6. Egy-két kisebb baj

Legelőször is nagyon szeretném megköszönni az 520 oldalmegtekintést! Tényleg, rendkívül boldog vagyok, hogy ezt is elértem! Köszönöm blogíró társnőimnek, Szecsődi Ramónának, Szabó Leilának és Horváth Dorinának, valamint anyukámnak és minden kedves olvasómnak! Tényleg, nagyon köszönöm!
De most... jöjjön az új rész! :) Remélem, hogy elnyeri a tetszésetek! :) A folytatás szokás szerint hétvégén érkezik! ;)

Jó olvasást! :)

Nem akadtam ki. De tényleg. Kiakadni? Én? Az nem rám vall! Nem. Nekem nem szokásom felhúzni magam. Áh, dehogy. Én dühöngtem! Olyan dühöt még soha nem éreztem, mint akkor. Hogy az a Siklóürülék szagoló, Rémhangú trollfej hozzá akar érni az ÉN öcsémhez ártó szándékkal?! Nem tudta, mire vállalkozik.

Levettem a mellényemet és Sylvia kezébe nyomtam, hogy fogja meg, amíg elintézem ezt a kényes ügyet. Dühösen trappolva indultam el feléjük, kardot rántva. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a markolatot szorítottam. Az volt a tervem, hogy elvágom a torkát, aztán lefejezem. Matt vett észre először, meg is lökdöste Saskarmot, kinek szemébe félelem ült. A két fiú felállt, próbálták értesíteni a „vezetőjüket”, hogy úton a halál, de már késő volt. Kardomat Miguel nyaka elé tartottam, finoman sértve a bőrét. Oldalasan állt nekem. Nem akartam tényleg megölni… legalábbis, még. Rá akartam ijeszteni, hogy végre felfogja a cseppnyi kis agyával: velem és a szeretteimmel nem packázhat. Rám nézett. Kék szemeiben egy pillanatra félelem suhant át, majd valahonnan bátorságot merített, hogy állja gyilkos tekintetem. Összehúzott szemekkel meredtem rá. Talán még vicsorogtam is, nem tudom.

Hirtelen egy pengét éreztem az én torkomnál. Kénytelen voltam megemelni a fejem, hogy ne vágja meg az államat. Saskarom volt olyan bátor, hogy kardot rántson ellenem és megvédje a „főnökét”. Matt meg sem mozdult, csak bambán bámult, nem volt mersze ellenem szegülni. Nem voltam hajlandó elrántani a fegyverem Migu nyakától, amíg meg nem bűnhődik azért, mert bántani akarta az öcsémet.

- Hajnal! Ne csinálj butaságot! –szólalt meg Hablaty, mintha csak a gondolataimban olvasna, mire a szemem sarkából rápillantottam. Rajta jobban látszott a félelem, de nem a Migueltől való, hanem az én őrültségem miatti. Igen, őrült vagyok, ez tagadhatatlan. Vannak nagyon buta ötleteim, de mellette zseniálisak is. Azt, hogy elvágom az idióta torkát, egy is-is tervnek vélem. Aztán ki tudja, mindenki máshogy látja. Szóval, mire észbe kaptam, nem csak vicsorogtam, de morogtam is a barna hajú fiúra. Lassan visszatért belé a félelem apró szilánkja.

Ha minden jól megy, hamarosan végzünk is, gondoltam.

- Hajnal, igaza van! Hagyjad őket! Meg fognak ölni –mondta Josette.

- Segíteni jöttem –vetettem oda.

- Nincs szükségem a segítségedre, egyedül is elintézem! –szegezte nekem mondandóját ikertestvére. Ezzel tisztában voltam. Tudtam jól, hogy ha hagynám, Asztrid apró darabokra vagdosná mindhárom fiút. Nos, ezt csak azért nem engedtem, mert én akartam megtenni.

- Ti ne szóljatok bele a nagyok dolgába! –morogta Miguel, miközben megpróbálta megmozdítani a karját Asztrid felé, hogy megfenyítse a kardjával, de erre egy picit jobban a nyakához szorítottam a kardom élét. Hol van Bélhangos, amikor kellene? Egyáltalán hová tűnt?! Elnyelte a föld, vagy mi?

