7. Csak egy szokatlan délelőtt

Heló emberek! :)

1. El nem tudom hinni, hogy ebben az egy hétben elértem a 625 oldalmegtekintőt! Csodásak vagytok! Nagyon köszönöm!

2. Meghoztam az új részt! :) Szokás szerint, hétvégén érkezek a kövivel! ;)

Jó olvasást! :) ;)

Sokat gondolkoztam a tegnapon. Nem elég nekem, hogy apám rákényszerített egy apróságra, miszerint nekem kutya kötelességem megjelennem a Sárkányölő Képzésen és meg is kell nyernem azt, mert Hablatyot fél elküldeni. Az elmélete szerint be sem lépne az arénába, felfalná egy sárkány, vagy, ahogy az esti, Bélhangossal való beszélgetését kihallgattam – tudom, hogy nem szép dolog, de a kifinomult hallásnak is van átka –, a fiú meghalna, mielőtt az első sárkányt ráeresztenék. Nem mondom, hogy nem volt ebben igaza félig, de akkor is! Hablaty az örökös, mivel ugye nő nem örökölhet egy szigetet, és neki kötelessége elmenni erre a fránya képzésre, mert meg kell ölnie egy sárkányt, hogy a falu befogadja, és elismerje leendő vezetőjeként. Ha nem sikerül neki, nos, Takonypóc lesz Hibbant-sziget főnöke és el nem tudom képzelni, hogy abból mi sülhet ki. Alig kap hatalmat, én durva két órát adok ennek a falunak. A sárkányok azonnal szétrombolnak mindent, és felfalják az unokaöcsémet. Hm, ez nem is olyan rossz…

Na, ezek után ugye én elmentem erre a képzésre, összekaptam Miguellel, megtámadott minket egy Sikló, aki elég kedvesnek bizonyult úgy utólag, és rájöttem, hogy hallom a gondolatait. A szemem ijesztően világított, amit csodával határos módon a nap elkövetkezendő részében nem tapasztaltam. Összebarátkoztam egy Rettenetes Rémmel, akinek a Vándor nevet adtam. A Tamaran-törzs főnökének családját utálom, csak Sylviát találom szimpatikusnak. És ott van Damian. Tökéletes uraság a jó modorával és a jó éjt puszijaival… Még mindig nem akarom elhinni. De azon lepődtem meg leginkább, hogy majdnem két órán keresztül bámultam ki a fejemből. Nem tűnt annyinak.

A tegnap estémből még annyi maradt meg, hogy mikor sötétedés után hazaértünk, apa ott ült az asztalnál és a szekercéjét élezte, Hablaty pedig vele szemben verte a fejét az asztalba, hisz Bélhangos épp azt mesélte neki, hogy hogyan veszítette el a karját… megint. Megpróbáltunk felsurranni, de apánk rászólt Alkonyra, hogy reméli nem haragszik rá. Nővérem persze azonnal kiakadt, idézem: „Már hogy ne haragudnék? Tudod mennyi bajom volt azzal a pörkölttel? És most mehet a szemétbe, mert annyit még te sem bírsz megenni! Igazán szólhattál volna, mert akkor nem fáradozok egész délután azzal, hogy egy hadseregnek főzzek!”, és felháborodott arccal feltrappolt a szobánkba. Én persze nem értettem semmit, így rákérdeztem apánál, aki csak legyintett, ezzel érthetően a tudtomra adva, hogy semmi baja, csak ideges. Oké. Hablattyal együtt mentünk fel a lassan már hűvös szobába, ahol testvérünk épp egy párnát szabdalt szét egy tőrrel. Minden tiszta gyapjú- és vászondarab volt. Természetesen, az én párnámat találta meg. Miért is ne? Hisz nekem arra nincs szükségem! Fél óra nyugtatás után kiszedtem belőle, hogy azért ideges, mert a Tamaran család nem jött át vacsorázni. Szóval, emiatt az apróság miatt odalett a párnám. Úgy döntöttem, azzal bűntetem, hogy elveszem az övét. Megérdemli! De persze előhúzott magának egy másikat, méghozzá apáét. Nos, ebből egy órás vita alakult ki, aminek felénél apa is beszállt, és konkrétan az egész ház rázkódott a kiabálástól. Legalább mindenki tudtára adtuk a faluban, hogy otthon van az egész család!

