13. Álomháború

Sziasztok! :D

Néhány kis közlemény:

1. Mint láthattátok, az elmúlt pár napban megváltoztattam... úgy mindent. Mivel lassan közeledünk a blog második szülinapjához, gondoltam nem árt egy kis frissítés. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, nektek hogy tetszik? Vagy a régi jobb volt?
2. Mivel lassan blogszülinap lesz (06.10.), ezért szeretnék kicsit spoilerezni, vagy nem tudom. Szóval, ha van bárkinek bármiféle kérdése, tegye fel nyugodtan kommentben, vagy írjon rám Hangouts-on, vagy küldjön e-mailt a fantaziafoldjen@gmail.com címre! :) (Nem ettem még meg senkit, esküszöm! XD) 

3. Ma is szülinapot ünneplünk, méghozzá egy nagyon kedves bloggertársnőmét, aki nélkül (és persze a hülyeségei nélkül) már az életemet sem tudom elképzelni. Mellettem állt jóban-rosszban, minden vad és őrült ötletemnél, és én is minden telhetőt megtettem, hogy viszonozzam, még ha az ország két ellentétes sarkán is vagyunk (én nyugaton, ő keleten). Remélem ez a barátság még sok hosszú éven át fog tartani, mert már úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél (még ha az elején 40 percnyi kínos csenddel indítottunk is XD) <3 Szóval hát, NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNOK drága barátnőmnek TRIXI-NEK, a Trixi és Hibbant-sziget, valamint a Suttogók című blogok írójának és a Sárkánybarlang elnevezésű blog társírójának!!!! <3 <3 Ezt a részt kifejezetten neked írtam, direkt nem kaptál belőle morzsát :P (TUDOD, MILYEN NEHÉZ VOLT VISSZAFOGNI MAGAM?!?!?!?!?!?!?)

Ennyi lenne mára. Kellemes olvasást, sárkánylovasok! :)

~Hajnalpír~

Sötétség. Hideg. Csend.

Nem tudtam beazonosítani a hollétemet. A levegő fagyos volt, mégsem éreztem úgy, hogy fáznék. A saját lélegzetvételemet sem hallottam. Mintha levegőt se vettem volna. Mintha nem is léteznék. Nem tetszett ez az érzés. Lenni akartam valahol. Bárhol. Bárkivel. Csak érezni akartam a létezést.

Szürke köd. Kellemes meleg. Halk hangok.

A sötétség helyét átvette valami furcsa, szürke köd, kezdtek körvonalazódni a dolgok. Mozgást észleltem. Sok mozgást. Hallottam a léptek hangját, valami beszédet is, de nem tudtam kivenni a szavakat. A hideget kellemes melegség váltotta fel. Kezdtem egyre jobban érezni, hogy élek. Hogy létezek, hogy vagyok valahol. Hogy tartozom valahová…

Füst. Forróság. Kiáltások.

Ez volt a pillanat, mikor tudatosult bennem, hol is vagyok. A világ körülöttem kitisztult. Egy falu. Egy lerombolt falu. Egy égő falu. Egy kész csatatér.

A melegséget hőség váltotta fel, amit a körülöttem égő erdőség, házak és sátrak ontottak magukból. A kék eget vastag, fekete füst takarta el a szemem elől. A füst leszállt a falura is, csípte a szememet. Könnyeztem tőle, emiatt pedig homályosan láttam. Próbáltam kidörzsölni a könnyeket a szememből, de azonnal jöttek a helyére újak.

Az emberek sikítoztak, kiabáltak. Némelyik harci kiáltás volt, a többi ijedt sikoly. Ahogy körbefordultam, mindenhol embereket láttam. Páncélos, lovas katonák vágtattak el nem messze mellettem és sorra mészárolták az egyszerű falusiakat. Az embereket így két részre tudtam tagolni. Voltak a lovas katonák, akik ezüst páncélt viseltek és ugyanolyan páncélos lovakról kaszabolták az embereket. A katonáknak volt a gyalogság része, csakugyan ezüst páncélban, hatalmas pajzsokkal, amiknek közepén egy sárkánykoponya díszelgett. A másik oldalt képezték a falusiak. Ők egyszerű bőröket viseltek, nem volt páncélzatuk, mégis bátran ragadtak fegyvert és rontottak neki a katonáknak. A falusi nők szoknyáikba kapaszkodva menekültek az erdő felé. Ebből már tudtam, hogy nem vikingek. Ez egy másfajta nép volt.

Ez nem csak a viseletükből és a viselkedésükből látszott, hanem a beszédükből is. Nem vikingül kommunikáltak. Valami egészen idegen nyelvet használtak. Egy szót sem értettem belőle.