- Ha hozzá mersz érni az öcsémhez, vagy Josette-hez, vagy Asztridhoz, elvágom a torkod! –mondtam a lehető legnyugodtabb hangon. – Menjetek innen! Most! –szóltam oda a kicsiknek ellentmondást nem tűrő hangon. Hablaty, persze, engedelmes tesó módjára visszament a műhelybe, hogy folytassa a munkát. Josi követte. Asztrid pedig nem mozdult. – Menj haza, Asztrid! –mondtam lassan és érthetően, de szigorúan. Erre leeresztette a szekercéjét és elindult haza.

Miguel átvette a kardját a másik kezébe és a nyakam oldalához emelte. Tudtam jól, hogy túlerőben vannak, mert még ha az ostoba fajankót el is intézem, Sas végez velem. Hirtelen viszont meghallottam egy kardrántást, és Saskarom nyakánál ott termett egy penge. Ő erre rémülten kapta el az enyémtől a sajátját. Kíváncsian pillantottam oda, hogy ki az én „megmentőm”. És kit láttam? Damiant. Tökéletes uraság hű akar lenni az általam kitalált gúnynévhez. Hányni fogok. Saskarom felnézett a fekete hajú fiúra, majd feltartott kezekkel hátrált pár lépést. Dam – eldöntöttem, hogy így fogom becézni, akármilyen ostobán hangzik – eleresztett felém egy mosolyt, mire én is nagyon halványan, alig észrevehetően visszamosolyogtam. Nehogy a végén azt higgye, jóban vagyunk. Szerintem soha az életben nem leszünk igazán jó baráti viszonyban. Túlságosan makulátlan…

- Miguel, hagyjad! Menjünk innen! –szólt közbe Matt, hátrálva a kis társaságtól egy lépést. Ő az egyetlen Miguel bandájából, akinek van esze, és ismét az egyetlen, aki nem szeretett csetepatékba keveredni. Matt mindig inkább kimaradt az ilyenekből és hidegvérrel kezelte a dolgokat. Ha nem lett volna Miguel pincsije, talán még jóban is lettem volna vele.

- Igaza van, haver! Húzzunk! –mondta már Saskarom is. Nocsak, kinek jött meg az esze? Elismerően pillantottam rájuk, majd vissza az „ellenségemre”.

- Legalább nekik van egy kis eszük! Hallgass rájuk, Miguel! Szedd a sátorfád, és takarodj vissza ahonnan jöttél!

- Nem fogom ilyen könnyen feladni, Haddock! –morogta, miközben kissé jobban a nyakamhoz szorította a pengét. Én is ezt tettem. Kész voltam elvágni a torkát, de hirtelen Alkony jelent meg a fiú mögött, kezében egy nyílpuskával. A felhúzott fegyvert egyenesen a fiúra irányította.

- Ezt a csatát már nem nyerheted meg! –mondta vészjósló hangon. – Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én akarnálak utána kivégezni, hanem az új barátja is! –mosolygott sejtelmesen rám, majd Damianre.

Erre persze szikrázó szemekkel néztem rá vissza, és gondolatban elhatároztam: este kinyírom a nővérem… álmában fojtom meg! Ellentétben velem, Dam elég jól fogadta a kijelentést, jót mosolygott rajta. Most már nemcsak hánynom kell, de az élete további részét is eldöntöttem… Alkony sorsára fog jutni és álmában megfojtom! Egy pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy Miguelre nézek, és azt mondom neki: „Mi lenne, ha két percre összefognánk, kinyírnánk a nővéremet és a bájgúnárt, utána pedig szépen, ketten elrendeznénk a kis ügyünket, mintha semmi sem történt volna?”. Csak azért vetettem el az ötletet, mert Alkony egy szempillantás alatt lőné a szívembe azt a nyilat, Damian pedig szerintem könnyű szerrel elintézné a barna hajú idiótát, sőt a két kis katonáját is. Rosszak voltak az esélyek.

- És ha nem akarod, hogy a hátadba lőjek, inkább tedd el azt a kardot! –folytatta az ikertestvérem. Migu végül nagy nehezen megadta magát és elemelte a kardját a nyakamtól. Én viszont nem mozdultam. Dühösen meredtem immáron a szemeibe. – Hajnal! Tedd el a kardot! Most!

Nem akartam megtenni. Tudtam, hogy ha megteszem, Miguel megint ártani akar majd nekem, vagy a családomnak. Utál engem, és nem tudom miért. Mi rosszat követtem el ellene, hogy meg akarja keseríteni az életemet? Nem jutott eszembe olyan alkalom, amivel ennyire megbánthattam.

