8. Viták sorozata

Helló, sárkányimádók! :D

Meghoztam a folytatást, remélem elnyeri a tetszésetek :)

Jó olvasást! ;)

- Apaaa! –kiabáltam olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért.

Izzó tekintettel, felforrt vérrel és rendkívül dühösen trappoltam végig a falu főutcáján, miután a keleti oldalt már átkutattam utána. Konkrétan csodálom, hogy nem okoztam még földrengést. Alkony, Eliza, Hablaty, Damian, sőt úgy mindenki, aki hallotta, mit mondott az a fajtagyilkos, vízbehajítandó, felkötendő trollpofa, mögöttem loholt, nem bírták tartani a tempóm. Pedig nem mentem gyorsan… vagy mégis?

Végül a fekete hajú fiúnak sikerült elkapnia a karom, de olyan erővel rántottam ki a markából, hogy nekem fájt.

- Ne érj hozzám! Apaaa! –üvöltöttem. Hangom úgy süvített, mint egy Éjfúria, ami éppen lőni készül. Arra a hangra lett volna szükségem. Forrtam a dühtől. Ez még Miguelnél is jobban felhúzott. – Apaaaaaa! –húztam el még jobban az „a” betűt.

Az emberek, akik a faluban szorgoskodtak, furán néztek rám. Szerintem a fülemből is szállt ki a gőz, mert a fejem tűzvörös volt a méregtől, az száz százalék. Idegesen vettem az irányt a Nagy Terem felé. Végül a nagydarab férfi, legnagyobb meglepetésemre, a mi házunkból lépett ki, feltűnően ijedt arccal. Valószínűleg azt hitte, valami baj van – volt is –, de mikor meglátta dühös arckifejezésem, rájött, hogy semmi komolyabb gondom nincs. Szerintem még vicsorogtam is. Egyenesen a férfi elé léptem, aki felvont szemöldökkel nézett engem. Tekintetem szikrázott.

- Mondd, hogy nem igaz! –sziszegtem.

- Micsoda? –értetlenkedett, ezzel jobban felhúzva engem.

Kezeim ökölbe szorultak.

- Ne mondd, hogy te tényleg odaígértél Frodihoz! –morogtam. Erre elkerekedett a szeme. Szóval erről nem szabadna tudnom…

- Ki mondta el? –kérdezte elhalkulva.

- Szóval igaz… Te képes voltál a beleegyezésem nélkül elígérni valakinek, akit vízbe tudnék fojtani?! Mindezt egy nyamvadt szerződés miatt?! –kezdtem el újra kiabálni.

- Hajnal! Nem lehetne halkabban? Mindenki minket néz! –motyogta nekem, miközben körbenézett. Igen, én is éreztem magamon a sok kíváncsi tekintetet. Talán az egész falu körénk gyűlt. Egyáltalán nem érdekelt.

- Gondolod, érdekel? –kérdeztem egy kicsit halkabbra véve magam. – Hadd tudja csak meg az egész sziget, hogy mire vagy képes egy ostoba szövetségért! Én pedig nem fogok hozzámenni! Nem kényszeríthetsz!

- Az apád vagyok! Megtehetem! –morgott már ő is. Összehúztam a szemeimet és bevetettem a nehézfegyverzetet.

- És anya mit szólna, ha itt volna? –kérdeztem lassan megtörő hangon. – Ő biztosan mellettem állna!

- Ne hozd fel anyádat!

- Miért, nincs igazam? Ő mindig mellettem állt, bár nem nagyon emlékszem a gyermekkoromra, arra az időre, amikor ő is itt volt, de érzem, hogy ő mindig az én pártomat fogta. Sosem engedte, hogy ostobaságot csinálj! Most azt teszed! Ha nem vonod vissza az egyezséget, Odinra esküszöm, hogy elmegyek, és nem fogok visszajönni! És egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy romokban hever a családunk! Tönkreteszel mindent!

- Ne beszélj ilyeneket… Nem teszed! –suttogta. Összehúztam a szemeimet.

- Csak figyelj!

És csak meredtünk egymásra. Szigorúan nézett rám, én pedig dühösen rá. Hátam mögül különböző érzelmek támadtak meg. Meglepettség, egy kis szégyen, félelem és aggodalom, merengés… várjunk, az utóbbi érzelem? Mindegy.

