5. A Tamaran-törzs

Nos, azt hiszem ez lenne a folytatás. :) Várom a kritikákat, bármi is legyen, szívesen fogadom :). A következő hétvégén érkezik! :D

Jó olvasást! ;)

A hajón nem volt túl sok ember. Tíz felnőtt, három velem egykorúnak tűnő és egy Hablaty korabeli gyerek utazott csak rajta, plusz az evezősök. Ránézésre azt mondom, hogy egy fenyőből épített sniggel* van dolgom, nagyjából nyolc méteres árboccal és vitorlarúddal felszerelve. A vitorla fehér színű volt, és egy sárkányfej díszelgett rajta, aminek nem tudtam megmondani a fajtáját. Elég lapos és széles fej volt, tüskegallérral ellátva. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egy Ölvész lesz, de végül rájöttem, hogy képtelenség, hisz az az Ádázok címere, és ha rájönnek, hogy egy másik törzs lopja a címerállatukat, nagyon felbőszülnek és háborút indítanak. Ebben biztos vagyok, főleg ahogy a már most indulatos és tébolyult leendő törzsfőnöküket, Dagurt ismerem. A hajótest mindkét oldalán pajzsokat fedeztem fel. Hová jönnek ezek, csatába?

A mi hajónkon, velük ellentétben csak apám volt néhány emberrel, köztük, ha jól láttam, Hofferson úrral és Penésszel. Evezősökre nem volt szükség, a szél nekik kedvezett. Utálom a szelet… És amúgy is, az még hagyján, hogy Hofferson urat magával vitte, de hogy Penészt?! Mi ütött apámba? Dilibogyót evett, vagy fejbe vágta egy Gronkel buzogányszerű farka, vagy leesett a háztetőről, vagy mi a jó Thor történt vele?! És akkor miért mondta Bélhangos azt, hogy a vénember adott káposztát? Majd este megkérdezem mindkettejüket. Vitorlánkon, egy furcsán megrajzolt Szörnyen Nagy Rémség díszelgett, bár alig lehet ráismerni, én is nagyon sokáig néztem, mire rájöttem, hogy az, és nem más faj. Bár, ki tudja?

Mi a szirten álltunk Alkonnyal és Hablattyal, onnan figyeltük őket. Bélhangos azt mondta, hogy legyünk jók, ezért az övemre raktam a tőrtokomat is a kardhüvely mellé a biztonság kedvéért. Ki tudja, mire jönnek rá. Idegesen álltam át egyik lábamról a másikra. Azt mondták, hogy ez a szövetség nagyon fontos, hisz lehet, hogy vannak a törzsben olyan Kívülállók, akik elrejtőztek. Igaza van, kapásból kettőt mondhatnék. Öcsémnek sem tetszett ez az egész, látszott rajta, hogy ideges. Alkonypírról nem is beszélve. Neki még a keze is remegett. Nyugtatás képen a vállára tettem a kezem. Erre eleresztett egy halvány mosolyt.

A hajók beértek a kikötőbe. Fontolóra vettem, hogy eléjük menjek-e, vagy várjam meg, hogy felérnek, de Bélhangos kihangsúlyozta, hogy most az egyszer legyünk jók és játsszuk el a törzsfőnök jól nevelt gyerekeit. Nem lesz kifejezetten nehéz dolgunk, mert sosem voltunk rosszak, az emberek csak azt hiszik. Szóval, az arany középutat választva lassan indultam el a dokkba vezető falépcsők felé, mögöttem a tesóimmal.

Nos, igen. Alig értünk el addig, már rengetegen várakoztak a lejáratnál. Beles és Morgópóc lement, hogy fogadja az érkezőket. Minket, hármunkat előre engedtek az emberek, legnagyobb örömömre. Mögöttünk Eliza állt, José, Nala, Matt és Saskarom. Miguelnek nem szóltunk, mert a kovács azt mondta. És őszintén, nem akarok összetűzésbe kerülni egy kampókezű férfival, aki apám legjobb barátja. Még bajom származik belőle.

