ad senkinek a mogyorójából, az nála szent étel. Szent és sérthetetlen. És ez jól esett.

- Köszönöm, srácok! Nagyon sokkal tartozom nektek! –feleltem hálásan és őszintén. Hisz mégiscsak miattam kockáztatják az életüket.

- Még ne köszönj semmit, először sikerüljön –morogta Jo az orra alatt. Karon ütöttem.

- Csak semmi negativitás, milyen angyal vagy te? –vontam kérdőre.

A szemeit forgatta.

- Őrangyal –felelte. – És nem negatív vagyok, hanem realista.

- Ahogy az összes fajtádbeli tuskó –tette hozzá Damian. Mindenki furcsán nézett rá, Josét kivéve. Dame folytatta. – Az angyaloknak nincsenek érzelmeik. Vagyis, nem sok. Igazam van?

- Téged kifejezetten gyűlöllek! –vetette oda José.

- Engem minden angyal gyűlöl, már megszoktam –forgatta a szemeit Dam.

- Oké, szerintem váltsunk témát, mielőtt széttépitek egymást! –szólaltam fel. A két fiú fújtatva fordult el egymástól. Éreztem a köztük lévő feszültséget. – Valakinek szólnia kellene Alzirának, hogy tudjon a tervről. El kellene játszania, hogy meg akar ölni. És amikor a gáz ellepi az Arénát, robbantania kellene.

- Ha Alzira olyan jó színésznő, mint amennyire meg akar ölni engem, azt hiszem, nem lesz probléma –jegyezte meg Damian. – Én nem mehetek, mert engem gyűlöl. Meg is tudom érteni…

- Vállalom.

Azt hittem, aznap több meglepetés nem érhet. De semmi, ismétlem, SEMMI nem fagyasztja meg annyira a vért az erekben, mint mikor Nala Arriton, a lány, aki jóformán az ellenséged, elvállalja, hogy segít neked kiszabadítani a sárkányodat!

Pedig ott állt és… tényleg ott volt és azt mondta, segít. De én ezt nem mertem elhinni. Egy dolog lebegett a szemem előtt: nagyon, de nagyon halottak vagyunk, ha szól apának.

- Te mióta állsz ott? –kérdeztem halkan.

- Elég régóta, hogy tudjam, mire készültök –lökte el magát az ajtófélfától.

- Eltűntetem, ha akarod –fordult hozzám José. – Senkinek sem fog feltűnni a hiánya.

- Te nem ölhetsz meg senkit, baromarc, a kegyed forog kockán! –morrant rá Damian, majd látszott rajta, hogy meggondolta. – Tudod mit? Csináld csak! –intett nagylelkűen. – Így lesz egy nyomós indokom letépni a szárnyaid.

- Tahó –szisszent rá Jo.

- Segíteni szeretnék –mondta Nala, tudomást sem véve a két fiú marakodásáról. Na, ekkor már tényleg nagyot néztem. Nem bunkóságnak szántam, de közelebb mentem hozzá, a fülemhez tartottam a kezem.

- Ezt, kérlek, ismételd meg! Szerintem rosszul hallottam.

- Segíteni szeretnék –ismételte türelmesen. Ó, nem. Ez nem az a Nala volt, aki meg akart nyuvasztani. Az a lány már üvöltözne velem és kalapáccsal ütlegelne, hogy mekkora bunkó vagyok, én meg már betörtem volna a fejét ezért. Valami nagyon nem stimmelt.

- Ki vagy te, és mit csináltál Nala Arritonnal? –kérdeztem. Ő felnevetett. Ledermedtem. Soha nem hallottam még nevetni. SOHA!

- Még mindig ugyanaz vagyok, de most jólelkű hangulatban –felelte. – Én megyek ma sárkányokat etetni. Ha van üzeneted neki, szívesen átadom.

- Miért segítenél nekem? Utáljuk egymást!

- Te sem hagytál ott rohadni az Arénában. Tartozom neked. Ezzel fogok törleszteni –mondta.