Egy jó ideig álltam egy helyben és forgolódtam, próbáltam felmérni a helyzetet. Nem tudtam, kiknek kellene segítenem, vagy, hogy egyáltalán segítenem kellene-e. Nem tudtam eldönteni, kik a jók és kik a rosszak. Hisz a katonák ekkora haderővel csak úgy nem támadnak meg senkit. A falusiak viszont nem úgy néztek ki, mint akik bármi rosszat tettek volna. Nem voltak felkészülve a támadásra. Végül úgy döntöttem, inkább elhagyom a terepet.

Elindultam az égő házak között. Futottam, de nem túlságosan gyorsan, hogy hosszabb távra legyen erőm. Sokáig csak szeltem az utcákat, hol jobbra, hol balra fordulva, de nem jutottam ki a faluból. Mintha sehol sem lenne a vége. Mintha egy labirintusba kerültem volna.

Ekkor egy tűzgolyó süvített el mellettem és egy házba csapódott, ami nagy hangkísérettel felrobbant. Automatikusan összehúztam magam. Tőlem pár méterre méretes, égő fadarabok csapódtak be. A felrobbant ház közeléből meggyulladt ruhájú emberek szaladtak mindenfelé – ameddig képesek voltak rá.

Hallottam a sikolyokat mindenfelől, harci kiáltásokkal vegyülve. A katonák kaszabolták körülöttem az embereket, nem álltak le. És én se. Futottam, rohantam, kerülgettem az embereket. Egyszer majdnem leszúrtak, de időben eltűntem onnan.

Pár perc után muszáj volt behúzódnom az egyik még viszonylag ép ház oldalához, hogy kifújjam magam kicsit. Lihegve néztem ki az utcára a ház sarkából. Egy kisebb tér volt ott. A füvön vastagon megült a hamu. Sok helyen hatalmas tócsákban állt a vér. Elesett emberek vére volt az. Holttesteket láttam mindenfelé. Kiontott emberi életket. Egyiket sem bírtam sokáig nézni, kavargott tőle a gyomrom.

Ahol nem hullák voltak, ott emberek harcoltak. Falusiak a katonák ellen. Rozsdás fejsze az edzett acél ellen. Páncéltalan a páncélos ellen. Egy falunyi férfi a háromszoros túlerő ellen, a lovas katonák ellen. Teljes mértékben egyenlőtlen küzdelmek folytak szerte a faluban.

Nem tudtam, hogy keveredhettem ebbe a helyzetbe. Csak azt tudtam, hogy minél hamarabb ki kell jutnom a faluból, ha nem akarok meghalni. Lobogott bennem a harcvágy, de a túlélési ösztöneim erősebbnek bizonyultak. Azok pedig azt súgták, hogy minél előbb meneküljek el a faluból.

Ekkor megláttam egy lovas katonát, aki éppen felém tartott. Láttam benne a lehetőséget. Kicsit hátrébb léptem, majd mikor a ló a ház sarkához ért, felugrottam a hátára, oldalba rúgva a rajta ülő katonát és lesodorva őt a nyeregből. Majdnem sikerült magával rántania engem is, sőt, átestem a ló túloldalára, de időben elkaptam a kantárt és pár lépést futva a ló mellett, erőt vettem magamon és visszaugrottam a nyeregbe. A katona méltatlankodva üvöltött utánam, szitkozódott, de nem törődtem vele. A kengyelbe akasztottam a lábam és megállítottam a lovat. A pej paripa ágaskodva állt meg, és prüszkölve fordult abba az irányba, amerre a kantárt húztam. El kellett tűnnöm onnan.

- Gyí! –sarkalltam finoman a ló oldalába, aki nyerítve lódult neki az egyik utcának. Így azért mégis sokkal gyorsabban haladtam.

Fogalmam sem volt merre megyek, csak irányítgattam az állatot, amerre épp jónak találtam, vagy amerre éppen a ló menni akart. Lovagolni nem volt nehéz, sárkánylovaglás után egészen könnyűnek tűnt. Bíztam a lóban annyira, hogy tudjam, kivisz engem onnan. Hisz miért akarna egy állat egy véres harc kellős közepén maradni?

Talán nem ez volt életem legjobb ötlete.

A ló bár kifelé szaladt a faluból, de rossz irányba. Egyenesen egy katonai támaszpont felé vitt. A páncélos katonákhoz. Megragadtam a gyeplőt és megállítottam a lovat. Habár az méltatlankodott egy kicsit, mégis megállt. Tátott szájjal meredtem magam elé. A látvány letaglózott.

