10. Verseny egy sárkánnyal

Helló, Sárkányimádók! :D

Megérkeztem a folytatással! Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszésetek! Ha igen, hagyjatok jelet magatok után! :)

Kellemes olvasást! ;)

Reggel… vagyis azt hiszem, hogy reggel volt, nem tudom pontosan, furcsa melegre ébredtem. Nem olyasfajta, mint amit a tűz ad, nem is hasonlít a takaró által bent tartott test hőre. Leginkább egy barát, vagy családtag ölelésével tudom összevetni. Szóval, az a kellemes, de nem fullasztó meleg. A hátamnál éreztem a leginkább, és mint egy fagyos kisgyerek, közelebb húzódtam ahhoz a hőt árasztó valamihez. Ki nem nyitottam a szememet, eszemben sem volt, gondoltam én nagy boldogan, kapok az alkalmon, és még pihenek pár percet… vagy órát.

Persze, ezt már akkor benéztem, mikor megmozdultam. Ugyanis a melegforrás egyszerűen fogta magát és eltűnt mellőlem, és ezzel párhuzamosan pedig fény próbált meg áttörni a szemhéjamon. Fél kábulatban fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történhetett, amíg meg nem éreztem, hogy valami –vagyis inkább valaki– az arcomba fúj egy adag meleg levegőt, és meg csapja az orromat az orrfacsaró, emésztetlen halszag. Nem tudom pontosan, hogy az milyen, de biztosan nem rózsa illatú. Nagyon örültem neki, mit ne mondjak.

Abban a pillanatban, mintha Alkony borított volna le egy vödör jeges vízzel, szemeim felpattantak és én magam is felültem. Először kissé rám jött a frász, mikor egy hatalmas, kék, kíváncsi szempárral találtam szembe magam, aztán hirtelen feltörtek a tegnapi emlékek. Az Aréna, a viták, a vihar, a Hófúria és hogy szépen bealudtam délután.

Kicsit meglepett, hogy ennyire közel jött hozzám, de az még jobban, hogy pupillája egész tág volt, szinte már barátságosan. Ha nem csal az emlékezetem, tegnap még meg akart enni. Jó, azt azért nem… bár ki tudja? A lényeg, hogy nem nagyon tetszett neki a jelenlétem. Mi történt azóta?

:Jó reggelt, emberke!:, köszöntött. Sokkal barátságosabb a hangja a tegnapihoz képest. Mintha kicserélték volna az éjszaka folyamán egy másik Hófúriára. Igen, biztos, hogy ez történt! Vagy álcázza azt, hogy fel akar falni? Nem, biztos, hogy nem! Megbízom benne annyira, hogy tudjam, a segítség kölcsönös. Megígérte, hogy nem bánt, és nem kételkedek a szavában. Lehet, hogy törik a jég, és viszonozza a bizalmat.

- Jó reggelt! –köszöntöttem vissza mosolyogva, félkómás fejjel. Megvakartam a fejem, ásítozva feltápászkodtam és kinyújtóztattam a végtagjaim. Ennyi kemény földön való fekvés után semmi sem esett jobban. Kinéztem az üregből. Ahogy a fák között ráláttam az égre, megbizonyosodtam a tényről, hogy a vihar elhúzódott, de utóhatása lesz. Hisz a kék égbolt helyett szürke felhők lestek rám vissza. Mintha arra várnának, hogy kimenjek, csak hogy újra rám zendíthessék az égi áldást, amit tegnap kaptam. Mert olyan biztos voltam abban, hogy esni fog, mint amennyire Alkony Látó! A megérzéseim még nem csaptak be! A Hófúriára néztem. – Mikor keltél fel?

:Egy órája, nagyjából. Szépen átaludtad az éjszakát. Még horkoltál is!:, nevetett fel. Az a nevetés semmihez sem volt fogható. Önfeledt, őszinte és kedves, mintha egy Alzin csengettyű szólalt volna meg a Lidércek otthonában. Egy kisgyerek kacaja ehhez képest semmi. Olyan tiszta volt, hogy azt bárki hallott volna, elsüllyedt volna mellette… jó, ennek semmi értelme nem volt. Aztán rájöttem, hogy fel kellene háborodnom.

