32. Viszlát, Hibbant-sziget! (ÉVADZÁRÓ)

Sziasztok!

Hát, ehhez a részhez is elérkeztünk. Igen, mint azt a cím is mutatja, ez bizony az évadzáró. Majd még érkezek egy epilógussal is hamarosan, remélhetőleg még a szünetben :)

Addig is, kellemes olvasást kívánok! :)

Pakoltam. Kiválasztottam egy közepes méretű táskát, amit kényelmesnek gondoltam egy hosszabb utazáshoz. A legfontosabb dolgokat pakoltam bele: négy póló, kettő vékonyabb, kettő vastagabb hosszú ujjú; két nadrág, egy vékonyabb és egy téli; egy téli kabátot is sikerült belegyömöszölnöm, egy bakanccsal együtt.

Felcsatoltam Alzira hátára az új nyerget. Sok mindenben hasonlított a régire. De ennek az oldalán volt két kisebb tarisznyára hajazó tartó. Az egyikbe egy kész kis elsősegély készletet pakoltam, két könyvet és minden apróságot. A másikba ételt raktam: halat, kenyeret, egy kis sajtot. A két tarisznya mellé akasztottam két megtöltött kulacsot is. A nyereg hátuljára, egy csatolható részre helyeztem egy pokrócot és a táskámat.

Alzira lépett párat, hogy ellenőrizze, a nyereg nem csúszkál, és hogy nem nehéz neki a csomag sem. Nem panaszkodott. Ez jó. Akkor lassacskán indulhatunk is.

:Levennéd rólam? Elmegyek halászni, jóllakok indulás előtt.:, szólalt meg hirtelen Zira. Már épp ellenkeztem volna, mikor folytatta. :Vagy ez, vagy az órákig tartó nyavalygásom és egy kiadós tengeri fürdő neked. Választhatsz!:

Ennek tudatában inkább levettem róla a nyerget, és az ágyra raktam. Alzira távozott. Leültem a nyereg mellé. Elgondolkodtam.

Soha nem álltam még ilyen közel a szökéshez. De már nem fordulhattam vissza. A nép szemében halott vagyok. Felrobbantam. Innentől pedig nem létezett visszaút. Csakis előre.

De mit fogok csinálni? Oké, sokszor voltam már a vadonban. De ezt az erdőt úgy ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, hol van folyó, tudom, hol van étel, melyik mezőn legelnek a szarvasok, hol a nyulak ürege. Mindent tudok. És van második otthonom is. Tudom, hogy ez csak az enyém, hogy megvéd a viharoktól és mindentől. De ha elmegyek… egy idegen helyen… mit fogok tenni? Hová fogunk menni? Mi van, ha viharba kerülünk és nem találunk egy barlangot sem? Mi van, ha…?

- Odinra, Hajnal, ne gondolj ezekre! –motyogtam magamnak a hajamba túrva. – Megoldod. Megoldjuk. Meg tudod csinálni. Meg tudjátok csinálni. Higgy magadban! Higgy Zirában! Az Égre hát…

- Magunkban beszélünk? Nem gondolod, hogy ez kicsit rossz jel? –hallottam meg egy hangot a bejárat felől. Felkaptam a fejem. Damian állt az ajtóban, hanyagul nekidőlve a nem létező ajtófélfának. Furcsa mosoly terült szét az arcán. Jól mulatott rajtam. Valószínűleg nem csak azt hallotta, hogy magamban beszélek, hanem a gondolataimat is. Lehet, hogy most is lehallgat. – Nehéz nem figyelni a gondolataidra, mert üvöltenek. Komolyan elkezdhetnéd megtanulni kontrollálni.

- Nincs tanárom, aki taníthatna. És ha lenne is… épp most megyek világgá.

- Tudom. Ahogy látom, nem akarsz búcsúzkodni –biccentett a nyereg felé.

- Búcsúzni fáj. Lehet, hogy utána nem lennék képes elmenni.

- Most képes vagy rá?

- Ne akarj meginogtatni a hitemben, oké? –pattantam fel. Damian felemelte a kezét.

- Nem azt teszem. Csak kérdezem: biztos vagy a döntésedben?

- Ne próbálj összezavarni! Helyesen döntöttem! –kiabáltam, majd mély levegőt vettem. – Legalábbis remélem…

- Ez a te életed, Hajnal, nincs beleszólásom. De azért jöttem, hogy elbúcsúzzak –lépett közelebb. Közben a háta mögül előhúzott valamit. Egy nagy, gondosan feltekert pergament. Elém lépett, felém nyújtotta. – És ezt szeretném neked adni.