Őmögöttük jó pár ember sorakozott fel, akiknek épp nincs jobb dolga ennél, legelöl a tizenkét éves unokaöcsémmel, Takonypóccal, aki még onnan is próbálta az öcsémet piszkálni. Köztük volt Hofferson asszony is egy sodrófával (Odin óvja szegény férjét!), és két lányával, Asztriddal és Josette-el. Az utóbbi megpróbált előre furakodni hozzánk, de nem engedték meg neki. Pedig kedves lány, nagyon bírom a búráját. Asztrid pedig… Asztrid. Ő az itteni korabeli banda vezetője. A nézelődők közt voltak még a bosszús Hofferson lány „barátai”, a Thorston ikrek, Kőfej és Fafej, a falu bajkeverői, minden balhé főkolomposai. Na meg a kedves és duci Ingerman fiú, Halvér, aki nagy bánatomra nem nagyon barátkozik az öcsémmel, pedig mindketten nagyon rajonganak a sárkányokért. Lenne miről beszélniük.

Abban a pillanatban megjelent a láthatáromban apám. Én, jó gyerekhez méltón azonnal odaszaladtam. Alkony és Hablaty követte a példám, így egyszerre rohantuk le a termetes, vörös szakállas férfit, akinek, amint meglátott minket, szúrós zöld tekintete ellágyult. Megpróbált mindhármunkat egyszerre átölelni, nagy nehezen sikerült is neki. Nem azért, mindig is szerettem az öreget, hisz bármit teszek ő akkor is az apukám, mindig kiáll mellettem, de a tesóim pártját is fogja és tényleg, nem kívánhatnék jobb apát, de azért sok a munkája és nem tölt velünk elég időt… szerintem.

- Én is örülök nektek, gyerekek! –hangzott apa mély, kellemes, de felettébb szigorú hangja. Ez csak egyet jelenthet: „Ne most!”. Egy emberként húzódtunk el tőle mindhárman, majd a háta mögé néztünk. A másik hajó emberei tartottak felénk.

Középen egy nagydarab férfi sétált, valószínűleg a törzsfő. Balján egy nő, talán a felesége, jobbján egy korombeli srác, a fia. A nő mellett csoszogott egy lány is. A kíséret többi tagja inkább férfiakból állt, de volt két nő is, valamint még egy srác, és egy kislány.

A törzsfő szólalt meg először.

- Ők a gyermekeid, ugye, Pléhpofa? –hangzott mély, és szigorú hangja. Komolyan? Minden törzsfő hangvétele ilyen? Még mást nem hallottam, csak ezt az elmélyült, domináns, felsőbb rangú fonémát. Ijesztő.

A Tamaran-törzs főnöke – legalábbis én őt gondolom annak –, egy magas, izmos, széles vállú viking volt. Barna haját rövidnek néztem, bár a csavart szarvas sisak miatt nem nagyon láttam. Szakálla hosszú, hanyagon font. Szúrós, kék szemeivel minket pásztázott, mintha most is Kívülállókat keresne közöttünk. Sokszor hallottam, hogy Lionel ránézésre meg tudja mondani, hogy ki Kívülálló és ki nem. Nos, én nem hiszek ebben, de jobb félni, mint megijedni. Öltözete valamivel lengébb, mint az itteni vikingeké, hisz délen elég jó idő van. Barna medvebunda takarta a mellvértjét. Sötét öv szelte át a derekát, lógott rajta egy tépett, eléggé megkopott, homokszínű sárkánybőr. Mintha már a megjelenésével is azt próbálná sugallni, mennyire jó vadász. Ebben nem is kételkedtem.

- Igen, Lionel! Ők itt a lányaim Alkonypír –Erre Alkony köszöntött egy „Jó napot!”-ot, bár látszólag nem volt ínyére, éreztem benne valami furcsa gúnyt is. Ezt láthatólag nem csak én vettem észre, ugyanis a Lionel mellett álló nő arca kezdett bevörösödni az idegtől. Ránézésre nem volt valami szimpatikus asszony. Ezt nem hagyhatom ki! –, és H…

- Hajnalpír vagyok –szóltam közbe, mire nővérem és öcsém elmosolyodott.