- Én… én nem is horkolok! –védekeztem, de erre ismét felnevetett.

:Dehogynem! Elég furcsa volt. Kocogtak a fogaid, közben meg horkoltál. Elég hűvös volt éjszaka, a szél befújta az esőt is, te meg fáztál. Pedig lőttem egy kis tüzet melléd. De arra sem hagytad abba a vacogást. Így gondoltam betakarlak, hátha az beválik. Tiszta hideg voltál, tudtad? Szerintem halálra fagytál volna, ha nem vagyok! De nehogy azt hidd, hogy azért takartalak be, mert aggódtam! Csak nem lenne, aki lecserélje a kötésemet!:, mesélte. Felvontam a szemöldököm. Mintha dicsekedést hallottam volna a hangjában, aztán ismét visszatért a kissé ellenséges, magának való, makacs Hófúria. Talán nem cserélték ki… talán.

- Köszönöm! –mondtam. Ezzel tekintetem a kötésére esett. – Most, hogy mondod, ideje cserélni!

Bólintott, majd odasétált mellém és lefeküdt. Odanyújtotta bekötözött mancsát. Én addig előkerestem az aloékrémet és a kakukkfüvet. Letekertem a lábáról a vászoncsíkot és a pólódarabot. Nem kicsit lepődtem meg, amikor láttam, hogy mennyivel jobban néz ki a seb. Már gyógyulni kezdett, nem tűnt annyira mélynek, mint amilyennek tegnap láttam. Ennyire gyorsan nem hatnak a gyógyfüvek! Bár… a sárkányoknak biztosan gyorsabban varasodnak a sebeik, mint az embereknek. Ha így folytatódik, akkor pár nap múlva eléggé beforr ahhoz, hogy elrugaszkodáskor ne szakadjon szét. És akkor visszamehet Messzeföldre, a családjához, a barátaihoz… a fajtársaihoz.

Tettem egy kis kakukkfüvet a tegnapi esővízbe és hagytam, hogy ázzon benne. A krémet beszívta a bőre (és a ruhadarab), ami jó, hisz segít a sebkezelésben. Kentem rá egy, a tegnapinál kisebb adagot, végig a sérülésen és amentén is. Egész jól eshetett neki, mert mintha dorombolást hallottam volna. Elmosolyodtam. Beletettem a rongydarabot a kakukkfüves vízbe, hogy felszívjon egy keveset. Addig a Hófúria a krémet szagolgatta a lábán. Tényleg tetszhet neki az illata. Óvatosan kivettem a folyadékból a ruhát és körbetekertem a sebet. Majd elkezdtem a hosszú vásznat is rátekerni a lábára. Egész jól fogadta a kezelést, sokkal jobban, mint ezelőtt nap délután, az biztos. Mikor végeztem, ismét megszagolgatta, majd mintha tüsszentett volna egyet.

- Egészségedre! –jött reflexből, mire furán pillantott rám. – Ezt szokták mondani az emberek, ha tüsszent valaki.

:Nos… akkor köszönöm!:, mondta, majd felállt és a hamumaradványok másik oldalára bicegett.

- Pihentetned kellene! –mondtam. Erre felhorkantott.

:Nem vagyok épp az az egyhelyben ülős fajta. Hiperaktív vagyok, ahogy ti szoktátok mondani.:

- Akkor is!

Megforgatta a szemeit. Hirtelen felkordult a gyomrom, követelve a reggelit. Az oldaltáskámhoz nyúltam. Magamhoz húzva keresni kezdtem benne valami reggelinek valót. Kikészítettem a kenyeret és a sajtot, na meg egy sügért (hisz abból kettőt tettem, miért is ne!). A hal felért a tegnapi méreteivel. Odadobtam a fehér hüllőnek, egyenesen az orra elé. Furcsállva pillantott rám, de bíztató mosolyomra öröm és hála ült ki a pofijára, és egyben lenyelte a hatalmas halat. És már a tőrömért nyúltam volna, hogy felvágom a kenyeret, de rájöttem, hogy a sárkány miatt eldobtam. Legnagyobb örömömre, pont közel volt hozzá.