- Mi ez? –kérdeztem halkan.

- Egy térkép. Egyesek szerint elvarázsolt térkép, már ha hiszel az ilyenekben. Úgy hallottam, megmutatja azt a helyet, ahová a sors akar húzni. Megmutatja az úti célodat. Megmutat mindent.

- Miért adnád ezt nekem? –néztem a szemébe.

- Mert nem akarom, hogy rosszban váljunk el. Tudom, hogy dühös vagy rám, méghozzá jogosan. És szeretnélek kiengesztelni valahogy… lehet, hogy ez kevés lesz, de kezdetnek megteszi. Azt akarom, hogy a tiéd legyen –mondta. Őszintének hangzott. Teljesen őszintének.

Elvettem tőle a tekercset. Finom érintésű pergamen volt. Sokkal lágyabb, mint az eddigiek, amiket fogtam. Könnyebb volt és simább. Óvatosan kihajtottam. Mintha minden rajta lett volna. Egész apró pontok voltak rárajzolva, néhol halvány, szaggatott vonalak tarkították. Fantázia térképe volt. Egész Fantáziáé. Olvashatatlanul kicsiben. De nem szóltam emiatt. Kedves ajándék volt. Ha visszaadom, minden esély elúszhat a kibékülésünket illetően. Ki akartam egyáltalán békülni vele? Azok után, hogy becsapott? Igen, úgy érzem ki akartam.

- Még mindig… utállak! –kezdtem, miután visszagöngyöltem a térképet. – Még mindig haragszom rád, nem is kicsit! Hiszen… becsaptál. Úgy érzem, becsaptál. Ennek ellenére mégis megbocsátok. És köszönök mindent… Káosz –mosolyogtam rá halványan. Egy pillanatra átfutotta a szemén a meglepettség, majd széles vigyorra húzta a száját.

- Kíváncsi voltam, meddig tart, mire rájössz –mosolyogta. Nem úgy tűnt, mint akit zavar, hogy tudom a titkát. Inkább mintha megkönnyebbült volna. Mínusz egy teher, ami lekerült a válláról. Mínusz egy tagadás, ami elhagyja az ajkait. Mínusz egy ember, akinek hazudnia kell.

- Kellett egy kis rávezetés, de azért kilogikáztam –léptem az ágy mellé. A pokróc mellé csatoltam a térképet, jó szorosan, nehogy elvesszen.

- Miből jöttél rá? –érdeklődte.

- Az illatod –vallottam be. – Nem minden sárkánynak van bors és fahéj illata.

- Tényleg, jut eszembe –nyúlt a kardhüvelyéhez, majd előhúzta belőle az én kardomat. – Ezt az erdőben találtam. Gondoltam, még kelleni fog.

- Köszönöm! –vettem el tőle, majd leraktam a fegyvert az ágyra. – És köszönöm, hogy… megmentetted Alzirát a sólyomtól! –Biccentett, jelezve, hogy igazán nincs mit köszönnöm. Pedig volt. Ha Damian nem lenne, már nem élnénk. És akkor eszembe jutott, milyen érzelemmentesen fojtotta meg a madarat.

Valószínűleg kiolvasta a gondolataim közül, mert a következő kérdést tette fel:

- Félsz tőlem?

Meglepett a kérdés. Miért kérdezi? Ugyan miért félnék? Ijesztő volt? Kicsit igen. De nem féltem. Nem bántana engem, ebben biztos voltam. Testileg nem. Nem lenne képes arra, hogy végezzen velem. Lelkileg… hát… a Liliandél-ügy nagyban megingatta ebben a hitemet…

Damian tett felém egy lépést.

- Félsz tőlem? –villant fel kék szeme idegen fénnyel. Világítottak a szemei. Egy kicsit rémisztő látványt nyújtott, mégis valahogy rettenetesen jól állt neki. De nem csak erre tudtam gondolni.

„Én is így nézek ki ilyenkor?”

- Nem –feleltem határozottan a kérdésére. Nem féltem tőle. Egyáltalán. Tudtam, hogy nem bántana.

Damian ujjai karmokká görbültek. Hosszú, tűhegyes, éjfekete karmokká, amikre ha ránéztem, elvesztem bennük. Mintha egy gödörbe néztem volna. A végtelen ürességbe. Babonázó volt a maga módján. És Damian csak közeledett felém.