Éjfél körül keveredtünk ágyba, természetesen egy jól megérdemelt forró vizes fürdő után. Igaz, még azután sem tudtam aludni. Egyetlen dolog járt a fejemben: Damian tudja, mi vagyok. Hallottam a gondolatfoszlányait. Biztos abban, amit hisz. És igaza is van, nem azért, de… honnan veszi? Mit vett észre, amit más ember nem, ami leleplezett előtte? Fogalmam sincs. A lehető legrosszabb verziók futottak végig az agyamon, hogy mit fog kezdeni ezzel az információval. Elmehet Lionelhez és elárulhat, ezzel megpecsételve a halálomat. Ami még rosszabb, hogy apámnak mondja el, aki… nos, lehet, hogy megölet, de lehet, hogy csak száműz. Azon lepődnék meg, ha apa titokban megszöktetne a szigetről. Damianre visszatérve, a jobbik eset, hogy megtartja magának és később használja fel. Vagy… időben elhallgattatom. De inkább csak megfenyegetem, hogy ha bárkinek elmondja, lerobbantom a fejét.

Még mindig nem tudom, hogy miért érzékelem az érzelmeket is. Oké, mindig elég jó emberismerő voltam, felismertem, ha valaki szomorú, örül, vagy egyszerűen idióta. De miért érzem át? Úgy értem, ha például apa mérges, akkor az mintha kivetülne és belém szállna, így én is felhúzom magam, bár nem látszik. Ugyan ez van, ha Alkony örül, vagy ha Hablaty fél, vagy mit tudom én…

Nem elég nekem, hogy egy kilométerről megérzem Hofferson asszony frissen sült kenyerének illatát, sőt a hegy túloldalán élő Penész házából áradó orrfacsaró bűzt is. Hallom, ha valahol Rettenetes Rémek lopnak ételt sunyiba, vagy ha az erdőben, a falutól nem messze egy vaddisznó szalad el. Látom a hegy tetején ácsorgó Gothit, botjával a kezében, és a messzi távolba elvesző hajókat, ha apa szerencsét próbál a Sárkány-szigeten, mindezt olyan élesen, mintha az orrom előtt történne. Nem, nem elég! Most az érzések is itt vannak! Meg a gondolatok…

- Hajnal! Ne bambulj, hozd a vödröt! –szólt rám Alkony, ezzel kirántva a sziklafal nézegetéséből. Igen, nekem tényleg szokásom nagyon mélyen a gondolataimba merülni, krízishelyzetben is. Ugyanis, kérem alássan, a falnak dőlve meredtem a szemben lévő falra, miközben a többiek a vödreiket töltötték vízzel.

Hogy miért? Mert a Képzésen ezt szokás, ha a Fertelmes Cipzárháttal foglalkozunk. Engem persze ez annyira érdekelt, mint Bélhangost a véleményem, így elhúzódtam a falhoz és a gondolataimba temetkeztem. De mivel Alkonypír elég zabosnak tűnt, jobbnak láttam, ha nem folytatom és ellenkezem. Megragadtam a mellettem lévő vödröt, odamentem hozzá és a kezébe nyomtam. Erre felhúzott szemöldökkel nézett rám.

- Ezt nem gondolod komolyan, ugye?

- De. Légy szíves! –mosolyogtam, mire megforgatta a szemeit és teletöltötte a vödrömet. Úgy nyomta vissza a kezembe, hogy egy kevés ráfröccsent a pólómra. Legnagyobb szerencsémre, ma pont sikerült a szekrény legsötétebb felsőjét felvennem, így alig látszott, hogy vizes vagyok. Mosolyom szélesebb lett. – Köszi!

- Van mit! –morogta az orra alatt, majd felvette a sajátját és elindult a többiek felé. A csapat javarésze már készen állt a sárkány fogadására. Sőt, csak én hiányoztam. Odabaktattam legjobb barátnőm mellé, aki rám mosolygott. Hogy őszinte legyek, ez a mosoly elég ijesztő lett, főleg a felemás szeme miatt. Hátborzongató, de már hozzászoktam. Visszamosolyogtam rá.

- Nos –szólalt meg Bélhangos fentről, a Cipzárhát börtönének nyitókara mellett ácsorogva. Végignézett rajtunk, és ha jól láttam a szája mozgását, számolt. Mogorván húzta össze így is egybenőtt szőke szemöldökét. – Hol van Miguel?

- Öhm… tegnap kidobtad, rémlik? –szólt fel neki Liz.

- Tényleg! Gyorsan felejtek! –csapott a homlokára. – Akkor… Matt és Saskarom lesz egy csapat, Nala és Eliza, José és Alkony, te Hajnal meg egyedül leszel! –mondta.