Régen még barátkozni is szerettem volna vele. Kisebb korában rendes fiúcska volt, de azóta valami megváltozott benne, és engem szemelt ki, mint a baja okozóját. Pedig az istenekre esküszöm, hogy semmivel nem ártottam neki. Az, hogy néha feldühített és megkergettem, egy másik dolog, hiszen mindenki tudja, hogy nagyon könnyen felhúzom magam egy apróságon is. Azt hiszem, keleten úgy mondják, bolhából csinálok elefántot. Szóval, nem akartam elvenni a kardot a nyakától. Tudni szerettem volna, mivel ártottam neki. Talán a létezésem a baja? Hát, akkor nagyon sajnálom!

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, majd egy másik elvette tőlem a kardot. Vasmarok volt, férfié, érdes és eléggé száraz. Szinte úgy kellett kicsavarnia az én markomból a fegyvert. De sikerült neki. A földbe szúrta imádott pengémet, és immáron szabad kezével megfogta a csuklómat és leeresztette a karomat, ugyanis azt azóta is kinyújtva tartottam Migu nyaka felé. Közben ez a valaki az arcomat fürkészte, szinte azon a ponton már szúrt a bőröm. Nagyon jól tudtam, hogy Tökéletes uraság az. De nem érdekelt, továbbra is összehúzott szemekkel meredtem a lassan hátráló Miguelre.

- Most az egyszer a tesód és a pasid is a közelben volt. De jegyezd meg, Hajnal! Legközelebb már csak ketten leszünk. Meg talán Hablaty –mondta. Erre elfogott a méreg. Neki akartam ugrani a torkának, de Damian nem hagyta. Visszafogott, a csuklóimat szorította, de nem annyira erősen, hogy fájjon. Nagyon ideges voltam. Hogy merészeli a szájára venni a testvérem nevét? Meg fenyegetni? Meg akartam ragadni a torkát és addig szorítani, amíg el nem fogy az összes levegője. És ha Dam nem fogott volna vissza, meg is tettem volna.

- Megöllek! Meg foglak ölni! Ha nem is most, de majd egy nap megkeserülsz mindent! Felfogtad? És ő nem a pasim! –kiabáltam, miközben próbáltam kiszabadulni Damian szorításból, sikertelenül. Persze, nem csak én erőlködtem, neki is nehezére esett visszafogni, egyszer majdnem sikerült elszabadulnom, de ismét elkapott, immáron a könyökhajlatomnál. Ahogy tudtam, csapkodtam, tapostam a lábát, szerintem még bokán is sarkalltam, de nem eresztett. Jól bírja a gyűrődést, meg kell hagyni. Miguel önelégült mosollyal eltűnt az egyik ház mellett, én pedig abban a pillanatban lenyugodtam.

Nem tudom, miért van ez nálam. Ilyen gyorsan jött, gyorsan ment dühkitörések, és érdekes módon csak addig tartanak, amíg látom azt a személyt, vagy dolgot, ami kiváltotta belőlem. Damian is meglepődött, mikor már nem csapkodtam, és fél percnyi hezitálás után csak Alkony bólintására engedte el a karjaim. Egy bosszús fújtatás után kihúztam imádott kardomat a földből és visszacsúsztattam a hüvelyébe. Tekintetemben még ugyan izzott a düh, a vérem forrt, szívem hevesen kalapált, bosszúra szomjaztam és tudatalatt már tervezgettem Migu temetését is, de kívül nem látszott rajtam. Felpillantottam Tökéletes uraságra, aki kissé nagyon meglepetten és kíváncsian nézett vissza rám. Íriszében egy kérdés tükröződött kristálytisztán: „Ez meg mi volt?”.

- Azt ne hidd, hogy most barátok lettünk! –válaszoltam komoran.

- Megmentettem az életed! –vágott vissza szinte azonnal.

- De nem lettünk barátok. Értve? –kérdeztem már játékosabbnak mondható hangon. Igazából úgy beszéltem vele, mint egy ötévessel, akinek valami nem túl bonyolultat próbálok elmagyarázni. Ezt ő is észrevette. Megadóan felemelte a kezeit és visszament a többiekhez. Én megfordultam, ugyanis meg akartam tudakolni valamit drága nővéremtől, aki ott állt már közvetlenül mögöttem, sejtelmes, mindent tudó mosollyal az arcán.

- Szóóóval, ő a barátod? –kérdezte halkan, suttogva. Megforgattam a szemeimet.