Éreztem magamon apám szigorú pillantását. A másik törzsfő is elkomorodott egy pillanatra, felesége feje vörös volt a dühtől, hogy én pimaszkodni merek. Fiukon, Frodin nem látszott változás, viszont a lány, aki szintén velük jött, feltételezem, a lányuk, alig hallhatóan felnevetett és el is mosolyodott, ami engem is megmosolyogtatott. Jól esett ez a kis szemtelenkedés, már ha annak lehet nevezni, és hogy egy kis jókedvet csempésztem a félénknek látszó lányba.

- És a fiam, Hablaty –mutatott öcsém irányába apa immáron szigorúbb hanggal, mert tudta, hogy a fia is megtenné azt, amit én. De inkább kihagyta, hallva apánk hangját, és csak kínosan elmosolyodott. Ha így szólt volna hozzám is, akkor… akkor is megtettem volna.

- Örvendek, hölgyeim és… fiú. –Nagyon nehezére esett volna az „úrfi” kifejezést használni az öcsém esetében, bár még nem érte el azt a kort, de akkor is így illik. Kalmár Johann is „Hablaty úrfi”-nak hívja, pedig ő még csak nem is ilyen neveltetésben részesült, és még nem esett le a kalap a fejéről, vagy a gyűrű az ujjáról. Miért nézik le annyira? Ő is ember! – Lionel Tamaran vagyok, Tamaran-sziget és a Tamaran-törzs főnöke. Bár ezt szerintem ti is tudjátok.

Még szerény is! Meg magát mondja előre! A szamár! Egyre jobban utálom ezt a férfit.

- Ő itt a feleségem, életem értelme, a legszebb ajándékom az istenektől, Petra –mutatott a balján álló, belékaroló nőre, aki erre büszkén kihúzta magát és egy olyan pillantással nézett végig rajtunk, amit nem tudtam hova tenni. Mintha azt várná, hogy mert őkelme a Tamaran-törzs főnökének elkényeztetett felesége és a Kívülállóvadász Frodi Tamaran anyja, én most térdet és fejet hajtsak neki, netán még topánkát is csókoljak. Na meg még mit nem!

A nő alacsonyabb volt Lionelnél, durván fél fejjel. Hosszú, szőke haját érdekesen viselte, fonatot tűzött kontyba. Pár kósza tincs lógott csak a füle mellett. Valami déli szokás lehet, mert csak pár embernél láttam itthon hasonlót, és azoknak az ősei déliek. Neki is jéghideg kék tekintete volt, csak pár árnyalattal világosabb, mint a férjéé. Az asszony leginkább engem nézett, és esküszöm, kirázott a hideg is, határozottságot, és tiszteletet parancsoló volt, már tudtam, nem lesz egy kedvencem. Akárhány éves volt, jól tartotta magát, az biztos, és kifejezetten szép is volt, a maga… egoista, elkényeztetett paraszt módján. Személy szerint nem néztem többnek harmincötnél. Kedvem támadt nevetni, mikor végigmértem az öltözetét. Egybe részes acélkék bársonyruhát viselt. Gondosan varrt, drágának tűnő ruha volt. És nem a legmelegebb. Bár a ruhán volt bőr is, a csípőjétől ívesen a hónaljáig, gazdag mintákkal televarrva. Nem mondom, szép ruha volt, tényleg, de… nem az északi embereknek való.

- A fiam, a Belső-tengeren túl is híres, Kívülállóvadász Frodi Tamaran –intett a fiú felé, aki még jobban elmosolyodott. Az ő tekintetéből valami olyasmi tükröződött, hogy „Ha ettől a mosolytól nem ájultok el, vagy ugrotok a karjaimba, akkor semmi sem hódít meg titeket!”. Pedig akkor én örök szingli maradok, mert leginkább hánynom kell tőle. Undorodó grimasz ült az arcomra, és láthatólag Alkonyéra is, bár ő még a kezét is a szája elé kapta, hogy visszatartsa a kitörését.