A domboldalt végig lovas katonák és gyalogság borította. A nap fénye vakítóan csillogott ezüst páncélzatukon, félig el kellett takarnom a szemem, hogy több részletet is ki tudjak venni. Sokkal többen voltak, mint először hittem. Legalább ezer katona sorakozott fel a domboldalban és ötszázan biztosan voltak a faluban is. A domb tetején hatalmas hajítógépek álltak egymás mellett. Az összes tüzelésre készen állt. El fogják pusztítani a falut. A földdel fogják egyenlővé tenni.

Visszafordítottam a lovat és vágtára ösztökéltem. Az armada felé csak nem mehettem, így jobbnak láttam átszelni a falut és a másik oldalon kijutni. Lehetőleg minél hamarabb. A ló kifejezetten gyorsan vágtatott. Néha makacskodott, de olyankor sikerült megzaboláznom és visszaterelnem az útra.

Már félúton járhattam a fő tér felé, mikor egy négy főből álló katonacsoport jelent meg előttem az egyik kanyarnál. Először majdnem továbbmentek, hisz páncélos lovon ültem, azt hitték, hozzájuk tartozom, aztán mikor jobban megnéztek, támadó állást vettek fel. Nem tudtam kikerülni őket, átugrani meg veszélyes mulatság lett volna négy embert, ezért megállásra kényszerítettem a lovat. A katonák rám kiabáltak, fegyvert rántottak. Nekem rontottak. Hirtelen nem tudtam mit tenni, az ösztönök hajtottak.

A ló ágaskodni kezdett. A katonák nem csaptak oda a fegyvereikkel, tudták, hogy a páncélon úgyse hatolna át. Ketten megkerülték az állatot, hátulról próbálkoztak. Megsarkantyúztam a lovat, mire az előredőlt és rúgott egyet hátrafelé. Az egyik katonát állon is találta, a másik időben félrelépett. Ekkor vettem észre a nyereg oldalára erősített kardhüvelyt. Kirántottam belőle a fegyvert és azzal a mozdulattal orrba is vágtam az egyik katonát a markolatával. A ló elfordult. Párharcba kezdtem a harmadik katonával. Neki egész előnyös helyzete volt a földről, nekem még egy lovat is kellett irányítanom. Nem voltam hozzászokva az efféle harchoz, Hibbanton nem voltak lovak, nem tanítottak minket ilyenre. De végül nagy nehezen sikerült kivernem a kezéből a fegyverét és sisakon verni a sajátommal. A negyediket pedig egyszerűen otthagytam. Elvágtattam mellette.

A ló prüszkölve szelte az utcákat, a falu szíve felé száguldva. Hagytam, hogy hadd menjen, de az úton tartottam és figyeltem arra, nem-e visz megint kelepcébe. Ez a paci kiszámíthatatlan volt.

Végül elértem a fő térre. Vagyis, a hely hasonlított egy főtérre. Bódék voltak felállítva és árussátrak. Na, igen, voltak. Az összes fel volt gyújtva, romba döntve, a portékák szanaszét hevertek a földön… az árusok holttestei mellett. Itt is hamu és vér borított mindent, ahol pedig nem, ott harcoltak az emberek. Mindenki üvöltözött. Kivettem pár csatakiáltásszerű mondatot, valamint névszerű szavakat is, de egyiket sem értettem igazán. Nők szaladtak végig a téren, kézen ragadva gyermekeiket, szaladva egy-egy utca felé. Láttam kutyákat is, mik egy-egy katona palástját tépdesték sikertelenül.

Kicsit beljebb ügettem, de nem mentem túlságosan a középpontba. Fel kellett mérnem a terepet, találni egy menekülőutcát. Miközben leütöttem pár katonát, felfigyeltem egy szélesebb útra velem szemben. Elég sokan futottak arra. Úgy gondoltam, ők mégiscsak jobban tudják, mint én, ez kivezethet a faluból. El is indultam hát arra, lóháton maradva.

- Hajnal! –vettem ki egy ismerős hangot a zsivajban.

Azonnal megállítottam a lovamat és elkezdtem körbefordulni. Kerestem azt, aki a nevemen szólított. Egy ismerős arcot a káoszban. Többször is megbámultam mindenkit, de nem bukkantam rá. Lehet, hogy csak a szél játszott velem? Hogy beképzeltem magamnak? Hogy annyira akarok valakit, aki ismer engem, hogy a saját elmém a bolondját járatja velem?

Hirtelen egy szorítást éreztem a karomon és valaki lerántott a nyeregből. Sikítani sem volt időm, már nyekkentem is a hamuval borított földön. Egy ezüst páncélos, gyalogos katona nézett velem farkasszemet az arcát takaró sisak alól. Kardját felemelte, készen állt arra, hogy leszúrjon. Majdnem meg is tette. De időben sikerült elgurulnom előle, így éppen a fejem mellé szúrta a pallosát. Kirúgtam alóla a lábát, majd felpattantam és a kardomért nyúltam. Mire megszereztem, ő is felállt.