- Öhm… nem bánod, ha… odamegyek a fegyvereimért? Nem akarlak bántani, csak… enni szeretnék –mondtam, mire a fémekre pillantott, majd rám.

:Miért nem harapod?:

- Ezt? –emeltem fel az elég nagy kenyeret.

:Jó, menj! De ha próbálkozol…:

- Bízz már bennem egy kicsit! Nem foglak bántani, ígérem!

:Esküdj meg az Ősi Fúriákra!:, mondta. Fogalmam sem volt, mit akar ezzel. Milyen Ősi Fúriák? A Harmónia- és Káoszfúriáról beszél? Annak ellenére, hogy halvány lila (de még zöld, meg kék) gőzöm sem volt arról, mire esküszöm, megtettem.

- Az Ősi Fúriákra esküszöm! –mondtam. Bólintott.

Felálltam és odasétáltam a kardomért, a tőreimért, az íjamért és a nyilaimért. Visszavittem őket a hátizsákom mellé, majd az élesebbik késemet magamhoz véve vágtam egy már harapható szeletet a kenyeremből. Szeltem hozzá sajtot is, hogy ne legyen annyira íztelen. Bár, Hofferson asszony kenyere minden, csak íztelen nem. Van valami furcsa, semmihez sem hasonlítható íz világa. A sajt pedig… fenséges. Kübli, amilyen ostoba, kiváló sajtot tud készíteni!

:Nem akarok pofátlan lenni és kihasználni a kedvességedet, de… nincs még egy halad?:, szólalt meg kissé bátortalanul a Hófúria. Sajnálkozó grimasszal ráztam meg a fejem.

- Nincs, sajnálom. Ha lenne, hidd el, adnék –mondtam, mire szomorkásan lehajtotta a fejét. Bekaptam még egy falat kenyeret és sajtot. – Mást nem eszel meg? Csak a halat? –Bólintott. A táskámra esett a pillantásom és zseniális ötletem támadt. – Akkor elmegyek halászni! Csak mondd meg, mennyi kell és hozok! Keresek egy folyót, vagy tavat és horgászok neked, rendben?

:Képes lennél elmenni nekem halért, mert éhes vagyok?:, kérdezte hitetlenkedve.

- Persze! Ez a minimum, amiért nem hagytál megfagyni az éjjel! –mondtam, miközben eltettem a kenyeret és a kis sajtot, amit hagytam. Kutatni kezdtem a hátizsákba a horgászbotért és a csalis dobozért.

:Veled megyek!:, szólalt meg egy perc hallgatás után.

- Kizárt! Nem erőltetheted meg a lábadat! Pihenned kell! –fordultam felé.

:Figyelj, történt már velem hasonló. Csak ki kellett pihennem magam. Amúgy is, a krémed segített, már jobban vagyok. És csak felszállni nem tudok, járni igen! Amúgy is, kettőnk közül én tudom, merre van a legközelebbi tó, amiben hal is van! Na, indulás!:, adta parancsba, majd felállt és elindult a kijárat felé. Most már biztos. Lecserélték!

Kirakodtam az oldaltáskámból a maradék ételt, a vállamra tettem, átakasztottam a vállamon az íjam, a nyíltegezem fel az övemre, a botot és a csalikat kézbe vettem, és utána iramodtam a rengetegbe. Nem volt nehéz követni egy sántikáló, fehér foltot, ami úgy virított a zöld növényzetben, mint sötét égen a csillag. Gondolkodóba estem.