- Remek! –morogtam az orrom alatt.

- De Bélhangos, itt a csapatmunkát kell gyakorolni! Szerezz már gyorsan egy embert! Vagy egy önként jelentkező? –kelt a védelmemre nővérem.

- Én vállalom, ha nem probléma! –szólalt meg egy fiú hang fentről. Fel sem kellett néznem, nagyon is tisztában voltam vele, hogy Damian az. Ki más? Tökéletes uraság mindent bevállal, nem?

Bélhangos intett neki, hogy jöjjön csak le, mire el is indult. Alkonyra néztem, aki rám kacsintott. Erre a szokásos „Megöllek!” módon összehúztam a szemeim. Szerintem még szikráztak is. Ez nem csak neki, de Elizának is feltűnt. Barna hajú barátnőmnek azonnal leesett a szitu, persze rosszul. Ahogy a „Tudom ám miért csinálta!” pillantásából elnéztem, elmélete szerint Alkony azért vetette fel az ötletet, mert tudta, hogy Damian elfogadja, és mert tetszik nekem. Pedig nem! Rázni kezdtem a fejemet, eltátogtam neki, hogy „Mi? Nem! Dehogy! Meghibbantál?!”, de ő csak mosolygott, így ha a sziget elsüllyed, se beszélem ki magam ebből.

- Gond van? –hangzott egy hang a hátam mögül. De az olyan hirtelen jött, hogy szerintem még meg is ugrottam egy kicsit. Miért is ne, nekem meg kellett annyira ijednem, hogy a vödör kicsússzon a kezemből, és kiboruljon a lábam előtt, rá a nadrágomra és a csizmámra, úgy, hogy a kübli széle rápottyant a lábujjamra. Ez az én szerencsém! Balszerencse!

Ökölbe szorítottam a kezeim, az ujjaim ropogtak. Fogaim szinte már csikorogtak és a szemeimet is úgy összeszorítottam, hogy csodálom, hogy nem csípett. Természetesen ez is Damian volt. Arra jutottam ki, hogy teleportáló. De, hogy rám tudta hozni a frászt, az fix. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, mosolyog a bénázásomon. Behúznék neki egyet… csak azért is… de türtőztettem magam. Bélhangos kijelentette, nem csinálhatok semmi rosszat. Bár, ennek már tegnap délután mindegy volt. Kinyitottam a szemeim, kieresztettem az öklöm és leguggoltam, hogy felvegyem a vödrömet. Majd amikor felálltam, a fekete hajú fiúhoz fordultam – aki persze mosolygott –, és a nemes egyszerűséggel a kezébe nyomtam.

- Miattad borult ki. Töltsd is meg! –mondtam halál nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon. Védekezően felemelte egyik kezét, miközben elindult a fal melletti dézsa felé, hogy megtöltsön két vödröt is, hisz neki is szüksége lesz egyre. Ne várja el, hogy valamelyikünk is, legyen az Alkony, vagy Sas megtöltse neki, csak mert Őtökéletessége Tamaran szigetéről jött. Meg még mit nem! Nővéremre pillantottam, aki halkan kuncogott, de mikor észrevette, hogy figyelem, megpróbálta visszafojtani. Nehezen, de sikerült neki. Eltátogtam neki, hogy „Én most meg fogom ölni!”. Erre a válasza az volt, hogy „Nem teheted! Ő lesz a sógorom!”. Erre elég észrevehetően felhorkantottam, és fityiszt mutattam neki, jelezve a véleményem. Dam-nek sikerült megtöltenie a vödröket, és szerencsére a sajátjáról sem feledkezett meg. Ügyes fiú! Átadta az enyémet, majd a jobb oldalamra állt és felnézett a kovácsra, mintegy várva, hogy mi lesz a feladat.

- Nem tudom, mi a neved… de hagyj mindent Hajnalra! –mondta neki, mire pofátlanul felkuncogtam.

- Damian Rossy vagyok, uram –szólt fel a kovácsnak, aki felhorkantott, majd a kampójával a fogát kezdte piszkálni.

- A jólneveltségedtől hánynom kell.

- Köszönöm! –suttogtam magam elé. Pechemre ezt ő is meghallotta, és egy kicsit oldalba lökött, mintha régi haverok lennénk. Viszonzásképp sarokkal rátapostam a lábára. Felszisszent, én meg csak halványan mosolyogtam.