Végül én törtem meg a szemkontaktust. Egyenesen elszáguldottam mellette, be a házba, majd becsaptam a bejáratot, de úgy, hogy majdnem kiszakadt. Szegény, ha így folytatjuk a családommal, előbb-utóbb megtörténik… és inkább előbb. Felsiettem a szobámba. Nem érdekelt már semmi. De rám jött a rongálhatnék! Törni, zúzni akartam, még ha utána takarítanom is kell! Azt a szerencsétlen ajtót is úgy csaptam be, hogy reccsent egyet. Minek rombolni? Elég nekem ajtót csapkodni! Idegesen kezdtem toporzékolni, akár egy hisztiző kislány, közben visszhangzó káromkodásokat kiabálva a nagyvilágba. Igaz, szavaim a négy fal közt maradtak, csak az ablakon szökhetett ki pár szófoszlány.

Körbenéztem. Valamit meg kell rongálni. Törni, tépni, szabni, vágni, mindegy, csak lássák a dühöm gyümölcsét is! Az ágy széttörését sokalltam; a falat kiverni nem akartam; apám meg is ölne, ha beolvasztanám a szekercéjét egy új kardnak… talán páncélnak kéne; a tető marad; az asztalt nem bántom; akkor már csak egy választásom maradt!

Megragadtam a hozzám legközelebb lévő párnát, amit Alkony használt éjszaka, és természetesen apámé. Felálltam, hozzávágtam a földhöz, majd megint és megint. Taposni kezdtem, eszméletlen dühvel. Ugráltam is rajta, amíg meg nem fájdult a lábam, meg le nem fáradtam. Lihegtem egy sort, miközben leültem az ágy szélére. De már nem csak az izzadtság folyt a homlokomról, de a könnyek is a szememből. Két tenyerembe temettem az arcom, de nem kezdtem sírni… Viszont rendkívül szíven ütött, hogy apa annyira nem tart már, hogy legalább megkérdezze, vagy ha az nem is, de megmondja. Eltitkolta előlem, pedig tegnap este lett volna alkalma elmondani. Mégis attól a… inkább nem is mondom mitől kellett megtudnom!

Senki nem jött utánam. Nem hallottam az ajtó nyílódását. Bár Alkony hamarosan feljön, de ad időt, hogy lenyugodjak. Apa meg elmegy dolgozni. Hablaty a műhelyben lesz. A többiek visszamennek edzeni. A tamaraniak meg, remélem, mihamarabb eltakarodnak a szigetemről!

Ezzel persze sikerült újra felhúznom magam. Előkaptam a tőröm, letérdeltem a koszos, szétlapított párna mellé és elkezdtem szurkálni. Gyorsan, mindig máshova, és teljes erőmből. A hetediknél már kezdett elfáradni a karom, így ledobtam magam mellé a tőröm.

- Hajnal –hangzott a hátam mögött Alkony hangja az ajtóból, de rá se hederítettem. – Az ott az én párnám? Én is így néztem ki tegnap?

- Fogd be! –morrantam rá, majd két kézzel megragadtam a textilt és szétszabtam. De nem volt elég.

A düh úgy hatalmasodott el rajtam, mint soha semmi más. Olyan erőt éreztem végigsuhanni rajtam, hogy elhittem, hogy akár a házat is megemelem és elhajítom. Soha életemben nem voltam még annyira mérges. Hallottam nővérem szinte már felháborodott levegővételét.

- Még hogy fogjam be! Mi ez a hangnem? –kezdett el anyáskodni. De valahogy mégis apát éreztem benne. Ahogy beszélt, a hanglejtése. Tiszta apa, csak lány kiadásban. Dühösen néztem rá, mégis könnyes szemekkel.

- Ne kezdj anyáskodni apa stílusába! –kiáltottam rá. Erre valahogy ellágyult a tekintete. Kezdte átérezni azt, miért vagyok ennyire felhúzva.

Szipogtam egy sort, majd visszanéztem a párnára. A vékony vászon cafatokban hevert körülöttem, a gyapjú szanaszét. Felfordulás volt az egy méteres körzetemben, mint tegnap Alkony körül. Olyan érzésem támadt, hogy újrajátszódik az az este.