- Kérlek! Néztél már rá? –kérdeztem vissza. Oldalra dőlve elnézett mellettem, egyenesen Damianre, majd rám pillantott.

- Szerintem helyes.

- Egy bájgúnár!

- Egy nagyon helyes bájgúnár –javított ki. Erre nem tudtam mit mondani, mert végül is igaza volt. Látta rajtam, hogy mit gondolok. A fülemhez hajolt és azt suttogta. – Ő lesz a férjed!

- Micsoda? Meghibbantál? Ez? Kizárt! Nyugatra költözöm Revesbe, vagy a határon túlra és sárkányos nőként halok meg, egy erdő mélyén lévő viskóban, egyedül! –vezettem le neki gyorsan a jövőmet, szintén halkan beszélve.

- Ki a Látó kettőnk közül? –kérdezte, mire egy „Ez most komoly?” pillantással jutalmaztam. – Na, látod! A jóslataim nem hazudnak! És tényleg láttalak titeket. Bocs, ha elrontottam a jövődről alkotott képet!

- Tudod mit? Menj a fenébe, én tenni fogok az elképzelésemért! Egyszerűen megfojtom álmába. Ahogy téged is! –mondtam, majd hátat fordítottam neki és elindultam a kis csapat felé, akik engem vártak.

- Én is szeretlek! –kiabált utánam. Hátraintettem neki.

Hallottam, ahogy hazafelé veszi az irányt, hogy folytassa a főzést. Remélem, értelmes kaját csinál. Nem főz a legjobban, de én annyira sem tudok, szóval, ha úgy vesszük, ő a család szakácsa. Anya semmit sem tudott jól, apa egyedül, csakis kizárólag palacsintát tud, én még azt se, de Alkony már pörköltet és sült húst is tud, odapörkölés nélkül, ami nagy szó, Hablaty meg… én még nem láttam a konyha közelében.

Elvettem a mellényemet Sylviától, majd felvettem. Időközben, ahogy egyre később lesz, az idő is fagyosabbá válik. Délután négy óra körül járhattunk, és minél hamarabb végezni akartam az idegenvezetéssel, mert ha minden sínen van, nővérem két órán belül elkészül a vacsival. És az istenekre mondom, nagyon reméltem, hogy a Tamaranok nem jönnek át enni! Nem érdekelt, Alkonypír mennyit küzdött az étellel, nem akartam Frodi arcát látni soha többé.

- Na, lépjünk, mert soha nem végzünk a mai nappal! Pedig már nagyon elegem van belőle! –morogtam az orrom alatt, félig magamnak, félig a csapatnak. – Nos, ez itt a kovácsműhely. Bélhangos dolgozik itt, a félkezű, féllábú, szőke bajszos emberke, akit nem rég biztosan láttatok. Az öcsém, Hablaty itt inas, és nem dicsekedni szeretnék, de jó a munkájában –Ennél a résznél Dam megforgatta a szemeit. – Te csak ne forgasd a szemeidet! –szóltam rá minden szót kihangsúlyozva, mire ismét védekezésképp felemelte kezeit. – Na, csak azért! Bélhangos vezeti emellett a Sárkányölő Képzést is, amire kénytelen vagyok elmenni, pedig ezernyi jobb dolgom is lenne. Kíváncsi itt valaki a fegyver- és élelemraktárra?

- Engem csak az Aréna érdekelne –emelte fel kezét Brigit. Sylvia és Tökéletes uraság bólintott.

- Remek!

Elindultam az Aréna irányába. Biztos voltam benne, hogy Elizát ott fogom találni, egy karddal a kezében, nagy valószínűséggel, Joséval edzve. Az odafelé vezető út elég csendesen telt. Mindenki a hibbanti vikingeket nézte, a házakat, a tájat, a népem tagjai pedig ugyanolyan furcsálló, idegen tekintettel pillantottak vissza rájuk. Még egy birka is elszaladt mellettünk, ijedten bégetve, utána pedig Néma Sven rohant… hogy fogalmazzak… némán kiabálva? Mindegy, a lényeg, hogy úgy nézett ki, mint aki üvölt, de egy hangot sem lehetett hallani. Sylvia meg is akarta kérdezni, hogy ez ki volt, de én előbb kezdtem el magamban morogni.

- Ez Néma Sven… már megint azt a birkát kergeti. Nem csoda, hogy néma –mondtam félig magamnak, félig a kis csapatnak.