Ez a sárkány, hogy vadászik? Hófehér pikkelyei kilométerekről észrevehetőek. Kivéve, ha ez a bizonyos Messzeföld hófedte. Abban az esetben tökéletes álcát nyújt neki. De mire vadászhat? Halászni biztosan tud, ha lyukat robbant a jégbe és hallottam állatokról, amik arrafelé élhetnek. Pingvinek és fókák. Hogy bírja ki a hideget? Erre nem tudok rájönni. Talán van akkora saját testhője, hogy melegen tartsa magát. És a repülés…

Biztosan nagyon kecsesen mozog a levegőben. A szárnyait eltekintve rendkívül gyors lehet, talán a Siklóknál és a Szörnyen Nagy Rémségeknél is sebesebb. Akár egy Éjfúria. Csak jön, robbant és már el is tűnik. Talán pár nap múlva láthatom az égen szárnyalni. Ahogy szaltózik a levegőben, éles kanyarokat tesz, pörög-forog megállás nélkül és élvezi a szabadságot…

- Milyen érzés repülni? –kérdeztem hirtelen, megtörve a csendet. Meglepte a kérdés, nem is kicsit.

:Miért kérdezed?:, gyanakodott.

- Kíváncsi vagyok, milyen repülni. Mindig is irigyeltem a sárkányokat, hogy nekik van szárnyuk és tudnak repülni, én meg a földhöz vagyok szögezve. Szóval… mesélnél nekem arról, milyen repülni?

:Hát… igazából nem nagyon tudom elmondani. Leírhatatlan. De azért megpróbálom. Amikor repülsz, az valami fantasztikus. Már a készülés is. Elrugaszkodsz a földről, kitárod a szárnyaid és egy erőteljes csapással már a levegőben is vagy. Emelkedni kezdesz. Pörögsz, forogsz, meg sem érzed. Aztán szaltózol egyet és zuhansz, olyan gyorsasággal, amilyenre más nem képes. Pont a víznél tárod ki a szárnyaid, és húzod fel magad, nehogy beleess. Siklasz a tenger felett. A vízpermet a pofádba csap, a szél elsuhan a szárnyad alatt, ezzel fent tartva téged. Neked semmi dolgod nincs, csak oldalra dőlni, nehogy nekimenj valaminek. Hallod a süvítést, mikor a füled mellett megy el valami, legyen az egy sziget, egy másik sárkány vagy egy madár, bármi. Csapsz egyet, felgyorsulsz, és egyre inkább azt érzed, hogy szabad vagy! De amikor a felhők felett szállsz… ahhoz nincs fogható! Főleg este. Amikor csillagok százezrei ragyognak, a sarki fény és a Hold bevilágítja az utadat. Így egy sárkánynak a talaj olyan, mint egy börtön. A repülés pedig a szabadság. Elfelejtesz minden bajt, rosszat és ellenséget. Minden aprónak tűnik, jelentéktelennek. Csak te vagy és a határtalan égbolt. Bármikor elmehetsz, akármerre, mert odafent…:, pillantott át a fák lombja között, a felhős égre. :… nincsenek korlátok, nem mondhatják meg, mit tegyél és hogyan. Te irányítasz. Szabad vagy.:

- Azta! –Csak ennyit tudtam kinyögni.

Ahogy ábrándozott, úgy magam is el tudtam képzelni ezt az egészet. Káprázatos volt, sőt annál is több. Éreztem a szelet, a vizet, a súlytalanságot… a szabadságot. Persze más elképzelni és átélni. Átélni emberként és sárkányként. Mert neki csak el kell rugaszkodnia ahhoz, hogy ismét megtapasztalja ezt, megteheti, ahányszor, és amikor akarja. De egy magamfajta embernek… mi nem tudjuk megélni a repülést. Hisz ahhoz el kell, hogy raboljon egy sárkány és az úgy elég rémisztő. De a legendabeli sárkánylovasok… ők tudták. Őket felengedték a hátukra ezek a lények és átélhették a repülés csodálatát, fittyet hánytak a veszélyre, hogy leeshetnek, mert bíztak a sárkányukban, hogy elkapják őket. Bár hallottam olyanról is, hogy Fúria Xypia szárnyat bontott s úgy repült. Nem véletlenül kapta ezt a nevet. De ezek csak mesék. Nem szabadna hinni bennük. Én valahogy mégis elhiszem.

:Megjöttünk!:, szólalt meg váratlanul.