Alkonypír lassan odalépett hozzám, letérdelt és átkarolta a vállam. Kicsit jobban éreztem magam, hisz ő azon kevés ember közé tartozik, akik le tudnak nyugtatni. Reszketegen sóhajtottam fel.         

- Akarsz beszélni róla? –kérdezte lágy hangon.

- Nem! –suttogtam. De aztán mégis rákérdeztem. – Hogy tehette ezt velem? Tisztában van azzal, hogy tönkretette az életemet?

- Nem tudom –felelte.

- Nem láttad, hogy ez lesz? –fordultam Alkonyhoz, aki erre bűnbánóan elhajtotta a fejét. Elképedve néztem őt, majd elfogott a düh. – Te tudtad, hogy ez lesz? –sziszegtem. Bólintott egy aprót. Erre lefejtettem magamról a kezét és felpattantam. – És mikor akartad elmondani?!

- Tegnap este. Azért mentem az arénához. De aztán… láttam, milyen boldog vagy és nem akartam elrontani a kedved… –suttogta fel nem nézve rám. Hallottam a hangján, hogy a sírással küzd. De valahogy már ez sem érdekelt. Tudtam, hogy csak miattam tette, éreztem a bánatát és, hogy igazat mondd. Viszont elhomályosította az agyamat a fekete köd.

- Jogom volt tudni róla! –kezdtem el kiabálni. – Nem volt apának semmi joga ahhoz, hogy helyettem hozzon döntéseket! Miért mástól kellett megtudnom? Miért pont Froditól?

- Igazából, joga van hozzá –vágott vissza már határozottan. Nyoma sem volt az előbbi szomorúságának és bűntudatának. Felállt, egyenesen a szemembe nézett. Kékeszöld íriszét mintha világos köd lepte volna el. De nem jósolt. Az más. Akkor teljesen szürke lesz a szeme. – Ő a törzsfőnök, és így is, úgy is hozzáadott volna minket egy másik sziget örököséhez. Az is lehet, hogy a Hoffersonokkal kötött házassági szerződést is felbontja, hogy Hablatyot egy messzi sziget főnökének lányához adja, csak hogy szövetségeseket szerezzen. Engem állítólag a Telihold szigeti főnök legidősebb fiához fog hozzáadni. Én sem akarom, de kénytelen vagyok beletörődni. Nekünk ebbe nem lehet beleszólásunk –szónokolt. Hitetlenül ráztam meg a fejem.

- Nem hiszem el, hogy pont te mondod ezt… Azt hittem az ikrek hasonlítanak legalább egy kicsit. De ahogy látom, mi valamit nagyon elrontottunk!

- De igazam van. Nekünk kettőnknek kötelezettségeink vannak, és nem változtathatunk a jövőnkön, ezt én tudom a legjobban. Mindenképp az lesz, amit apa akar. És nem akarok megint összekapni vele, annál jobban, mint tegnap.

- Mert te mindig apa kicsi lánya voltál –mondtam gúnyolódva. – Őszintén, szerintem téged szeret legjobban hármunk közül. Mert neked vörös a hajad, meg azt teszed, amit mondd.

- Te meg anya kicsi lánya voltál. Sokkal jobban szeretett, de még Hablatyot is abban az egy évben, mint engem. Mert téged rá tudott venni az ostobaságára, hogy a sárkányok jók. És láttad, mi lett a vége!

- Igen, de csak voltam! Tudod, mennyire fájt, amikor meghalt? Tudod, mit éreztem? Nem, mert te apás voltál és az is vagy! Viszont én elveszítettem a támasztékom, az egyetlent, aki őszintén megértett. Örülök, hogy Hablaty csak olyan kicsi volt, neki nem fáj annyira. Mert nekem még mindig fáj!

- Én is szerettem anyát és nekem is hiányzik, de apának i…

- Ki ne mondd! –morogtam, miközben a mutatóujjammal felé böktem.

Ezután csak néztünk egymásra. Összehúzott szemekkel, szikrázó tekintettel. Lassan vettem a levegőt, és mindig nagyokat, hogy egy kicsit lenyugodjak, de nem sikerült. Már nővéremre voltam dühös. Hogy titkolhatta el előlem? Jogom volt tudni! Tudnom kellett volna! Konkrétan csak Hablaty nem idegesített még fel ma! Elegem van ebből a családból!