Végül fél órányi keserves séta után – mert ugye minden furcsa és számukra ismeretlen dolgot meg kellett bámulnunk, és minden emberről el kellett mondanom kicsoda és miért csinálja azt, amit – elértük az Arénát. Sylvi, Brigit és Damian ámulva nézték a lepukkadt vermet, mintha Odin emelkedett volna alá a fellegeknek. Azért valljuk be, ő sem olyan ostoba, hogy pont ide jöjjön.

Legnagyobb meglepetésemre, a sejtésem nem igazolódott be, hisz Liz és Jo nem voltak lent. Őszintén, kicsit örültem neki, hisz legjobb barátnőm azonnal azzal a kérdéssel támadna le: „Ő a pasid?”, utalva ezzel Damianre. Én meg akárhogy ráznám a fejem és tiltakoznék, hogy: „Mi?! Dehogy! Egek, Odin ments! Ezt te sem gondolod komolyan! Ugyan, Liz, el tudnál te engem képzelni az ő barátnőjeként?! Thor villáma csapjon belém, ha valaha is összejövök vele! Az első Sikló lőjön fejbe a tüskéjével! Raboljon el egy Éjfúria, ha ebben a világban, ebben az életben én az ő barátnője leszek!”, még ez sem győzné meg. Ugyanis azzal folytatná: „Itt görbüljek meg, ezen a helyen nyeljen el a föld, azon nyomban hajoljon meg előttem egy sereg sárkány, ha te nem leszel az ő barátnője!”, és ezzel csak az lenne a baj, hogy a sereg sárkányt nem tudom megoldani, a többi egyszerű. José meg azonnal bevágná a durcit, hogy én össze mertem jönni mással, amikor ott van ő, mire leordítanám a fejét, hogy: „Miért nem fogod fel a csökevényes fejeddel, hogy mi soha nem fogunk összejönni, mert CSAK a barátom vagy?! És ő nem a pasim!”. És ahogy Damiant eddig megismertem, jót röhögne rajtunk. Sőt, azt is el tudom róla képzelni, hogy csak a heccelésemért is, odaálljon mellém, átkarolja a vállam, és azt mondja: „Drágám, csak nem szégyellsz?”. Ezzel persze elérné, hogy a tökéletes kis pofiját rendbe szedjem pár olyan pofonnal és ütéssel, hogy az orra mellett még az én ujjaim is eltörjenek.

Nem, kicsit sem élénk a fantáziám.

- Mik vannak oda bezárva? Kívülállók? –kérdezte Brigit a láncot markolva, ezzel kizökkentve engem az elmélkedésből.

- Nem, itt Hibbanton nincsenek Kívülállók –feleltem. Erre furán nézett rám.

- Akkor nektek mivel kell végeznetek, hogy a falu befogadjon?

- Sárkányokkal. Errefelé úgy hemzsegnek, mint nálatok a Kívülállók. Szóval igaz? Tamaranon tényleg Kívülállót kell ölni, hogy a nép befogadjon? –néztem Sylviára, aki bólintott.

- Igen. Őszinte leszek, tizenöt vagyok, de én még nem öltem egyet sem. De mást már láttam, hogy végez eggyel. Amikor Frodi tőrt szúrt Linda néni szívébe. Azóta sem tudom, hogy a bátyám hogyan jött rá –mesélte.

- Én meg tizenkettő vagyok, szóval még nem szabad végeznem eggyel sem, mert tizennégy felett szabad csak –szólt közbe Brigit.

- Na és te? –fordultam Damian felé, aki kérdőn nézett rám. – Öltél már Kívülállót, Tökéletes uraság?

- Tökéletes uraság? –nevetett fel. – Ezt mivel érdemeltem ki?

- Sehol egy sebhely, egy hiányzó testrész, egy messze elálló hajszál, de még egy pattanást sem látok rajtad. Udvarias vagy, jól nevelt és védelmező, ahogy az eltelt durva órában észrevettem. Elég jó munkád van, amit valószínűleg szívesen végzel, mert a kezed száraz és érdes. De még keresgélem a hibát, nem fogom feladni –soroltam karba tett kézzel, szemrebbenés nélkül. Erre egy széles mosoly terült szét az arcán. Még a fogai is fehérek? Mondom, hogy makulátlan!