 Barna haja volt, akár az apjának, csak hosszabb. Kék szemei inkább édesanyja irányába húztak, fagyosak voltak, mint a Gleccser-sziget. Ő Alkonyt pásztázta, aki ezt mély undorral fogadta, láttam rajta, hogy a hányást próbálja visszafogni. Öltözete apjáéhoz hasonló volt, csak neki fekete medvebunda verdeste a hátát és nem volt sárkánybőr akasztva az oldalára. Nekem már ekkor nem volt szimpatikus. Őszintén, úgy nézett ki, mint egy majom! Önelégült vigyor, elég sárga fogak… te jóságos Odin, fúj! Rám pillantott egy másodpercre. Jéghideg szeme felvillant, egy minutumra még meglepettséget és egy iciri-piciri félelmet is felfedeztem benne. Valószínűleg azért, mert nagyon összehúzott szemmel, szemöldököm dühösen összevonva, és némi kis vicsorral néztem rá, ezzel is sugallva: „Ha hozzáérsz a tesómhoz, eltöröm minden csontod!”. Van egy olyan érzésem, hogy valamennyire értette a célzást.

- És a lányom, Sylvia -fejezte be családjának bemutatását a törzsfőnök.

Ennyi. Ennyit volt képes mondani a saját lányáról. Nem sült még le a bőr a képéről? Most úgy őszintén, nem csak az öcsémet nézi le, hanem a lányát is? Ez valami déli szokás, hogy aki erőtlennek tűnik, az nem is létezik? Mi ez itt, kérem szépen?!

Sylvia bizonytalanul intett egyet. Félhosszú, sötétszőke haja volt, furcsa déli módszerrel befonva. Fiatalabbnak néztem magamnál, de nem sokkal, talán egy-két évvel. Az ő írisze is kéken csillogott, de az övé valamivel sötétebb volt, mélyebb, mintha a tenger fenekébe néznél, elvesztél benne. Ennek hatására meleg borzongás futott végig a hátamon, az anyja hidege után. Ugyan, csak egy pillanatra nézett fel, mert leginkább a dokk fáját, vagy épp a hajókat fürkészte. Édesanyjáéhoz hasonlító bársonyruhát viselt, csak sötétebb színűt, több bőr motívummal. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát benne.

Apám hirtelen a vállamra csúsztatta a kezét, kizökkentve új szövetségeseink tanulmányozásából.

- Gyerekek, vezessétek körbe a vendégeket, amíg mi elrendezzük a szerződést –ajánlotta hirtelen apa. Erre Alkony felpillantott rá.

- Bocs, nekem halaszthatatlan dolgom van otthon –mondta, majd el is tűnt az emberek között. Rendben, én ajánlottam fel, hogy ha megfőz, az idegenvezetést elintézem, de azt nem sejtettem, hogy komolyan gondolja. Segélykérőn öcsémre pillantottam, aki bólintott volna, ha Bélhangos nem szól be.

- Neked dolgoznod kell! –hangzott a kovács érdes hangja. Hablaty a szemembe nézett és vállat rántott.

- Nekem dolgoznom kell –mondta, majd elengedett felém, egy egyfajta „Bocs. Részvétem.” mosolyt, amit csak akkor használunk, ha apa főz. Mert nem tud. Alkonypír is Bélhangostól tanult meg normális, és ehető kaját csinálni.

- Nem is értesz hozzá! Egy kardot sem tudsz megemelni! –nevetett fel unokaöcsém. Az ikrek vele együtt mulattak, Halvér udvariasan felkuncogott, míg Asztrid a szemét forgatta, Josette pedig rendesen felkapta a vizet. Hablaty vissza akart szólni, de inkább meggondolta magát, és lehajtotta a fejét. Tudta, hogy ha most megszólal és kiáll magáért, akkor abból csak verekedés lehet, ahol tuti alulmarad. Ezért ketten is megtettük helyette.

- Fogd be, Takonypóc! –szóltunk rá Josette-el egyszerre.