Dühösen fújtatva kezdtem el keresgélni az ágy alatt. Alkony furán nézett rám, majd mikor elővettem egy nagyobb táskát, és a kirándulós övemet, mindent megértett. Elmegyek. Tényleg azt terveztem. Persze, nem örökre, csak pár napra, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Szoktam ilyet csinálni, már tizennégy éves korom óta eljárok havonta egy két-három napos erdei túrára, egyedül. Legelőször apa ajánlotta fel, hogy menjek kirándulni, aludjak kint, fedezzem fel az erdőt, mert túlságosan bezárkózok a szobába. És rászoktam.

A sarokban lévő ládámhoz vittem a cuccom. Igényesen faragott fenyő ládika, rajta különböző, ősi viking rúnákkal, és fém zárral. Persze, nem éppen a legkisebb. Úgy százhúsz centi hosszú, fél méter magas és hatvan centiméter széles. Domborított teteje rátesz még húsz centimétert a magasságára, de most hagyjuk. Felnyitottam. A ruháim és egyéb értékeim néztek vissza rám. Akármennyire hihetetlen, rendmániás vagyok.

A bal felső sarokban vannak a tunikáim és a pólóim, alul az enyhe téli, felül a vastagabbak. Leginkább zöld színűek, de volt kék és fekete is, hosszú-, közép-, rövid ujjú és ujjatlan egyaránt. A legtöbb gyapjúból szőtt, de volt pár lenvászon is. Mellette a bőr-, és vászonnadrágjaim, ugyanígy rendezve, szürkék és feketék, hosszúszárúak, de ezek alatt még négy szoknyám is volt, a vastagabbik gyapjú fajtából. A két ruhaoszlop előtt, a bal alsó sarokban öt-hat barna szőrmemellény, köztük kettő hosszúval, a többi mind rövid. Két vastag télikabát, az ítéletidők idejére, az Olaf-hóviharra, ami egy hónapon belül ide is ér, már ha Gothi jól jósolta. Hat öv, mindegyik barna, vagy fekete, fémcsatos. Tíz-tizenkettő lenvászonból készült alsóruházat a mindennapokra, amit szerencsére, nem kell gyakran mosni. Nem mintha bármit gyakran mosnánk. Nos, ezek csak az egyik oldalt foglalják el, és minden gondosan össze van hajtva.

A láda jobb oldalában az értéktárgyaimat tartottam. Alsó sarokban egy kisebb láda, amiben a gyermekkori emlékéket tartogatom. Minden anya által szőtt, varrt, vagy hímzett kis apróságot oda szorítottam be. A kedvencemet, egy kis kék színű, sárga szarvas, gombszemű sárkányt nem mertem beletenni, így az a kisszekrényemen ücsörög és vigyáz rám éjszaka anyu halála óta. Emögött még egy kis láda, abban az ékszereim voltak, amiből soha nem volt sok, de volt egy lányosabb időszakom, amikor mániákusan vettem meg mindenkitől (értsd: Kalmár Johanntól) a karkötőket, fülbevalókat, nyakláncokat, kitűzőket, mindent! A felső sarokban lévő ládikóban pedig az elsősegély csomagom volt. Különböző gyógy kencék, krémek, porok, levelek, virágok, kövek, és vagy háromszor hét méternyi feltekert, fehér vászon, na meg géz. Ezeket leginkább Gothitól szereztem be, tudja, mennyire problémás vagyok, ha ezek nem lennének nálam, naponta mászhatnám meg a hegyet, hogy kezeljen. De némelyiket Johanntól vásároltam fel. Lidércektől szerzett varázskrémek, kövek és tealevelek. Az összes külön-külön bőrszatyorba téve, festékkel megjelölve, sorba rakva helyezkedett el benne, nehogy összekeverjem őket.

A láda tetejét is felhasználtam, a domborulatba akasztottam fel, természetesen egy általam készített akasztóra, amit odaszereltem, az íjamat és nagyjából negyven nyilat. Csak nem teszem mindenki szeme elé fel a falra, ahogy Alkony.