- Nos, akkor –húzta meg a kart, mire a nagy, vassal négy helyen megerősített farönk felemelkedett, és a kétszárnyú vasajtó kicsapódott egy robbanástól. Láttam már Cipzárhátat robbantani, de ez valahogy más volt. Hirtelen sűrűnek tűnő, zöld köd szállt ki a karámból. Lassan lepte be az egész Arénát. De ez nem köd volt, hanem gáz. Meleg, és mint mondtam zöld, robbanékony. – Tudjátok, egy vizes fejű sárkány nem tud tüzet lőni. Nos, a Fertelmes Cipzárhát különösen trükkös. Az egyik fej gázt fúj, amit most láttok, a másik pedig meggyújtja. Ki kell találnotok, hogy melyik melyik! –Miközben ezt mondta, elindult le hozzánk, hogy segítsen, ha baj lenne.

Nagyon jó! A gáz körbevett mindannyiunkat. Már csak Damiant láttam, aki összehúzott szemekkel meredt előre, és oldalra. Én is ezt tettem. Sokat olvastam erről a sárkányról, és láttam néhány dolgot is, mikor másokat megtámadtak. Egy biztos, hogy rendkívül éles fogai vannak. Állítások szerint mérget bocsát az áldozatába. Általában lesből támad, azért van körülöttünk ez a gázfelhő. Bár, meglep, hogy az nem jutott eszébe, hogy egyszerűen berobbantsa ezt a gázt és akkor csak bent égünk, különösebb dolga nem lenne. Egy kiáltás hallatszott valahonnan jobb oldalról. Saskarom hangját ismertem fel. Ezt követte Matté. Szóval először őket iktatta ki. Okos.

Balomon hirtelen megjelent José. Nem tudom, hogy a gázfelhőbe úgy mégis hogyan talált meg anélkül, hogy a sárkány megtalálta volna, és hogy hol hagyta a nővéremet, de én meg fogom ölni.

- Hajnal –kezdett bele, és én már tudtam, hogy ennek nem lesz szép befejezése –, arra gondoltam, hogy… délután nem-e jönnél el velem piknikezni a partra?

- Nem –mondtam oda se pillantva. Mára már meguntam a finomkodást.

- És netán holnap?

- Nem.

- Hétvé…?

- José –fordultam felé. – Hányszor magyarázzam el neked, hogy mi ketten soha az életben nem fogunk randizni?! Nem azért, bírlak téged, komolyan, de csak, mint havert! És ha még egyszer megkérdezed, a finom lepattintásom mellé eltöröm az orrod is! Világos?

Erre szomorúan pillantott rám, mire összehúzott szemekkel néztem vissza. Sóhajtott egyet, vetett egy megvető pillantást Damianre, aki felvont szemöldökkel nézett minket, majd elment. Felsóhajtottam, majd ismét a feladatra kezdtem koncentrálni. Viszont most a partnerem figyelt engem, kíváncsi szemekkel. Felnéztem rá.

- Mi van? –kérdeztem tök kulturáltan.

- Ez meg mi volt? –kérdezett vissza.

- A srác, José egy régi barátom és már több, mint két éve belém van zúgva. Azóta nyaggat azzal, hogy menjek vele randira, és én azóta folyton lepattintom. Tapasztalataim szerint, most pár napig nyugtom lesz –magyaráztam.

- És miért nem mész el vele? Lehet, hogy utána már mást hajtana. Mondjuk a felemás szeműt.

- Elizát –javítottam ki. – És hidd el, én is így gondoltam. Egyszer elmentem vele. Egyszer. És nem száll le rólam. Pedig hidd el, még egy kitalált baráttal is próbálkoztam. De nem érdekli!

- Te tényleg kitaláltál magadnak egy barátot? –nevetett ki.

- Miért, te mit tettél volna, ha a csaj, legalábbis a te esetedben lány, akit kisgyerekkorod óta ismersz, és CSAK barátként szeretsz, minden nap a nyomodba lett volna, de úgy, hogy a magánéleted semmi lett volna? –érdeklődtem.

- Nekem nem volt ilyen problémám. Hallottad Brig-et, úgy néztem ki, mint egy fasírt –mondta mosolyogva.

- Igen, ne is mondd! –nevettem fel. – De ha mégis… te mit tettél volna?

- Valószínűleg azt, amit te. Azt mondtam volna, hogy van barátnőm, csak messze lakik innen. Akkor lettem volna bajba, ha a nevét kérdezi –nevetett fel.