- Most sem? –kérdezte. A fejemet ráztam.

- Nem –feleltem ugyanazt.

„Direkt csinálja. Meg akar ijeszteni, de nem tud. Nem bánt engem. Nem fog bántani. Csak próbál megijeszteni.”, mondogattam magamnak gondolatban, halkan. Mintha ezzel nyugtatnám magam az igazam felől. Mert valójában pontosan ezt csináltam.

Ekkor ő már egyenesen előttem állt. Felemelte a kezét. Az egyik karmával megsimította az arcomat, majd a fülem mögé tűrt egy hajtincset. Kirázott a hideg. Az a karom olyan volt, mint a jeges víz. Égetően hideg. Mégis, mintha beleolvadt volna a bőrömbe. Nem volt érdes, inkább rettentően sima. Mint egy tömör, fekete jégcsap.

- És most?

- Van okom rá? –kérdeztem halkan.

Damian lassan elvigyorodott, kivillantva hófehér fogait. Fúriafogai voltak. Arcát és kezét néhány helyen pikkelyek kezdték ellepni. Más kiszaladt volna a világból. Kék szemeiben megvillant az a hidegvérű gyilkos, amit a Káoszfúriában is láttam. Egy megtestesült démon állt előttem. Egy rémálom. Maga az ördög. És én nem féltem.

- Én vagyok a Káoszfúria, hercegnőm. A legveszélyesebb lény egész Fantáziában. Egy normális ember igenis félne tőlem –mondta. Éreztem valami furcsa felsőbbrendűséget a hangjában. Azt hitte, ezzel majd megrémíthet, hisz még nem beszélt így velem. Azt gondolta, furcsának fogom találni és rémisztőnek. De nem tudtam félni pont tőle.

- Akkor én nem vagyok normális –suttogtam szinte már önkívületben. Felvillant a szeme. Ez más volt. Másfajta villanás. Nem volt dühös. Nem volt ideges. Ez egy lágyabb és merőben másabb villanás volt. Mélyebbről érkezett. Mélyebb érzelemről árulkodott.

- Közel sem –értett egyet, miközben nagyban az arcomat fixírozta. Szemei villogtak, hol kialudt benn a fény, hol felfénylett, a pikkelyei és a karmai eltűntek. Összeszorította a fogait, majd tekintete megállapodott valahol. Ajkaim bizseregni kezdtek perzselő pillantása miatt.

Nyeltem egyet. Valahogy meg kellett szűntetnem a köztünk beállt csendet.

- Miért, bántanál vala-…?

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Damian ujjai a tarkómra csúsztak, lehajolt és egy csókkal belém fojtotta a szót. Megállt bennem az ütő. Egy pillanatra lefagytam, de aztán… átkaroltam a nyakát és elengedtem magam. Kezei lassan a hátamra és a derekamra csúsztak, közelebb húzott magához. És én egyszerűen hagytam. Volt valami abban a csókban, az érintésében, ami megtörte a jeget. Soha nem csókolóztam még. De ez a srác tudott valamit. Minden haragom, gyűlöletem elpárolgott, és csak az a tudat maradt, hogy igenis szeretem őt. Mert igen, annak ellenére, hogy eltitkolta a leendő menyasszonyát, igenis szerettem őt. Talán jobban, mint kellene…

Az időérzékem tönkrement. Nem tudom, mióta álltunk ott. De a csókot ő szakította meg. Zihálva néztem egyenesen csillogó, kék szemeibe. Nem világítottak. Csak csillogtak, mint a tiszta, kék égen ragyogó csillagok, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Damian lehajolt, majd újabb csókot váltottunk, ezúttal rövidebbet. Homlokát az enyémnek döntötte.

- Ezzel még tartoztam –mosolygott rám, megsimítva az arcomat. Ajkaim bizseregtek. Perzselt az érintése. Megmukkanni nem tudtam. Vörös voltam, mint egy érett paradicsom. Jóságos Odin, tényleg megcsókolt?! Forróság öntött el, tetőtől talpig égtem, méghozzá egy nyavalyás csóktól. Az ő csókjától… És nagyon tetszett az érzés.

Alzirának már nem annyira.

Nem tudom, hogy a Hófúria mikor érkezett vissza, de csak azt vettem észre, hogy befurakodott közénk, engem egyik irányba lökött, Damiant a másikba. Egyikünk sem vehette észre, mert Dame is döbbenten nézett a sárkányra, aki rámordult a fiúra.