A láda felett a falon két kard és hat tőr helyezkedik el, felakasztva.

Magam mellé húztam a táskámat. Bőrből varrtam magamnak, nagy bel terűre csináltam, hogy akár egy hétre elegendő cuccot bele tudjak pakolni. Könnyen zárható és nyitható, csak a tetejét kell hozzácsatolni vagy épp kiengedni. Hátitáskának alakítottam, de van egy ételhordozó oldaltáskám is, csak azt lent rejtettem el. Elkezdtem pakolni.

Betettem négy felsőt, két nadrágot, és egy cseremellényt. Igazából csak ennyire volt szükségem, a többi mind benne volt. A vékonyabb takaró éjszakára; az összehajtható, Hablaty által készített horgászbotom; a csalis dobozkám; a rajzfüzetem; egy szénceruza; egy tál esővíz, vagy hó gyűjtésére és felolvasztására, párologtatására; és a kovaköveim, amit a Kalmár szerzett be nekem.

Lecseréltem az övemet. Abban különbözik csak a kettő, hogy a kirándulósra rá tudok tenni egy kis bőrszütyőt, a kardom, a nyíltegezem, két tőrhüvelyt, a kulacsom, na meg vastagabb és szélesebb is. Feltettem rá a táskámba rejtett bőrtarisznyát, majd tettem bele egy vászoncsíkot, három gyógynövényes szatyrot, és egy gyulladás és égési sérülés elleni krémet. Bármire képes, szerencsétlen lány vagyok, nem tehetek róla. Ráakasztottam a nyíltegezem, a kardtegezem és a két tőrtokba is elraktam a pengéket. Hátamra vettem a táskát, átakasztottam a vállamon az íjam és az ajtó felé vettem az irányt.

- Hová mész? –kérdezte a hátam mögül Alkony, mire hátranéztem.

- Kirándulni –feleltem már lágyabb hangon és kiléptem az ajtón.

Ahogy leértem a lépcsőn, a legalsó fokot felfeszítve előkerestem a kajás táskámat. Az asztalhoz léptem, amin a kosárban még mindig ott volt az étel, amit Beles hozott. Tettem el magamnak pár csirkecombot, néhány tojást, halat, sajtot és egy egész, nagy, Hofferson-féle kenyeret. Ha elfogy, halászok. Nem nagy ügy. Kikerestem a legaljából a kulacsom (miért is ne, most jusson eszembe?), majd az egyik hordóhoz sétálva (mert az is van a házba), megtöltöttem azt. Épp azzal küzdöttem, hogy felakasztom az övemre, mikor nyílott a rozoga bejárati ajtó. Odakaptam a tekintetem. Apám lépett be rajta. Ő is tud ám időzíteni! Komor tekintete hirtelen ellágyult, ahogy meglátott. Tudta, mire készülök, de azért megérdeklődte:

- Hová mész? –kérdezte. Hangja lágy volt, bűnbánást éreztem benne. De csak arra tudtam gondolni, hogy haragszok rá.

- El! –vetettem oda komoran.

- Hajnal, kérlek! Beszéljük meg! –kérlelt.

- Mégis mit? –fordultam felé. – Hogy eladtál, mint valami tárgyat? Csak azért, hogy megkössétek azt a nyamvadt szerződést?

- Te ezt nem értheted –suttogta.

- Már hogyne érteném? Neked, mint a falu főnökének, a néped az első. És ez a szövetség a tamaraniakkal, nagyon fontos, hisz szigetvilág szerte ismertek a vadászataikról. Jó az ilyen erős, keménykezű népeket szövetségesként magad mellett tartani, mint ellenségként tekinteni rájuk. Tudod, hogy egy csatát ellenük nem élnénk túl, hisz Lionel elég kegyetlen ember, a modortalan, képmutató fiáról nem is beszélve. Neked pedig kötelességed megvédeni a szigetet. Ezért, képes vagy olyan ígéretet is tenni, amivel tudod, hogy tönkreteszel engem, és megutáltatod magad velem. Férjhez adsz egy magának való, féleszű fiúhoz, aki ha leugrana az egójáról az intelligenciájára, szörnyet halna. Utána meg próbálsz meggyőzni, hogy ez a helyes út, és majd ha a felesége leszek és ő a törzsük főnöke lesz, megtudom, milyen nehéz egy törzsfőnök élete. Csakhogy én ezt már tudom. Látom rajtad, ha küzdesz valamiért, azt, hogy mennyire nehéz döntéseket hozni, úgy, hogy tudod, ha rosszul döntesz, minden oda lesz. És most nem látom azt, hogy bármiféle nehézséget okozott volna belemenni a valószínűleg Lionel által felvetett egyezségbe –szavaltam. – Viszont jó, ha tudod, hogy most végtelenül utállak!