- Őszinte leszek veled, az én kitalált pasimnak Daniel Ramos volt a neve.

- Daniel Ramos? D. R.? –kérdezte mosolyogva.

- Két éve történt, az istenekre! –mentegetőztem.

Azt sem tudtam, hogy létezel…, gondoltam.

- Az én kitalált barátnőmnek Délibáb lett volna a neve –mondta, majd hátat fordított nekem. Én is neki. Így talán, de csak talán, előbb észrevesszük a sárkányt. Láttam egy árnyat elsuhanni mellettünk, de gyors volt és nem akartam pazarolni a vizet.

Tudtam, hogy a lény most vadászik. Nem fog hibát véteni. Ha el akar kapni, el is fog. Ha le akar forrázni, le is fog. Ha meg akar enni… meg is fog. De egyelőre csak játszik. Nem tudom pontosan, mennyi gázt fúj az a feje, de tapasztalataim alapján elég sokat. Ezt a vermet háromszor-négyszer biztos tele tudná tölteni. Ha úgy érzi, hogy a zöld gáz feloszlik, fúj még, de hagy magának. És elég gyorsan újratölt. Csak azt nem tudom, hogyan. Támadt egy furcsa érzésem: nem fog megölni minket. Csak a bolondját járatja velünk. Az eddig elesett két emberünket is csak kigáncsolhatta. Erre figyelni kell…

Hajnal! Hallasz?, hallottam meg Hablaty hangját a fejemben. Felnéztem, próbáltam észrevenni őt a gázfelhőn keresztül, de nem láttam. Viszont ő attól még láthat engem. Bólintottam. Angolna! A sárkányok félnek az angolnáktól! Dobok le egyet, rejtsd el a mellényed alá és nem fog megtámadni! Ne kérdezd, honnan tudom, csak csináld!

Ismét bólintottam. Tényleg nagyon érdekelt, honnan veszi ezt az őrültséget. A sárkányok nem félnek semmitől. Tömör izom az összes, vastag páncélú, repülni képes és lángot lehelő. Pont egy csúszó-mászó, undorító, nyálkás lénytől fognak félni? De majd később kiszedem belőle. Hirtelen egy hosszú, kígyószerű valami szelte ketté a körülöttünk lévő zöld gázt, és egyenesen a lábam előtt esett le. A sárga és fekete csíkos lény élettelen volt, nem mozdult. A szaga alapján füstölt. Fantasztikus. Undorodó grimasszal kaptam fel és tettem a vállamra, be a mellényem alá, és eltakartam. Damiannek fel sem tűnt, rám se hederített. Én is tovább pásztáztam a gázt, egy árnyat keresve.

Baloldalról egy kiáltás hallatszott, majd egy másik. Nala és Eliza. A szőke hajú jobban sikított, valószínűleg berántotta magához és megharapta. Üvöltés. Josét is elkapta. Akkor már csak mi, és Alkony vagyunk játékban ellenük. Éles káromkodás. Már csak ketten…

Csengeni kezdett a fülem. És hallásom kifinomult.

Halk sziszegés. Közelről hallatszik, a Cipzárhát nincs messze. Lábdobbanások. Felénk közeledik, jobb oldalról. Egy furcsa hang. Mintha valami eresztene. Fújja a gázt. Sűrűsödik a felhő. Mindenhol zöld gáz. Láttam az árnyékát. Hallottam a szívverését. Egy suhintás…

- Ugorj! –szóltam rá Damianre. Kérdezés nélkül tette, amit mondok. Éppen időben. A Cipzárhát kettéágazó, világoszöld farka akkor suhant el alattunk.

Honnan tudta, hogy lecsapunk?, hallottam meg a fejemben egy fiú érdes hangját.

Nem tudom! Próbáljuk újra!, hangzott egy, az előbbihez hasonló, de kevésbe rekedtes hang is. A Cipzárhát két feje. Csak tudnám melyik melyik.

- Ugorj! –mondtam ismét, megint jókor. A próba most baloldalról jött. Előttünk volt.

Ezt nem hiszem el!

Most felülről!

- Fejet le! –szólaltam fel, és lehajoltam, amennyire a derekam engedte. Persze térddel is berogyasztottam. Damian is ezt tette. A farok felettünk suhant el.

A nyavalya! Gázt neki!

Te csak ne parancsolgass!