Nem is figyeltem merre mentünk, szóval reménykedtem benne, hogy nem csak idefelé tudja az utat. A tó, amihez vezetett egy réten volt. Majdnem a közepén, de a széléhez közel. Ez az állóvíz eléggé foglalta a helyet. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a rét kicsi, vagy a tó nagy. Így az is-is válasznál maradtam. A Hófúria odavezetett a parthoz. Akkor tűnt fel a kis patak, ami a tavacskába vezetett. A víz tiszta volt, legnagyobb meglepetésemre, látni lehetett a halakat a vízparthoz közelebb. A sárkány már a száját nyalogatta, tág pupillával kapkodta a tekintetét a halak között, mint egy macska, aki követi a fénypontot. Mosolyogva telepedtem le a partra, széthúztam a horgászbotot –Hablaty nagyon kreatívan megoldotta–, ráakasztottam a horogra egy kukacot és behajítottam a vízbe, majd beleszúrtam a botot az esőtől felpuhult talajba. A Hófúria nagyon furán nézett rám, mintha szellemet látna.

:Te meg mit csinálsz?:, kérdezte.

- Horgászok –feleltem.

:De… így sosem kapsz el elegendő halat!:

- Akkor, hogy csináljam, Őfelsége? –fordultam felé. Erre egy kihívó tekintetet villantott felém.

:Figyelj és tanulj, Emberke!:, mondta, majd az egyik mellső mancsát felemelve, összehúzott szemekkel pásztázni kezdte a vizet, majd fél perc után belekapott. Amikor kivette a fejét a vízből, fogai közt egy szép, nagy ponttyal. Pofátlanul megmutatta, majd feldobta és megette. Kék tekintete önelégült volt.

- Ó, szóval így állunk? –kérdeztem. Leakasztottam a vállamról az íjat, nyilat helyeztem az idegre. Megfeszítettem, és fél szemmel figyeltem a vizet, kapás után kutatva. Meg is pillantottam egy jó nagyot, közel a parthoz. Egy ideig követtem a mozgását, majd eleresztettem a húrt. A következő pillanatban a halacska felém úszott a víz tetején. A nyilat megragadta felemeltem és a sárkány orra elé toltam. – Na, ki tanuljon?

:Ezt vegyem kihívásnak?:, kérdezte. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon, miközben kihúztam a nyilat a halból.

- Vedd versenynek!

Ezzel újra az idegre helyeztem és megfeszítve a vizet kezdtem figyelni. Ő is készültségbe állt. Szinte egyszerre csaptunk le saját prédánkra. Én ugyan mellétaláltam, de a Hófúria most sem hibázott. Ledobta maga mellé, majd kinevetett. Nem gondoltam volna, hogy egy sárkány képes nevetni. De ez a hüllő tud. Ezzel pedig felbőszített, méghozzá nem is kicsit. Őrült módjára lőttem a halakat. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy a patak mentén lövöldözök felfelé úszó halakra. Ott sekélyebb volt a víz, jobban láttam őket és a nyíl is az iszapba, vagy a kövek közé fúródott. Volt néhány –elég sok– mellélövésem, de azért találtam el párat.

Pár perc múlva azt vettem észre, hogy elfogyott az összes nyilam. Ez kizökkentett a víz figyeléséből és visszarántott a valóságba. A durván negyven nyíl volt a patakban. Némely halat szúrt át, a többi semmit. Tekintetem a Hófúriára tévedt. A fehér sárkány még mindig a halakat kapkodta ki a tóból, annak ellenére, hogy egy nagy kupacnyi volt mellette. Az utolsó próbálkozása –mielőtt rám nézett volna– sikertelen volt, bosszúsan rázta le fejéről a vizet. Ezzel felém pillantott. Vállat rántottam, jelezve, hogy számomra ennyi volt. Erre persze elégedett tekintettel biccentett a halak felé. Szemforgatva kezdtem kiszedegetni nyilaimat a patakból. Beletelt egy kis időbe, de végeztem. Úgy tizenhét nyíl nem talált célt, a másikakon kisebb-nagyobb halak voltak feltűzve. Szóval… csaknem huszonhárom halat fogtam ki. Bár nem voltam biztos benne, így átszámoltam. Tizenkilenc lett az eredmény. Oké, akkor csak harminchat nyilat hoztam. A sárkányra pillantottam.