Párviadalba kezdtünk. Lovam arra magamra hagyott és mentette a saját irháját. A katona rendkívül jól forgatta a kardot, és bár nehéz páncél húzta a vállát, kifejezetten kecsesen mozgott. Kivédte a támadásaimat, és én is az övéit. Harcunk viszont nem tartott sokáig, nem derült ki, melyikünk győz.

Valami felfénylett az égen. Először azt hittem, a füst szállt fel annyira, hogy a nap előbukkanhasson. Majd láttam, hogy ez a „nap” zuhan. Méghozzá felénk. A következő pillanatban egy hatalmas tűzgolyó csapódott be a fő tér közepén. A becsapódás ereje úgy kapott fel a földről, akár tollpihét a szél és nekicsapott egy ház falának olyan erővel, hogy a fából készült fal betört, én pedig a kunyhó nappalijában kötöttem ki.

Rendkívüli fájdalom suhant végig rajtam. Mindenem sajgott, bizsergett és égett, mintha lángra kaptam volna. El kellett telnie egy kis időnek, mire fel tudtam emelni a fejemet. Alig láttam valamit, forgott velem a világ. Kapkodtam a levegőt, majd mikor hirtelen vettem mély lélegzetet, letüdőztem a port és a füstöt. Köhögni kezdtem, visszarogytam a földre. Több időre volt szükségem ahhoz, hogy visszaszerezzem a lélekjelenlétemet, bár tudtam, hogy arra nincs időm. Egy csata kellős közepén voltam. De lehet, hogy nekem itt van a vége? Nem akartam, hogy így legyen.

Nagy erőfeszítések árán ülésbe tornásztam magam. Nem tudtam, mi lett a többiekkel, akik ott kint voltak, a harcolókkal, és a katonával, akivel én küzdöttem, de talán nem is akartam. Ők sem végezhették túl szépen. A fal segítségével feltápászkodtam a földről és lassan elindultam kifelé. Kint mindent a becsapódástól felszállt hamu, valamint füst borított. Hőség áradt odakintről, jelezve, hogy valami ott nagyon ég. Tovább akartam menni, hogy eltűnhessek onnan, de megrogytak a térdeim. Azt hittem, a földre zuhanok… de valaki elkapta a karom, és nem hagyott elesni.

Ijedten kaptam oda a tekintetem. Hirtelen nem tudtam kivenni az arcvonásait, nem ismertem rá. El akartam lökni magamtól, de nem hagyta. Nem mintha lett volna hozzá erőm. A fiú –ebben az egy dologban biztos voltam– az ölébe kapott és elindult velem valamerre. A fejem zsongott, hármat láttam mindenből, fogalmam sem volt, hová visz. Csak vitt. Én meg hagytam.

Pár percig futólépésben haladt velem. Egyre távolabb vitt a hőségtől és a robbanástól. A fiú lelassította a lépteit, megállt velem egy viszonylag ép háznál. Finoman letett a terasz egyik lépcsőfokára, letérdelt elém. Éreztem, hogy tetőtől talpig végigmér.

- Jól vagy? –kérdezte. Hangja visszhangzott a fejemben. Valahonnan ismerős volt, de egyszerűen nem tudtam megmondani, honnan.

Végig rajta tartottam a szemem. Alig harminc centire volt tőlem az arca, mégsem voltam képes arra, hogy kivegyem az arcvonásait. Még mindig homályos volt. Megtöröltem a szemeimet, hátha az javít a helyzetemen, de semmi. Sőt, még csípett is.

- Várj… –szólt, majd valamit kutatott a zsebében. Valami fehér, vagy bézs akármit vett elő és felém nyúlt vele. Lehunytam a szemeim, fogalmam sem volt, mit akar. Aztán megéreztem a puha anyagot a szememnél. Megtörölte. Nem tudtam, mi volt ott, amit le kellene törölni, de ő megtette. – Most jó?

Mikor végzett, sűrű pislogásba kezdtem. Látásom kezdett tisztulni. Már kivettem a fiú arcformáját, majd lassan a vonásait is. Azonnal levegő után kaptam, mikor egy túlontúl ismerős, kék szempár nézett vissza rám. Először nem fogtam fel. Egészen addig, amíg arra az idegesítő, féloldalas mosolyra nem húzta a száját. Könnyek folytak végig az arcomon.

Gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam, annak ellenére, hogy abban a pillanatban fájdalom suhant végig rajtam. Damian egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, de végül sikerült megtartania magát és engem is. Óvatosan húzott magához, mintha tudná, hogy valahol megsebesültem. Ölelése lágy volt, a teste mégis erőt sugárzott, ami miatt biztonságban éreztem magam. Egy csata kellős közepén itt találtam rá a biztonságra. Tudtam, hogy most már nem lehet baj. Mert ő itt van, velem van. Damian finoman megsimította a hátamat. Enyhén bizsergető érzést hagyott maga után, de hirtelen nem tudtam, hogy az örömtől, vagy a fájdalomtól. De nem is érdekelt annyira.

Dam végül gyengéden eltolt magától. Azonnal elkapta a pillantásomat. Ismét éreztem azt a magával ragadó érzést, mintha a tekintetével akarná kiszippantani a lelkemet.

- Mit keresel te itt? –fogta két kezébe az arcom és hüvelykujjával finoman megsimította az orcámat. Megragadtam a csuklóit, hogy még csak eszébe se jusson elvenni onnan a kezeit. És szükségem volt valami kapaszkodóra.

- Nem tudom –vallottam be. – Azt sem tudom, mi ez az egész. Hol vagyunk egyáltalán? És te mit keresel itt?

Damian pont annyira nem volt harchoz öltözve, mint én. Egy egyszerű kék felső volt rajta, nadrág és csizma. Fegyvere sem volt, semmi sem. Arca poros volt, felsője véres. Biztos voltam benne, hogy valakivel már megküzdött.

- Fogalmam sincs –mondta őszintén, majd átnézett a válla felett, ki az utcára. – De el kell tűnnünk innen. A lehető leghamarabb. Tudsz menni? –kérdezte, miközben felállt.

Válaszképp csak bólintottam, mire felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a segítő balt, Damian felhúzott a lépcsőről. Mielőtt elindultunk volna, felkapott egy kardot az egyik földön heverő holttest mellől, hogy ne maradjunk teljesen védtelenül.

- Maradj szorosan mögöttem! –mondta halkan, de halálosan komoly hangon.

Lassan kocogva indultunk el végig az utcán, követve a menekülő tömeget. Bár minden lépés bizsergető, tompa fájdalommal járt, nem panaszkodtam. Nekem is az volt a célom, hogy minél hamarabb kijussunk, nem akartam akadályozni a nyavalygásommal egyikünket sem. Viking vagyok, nem ismerem a fájdalmat, nem kezdhetek el hisztizni egy kis hasogatás miatt.

Damian nem engedte el a kezem. Végig a markában tartotta, ezzel pedig közel tartva magához engem is. Ez nyújtott valamiféle biztonságérzetet. Az érintése hihetetlenül megnyugtató volt. Örültem, hogy fogja a kezemet. Így biztosan nem téveszthettem szem elől az emberek között, és ő is biztosan tudta, hogy szorosan mögötte vagyok.

Percek múlva az utca végére értünk. Nagy volt a zsivaj, sokan sikoltoztak. Hallottam az egymásnak csattanó fém hangját. Harcok dúltak ott. Damian megállt, ezzel megállítva engem is. Mellé léptem, felnéztem rá. Láttam rajta, hogy kattognak a fejében a kerekek, próbálja kitalálni, mi legyen a következő lépésünk. Biztatóan megszorítottam a kezét, mire lepillantott rám. Kék tekintete egy pillanatra összekapcsolódott az én pillantásommal. Viszonozta a kézszorítást, de csak finoman.

- Gyere, elkerüljük őket! –húzott jobbra maga után egy mellékutcába.

Készségesen követtem őt. Tudtam, hogy nem verne át, hogy mindkettőnk érdekét szolgálja a kijutás. Valamint azzal a ténnyel is tisztában voltam, hogy szó szerint a markába helyeztem az életemet. De nem bántam. Tudtam, hogy ott talán nagyobb biztonságban van, mint nálam. Hisz amilyen az én szerencsém, mint az látható volt, már régen halott lennék. Akkor tudatosult bennem, hogy konkrétan ő tart életben.

Két utcával voltunk már távolabb a harctól, de a zsivaj még mindig hallatszódott. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet ekkora ez a falu. Mintha tényleg sehol sem lenne a kijárat. A poros útszakaszok lassan kövezetté váltak, a házak is nagyobbak lettek. Rá kellett jönnöm, hogy a hely, amit én falunak hittem, az egy város.

Robbanások zaja ütötte meg a fülemet, egyszer meg is álltam, hogy hátraforduljak, de Damian húzott tovább maga után. Azt mondta, nem állhatunk meg, és igaza volt. Már csak az hiányzott volna, hogy valakik utolérjenek minket. Bár az igazat megvallva, szükségem lett volna egy pár perces pihenőre. A lábaim kezdtek zsibbadni, a lábszáramon lévő, korbács hagyta hegem égett, mintha parazsat tuszkoltak volna a régi sebbe. De nem panaszkodhattam. Nem állhattunk meg.