Hirtelen egy fej bukkant fel előttünk. Engem követett ijesztő, sárga tekintetével. Zöld fején barna foltokat fedeztem fel, és az orrán lévő, sárgás szarvtól, a feje tetején lévő két barna vékonyabbig, egy csíkba furcsa, paca alakú kinövéseket, amik egyre nagyobbak lettek. Nem tudom másnak nevezni! Hosszú, elég vékony nyak tartozott hozzá, szintén barna foltos és kinövéses. Csak a kinövések már egy méretűek voltak. Halkan sziszegett, láttam az egy sorba elhelyezkedő, néhol nagyobb, máshol kisebb, a szájából kiálló pengeéles fogait. Akárhogy is fordult, nem nézett máshová, csak a szemembe. Magamhoz szorítottam a vödröt. Nem használtam. Olyan belső megérzésem támadt, hogy ez másik fej. Ez a gázt fújó. Nem a szikrázó. Damian rá akarta locsolni a vizet. Kitettem elé a kezemet.

- Várj! –állítottam le Dam-et. Kénytelen volt megállítani a lendítést, mert nyakon öntött volna vele. Átnyújtottam neki a vödrömet.

- Te meg mit csinálsz? –kérdezte. Rápillantottam.

- Bízz bennem! –mondtam. Erre a sárkányfejre nézett és vissza a szemembe. Elvette tőlem a küblit. Visszanéztem a hüllőre. A gázfelhő lassan kezdett feloszlani. Léptem egyet a fej felé. Erre ő lefújt gázzal. Behunytam a szemem és nem vettem levegőt, amíg éreztem, hogy a sárkány az arcomba nyomatja az elég meleg, már majdnem forró, zöld robbanógázt. Mikor látta, hogy még erre sem hátrálok, abbahagyta. Óvatosan nyitottam ki az egyik szemem. Ahogy az orromon ismét levegőt vettem, úgy azzal a lendülettel fel is köhögtem. Nem tudtam mihez hasonlítani a szagát, de rendkívül csípős volt, égetően erős. – Kösz szépen! –vetettem oda a fejnek.

Nem használ a gáz se!, hallottam meg a finomabb hangot. Erre előmerészkedett a másik fej is, majd a test. A gázfelhő legnagyobb része már felszállt.

És akkor most mit csináljak? Tudod mit? Robbantsuk fel!, ajánlotta a szikrafújó, és elkezdte pattogtatni a szájába a szikrákat. A gázfújó megint rám akarta ereszteni a zöld robbanóanyagot, csakhogy nem jött.

Öhm… kifogytam., szólt oda halkan, mire a jobb oldali fej… vagyis, ha szemben állok vele, akkor a jobb oldali, amúgy a bal, ha a hátamat mutatom neki. Mindegy. Nos, a szikrázó megforgatta a szemeit.

Fantasztikus!

Úgy éreztem, eljött az én időm. Mindkét kezem a sárkány felé tartottam. Tenyerem feléjük nézett. Kapkodtam a tekintetem egyik fej két szemétől a másikhoz. Pupillájuk szűk volt, barátságtalan. Egy lépést tettem feléjük. A bal oldali fej sziszegni kezdett, majd megérzett valamit, s visszarántotta magát. A másik furán nézett rá, majd pár pillanat múlva ő is ezt tette. Halványan elmosolyodtam, majd ismét léptem egyet. Széttárta szárnyait, hogy nagyobbnak tűnjön. Fenyegetőnek talált. Ez jó.

- Vissza! –mondtam, miközben egy lökő mozdulatot invitáltam a karjaimmal. Meghátrált. Már láttam a szemébe a félelmet. Annyira hátrahúzta mindkét fejét, amennyire tudta.

Te is érzed?

Angolna!

- Vissza a ketrecbe és nem lesz baj! –mondtam már lágyabb hangon, egyre közelítve hozzájuk. A végén már a bejáratuk előtt álltam és ők… vagyis ő… ők… mindegy! Na, a sárkány a leghátsó falnál állt, úgy hozzásimulva, ahogy csak tudott. A két nyakon lévő kis bőrdarabok, vagy a kinövések, nem tudom másnak nevezni, rátapadtak a másikra, ezzel „összekapcsolva” a két nyakat, közelebb húzva egymáshoz a fejeket. Ezért Cipzárhát… inkább Cipzárnyaknak kellett volna hívni, de nem szólok bele. Elmosolyodtam, majd hátrálni kezdtem. – Jó fiúk! Maradjatok szépen!