- Tizenkilenc –mondtam neki. Erre felnevetett.

:Negyvenkettő!:, dörgölte az orrom alá, majd vígan ugrándozni kezdett, persze ügyelve a lábára. Hitetlenkedve tártam ki a karjaim, majd hagytam, hogy az oldalamhoz csapódjon. Ezt nem hiszem el! Hogy volt képes ilyen rövid idő alatt ennyi halat kifogni? Az rendben, hogy sárkány és biztosan gyakorlott, de akkor is! Elég jónak tartom magam az efféle halászatban, csodálom, hogy nem kaptam el többet! Viszont… A botomra néztem. A kis damil abban a pillanatban feszült meg. De túl mélyen volt a földben ahhoz, hogy a hal kirántsa. Így egy érdekes hang ismétlődött a folyton feszülő és engedő horgászzsinegnek hála. A Hófúria furcsán méregette. :Ez meg mi?:

- Kapásom van! –kiáltottam fel, és a bothoz rohantam. Éppen időben kaptam el, mert a hal magával akarta vinni. Azzal viszont nem számoltam, hogy engem is elránt. Őszintén, nem tudom, mekkora lehetett, de tényleg nehezen tartottam magam a parton.

:Ne segítsek?:, nevetett ki, mikor meglátta mennyire küzdök.

- Nem kell! Megoldom! –Próbáltam kirántani a hatalmas halat a vízből, ami persze nem hagyta magát. Nem tudom, mennyit szenvedtem vele, de már a vízben tocsogtam, mikor a Hófúria megunta és elém lépve egyszerűen visszatolt a partra, ezzel húzva a kapást is. Kicsit meglepett, hogy így közeledik felém, hisz ez akár egy bújással is felérhet, nem? Eddig ilyen közel nem engedett magához… kivéve éjszaka, de akkor hideg volt. Addig-addig lökdösött, amíg a hal kinn nem volt a vízből. Nem volt kicsi, meg kell hagyni, ezt még ő sem tudja lenyelni egybe. Kétszer akkora volt, mint az eddig kifogottak. Mit ne mondjak, büszke voltam magamra. A sárkányra néztem. – Ez duplát ér, ugye?

:De nem ám! Ez egy hal!:

- De… de hiszen… kétszer akkora, mint…

:Ez EGY hal. Nem változtat rajta semmit, hogy nagyobb.:

- Így is, úgy is te nyertél! Csak azt nem tudom, hová tesszük ezt a sok halat! Mert ebbe –emeltem meg az oldaltáskámat – nem igazán fog beleférni!

:Nyugi, nagyját megeszem most. Éhes vagyok!:, mondta, majd falni kezdte az általa gyűjtött halacskákat. Én addig leakasztottam a már elpusztult óriást a horogról és a táska aljába tettem. Gondoltam, ebédre jó lesz. Még hét kopoltyúst tudtam beleszorítani a szatyorba. Csak tudnám, miért kapott el minket a versengés! Fogalmam sincs hová tesszük a halakat! A Hófúriára pillantottam, hogy megkérdezzem tőle mi lesz a maradékkal, de ő már előttem állt, tág pupillával nézve engem, és a tizenegy halat. :Azt már nem tudod eltenni?: Megráztam a fejem. :Bánnád, ha megenném?:

Erre felvont szemöldökkel hajoltam oldalra, hogy megnézzem az általa kifogott halkupacot. Miért nem lepődtem meg azon, hogy egy sem volt ott? Ja, de meglepődtem. Nem is kicsit. Az rendben, hogy megette. De hová ment neki? Ekkora gyomra még egy sárkánynak sem lehet!

- Persze, de… azt mondd meg nekem, hová megy ez a rengeteg hal? –érdeklődtem.