De aztán mégis megtorpant. Lihegett, de én egyenesen sípolva vettem a levegőt. Azonnal fel is figyelt rá. Elém fordult, szabad kezével óvatosan megsimította az arcomat.

- Hajnal, jól vagy?

Érintése egyenesen perzselt. Meg akartam szólalni, de helyette száraz köhögés hagyta el a torkom. Elfordultam tőle, igyekeztem minél hamarabb abbahagyni, ami nem volt valami egyszerű.

- Jól vagyok –mondtam végül kicsit rekedten. Túl sok füstöt és hamut szívhattam. – Menjünk tovább… –indultam el, de ő visszarántott.

- Szó sem lehet róla –rázta a fejét. – Pihenned kell.

- Nincs idő pihenőre –mondtam, de nem nagyon foglalkozott vele. Behúzott az egyik ház mellé, és leültetett egy ott ácsorgó hordóra. – Ne, Damian, tovább kell mennünk!

- Majd ha kifújtad magad, akkor továbbmegyünk –mondta ellentmondást nem tűrően. – Miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magad?

- Nem állhattunk meg… –suttogtam lesütött szemekkel azt, amit ő mondott nekem nemrég. Neki is feltűnt, hogy a saját szavait használom fel ellene. Egy ideig hitetlenkedve nézett rám, majd leguggolt elém, hogy a szemembe tudjon nézni, merthogy én nem voltam hajlandó megemelni a fejemet. Megfogta a kezemet, elkapta a pillantásom és fogva tartotta. Tátogott, de nem adott hangot, kereste a szavakat, mit mondhatna erre.

- Ez nem azt jelenti, hogy kockáztatni kell az egészségi állapotodat. Szólhattál volna, megálltam volna, elhiszed? Nem tenném kockára a jólétedet, akár egy csata közepén vagyunk, akár nem. Érted? Pár perc belefért volna mindenképp –mondta lágyan, mély hangon.

Csak bólintottam. Ő eleresztett felém egy halvány mosolyt.

- Legközelebb szólj, rendben? –kérdezte. A válaszom ismételten csak egy biccentés volt. Damian mélyet sóhajtott, majd felállt. – Körbenézek kint, hogy mennyire tiszta a terep. Mindjárt jövök!

Meg sem várta, mit reagálok, kilépett az utcára és eltűnt a sarkon. Csak pislogtam utána. Itt hagyott…? Egyedül? Fegyvertelenül?! A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, és nehezen sikerült visszafognom magam, hogy ne induljak utána. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Vissza fog jönni. Ő Damian. Ismerem őt, nem hagyna csak úgy itt. Nem tenne ilyet… ugye?

Percekig távol volt. Percekig nem hallottam semmit. Kezdett eluralkodni rajtam az aggodalom. Mi van, ha elkapták? Ha bajban van, én meg csak ülök ott és várok a csodára?

Nem bírtam megállni, leszálltam a hordóról és elindultam az utca felé. Abban a pillanatban megcsapta a fülem a patkódobogás. Lovasok. A katonák. Errefelé tartanak… Lassan hátrálni kezdtem, vissza a hordóhoz és leültem mögé, nekivetettem a hátamat. Hallottam, hogy a katonák kiáltozva ellovagolnak a ház mellett. Gyalogságot is hallottam. A páncélban futó emberek hangját, a védőöltözet csattogását. Majd csend. Elmentek.

Már épp kibújtam volna rejtekemből, mikor megint lépteket hallottam. Visszafojtott lélegzettel nyomtam a hátam ismét a hordónak. A léptek elhaltak, majd ismét meghallottam őket. Közeledtek. Felém jött. Akárki is volt ez, felém tartott. Azonnal gondolkodni kezdtem, mihez kezdjek. Ha kigáncsolom, el tudom venni a fegyverét és el tudok menekülni. Igen, ezt fogom tenni.

Visszafojtott lélegzettel vártam, míg az alak közelebb ért. Már láttam az árnyékát magam mellett. Még két lépés… egy… Mikor a lába megjelent mellettem, megragadtam és kirántottam alóla. Meglepett kiáltással csapódott orral a földnek. Ráültem a hátára és hátrafeszítettem a kezét.

- Hajnal, Hajnal, én vagyok! –ütötte a földet Damian. Azonnal elengedtem a karját és leszálltam róla.

- Jóságos istenek, annyira sajnálom! –álltam fel. – Hadd segítsek! –nyújtottam felé a kezem. A könyökénél fogva segítettem neki felállni. Mikor felém fordult, megszólalni sem hagytam, azonnal elkezdtem leporolni a mellkasát és a vállait. – Annyira, de annyira sajnálom! Szörnyen röstellem, én nem akartalak…

- Hé, hé, hagyd már, semmi gond, hallod? –kapta el a kezeimet. Azonnal felnéztem rá. – Nincs gond, jó?