- Láttad volna négy éve! Úgy nézett ki, mint egy fasírt –suttogta oda nekem Brigit. Jó, inkább mondta, mert az minden volt, csak sutyorgás nem. De ezen hatalmasat nevettem. Nehezemre esett elképzelni, hogy Tökéletes uraság is nézett ki valaha ramatyul… ja, de sikerült. Sylvia inkább csak udvariasan kuncogott, Dam viszont egyáltalán nem tűnt boldognak. Elkomorul, affajta „Megöllek!” pillantással nézett húgára, majd annyit mondott:

- Ezt most muszáj volt, ugye?

Jó, inkább morgott, mint beszélt.

- Igen. Egyrészt megérdemelted, hogy lezuhanj az egódról. Másrészt, anya arra tanított, hogy legyek őszinte és mondjak el mindent, amit fontosnak találok.

- Nekem nincs nagy egóm! –háborgott.

- Dehogyis nincs! –köhögtem be. Erre Damian rám pillantott.

- És mondd csak, Vérszomjas kisasszony, te öltél már sárkányt? –kíváncsiskodott, mire elmosolyodtam.

- Még nem válaszoltál az én kérdésemre.

- Mert semmi közöd hozzá.

- Neked sincs ahhoz, hogy én megtettem-e.

- De én kíváncsi vagyok.

- Én is, de mégsem válaszolsz.

- Nem ölt még –szólt közbe a fekete hajú kislány.

- Brigit! –mordult rá Dam mérgesen.

- Most mi van? –kérdezte a hugica.

- Én sem öltem még sárkányt –mondtam. Erre mindenki furán nézett rám, mintha szellemet látnának. – Igen, képzeljétek, a törzsfőnök lánya vagyok és még nem öltem sárkányt, pedig lassan tizennyolc leszek. Sőt, még csak most kezdtem el járni a képzésre.

- Apukád eddig nem engedett el? –jött a kérdés Sylviától.

- Nem azért, hanem túl sok volt a portya, senkinek nem volt ideje, főleg Bélhangosnak nem.

- Sylvia! –hangzott távolabbról egy mély férfihang. Lionel állt ott, Petrával és Frodival az oldalán, és maga felé intett, utalva arra, hogy menjen vele most azonnal. A lány rám nézett. Láttam, hogy nem szeretné még elfoglalni a szállását, és nem is éhes. Ott akart maradni velünk és beszélgetni. – Sylvia! –Lio itt már idegesebb volt és parancsolóbb. Lánya nem nézett rá. Szemébe hirtelen mintha félelem szökött volna. Alig láthatóan megrázta a fejét. Bíztatóan rámosolyogtam, bár csak kicsit sejtettem rettegése okát. Az elméletem szerint az apjától fél. – Ne szóljak többször!

- Megyek! –kiabált vissza, majd elbúcsúzott és odaszaladt a férfihoz.

Néztem, ahogy a házak felé indulnak. A törzsfő fél szemmel visszanézett rám, szeme megvillant, érdekes fényt vettem észre benne még távolról is. Abból az irányból hirtelen furcsa érzések rohamoztak meg. Idegesség, önelégültség, féltékenység, és félelem. Mind-mind más emberektől származtak. Régebben is éreztem ilyet, főleg, mikor Hablaty szomorú volt, de távol volt tőlem, és csak a sugallat jött át.  Sejtettem, hogy a házak között eltűnt Tamaran család érzései támadtak volna meg. Nehéz elmagyarázni. Mintha az érzelmek kivetülnének, és egy alig látható halvány színben forgó valami, amit a füsthöz tudok hasonlítani, közeledne felém, majd belém ágyazódna, ezzel pedig teljes testtel átéreztem volna a családtagok egy-egy érzelmét. Az ideges Lionel, a féltékeny Petra, a félelem Sylvia, az önelégült pedig Frodi. De hogy lehetséges ez?

Lehet, hogy ez is a képességem része? De egy Kívülállónak nem csak egyfajta hatalma lehet? Nekem van a Vándor szerint állított gondolatolvasás, de amellett még kifinomult hallásom, látásom, szaglásom is lett, most meg ismét jönnek az érzelmek. Hallottam már Kívülállókról, akik valami plusz képességgel rendelkeztek, de az nagyon ritka. Ritkább, mint északon a sárkánytalan sziget! Akkor mégis, hogy…?

- Hajnal! Hé, Hajnalpír! –vettem észre egy csettintő kezet a szemem előtt. Damian hozott ki az ideiglenes elmélkedésből. Mosolyogva vette tudomásul, hogy észhez tértem. – Nagyon elbambult, kisasszony. Van ott valami nagyon érdekes, amit én nem látok, vagy gondolkoztál?