:Két napja nem ettem! El sem hiszed, mennyire éhes voltam már!:, magyarázta lenyelve az egyik halat. Alig egy perc alatt végzett, az utolsók már neki is nehezére estek. Elégedetten bólogatva indult el a fák felé. :Mehetünk!:

Utána eredtem, nem volt kedvem egy délutánt azzal tölteni, hogy az utat keresem vissza az üregbe. Ahogy elnéztem, a Hófúria tudta a dolgát, mintha már járt volna a szigeten korábban. A táskám nehéz volt, arra nem gondoltam, hogy a nyolc halnak ekkora súlya lesz. Pedig sejthettem volna. Csendesen haladtunk a fák között, átmászva egy kidőlt rönkön, kerülgetve a sziklákat. Fogalmam sincs, hogy kerültek oda. Lehet, hogy egy Gronkel szaladt a fának, ami erre kidőlt… vagy csak nem figyeltem odafelé menet. Inkább a második.

Talán félúton járhattunk, amikor a sárkány megszólalt.

:Ügyes voltál Emberke! Ahhoz képest, hogy két lábon járó vagy, egész jól halászol!:, dicsért meg. Ezt egy sárkánytól tényleg nagyon jó volt hallani. Hisz ők a profik ezen a téren.

- Hozzád képest kezdő vagyok!

:Jó, vegyük figyelembe, hogy én sárkány vagyok és a halászatból élek!:, nevetett fel.

- Amúgy a nevem Hajnalpír. De hívj csak Hajnalnak –mutatkoztam be. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem, éreztem a zsigereimben, és ez most elmúlt. A Hófúria felpislantott rám.

:Hajnalpír? Miért kaptad ezt a nevet? Mert, tudod, így nevezték Fúria Xypiát is az emberek. Mert egy hajnalmadár mindig csipogott a szigeteken érkezése előtt.:

- Igen, tudom, de arról fogalmam sincs anya miért ezt a nevet választotta.

:Nekem nincs nevem. Egyik sárkánynak sincs.:, jegyezte meg.

- Tudom. Vándor mondta. Azért adtam neki. Ha szeretnéd… neked is adhatok.

:Felesleges. Pár nap múlva úgyis elmegyek.:

- De addig hogy hívjalak? Hófúria? Vagy sárkány? Nekem ez kellemetlen.

:Tudod mit? Adj nevet! De találj ki valami ütőset!:, mondta bólogatva, kihívóan.

- Rendben! –mosolyodtam el, és agyalni kezdtem.

A tegnapi rémes neveket elvetettem. Semmiképp nem akartam olyat adni neki, ami ennyire nyilvánvaló. Mert ugye, Hófúria. Így a „hó”-val kezdődő neveket ejtettem. Valami szépet szerettem volna neki, hisz ez egy csodaszép lény és nagyon ritka is, gondolom én. Jégkarom? Áh, ez olyan fiús. Kristály? Ez meg túl lányos. Ez a sárkány erőteljes, néha utálatos, makacs, de segítőkész, ha olyan kedve van. Elég könnyen felkapja a vizet, és rendesen kioktat másokat, nem viseli el, ha nem neki van igaza… Magasságos Odin! Olyan, mint én! De a Képmás azért nem jó név, mert fiús, ez is! Akkor mégis, hogy hívjam? Ki tudja, talán Alzinnak fogom, hisz tényleg úgy nevet, mint ahogy egy Alzin csengettyű szól.

Abban a pillanatban érkeztünk meg az üreghez. Fáradtan dobtam le a táskányi halat a vállamról, majd lerogytam mellé. Úgy, ahogy voltam, átázott csizmában –mert ugye a hal a vízbe rángatott, így tocsogtam idáig–, mellényben, és vizes tunikában –mert miért is ne, a vizes hal átcsapott a táskán– kifeküdtem a tűzrakó és a táskáim között. A Hófúria odasétált és megszaglászott.

:Neked mi bajod?:

- Csak kicsit elfáradtam –feleltem.

:És találtál nevet?:, kíváncsiskodott.