Asztrid, mintha az öcsémet védené, karon vágta az unokatesóm. Régóta figyelem már a viselkedését Hablattyal kapcsolatban, és rájöttem, hogy ő igazából védeni próbálja, de úgy, hogy ez másnak ne tűnjön fel. Ugyanis az „ártana a hírnevének”. Azt egy cseppet sem állítom, hogy egy bizonyos fokon nincs igaza, de azt sem, hogy teljes mértékben egyetértek vele. Mivel ugyebár kiskorukban sokat játszottak hárman, így megvan benne, hogy a barátjaként tekint a kis kovácsinasra, csak ez mélyen van, és köd veszi körül. Valószínűleg Finn Hofferson halála miatt, mint említettem. Bélhangos pedig „véletlenül” fejbe vágta, amikor elmentek mellette az öcsémmel. Josi persze ment velük, szeret akkor beszélgetni Hablattyal, amikor dolgozik. Mérges pillantást vetettem Takonypócra, aki inkább szedte a sátorfáját és elindult hazafelé. Asztrid feloszlatta a bandát és a kovácsműhely felé vette az irányt, azzal az indokkal, hogy meg kell éleztetnie a szekercéjét.

Az emberek tömege is lassan kezdett feloszlani, így már senkit sem érdekeltek az új leendő szövetségeseink.

- Akkor, Hajnal, te vezeted körbe a vendégeket! Lionel, kérlek, gyertek velem! –intett az öregem a másik törzsfőnöknek, aki bólintott és elindult apám után. Az összes felnőtt ment, csak az öt gyerek maradt itt velem. Vagyis, Sylvia menni akart, de az apja visszaintette.

- Te nem jössz, fiam? –nézett vissza Lio Frodira, aki legyintett egyet.

- Sokan akarnak még a szövetségeseink lenni, apám! Ha egy szerződéskötést kihagyok, nem zuhan ránk Asgard! –nevetett fel, majd kajánul rám mosolygott és könnyeden ejtette ki a száján a következő három szót, amitől azt hittem, elhányom magam: – Hol kezdjük, Hajnal?

- Ha még egyszer így hívsz, kitépem a nyelved, a karod, a lábaid, levágom a fejed és feltűzetem egy Siklósárkánnyal a legközelebbi fára, még ha belepusztulok is! –mosolyogtam vissza, szemeim villogtak, és ha képes lettem volna rá, szerintem még villámokat is szórtam volna. De mivel gondolatolvasó vagyok, szuperkifinomult érzékszervekkel, ez ugrott. Erre az ő mosolya eltűnt és inkább elindult a csapat ember után, akik elég lassan lépkedtek. Apám jól tudta, hogy ezt fogom csinálni. Szóval, négyen maradtunk. Sylvia, egy velem egyidős fiú, egy Hablaty korabeli lány, na meg én. A tamarani törzsfő lányára néztem, sajnálkozó pillantással. – Részvétem!

- Mégis miért? –kérdezte. Lágy hangja volt, de nem az a magas, hanem mélyebb lejtésű. Olyan bársonyos. Az édesanyját még nem hallottam beszélni, de tuti, hogy vijjogó hárpia hangja van.

- A tesód miatt. Én már felkötöttem volna –mondtam könnyeden, és még finoman fejeztem ki a magam. Alig beszélt ez az öntelt ficsúr, de én már fel akarom kötni. Szokták mondani, hogy létezik szerelem első látásra. Hát, ahogy elnézem utálat is. – Anyádnak nem volt annyi esze, hogy normálisan felöltözzön? Itt elég… hűvösek az éjszakák és sokszor a nappalok is. Ma szerencsénk van.

- Miért, itt annyira hideg van? –kérdezte a kislány.