- Hajnal, ők az egyetlenek, akik képesek megtalálni a Kívülállókat! Megtanítanak minket is erre! De csak akkor, ha összekötjük a kettőtök életét! –próbálta megmagyarázni, de felhorkantottam.

- Tudod, szólhattál volna. Bárkiből ki tudtam volna szedni a módszerüket! –mondtam, majd elfordultam tőle és a hátsó ajtó felé vettem az irányt. – Majd jövök!

- Hajnalpír! –szólt utánam. Hátrapillantottam, miközben kezem a kilincsen pihentettem. Apa finoman elmosolyodott. – Vigyázz magadra!

- Meg lesz –mondtam, majd elhagytam a házat.

Nagy levegőt véve indultam volna el az erdő felé, hogy megtaláljam az utat a kis táboromhoz, de valaki megállított azzal, hogy odakiáltott nekem. Ki más lett volna, ha nem Damian? Tökéletes uraság a Nagy Terembe készült bemenni, de meglátott és kényszeresen odaszólt, hogy várjam meg. Minden maradék kedvességemet össze kellett kaparnom ahhoz, hogy ne induljak tovább mégis. Megvártam, amíg a fiú odafut hozzám. Kék szemeiben furcsa aggodalom tükröződött és kíváncsiság.

- Igen?

- Igaz, amit… Frodi mondott? –kérdezett rá kissé dadogva, mintha félne a válaszomtól. Úgy éreztem, hogy szemem veszít a színéből és elszürkül. Épp olyan volt, mint mikor világított. Csak az égetett. Ez pedig lehűlt. Mintha elkezdett volna befagyni. Lehajtottam a fejem és a földet kezdtem tanulmányozni.

- Igen –feleltem halkan. Erre ismét megsimította a karjaimat, mire felpillantottam rá.

- És jól vagy? –kérdezte. Erre ismét megmagyarázhatatlan düh költözött belém. Kirántottam magam a karjaiból, hátráltam egy lépést és kiabálni kezdtem.

- Már hogy lennék jól? Azok után, ami ma történt már sosem leszek jól! Tönkre tették az egész életemet és még csak nem is érdekli őket! A saját apám eladott… nem is! Elcserélt, mint egy tárgyat egy nyamvadt szövetségkötésért! Te hogy lennél a helyemben? Mosolyognál, és rábólintanál, hogy: „Persze apa! Azt csinálom, amit mondasz, úgy ahogy, és akkor, amikor!”? Csakhogy én nem vagyok ilyen! Ezzel az egésszel tönkretettek és még csak tenni sem tudok ellene! Mert senki sem hallgat rám! Senkit sem érdekel, hogy én mit gondolok, vagy érzek! Te jól lennél? –osztottam ki. Szemei elkerekedtek, megpróbált közelíteni, de hátráltam. Egy együtt érző, halvány mosolyt küldött felém.

- Nem, egyáltalán nem lennék jól –mondta lágy hangon, ami kicsit lenyugtatott.

- Na, látod! –morogtam. – Te nem tudod, hogy min megyek keresztül!

- Igazad van, nem tudom –lépett ismét közelebb. Most nem léptem arrébb. Óvatosan simította meg az arcomat, ami őszintén, egész jól esett. – Viszont engem érdekel, mit gondolsz, és mit érzel.

- Ez nem igaz –mondtam.

- De igen! Akarsz beszélni róla? –kérdezte.

- Nem –vágtam rá.

- Biztos? –kérdezett rá megint. És erre ismét felkaptam a vizet, elhátráltam tőle.

- Mit nem értesz azon, hogy nem? –kiabáltam le a fejét.