Mindenki csak nézett rá. Damianen kívül mindenki ismerte Nalát. Dame egész eddig csak nézte. Szinte biztos voltam benne, hogy a fejében turkál. Lassan mozdult meg, mint egy ugrásra kész Éjfúria. Egyenesen a szőke lány elé lépett. Nala felnézett rá. Egy kis ideig még vizsgálta, majd azt kérdezte:

- Gyorshajtó?

Nem értettem, mi értelme van. A Gyorshajtók Kívülállók és…

Nala megdermedt.

- Tessék?

- Felesleges hazudnod, vagy tagadnod, a fejedbe látok. Gyorshajtó vagy, nincs igazam? –kérdezte Damian. Ledermedtem. Hogy Nala Arriton Kívülálló?! A lány összeszorította a fogait.

- Emlékvadász? –kérdezett vissza. Szóval igaz. Nala egy Kívülálló.

Damian felnevetett.

- Rosszabb –felelte, majd elhátrált tőle. Nala egy ideig meredten bámult rá, majd megrázkódott, mintha kirázta volna a hideg.

- Őt honnan szalajtottátok? –kérdezett engem.

- Ha én azt tudnám… –forgattam a szemeimet. Nala kicsit meglepve nézett rám.

- Nem is… féltek? Meg sem lepődtök, vagy valami? Semmi sikoly?

- Fúria vagyok –mondtam. – Liza felemás, Alkony Látó, José angyal, Hablaty ember, de tud rólunk, Damian meg… valami.

- Valami? Nem tudod…?

- Nem –felelt helyettem Damian. – Várom, hogy kitalálja.

- Aha… Nos, akkor… mit adjak át Alzirának?

Elmondtam neki a tervet. Elmondtam neki mindent, amit lehetett. Belement a tervbe. Segíteni fog. Már csak egy dolgot kellett elintézni…

~Đ~Ł~

Apa az asztalnál ült, mikor benyitottam a házba. A szekercéjét élezte. Nyeltem egyet. Tudtam, hogy nem ajánlott ilyenkor zavarni. Én mégis megtettem.

- Apaaa –húztam el a szót. Ezt két alkalommal használtam: vagy ha dühös voltam, vagy ha kunyeráltam. Ez neki is feltűnt.

- Dühös vagy, vagy kell valami? –kérdezte. Hangja zengett, mint a mennydörgés, pedig alig szólalt meg.

- Kell valami –vallottam be. – Gondolkodtam. Igazad volt. Meg kell küzdenem a sárkánnyal.

Erre felkapta a fejét. Kíváncsiság ült a szemében. Mikor látta az arcomon, hogy komolyan gondolom, a szája enyhén felfele görbült. Pillanatnyi büszkeség csillant a szemébe.

- Tényleg? Ez nagyszerű!

- Viszont lenne egy kikötésem! –tettem hozzá.

- Micsoda?

- Az új sárkányt akarom –jelentettem ki. – A fehéret.

Elkerekedtek a szemei.

- Biztos vagy benne? Nem ismerjük a…

- Épp azért –csattantam. – Bizonyítani akarok! A fehér sárkányt akarom! Tudod, hogy ritkán kérek tőled bármit is. Ezt most intézd el nekem! Kérlek!

Ezen elgondolkodni látszott. Az egész falu tisztában volt azzal, hogy a Szörnyen Nagy Rémséget elutasítottam. Ezt nem lehet egykönnyen elfeledtetni. Ha viszont legyőzöm a fehéret, akkor mindent helyrehozhatok, kezdve a család becsületével. Tudtam, hogy ezek a gondolatok cikáznak benne, nem kellett ehhez Damiannek lennem. Egyszerűen ismertem apát. És tudtam, hogy emiatt bele fog egyezni.

- Rendben –bólintott rá végül. – Két nap múlva délután.

Biccentettem, majd felsiettem a szobámba.

Minden a terv szerint haladt. Csak arra a napra vártunk: a végjáték napjára.