Magas hangja az egeket üti, de valahogy mégsem irritáló, hanem lágy, olyan gyermeki. Minden délinek finom lejtésű hangja van, ahogy hallom. Nagyjából annyi idősnek nézem, mint amennyi Hablaty, talán még fiatalabb is egy évvel, vagy kettővel. Alig ért a vállamig. Sötét, enyhén göndör haja a hátát verte, egy aranyos, kék hajpánt ült a feje tetején. Szép kis lányka, enyhén kerek arca makulátlan, sehol egy sebhely, szeplő, vagy épp pattanás. Szemei kékek, mint a felhőtlen nappali égbolt. Kíváncsian pillantott rám, komolyan gondolta a kérdését. Ő már egy fokkal vikingesebb ruhát viselt, vászonpólót és nadrágot, barna csizmával.

- Egek, hazaviszlek magammal… -szaladt ki a számon az első gondolat, mikor megláttam. Aranyos kislány volt, kétségtelenül.

- Sajnálom, foglalt -jelent meg mellette egy fiú.

Téged is hazaviszlek magammal… -gondoltam, de ezt már nem hagytam kicsúszni a számon.

Én azt hittem, menten meghalok. Miért van a legtöbb délinek ilyen csodaszép hangja? Mert az övé elképesztő volt! Nem magas, inkább kissé mély, de mégis köztes, és ez olyan hangot kölcsönzött neki, hogy hihetetlen. Felnőttes és határozott, védelmező, ahogy hozzám szólt. Biztosra vettem, hogy a húga az a kislány. Ha őrült lennék, azt mondanám, szerelmes lettem egy hangba. De nem, csak szépnek találtam.

Jobban szemügyre vettem ezt a bizonyos fiút. Korombeli, ha nem idősebb egy vagy két évvel. Rajta nagyon jól látszott, hogy ébenfekete haja van, ami szénné égett szénakazalként helyezkedett el a fején. És én még azt hittem, hogy a déli fiúk igényesek… Nem volt csúnya, eléggé – nagyon – helyes volt, egyetlen sebhelyet sem láttam sehol, amit furcsálltam, hisz minden ember szerez sebet a Kívülálló megölése közben. Vagy talán ő még nem ölt? Lehet, hogy ő is az. És itt magamban kiröhögtem a kis hangot a fejemben, hogy miért ekkora idióta. Miért vagyok ekkora idióta?! Mily meglepő, neki is kék szemei voltak, de olyanok, mint a nyugodt tenger egy derűs nyári – nálunk enyhébb téli – napon. De tényleg, megbabonázóak voltak, egy pillanatra a nevem is elfelejtettem. Mintha a lelkem mélyére láttak volna, és ez nem kicsit zavart. Lassan elegem lesz a kékszeműekből. Sötétkék vászonpólót viselt, hosszú ujjút, és látszott rajta, hogy egy kicsit vézna, de van rajta izom bőven, már amennyi szükséges. Derekán egy sötétbarna öv, rajta kardtegez. Barna bőrnadrág, ami elég vastagnak tűnt, és csizma, ami nem annyira.

Egy szóval sem állítom, hogy szerelmes lettem. Tényleg. Rendben, jóképű, jól néz ki, csodaszép szemei vannak, egyszerűen makulátlan az egész fiú, és nem létezik. Most mondjátok meg! Megesett már bármelyik sziget bármelyik vikinglányával az, hogy egy teljesen tökéletes fiú egyszer csak puff, megjelenik előttük? Nem! Mert nem létezik! Ezt hívják álomnak! Álmodok! Tuti, hogy álmodom ezt az egészet! Mert ilyen nem létezik, hogy akárhol keresek, akármilyen hibát, legyen az egy sebhely, egy hiányzó testrész, vagy egy görbe hajszál –én már azzal is megelégszem–, nem találok!

Egy hang hozott vissza az elmélkedésből.

- Miért bámulod ennyire a bátyám? –hallottam meg a kislány magas hangját. Rápillantottam, majd vissza a fiúra, aki mosolyogva nézett rám. Szívtipró mosoly. Fantasztikus.

- Nem bámulom. Hibát keresek –mondtam összehúzott szemekkel. – És hidd el, szívesen letörölném az önelégült, bájgúnár mosolyt a képedről, de mivel gyerekek is vannak itt, így csak figyelmeztetlek! –morogtam határozottan, mire halkan felnevetett.