Nagyjából öt méterre voltam az ajtótól, mikor hátat fordítottam neki. Biztos voltam benne, hogy miután megérezte az angolna szagát, már nem jön a közelembe. Tévedtem. Hallottam a lépteit, gyorsan közeledett felém. Megfordultam volna, hogy ismét visszavezessem, de akkor már közvetlenül mögöttem állt. A szikrázó megragadta a mellényemet és felemelt, úgy három-három és fél méter magasba. Kicsit megijedtem, hogy már az angolna sem használ. Az első gondolatom az volt, hogy végem van. A második, hogy én ezt nem hagyom.

- Hajnal! –hallottam a hátam mögött Damiant. Aggodalmat fedeztem fel a hangjában.

Hirtelen elengedett. Nem tudtam pont lábra érkezni, vagyis, úgy félig sikerült, rogyasztottam, hogy tompítsam az esést, de nem pont úgy sikerült, mint vártam. Sikeresen dobtam egy bukfencet és utána még oldalra borulva gurultam egy métert. Már csak ez hiányzott a napomból! A sárkányra néztem. Egyenesen a szikrát fújó fej szemeibe. Sziszegett rám, kígyóként viselkedett. A nekem bal oldali is. Visszasziszegtem. Ez persze meglepte, hátra is lépett egyet. Szemeim izzottak, valószínűleg világítottak is.

- Vissza! –morogtam, mire ismét hátrálni kezdett. Felálltam. – Vissza!

Világít a szeme!

Én is látom!

Mit csináljunk?

- Vissza! –szóltam rájuk erőteljesebben, mire behúzódott a helyére. Előhúztam a mellényem alól az angolnát. Erre ismét összekapcsolódtak és annyira a sarokba húzódtak, amennyire tudtak. Bedobtam a nyálkás lényt. – És most szálljatok magatokba!

Ezzel rájuk csuktam az ajtót. Éreztem, ahogy a szemem visszavált normálisra. Olyan volt, mintha lehűlne. Ezt tudva már bátrabban pillantottam hátra, miközben a nyálat, ami az angolnából rám ragadt, nagyban töröltem a mellényembe. Lesz mit mosnom este. Mindenki furán nézett rám, mint egy nem normálisra. Kivéve Alkonyt és Damiant. Nővérem szemébe láttam, hogy agyal azon, amit csináltam, ésszerű, vagy valószínűtlen választ keres. Dam viszont megkönnyebbülten pillantott rám, sőt fel is sóhajtott. Elindultam feléjük. Amikor elég közel értem, a fekete hajú fiú volt az első, aki odajött hozzám. A két vödröt maga mögött hagyta. Egyenesen elém sétált és megfogta a karjaimat, a nem létező bicepszemnél. Felnéztem rá, ő pedig le rám. Lassan simított végig a karomon.

- Jól vagy?

- Persze –feleltem.

Hirtelen viszont José jelent meg a fiú mögött, és megragadva a vállát, elrántotta tőlem. Felvont szemöldökkel néztem rá, ahogy Dam is. A szőkésbarna hajú fiú kék szemeiben izzott a düh és a féltékenység. Állj! Féltékenység?!

- Szállj le a csajomról! –morogta, miközben fenyegetően rázta meg az ujját, Dam-re mutatva. Erre a fekete hajú srác összevonta a szemöldökét és felnevetett.

- Ő nem a csajod! –mondta. De azt úgy kell elképzelni, hogy ez a hang olyan volt, hogy semmilyen. Komolyan. Mintha érzelemmentes lett volna, de én éreztem benne egy kis dühöt és határozottságot.

- Nem hagyom, hogy egy ilyen bájgúnár lenyúlja a barátnőmet! Ha még egyszer meglátlak a közelébe, nem lesz jó vége! –morgott tovább.

- Nem érted meg? Ő nem a barátnőd! Hagyd őt békén! –morgott már Damian is. Remek, mi lesz ebből?

- Kötekedsz velem? –kérdezte. – Na, gyere!  Üss meg!

- Mi? Figyelj, én nem akarlak megü… –kezdett bele Damian, de José meglendítette ökölbe szorított kezét. Dam épp időben kapta el. Láttam, hogy düh költözik a szemébe. Megszorította Jo öklét, akinek eltorzult az arca a fájdalomtól. – Hagyd békén Hajnalt! Mert ha nem, megkereslek! –eresztette el a kezet. José meglepett tekintettel rázta meg fájó végtagját, majd arca dühbe és féltékenységbe torkollott.

- Te csak ne hívd így a csajomat! –hangzott tőle egy újabb morgás, majd a még ép kezével ismét megkísérelt egy behúzást. Csakhogy ez sem sikerült. Sőt.