:Lehetsz akármilyen nagyhatalmú Fúria, meghasítottad a lovasom szívét! ÉN még nem bocsájtottam meg!:, morogta. A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, Alzira ráront Damianre és darabokra tépi… már ha ezt Dam nem teszi meg előbb. De Hófúriám csak morgott rá, majd felém fordult. :Öt percre hagylak itt, és máris a karjaiba borulsz?:

Elvörösödtem. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, még mindig nem találtam rá a hangomra. Damianre néztem. Kék szemei felcsillantak, eszelős mosoly ült az arcára. Élvezte, hogy zavarba hozhat. Megköszörültem a torkom, félrenéztem.

- Cs-csak egy pillanatra… –motyogtam.

- Ez több volt, mint egy pillanat –jegyezte meg Damian. Ezzel csak azt érte el, hogy még vörösebb lettem.

- Fogd be! –sziszegtem rá. Erre megnyalta a szája szélét. Összeszorítottam a fogaim. – Fejezd be!

És ő csak vigyorgott. Elfordultam tőle, megemeltem a nyerget. Mire viszont észbe kaptam volna, valaki már el is vette tőlem. Damian volt. Alzirához lépett vele. A sárkány tűrte, hogy felcsatolja rá. Tudta, minél előbb felkerül a nyereg, annál hamarabb leléphetünk.

Amíg Damian a nyereggel foglalkozott, felcsatoltam az övemet és felvettem a mellényt, ami a nyereghez tartozik. Kardomat a hüvelyébe csúsztattam. A tokot viszont levettem az övemről. A nyereghez léptem, Damian félreállt. A fegyvert tokostul becsúsztattam a feltekert pokróc közepébe.

Már éppen fel akartam szállni a nyeregbe, mikor:

- De jó, hogy még nem mentél el! –szólalt meg mögöttem Eliza. Megfordultam. A lány odaszaladt hozzám és megölelt. Meglepett. Tudtam, hogy tudja a rejtekhelyhez vezető utat, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ide is ér. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy sikerül előbb elmennem.

- Te hogy kerülsz ide? –kérdeztem tőle. Erre elhúzódott tőlem.

- Nem gondoltad, hogy csak így itt hagyhatsz búcsú nélkül, ugye? Vagy igen?

- Nos, nem… vagyis… a többiek is jönnek? –tereltem a témát.

- Jönnek, jönnek. Csak én gyorsabb voltam –rántott vállat. – De ahogy látom, nem a leggyorsabb –pillantott Damianre. – Megzavartam… valamit?

- Nem, dehogy! –vágtam rá azonnal, enyhén elpirulva. – Semmit. Damian is az előbb ért ide, szóval…

- Ahaaa. Ééértem. Persze –bólogatott mindentudóan, majd elővett valamit. – Tessék. Nem tudom, meddig lesz elég, de… fogadd szeretettel! –nyújtotta át a kis tarisznyát. Széthúztam. Első ránézésre azt mondanám, legalább kétszáz arany volt benne. Felkaptam a fejem.

- E-ezt honnan szerezted?

- Szerintem jobb, ha nem tudod.

- Lizy, ezt nem fogadhatom el! –nyújtottam vissza. A markomba zárta a szütyőt.

- De igenis elfogadod! Lehet, hogy soha többé nem látlak. Ez a szütyő lett volna az egyik ajándékom születésnapodra. Szeretném, ha magaddal vinnéd, hogy emlékeztessen rám. Kérlek!

Jobban megnéztem a tarisznyát. Egy egyszerű barna bőr szütyő volt, világos bőrszalaggal összefűzve. Az oldalára egy rúna volt varrva. Az utazás rúnája, a Raido. Hálásan néztem a lányra.

- Köszönöm! –öleltem meg. Liza jól megszorongatott, majd elengedett. Megtörölte a szemeit.

- Néha… írj, hogy mi van veled, vagy nem tudom. Küldj egy hollót, vagy bánom is én mit.

- Rendben. Ígérem! –mondtam, miközben felakasztottam a szütyőt az övemre.

Ekkor megjelent José és Alkony. Kicsit lihegtek, mint akik futottak idáig. Megkerültem Elizát, odamentem hozzájuk. Először Joséra néztem.

- Vigyázz rájuk, oké? –öleltem meg. Először kicsit meglepte, tudtam, hogy Damianre pillant, de aztán visszaölelt. – Ha bajuk esik, visszajövök és szétrúgom az angyali seggedet!