- Hajnal, nyugodj meg! –utasított finoman, de ezen csak jobban felhúztam magam.

- Nyugodjak meg? Mégis hogy nyugodjak meg? Nem tudok megnyugodni! És te csak ne parancsolgass nekem! Mi vagyok, valami kutya? És ne hívj többé így! Senki nem engedte meg, hogy becézgess!

- Hajnalpír… –kezdett volna bele, de leállítottam.

- Hagyj békén! –kiabáltam. Hangom érezhetően sivított és olyan volt, mint egy Éjfúria sikolya. Ellepte elmémet a fekete köd.

Idegesen dobbantottam egyet. A föld megrendült alattam egy pillanatra, majd egy energiahullám söpört végig a szigeten. Damian elveszítette az egyensúlyát egy másodpercre. Hallani véltem az emberek meglepett lélegzetvételét és a madarak hangos csipogását felszállás közben. Szemeim érezhetően izzani kezdtek, mintha lángolt volna. A fiú tekintetébe egy cseppnyi félelem költözött. De nem engem nézett, hanem a körülöttem lévő füvet. Óvatosan pillantottam le. Az, amit láttam, engem rémített meg.

A zöld fű helyett feketévé égett talaj nézett vissza rám. Mintha tűz ütött volna ki egy pillanatra, majd el is aludt volna. De csak egy elég kicsi helyen, konkrétan a talpam alatt és körül, amelyikkel dobbantottam. Tekintetem kitisztult, mintha a köd is feloszlott volna bennem. Lassan emeltem tekintetem a fekete hajú fiúra, aki kissé meglepetten, de csodálkozóan nézett vissza rám. Ha eddig csak sejtette, hogy mi vagyok, most már tudja. Elkezdtem hátrálni.

Ha elkap, végem, ez volt az első gondolatom.

De még mielőtt elfordultam volna, láttam, hogy az erdő felé biccent és azt suttogja: „Fuss!”. Szóval, vagy vadászni akar mindenképpen, hiszen egy tamaraninak a vérében van a vadászat és csak úgy válhat férfivá, ha levadássza a Kívülállót… vagy azt akarja, hogy megmeneküljek. Nos, én az elsőt sokkal valószínűbbnek tartottam, így rohanni kezdtem az erdőbe. Hátra nem nézve tologattam arrébb az utamba kerülő gallyakat, néhányat még le is törtem, azt hiszem. Öt percig sikerült tempósan futnom, végül a cuccom nehéznek bizonyult és szinte összeestem az egyik fenyő mellett. Erősen kapaszkodtam a kissé gyantás fatörzsbe, hogy össze ne rogyjak. Szúrt az oldalam, zsibbadni kezdett a lábam. Sok erőmbe telt, hogy le ne üljek pihenni egy keveset. Mély levegőt véve ismét nekivágtam az erdőnek, ezúttal viszont sétálva. Gondoltam, elég messze jutottam a falutól. Mire Damian keres egy embert, aki segít neki, sőt, amíg tudatja apámmal, hogy mit látott, fegyvert ragad és utánam ered, arra már nem hogy a közelben, de talán még a Számkivetett-sziget közelében sem lennék!

Durván húsz perce sétáltam a szinte egyforma fenyők között, keresve az utat, ami a táborhelyemre vezet. De akárhogy figyeltem a talajt, nem találtam a taposásomat. Pedig nem sűrű az aljnövényzet errefelé, alig van néhány bokor. Szikla viszont sok volt. Azok mindenhol ott voltak! Az a paranoiás érzésem támadt, hogy engem figyelnek. Aztán, lehet, hogy csak az agyamra ment a mai délelőtt.

Újabb negyed óra múlva sem bukkantam rá. De még egy sárkányt sem találtam, amit nagyon furcsálltam, errefelé hemzsegnek a Siklósárkányok. Viszont nem nézett szembe velem egyetlen sárga szempár sem. És még csak emberrel sem találkoztam. Mondjuk, mit is keresne itt bárki is?

Végül a következő fél órában rádöbbentem, hogy eltévedtem, méghozzá elég rendesen. Sőt, az is lehetségesnek tűnt, hogy körbe-körbe megyek. Időközben az ételes táskám tetejébe elkezdtem gyűjteni egy kis gyújtóst és néhány nagyobb fadarabot, hogy ha találok menedéket, tudjak tüzet gyújtani.