- Gondolkoztam –vágtam rá azonnal.

- Min? –kíváncsiskodott tovább.

- Semmi érdekesen –feleltem, majd felé fordultam. Szembetűnt, hogy már csak ketten állunk az Aréna mellett, Brigit felszívódott. – Hol van a húgod? –érdeklődtem.

- Elment, apa szólt neki és nekem is. Csak gondoltam felébresztelek a transzból, mielőtt kint töltöd az éjszakát és megfagysz –rántott vállat, mire felhorkantottam.

Hidd el, bemennék a Siklóhoz és már nem is fáznék, gondoltam.

- Kösz, igazán figyelmes vagy –forgattam meg a szemem és próbáltam annyi szarkazmust sűríteni a hangomba, amennyit csak tudtam. Halkan felnevetett.

- Jó éjt, Vérszomjas kisasszony! –köszönt el, majd megfordult volna, ha nem szólok oda neki.

- Mikor lett este? –kérdeztem elnézve a távolba. A Nap lassan ereszkedett a horizont alá, még a fele látszott, de már kezdte elfogni a fenti világot az alkony homálya. Oké. Meg mernék esküdni, hogy az előbb még fényes nappal volt, öt óra körül és nem… hét. Damianre pillantottam. – Azt ne mondd, hogy eddig néztem ki a fejemből!

- Pedig de. Tudod, téged semmi sem zökkent ki a transzból, és elég ijesztő volt, ahogy elhomályosult szemekkel arrafelé meredtél. Brig pedig megunta, hogy a fejednek dobált kavicsokra sem reagálsz, bár, be kell valljam, elég vicces volt, mikor odaállt eléd, de te meg sem mozdultál. Pedig a füledet is piszkálta, meg a hajadat, hogy az biztos segít, mert amilyen szép frizurád van, biztosan véded, meg minden, de… semmi reakció. Csodálom, hogy a csettintés bevált –nevetett.

- És… Miért vagyok Vérszomjas kisasszony? –kérdeztem rá. Ha ő is megtette, akkor én miért ne?

- Hát… Nem is tudom. Mert vérszomjas vagy –felelte. Erre felnevettem.

- De most komolyan!

- Tudod, te egy nagyon kemény lánynak tűnsz. Nem mernek neked rosszat szólni az emberek, mert azonnal nyakra mész. Ha mégis megteszik, fegyverhez folyamodsz, és rátámadsz, gondolkodás nélkül. De én átlátok rajtad! Nem tudsz ölni. Te egy nagyon védelmező típus vagy, akár egy anyatigris, vagy anyasárkány, ha fogalmazhatok így. Azért kelted azt a látszatot, hogy rossz kikezdeni veled és tényleg végzel azzal, aki árt neked, vagy a családodnak, mert félsz.

- Én nem… –szóltam volna közbe, de leintett és odalépett elém. Felnéztem rá, egyenesen színtiszta kék szemeibe.

- Még nem fejeztem be! Te attól félsz, hogy bajuk esik. Tudom mi történt édesanyáddal és ettől próbálsz megvédeni mindenkit. Létrehoztál egy olyan alteregót, amelyik ölni is tud, de legbelül, odabent –bökött hirtelen a mellkasomra – te más vagy. Egy kedves, jóindulatú és vicces lány vagy, aki még nem találta meg a helyét a világban, és ha továbbra is így elzárod, nem is fogja. Higgy nekem!

Meglepett a monológja. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. Ebből a fiúból nagyon jó személyiségelemző lenne. Mert végül is igaza volt, csak még magamnak sem voltam képes bevallani. Tényleg szeretném megvédeni a szeretteim. Igen, valóban van egy agresszív alteregóm, akit akkor hívok elő, ha olyanok vannak a közelbe, akiket nem szeretek. Értsd, Miguel, Dagur, Saskarom, Morgópóc, Takony és még páran. Amikor viszont a barátaimmal vagyok, ez a lényem eltűnik és előjön a barátságosabb, segítőkészebb oldalam. Damian nem tudom, melyik csoportba tartozik. Úgy érzem, kezd kilépni a közömbös részből. Helyet csinál magának a bizalmasaim között, ami nagy szó, mert ritkán engedek oda bárkit is. De… azt nem tudom, hogy mégis honnan szerzett tudomást az anyámat ért szerencsétlenségről, de valahonnan rájött.