- Igenis, értettem! –mondta. – Hiányozni fogsz, Hajnal!

Elhúzódtam tőle, Alkonyra néztem. Nővérem bőven kifújta magát addig, amíg Josétól búcsúztam. Ez hallatszott a hangján, mikor kiakadt:

- Te képes lettél volna elmenni búcsú nélkül? –kiabált velem.

- Bocs… anya –gúnyolódtam. Alkony könnyes szemmel a nyakamba borult. Magamhoz szorítottam. Talán ez az utolsó alkalom, hogy megölelem őt. Meg mindenkit ebben a helységben. A vállába fúrtam az arcom. – Nagyon, de nagyon fogsz hiányozni!

- Te is nekem, te idióta! Annyira nagyon! –szipogta.

- Ne kezdj sírni, mert akkor én is sírok! –húzódtam el tőle. Mindkettőnk szeme könnyes volt. – Légyszi, fejezd be!

- Próbálom –törölte meg a szemeit szipogva. – Már most hiányzik a folytonos piszkálásod, pedig még el sem mentél.

- Egek, ki fog piszkálni a pattanások miatt? –kérdeztem halkan nevetve, lehajtva a fejem.

- Sz-szeretném, ha… ezt magaddal vinnéd –vett elő valamit. Egy nyakláncot. Anya nyakláncát. – Hogy emlékeztessen.

- Mire? –vettem el.

- Hogy mi vissza várunk. És hogy anya büszke lenne rád –mosolyogta. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a sírást. Egyenesen kékes-szürke szemeibe néztem.

- Nem érdemellek meg téged.

- Ugye nem késtem el?! –jelent meg hirtelen egy Éjfúria a szirten és Hablaty szállt le a hátáról. Liza és José hátrált egy lépést.

- Oké, ez új! –mondta José.

Hablaty odarohant hozzám és megölelt. Visszaöleltem.

- Nagyon reméltem, hogy itt vagy még! –suttogta.

- Nem mentem volna el anélkül, hogy el ne búcsúzzak tőled, Hablaty. Most, hogy így mindenki letámadott, biztos nem. Annyi mindent köszönhetek neked!

- Mit fogok csinálni nélküled? Ki fog velem beszélgetni a sárkányokról?

- Önként jelentkezőt kérek! Most! –néztem körbe a bent lévőkön. Liza egyből jelentkezett.

- Én szívesen meghallgatom –mondta.

- De az más –suttogta Hablaty. – Nem akarom, hogy elmenj, Hajnal!

- Muszáj lesz, Hablaty. Sajnálom! A nép szemében már így is halott vagyok. Nem mehetek vissza –suttogtam. – Meg kell értened, Hablaty, így lesz a legjobb.

- Mégis kinek? –nézett fel rám. A szívem szakadt meg. Igaza volt. Mégis tartanom kellett magam.

- Mindenkinek –adtam egy puszit a fejére. – Szeretlek, öcsi! Hiányozni fogsz!

- Én is szeretlek! Te is hiányozni fogsz nekem –törölte meg a szemeit.

Fogatlan ez idő alatt „érzékeny” búcsút vett Alzirától, majd felém indult. Mintha nyüszített volna, szomorúan hátracsapta a füleit.

- Szia, Pajti! Vigyázz ám az öcsémre! –adtam puszit a fejére. Elégedett, purrogó hangot adott ki.

~Rá? Komolyan? Szinte lehetetlent kérsz!~

- Komolyan mondtam.

~Minden erőmmel azon leszek. Kérned sem kell! De te is vigyázz magadra!~

- Rajta leszek –mosolyogtam.

A nyereghez léptem, majd felpattantam rá. Alzira felállt, mozgolódott egy kicsit. Ez a nyereg valamivel kényelmesebb volt, mint a másik. Mintha… puhább lett volna. Nem olyan merev. Teljesen tökéletes volt!

- Kényelmesebb, igaz? –mosolyogta Hablaty. – Damian nagyon sokat segített, remek ötletei voltak!

Az említett szerényen elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. Ilyet sem láttam még tőle. Egy kis idő után felpillantott rám. Már a puszta nézésétől pír kúszott az arcomra. Elfordítottam tőle a fejem, a többiekre néztem, akik közben egy kupacba tömörültek.

- Köszönök nektek mindent, srácok! Nagyon, de nagyon fogtok hiányozni. Néha majd írok, és küldök egy hollót, vagy nem tudom. Meg fogom oldani. Egy élettel tartozom nektek!