- Még gondolkodok –mondtam. Amúgy sem tudom, miért akarok neki nevet adni. Hisz tényleg elmegy pár nap múlva, és ha van esze, akkor nem jön vissza ide. Elfelejti, hogy találkozott velem, hogy összehaverkodtunk valamennyire és ezek a napok köddé válnak. Bennem viszont örökre megmarad az a lélekbemászó kék tekintet. Meg amúgy is, tegnap azt mondtam neki, hogy… Erre felkaptam a fejem és a hátamra fordultam. Felültem. A sárkányra pillantottam. – Tudod, meg kellene keresnem a táborhelyem. Rengeteg cuccom van ott, amikre még szükségem lehet. És amúgy sem szeretnélek zavarni! Tegnap mondtam, hogy ha eláll az eső, akkor elmegyek. Szóval…

:Egyáltalán nem zavarsz. Sőt, jól esik a társaság. Csapatban élő sárkány vagyok, nem nagyon rajongok a magányért.:, mondta. Éreztem a hangjában, hogy marasztalni akar.

- De akkor is, a cuccaim… –próbáltam mentegetőzni, de belém fojtotta a szót.

:Segítek megkeresni a táborhelyedet. Oké? Ott is maradhatsz. De… Tényleg utálok egyedül lenni, más sárkányhoz meg nem vagyok szokva. Inkább veled töltöm az időt, mint egy idegen Siklóval, vagy Rettenetes Rémmel. Szóval, ezzel arra akarok kilyukadni, hogy… nem bánnád, ha én is ott húznám meg magam?:, kérdezte bátortalanul, mint reggel, amikor halat kért. Erre széles mosoly terült szét az arcomon.

- Nem. Sőt, örülnék neki.

:Biztos nem zavarnálak? És van elég hely a táborodban?:

- Persze, hogy nem! És van hely bőven. Egy barlangban van, bár még nem tudom, hogy fogsz lejutni oda.

:Miért?:

- Hát… ez a barlang a tenger feletti sziklafalban található. Bár, az egyik elhagyatott Suttogó Halál üreg is odavezet. Arra be tudunk menni.

:Rendben. Mikor indulunk?:, kérdezte izgatottan. Pamacsszerű fülei felálltak, pupillája kerek volt. Nem ismertem rá a tegnapi morgós, ellenséges Hófúriára. Lehet, hogy… tényleg kezdem megtörni a jeget?

- Először összepakolok, utána meg kell keresnünk. Mert fogalmam sincs, milyen messze vagyunk tőle. Az is lehet, hogy a sziget másik oldalán van. De ha találok valami ismertetőt, onnan megtalálom.

Bólintott. Ezek a lények tényleg nagyon értelmesek. Tudom, hogy megérti, amit mondok neki, és így, hogy hallom a gondolatait sokkal könnyebb kommunikálni vele. Mosolyogva álltam neki a pakolásnak. Nem volt igazán sok dolgom, csak a botot és a csalikat kellett eltennem, a takarómat és a maradék kenyeremet és sajtot. Mit ne mondjak, az ételt elég nehezen szorítottam be a hátizsákomba, hisz az oldaltáskát teletömtem hallal. Feltettem a kardtegezem, a két tőröm is eltettem, oldaltáska fel, hátizsák a hátra és készen is álltam az indulásra. Lehet, hogy az út felénél összerogyok, de nem érdekelt.

A Hófúria mellém lépett, megszaglászott, méghozzá alaposan. Nem nagyon értettem mit csinál. De még akkor sem, amikor a levegőbe kezdett szimatolni, mindenfelé forgatva a fejét. Oldalra döntöttem a fejem, összehúzott szemöldökkel néztem a hüllőt.

- Mit csinálsz?

:Szagot fogok!:, mondta, majd valamerre nyugatra fordította a fejét. :Arra van!:

Alighogy kimondta, megdörrent az ég, villám cikázott át az égen és az eső zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Visszaléptem az üregbe. Hablaty tipikus „Ezt nagyon megszívtam!” grimaszát felöltve figyeltem a sorozatban földbecsapódó esőcseppeket, és kelletlenül felsóhajtva a sárkányra néztem, miközben kissé felszabadultan ledobtam magamról a táskákat.

- Azt hiszem, hogy még maradunk egy kicsit…