- Ennél már csak nem lehet rosszabb! –morogtam magamnak. Ekkor furcsa illat csapta meg az orromat és valami rácseppent a karomra. Felnéztem az égre. Ahogy a fák között kiláttam, észrevettem a sötét felhőket. Ismét valami nedveset éreztem, de ezúttal az arcomon. Esni kezdett az eső. Hitetlenkedve ráztam a fejem és felkiáltottam. – Ezt nem mondjátok komolyan? –Erre természetesen megdörrent az ég. Lehajtottam a fejem, majd halkan azt suttogtam: – Az istenek nem kedvelnek…

Megszaporáztam a lépteimet, és vadul kapkodtam a fejem, hogy ha a táboromat nem is, de egy fedett helyet találjak. Először csak csepegett, majd mikor már öt perc elteltével sem találtam semmi védett rejteket, már zuhogott. A hajam elázott, a ruháim átáztak, konkrétan a hátam közepén folyt a víz, onnan el oldalra a lábamhoz, és végül bele a csizmámba, amiből nem hoztam váltást. Fények jelentek meg a sötét égbolton, átvágva a vastag viharfelhők között. Pár másodpercre rá a hang is ideért. Pár kilométerre volt tőlünk a vihar.

Eltelt egy kis idő. Ekkor már éreztem, hogy minden porcikám vizes volt. Olyan helyekre folyt be az esővíz, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Már kezdtem fázni is, ami nálam elég ritka. Még az Olaf-hóviharok idején is csak egy kicsit szoktam fázni, pedig akkor elég rendesen átázik még a legvastagabb télikabátom is. Végül, amikor a vihar pont kezdett bedurvulni, a magasban ide-oda hajolgattak a fák ágai, észrevettem egy nagy üreget a domboldalban. Itt, Hibbanton, a falutól messzebbi erdős részen vannak elég meredek dombok, amikbe fura, hosszú és tágas üregek találhatóak.

Egy legenda szerint Xypia miatt alakultak, mikor elátkozta az embereket, és ebben a mítoszban szerepel az is, hogy ezeken keresztül fogják megtámadni a falut a Végítélet Korának idején a Kívülállók, az angónok, a lidércek és a hermionok, nem beszélve az óriásokról, a veszélyesnél veszélyesebb sárkányokról és egyéb nem létező lényekről.

Az én elképzelésem, ami logikusabbnak tűnik, hogy ezeket egy állat ásta ki, vagy egy Szikla osztályú sárkány fúrta, sok-sok évtizeddel ezelőtt. Mivel, ezek leginkább a Sárkány Könyvben olvasott Suttogó Halál üregéhez hasonlítanak, csak oldalasan és nem függőlegesen. Viszont, tudtommal minimum száz éve nem láttak, vagy hallottak egyetlen ilyen hüllőről sem a szigeten. Még az apai nagyapám végzett az utolsóval.

Mit sem törődve az óvatossággal, behúzódtam az üregbe, olyan mélyre, ameddig nem csapott be az eső. Tökéletesen körkörös volt és sötét. Levettem a táskáimat és ledobtam az egyik oldalához, majd leültem melléjük, nekidőltem a megszáradt talajnak, és kicsavartam a hajamból az esővizet. Hallottam, ahogy először sok víz loccsan mellettem a földre, majd lassacskán már csak csepeg. Ezt persze megtehettem volna az összes ruhámmal. Én ezt a csepegést hallgattam. Megvolt a saját ritmusa. Csöpp-csepp, csepp-csepp. Ezzel párhuzamosan viszont morgás csapta meg a fülemet.

Halk volt s egy kicsit sem barátságos. Éreztem benne az ellenségeskedést, de a félelmet is. Vad volt, rideg és rendkívül feszült.  Egy sárkány. Egy nagyon erős sárkány. És a jelenlétem váltotta ezt ki belőle.

Óvatosan fordítottam fejem a hang forrásának irányába, az üreg belseje felé. És nem kicsit rémültem meg, mikor egy kéken világító szempár nézett vissza rám…