És mindannyian csak mosolyogtak. Alkony és Liza a könnyeit törölgette. A szívem egyre jobban repedezett. Nem akartam itt hagyni őket. Ők a családom. Az életem. Ekkor jöttem rá, hogy most mindent hátrahagyok. Hogy fáj. És hogy nincs visszaút.

- Elkísérlek egy darabon –lépett felénk mosolyogva Damian. Felé kaptam a fejem, furcsán néztem rá. Aztán leesett. Ő képes átváltozni. Szóval tényleg el tud kísérni egy darabon.

- Öhm… azt hogy akarod? –kérdezte Hablaty. Damian rá nézett. Kék szemein idegen fény suhant át. Mindenki lefagyott.

- Meglepi –vigyorgott Damian, majd rám nézett. – Indulhatunk?

:Muszáj ennek a baromnak is jönnie?:, kérdezte Zira.

„Zira! Viselkedj!”

:Jaj, bocs! Nem akartam megsérteni magasságos Káoszfúriaságát!:, gúnyolódott.

„Ugye tudod, hogy ezt ő is hallja?”

:Hogy a viharba ne tudnám! Hallja csak!:

Felsóhajtottam. Néha komolyan nem értem ezt a sárkányt…

- Én is megyek –jelentkezett José. Damian vetett rá egy olyan gyilkos pillantást, amitől nemhogy Jo, de én is megijedtem. Ez egy igazi gyilkos pillantás volt. Olyan, amilyet még én sem tudok. Pedig a gyilkos pillantásom nagyon is gyilkos. Az angyal azonnal hátrált. – Vagyis… inkább nem. Jobb lesz, ha maradok.

- Mehetünk? –fordult ismét felém. A nyakamba akasztottam a nyakláncot. A sárkány rubinszemei Damianre villantak.

- Mehetünk.

A fiú kilépett a szirtre és leugrott. Nem ijedtem meg, ugyanis a következő pillanatban egy mustársárga folt emelkedett a fellegek irányába, majd visszafordult és várakozóan rám nézett. Átnéztem a vállam felett. A könnyek fojtogattak mindenkit. És engem is. Elmosolyodtam, majd megveregettem a sárkány oldalát.

Alzira éles sikolyt engedett szabadjára, ahogy kipattogott a szirtre és felszállt. Felemelkedett a levegőben, egyenesen Damian sárkányalakja mellé. Tettünk egy kört a sziget körül. Utoljára látni akartam mindent. Amikor a falu felett suhantunk el, gombócot éreztem a torkomban és összeszorult a szívem. Annyi jó ember van itt. Annyi jó barát. Végiggondoltam, miket hagyok hátra.

Többé nem ehetek Hofferson asszony kenyeréből. Nem verhetem laposra Miguelt. Nem kergetjük Alkonypírral Mattet és Saskarmot. Nem kell többet visszautasítanom Josét. Nem fogunk Lizyvel arról dumálni, hogy a fiúk mekkora idióták. Nem fogok segíteni Bélhangosnak a műhelyben. Nem ülésezünk a testvéreimmel. Nem kell visszaszólnom Takonypócnak, hogy hagyja az öcsémet. Nem vitatkozok apával. Nem fogok elviharzani otthonról egy eldurvult vita után. Nem megyek többé a rejtekhelyemre. És talán sosem látom többé az egész szigetet. Egész életem eddigi apró örömei szertefoszlanak egyetlen szárnysuhintással. Egyetlen döntéssel. Egy döntéssel, amivel elindítok egy lavinát. És innen nincs visszaút. Végleg vége van. Hajnalpír Haddock meghalt a robbanásban. Én maradtam helyette.

Damian hangja hozott vissza a valóságba:

„Menj északkeletnek, hercegnőm! Higgy nekem, ott megtalálod, amit keresel. Remélem, nem ez volt az utolsó beszélgetésünk. Találkozunk az álmaidban!” –Ezzel élesen jobbra fordult, és eltűnt. Egy ideig csak néztem hűlt helyét, majd felsóhajtottam.

:És most merre?:

- Egyenesen előre, északkeletnek. Irány az ismeretlen! –döntöttem. Zira bólintott.

Hátrafordultam, annak ellenére, hogy azt hallottam, balszerencsét hoz. A sziget körvonalai homályosodtak. Egyre kisebb és kisebb lett. Könnyek szöktek a szemembe.

- Viszlát, Hibbant-sziget!

És néztem, ahogy az otthonom elveszik a ködben.