- Tényleg nagyon sajnálom, azt hittem egy katona vagy –folytattam csak azért is.

- Katona?

- Itt mentek el nemrég és… bepánikoltam.

- Hajnal, nyugodj már meg, nincs gond –nevetett fel. Csak pislogtam. Letaglózott a nevetése. Főleg, hogy olyan kellemes, mély hangon nevetett. Nem is tudom, mikor hallottam én őt utoljára nevetni. Mikor megsimította az arcomat, enyhén elvörösödtem. – Sőt, kifejezetten örülök, hogy meg tudod védeni magad.

Bár erre el kellett volna vörösödnöm, a viking énem azonnal felszínre tört.

- Viking vagyok, Damian. Még szép, hogy meg tudom védeni magam –forgattam a szemeimet. Felkuncogott.

- Jogos. Amúgy… –nyúlt az övéhez és leakasztott róla egy kulacsot. – Szereztem vizet. Remélem a kis akciód miatt nem lyukadt ki –próbálta poénosra venni a figurát. Csak a szemeimet forgattam. Felém nyújtotta a kulacsot. – Igyál.

Nem kellett kétszer mondania, kikaptam a kezéből és nagyot kortyoltam a friss, hűvös vízből. Jó, többször is kortyoltam belőle. Megittam volna az összeset. Az az egy tudat állított meg, hogy neki is hagynom kellett belőle, biztos voltam benne, hogy ő is szomjas. Így hát, mikor úgy éreztem, hogy elég, átnyújtottam neki a kulacsot. Damian finoman kivette a kezemből és beleivott.

Hogy hogyan tud valaki úgy inni, hogy közben iszonyatosan jól nézzen ki, arra azóta nem jöttem rá. De neki persze ez is ment. Mondjuk, ő mit nem tud? Hisz ő Tökéletes uraság, a Káoszfúria. És a káosznak is megvan a maga babonázó szépsége. Ezé a káoszé maga Damian volt. A következő, amire felfigyeltem, hogy befejezte az ivást és megnyalta a szája szélét. Akaratlanul is nyeltem egyet.

Damian tett felém egy lépést, én pedig ugyanezt megtettem hátra. Ekkor tűnt fel, hogy eddig túlságosan feltűnően bámultam, ezt vehette észre. Egészen addig közeledett, amíg én hátrálni tudtam – vagyis amíg neki nem ütköztem a hordónak. Damian közvetlenül elém lépett. Arca alig pár centire volt az enyémtől. Éreztem a számon a leheletét. Szinte azonnal megcsapott az az átható bors és fahéj illat, amit a bőre árasztott. Teljesen elbódított. Lassan egyre közelebb hajolt, egészen bele az arcomba. Lélegezni sem mertem. Csak meredtem azokba a lélekbe hatoló kék szemekbe… aztán tekintetem lesiklott az ajkaira, amik alig pár centire voltak az enyémektől. Én vártam. Készségesen vártam, hogy megtegye. Valószínűleg nem ellenkeztem volna.

Csakhogy ismét lódobogás csapta meg a fülemet, és láthatólag az övét is. Szétrebbentünk és az utcára meredtünk. Egyre hangosabban hallottuk a kiáltásokat. A pillanat varázsa azonnal köddé vált, zavarba esni sem volt időm. Damian hirtelen megragadta a kezem és húzni kezdett végig a ház mellett, rá egy másik utcára.

Rohantunk. Szaladtunk végig a kövezett úton, meg sem álltunk. Ő végig fogta a kezem és nem engedte el. A lábam már nem fájt, nem zsibbadt. Jót tett neki az a kis pihenő. Vagy talán a bennem pezsgő adrenalin miatt nem éreztem? Ki tudja, lehet.

Aztán elértünk egy falhoz. Nem volt magas, nagyjából két-három méteres lehetett. Lihegve álltunk meg előtte. Damian agyában ismét kattogni kezdtek a kerekek, kapkodta a fejét mindenfelé.

- Nem kereshetjük meg a kaput, túl veszélyes lenne, túl egyértelmű –mondta ki hangosan a gondolatait. – Vissza nem mehetünk…

- Át kell másznunk –mondtam ki helyette. Ő bólintott, majd elengedte a kezem.

- Gyere, tartok bakot, mássz fel! –simította meg a hátam, majd összetette a kezeit, hogy bakot tarthasson nekem. Egy kicsit feszengve álltam rá, először nem hittem el, hogy képes lesz megtartani a súlyomat, de könnyűszerrel megemelt. Ráálltam a vállára, majd megkapaszkodtam a fal tetejében, felhúztam magam, és lovagló ülésben felültem. Lenéztem Damianre.