- Mondták már, hogy ijesztő vagy? –kérdezte ez a bizonyos „hibátlan” fiú, mire eleresztettem felé egy rémisztő mosolyt.

- Nem tudsz te semmit –mondtam.

- Te vagy a híres Hajnalpír, nemde? A nevem Damian Rossy –nyújtott kezet, mire meg is ráztam volna, de ő ehelyett egy csókot nyomott a kézfejemre. Remek, úri neveltetés. Hányni fogok. – Ő pedig a húgom, Brigit –intett a kislány felé.

- Örvendek –mosolyogtam barátságosan a kislányra, majd szigorúan Damianre néztem, elkaptam a kezem és észrevehetően undorodó grimasszal a nadrágomba töröltem. – A jólneveltségedtől elkapott a hányhatnék.

- Akkor most kitéped a karom, a lábam, levágod a fejem és felszegezteted egy Siklóval, még ha belepusztulsz is? –próbálta kitalálni a terveimet.

- Nem. Az túlságosan rám vallana. Hol dolgozol, Damian? –kérdeztem, mert ebben biztosan kell lennie valami hibának. Túl makulátlan, és ilyen nincs.

- A tamarani kovács inasa vagyok, hölgyem –mondta.

- Csak Hajnalpír. Mint mondtam, a túlzott jólneveltségtől hánynom kell –mosolyogtam rá egy csöppet barátságosabban. De nem bízom benne. Túlságosan makulátlan.

- Elnézést, ha megsértettelek! –mondta bűnbánóan, mire megforgattam a szemeim.

Hányni fogok! Nem fogja fel, hogy hányni fogok, gondoltam azonnal.

- Damian, kérlek, hagyd Hajnalpírt! Ha továbbra is itt bájgúnároskodsz, sosem látjuk a szigetet, mert éjjel-nappal a nyálas dumáddal untatnád! –szólalt fel Brigit, mire elkerekedtek a szemeim. Damian erre megforgatta a szemeit.

- Igenis, anyuci! –mondta gúnyos hangon. Erre a kislány lábszáron rúgta. A fiú felszisszent. Felnevettem.

- Tudod –fordultam Damian felé –, nagyon bírom a húgodat! Na, induljunk, mert napestére sem végzünk és én szeretnék időben hazaérni!

Ezzel, nem törődve vele, hogy követnek-e, vagy sem, elindultam a falu közepe felé. A kovácsműhelynél kezdem, onnan a fegyverraktárhoz megyünk, aztán az élelemraktárhoz, visszaviszem őket le a kikötőbe időhúzás gyanánt, afelől el tudunk menni az arénába, majd fel a főbb emberek házai, a mi kis kunyhónkhoz és arra talán apám is végez a szerződéssel, hogy a Nagy Terembe is bemehessünk. És azt hiszem, mindent megteszek, amit egy idegenvezetőnek kellene. Onnantól engem békén is hagyhatnak!

Befordultunk egy ház mellett. Meg akartam mutatni nekik a kovácsműhelyt, ahogy azt szépen tervbe iktattam, főleg Damiannek, akinek ez a foglalkozása és igazán le akarom törni a szarvát, mert az én öcsém ügyesebb, mint „tökéletes uraság”. Viszont, amit láttam, az felettébb felnyomta bennem a pumpát.

Miguel ott állt, kezében karddal. Mögötte Matt és Saskarom feküdt, valószínűleg próbálták megállítani, de nem sikerült nekik. Hablaty előtte állt, védekezően felemelt kézzel, és valamit magyarázott, de a fiú nem tágított. Asztrid kissé a takarásában szorongatta a szekercéjét, testvérem másik kezével őt tartotta vissza. Őket Josette próbálta nyugtatni, sikertelenül. Tudtam, mire készül.

Miguel meg akarta sebezni az öcsémet.

*snigg = negyvenfőnyi legénységgel rendelkező, kb. száz harcos szállítására alkalmas viking hadihajó