- Nos, akkor én megyek –lépett el tőlem, majd legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra. – Jó éjt, Hercegnő!

Ezzel elindult. Én meg csak bambán meredtem utána. Földbe gyökerezett a lábam. Először segít, aztán feltérképez, kapok egy puszit a semmiért, és még becézget is? Legjobb és nem túl megbízható forrásaim szerint egy fiú csak akkor viselkedik így, ha tetszik neki valaki… Te magasságos Odin, tetszem neki?!

- Damian! –szóltam utána. Erre hátranézett. Kék íriszében kíváncsiság csillogott. – Köszönöm! Mindent köszönök! –Erre mosolyogva bólintott, és indult is volna tovább, ha nem szólok oda neki… megint. – És Damian! –Ismét rám pillantott. Elmosolyodtam. – Nagyon, de nagyon bírom a húgodat! –mondtam, mire felnevetett.

- Azt hiszem, ő is bír téged! –felelt, majd előre fordult és most már tényleg elindult a házak felé.

Ahogy én is…, hallottam meg hirtelen a hangját. De ez más volt. Ez lágyabb, és kellemesebb… és a fejemben szólt. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy végre elkaptam egy emberi gondolatfoszlányt. Nem tudom miért, de hirtelen nagyon érdekesnek bizonyult a talpam alatt lévő poros talaj vizsgálása. Ő tényleg megpuszilt? Thor szerelmére! Miért pont én?

- Juuujj, szerelem a szövetségben! –hallottam meg Alkonypír össze nem téveszthető hangját a hátam mögül. Felkaptam a fejem és megfordultam. Olyan bugyuta vigyort, amivel ő állt ott, el nem lehet képzelni. Egyszerre volt „Én megmondtam!”, „Hála Odinnak, hogy megjött az eszed!”, „Ő lesz a sógorom!” és „Úristen, nekem miért nincs ilyen jó pasim?” vigyor. Legszívesebben kiakadtam volna, de nem tettem. Féltem, hogy úgy üvöltök, hogy szegénynek nem marad haj a fején. Így csak halkan annyit morogtam:

- Mióta állsz te ott?

Őszintén, paráztam. Tartottam attól, hogy mindent látott és hallott, ezzel olyan információra téve szert, amit nem ért. Mert nem érti! Nekem nem tetszik Damian… na, jó, talán egy kicsit, de… Nem! Én nem vagyok szerelmes! Kizárt! Más már rég ugrott volna, ha így viselkedne vele, mint velem, mert udvarias, meg kedves, helyes és tényleg jól néz ki, meg megért és… Odinra! Miket gondolok? Verd már ki a fejedből, Hajnal!

- Elég régóta –felelt nővérem sejtelmesen. – Szóval, akkor ti most…?

- Nem! Dehogy! Ez csak…

- Na, gyerünk, hallgatlak! Mi volt ez a puszi?

- Jó éjt puszi? „Örülök, hogy elfogattál barátnak” puszi? –találgattam magam is. Az igazat megvallva, én sem tudtam mire vélni.

- Tiszta vörös a fejed! Érzel iránta valamit! –mondta, de olyan arccal, hogy azt nem tudtam hová tenni. Az a nem annyira meglepett, „én tudtam”, és izgatott pofával nézett és egy vigyorral.

- Mi? Nem! Vagyis… talán… Nem tudom! –kezdtem el csapkodni a karjaimmal, ahogy is Hablaty szokott. Valószínűleg tőlem tanulta el. – Inkább… menjünk haza, jó?

- Ne, most ne! Kicsit összekaptunk apával. Elég rendesen kiosztottam –magyarázta.

- Aha –jött az értelmes válasz tőlem.

Kívülálló… megmagyarázza… Hajnalpír… nem… én is…, hangzott ismét a fejemben Damian hangja. De ez más volt. Szaggatott, nem volt értelme a szavaknak. Egyszerűen nem függtek össze egy mondattá. Meglepetten kezdtem kapkodni a fejem, mintegy megszokásból, kerestem, hogy merre lehet. De nem láttam sehol. Hogy hallhatom a gondolatait? Vándor mesélt valami olyasmit, hogy csak azt hallom, amit mások is akarnak, hogy halljak. Hajnalpír Kívülálló!

- Hajnal? Mi a baj? –fogta meg a vállamat Alkonypír.

- Tudja! –suttogtam.

- Ki és mit?

- Damian… tudja, mi vagyok. Tudja, hogy Kívülálló vagyok!