Dam megint elkapta az öklöt, majd ő maga húzott be egyet Josénak. A fiú feje hátravágódott, és ezzel együtt a fekete hajú a kezét is elengedte. Hallottam egy roppanást. Jo azonnal az orrához kapott és hátrált pár lépést. Amikor elvette onnan a kezét, az véres volt. Dam-nek sikerült eltörnie az orrát. Elkerekedett szemmel néztem a jelenetet. Nem gondoltam volna, hogy José és Tökéletes uraság is tud agresszív lenni. Pedig, ahogy elnézem…

Jo köpött egyet, majd ismét nekirontott volna Damiannek, aki ökölbe szorított kezekkel várta, ha nem állok közéjük. Úgy viselkedtem velük, mint a Cipzárháttal. Egyik kezem a fekete, a másik a szőkésbarna hajú srác felé nézett. Lassan pillantottam egyikről a másikra. Dam szinte azonnal kiengedte az ökleit, régi barátom viszont forrott a dühtől. Szemei szikráztak. Ő nem eresztette ki az öklét.

- Hagyjátok abba! Ennek semmi értelme nincs! –mondtam a lehető legnyugodtabb hangon.

- Szóval őt véded? Őt választod? Ezt a senkiházi tamaranit, helyettem? –kérdezte Jo. Hangjából messziről sütött a féltékenység.

- Nem választok senkit! Fogd már fel végre, hogy mi ketten soha az életbe nem leszünk együtt! Vagy én is behúzzak egyet, hogy megértsd? –kérdeztem.

- Szóval igen… Legyen! Végeztünk! Mi ketten soha többé nem leszünk együtt! Végeztem veled! –mondta, majd sarkon fordult és távozott az arénából. Felhúzott szemöldökkel meredtem utána. Azt hiszem, vele nem lesz több bajom.

Sóhajtva sétáltam oda a még mindig meglepetten néző bagázshoz, nem is nagyon törődve Damiannel. Megragadtam a két küblit és a dézsához mentem, hogy visszaborítsam. Nem tudom elhinni! Hogy lehetnek ezek ketten ilyen gyerekesek? Összeveszni, és behúzni egymásnak valami olyanért, ami egyiküké sem! Nem vagyok valami tárgy, hogy így veszekedjenek rajtam! És Jo is, mikor lett ilyen? Egész eddig normálisan le tudtam koptatni. És miért féltékeny Damianre? Semmi nincs köztünk, és valószínűleg nem is lesz. Ha így folytatom, biztos nem…

Ekkor megjelent mellettem. Pont akkor, amikor az első vödröt akartam felemelni. Megelőzött, elkapta előlem és ő borította vissza. Felemeltem a másikat.

- Hajnal, figyelj! –szólalt meg. Hangja bűnbánó volt, és kissé szomorú is. Ránéztem. – Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem és nem lett volna szabad megütnöm. Vendég vagyok itt, és azonnal bajt keverek. Sajnálom! Remélem, nem okoztam nagy fejtörést, és megbocsátasz.

Erre egy „Te most komolyan azt hiszed, hogy haragszom?” nézéssel pillantottam rá a kíváncsi helyett. Nem haragudtam rá, igaz, hatalmas hülyeséget csinált. Személy szerint viszont örültem, hogy helyrerázta Josét. Felegyenesedtem mellé, majd átraktam a bal kezembe a vödröt. Homlokon pöccintettem.

- Au!

- Ezt, mert azt hiszed, hogy nem tudom megvédeni magam –mondtam, majd „véletlenül” megbillentettem a kezemben lévő vödröt (amit már ugye két kézzel fogtam) felé, így az abban lévő víz egyenesen a felsőjére ömlött. Persze azonnal szétkapta a kezeit. – Ezt a nadrágomért és a csizmámért! –Majd hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Láttam, hogy kissé elvörösödik. – Ezt meg, amiért kiálltál értem.

Erre persze felnevetett és mosolyogva nézett rám. Szemei is csillogtak, láttam benne, hogy igazat ad nekem. Ez engem is nevetésre ösztönzött. Egyetlen dolog miatt komorodtam el. Frodi hangja miatt, fentről. Öt szót mondott, egy számomra elégedettnek, önajnározónak hangzó, „esküszöm, hányni fogok”-féle hangon, amitől úgy éreztem helyben felrobbanok az idegességtől:

- Ő az én leendő feleségem!