- Na és te hogy fogsz feljönni? –kérdeztem tőle.

Erre egy eszelős vigyor ült az arcára. Hátrált pár lépést, majd nekifutásból felugrott. Éppen, hogy elérte a peremet. Felhúzta magát velem szembe és vigyorogva rám nézett.

- Így –mondta egyszerűen. Nyelvet öltöttem rá. Ő csak felnevetett, én pedig vele együtt nevettem.

Lenéztem. Nem nagy ugrás, könnyen meglesz ez. Csak három méter. Három méter választott el a szabadságtól, a megmeneküléstől. Három méter, és vége ennek a rémálomnak.

Igen, tényleg elhittem.

Csakhogy a következő pillanatban egy nyíl süvített el a fülem mellett és beleállt Dam vállába. A fiú fájdalmasan felszisszent, azonnal a vállához kapott. Nyomban felkaptam a fejem, kerestem a támadót, azt, hogy honnan jöhetett a lövés, de nem vettem észre senkit. Mintha a semmiből jött volna a lövés. Hallottam egy reccsenést. Damian letörte a nyíl felét, de a hegye még bőven a vállában volt. Valami vadul megcsillant a szemében.

- Ugorj! –mondta.

- Nem hagylak itt! –vágtam vissza azonnal.

- Menj már, megyek utánad!

Pár pillanatig kételkedve néztem rá, de végül átvetettem a lábam a falon és leereszkedtem. Zuhantam úgy egy métert, de talpra érkeztem. Felnéztem Damianre. Amint látta, hogy épségben érkeztem le, utánam ugrott. Amint földet ért, nekivetette a vállát a falnak és felszisszent. Megragadtam az ép kezét.

- Mennünk kell, gyere! Nem maradhatunk itt!

Vett egy mély levegőt és biccentve elindult velem. Futólépésben haladtunk át a kis réten. Damian ép kezével a vállát fogta, a másikkal maga elé terelt engem. Közben hátranézegetett, nem-e próbálnak megint ránk lőni, vagy követni minket. De úgy tűnt nem. Hogy megúsztuk eggyel. Vagyis, én megúsztam, ő pedig megsérült. Kicsit bűntudatom is volt emiatt.

Mikor beértünk az erdőbe, percekig futottunk. Én hagytam abba a rohanást először. Damian futott volna tovább, de megragadtam a karját és megállítottam. Persze rossz karját sikerült elkapnom, megfeszült a válla, ő pedig fájdalmasan felszisszent.

- Sajnálom! –szabadkoztam azonnal, mikor felém fordult. A felsője teljesen véres volt a vállánál, és még mindig barátságtalanul meredezett felém a nyíl azon része, amit nem szedett ki a sebből. Körbenéztem. Tekintetem megakadt egy nagyobb sziklán. Rámutattam. – Ülj le!

Damian először ellenkezni akart, de ő maga is belátta, hogy nincs semmi értelme. Készségesen helyet foglalt a sziklán. Letérdeltem elé, óvatosan rámarkoltam a nyílra, mire felszisszent.

- Ez most fájni fog –mondtam halkan, majd kirántottam a sebből a fegyvert. Damian felüvöltött, egyből a sérüléséhez kapott. – Sajnálom…

- Nincs mit sajnálnod –szűrte ki a fogai közt. Elég ellenségesnek hangzott, de tudtam, hogy nem annak szánja és csak a fájdalom miatt torzult el a hangja.

- Vedd le a felsőd! –utasítottam.

Felvonta a szemöldökét.

- Már vetkőztetsz is?

Enyhe pír kúszott az arcomra a kérdés hallatán. Enyhe? Jó, bevallom, fülig vörösödtem.

- Cs-csak a sebedet akarom ellátni…

- És megszámolni a kockáimat? Még megvan mind, higgy nekem –kacsintott.

Még jobban elvörösödtem. Eszembe jutott az első és egyben utolsó randink, mikor elmentünk a kis rejtett strandra Hibbant-szigeten. Mikor levette a felsőjét és megmutatta a hegeit a hátán. Akkor is megszámoltam a kockáit. És akkor is megvolt neki az összes…

Zavartan sütöttem le a szememet. Csak arra lettem figyelmes, hogy Dam hátranyúl az ép kezével és halkan sziszegve kibújik a felsőjéből. Először levegőért kaptam, hogy ellenkezzek, de arra már késő volt, félredobta a kék ruhadarabot. Akarva-akaratlanul, tekintetem azonnal a kockáira siklott. Még mindig megvolt neki az összes…

Aztán tekintetem felkúszott végig kidolgozott mellkasán, egészen a sebéig. Elszörnyedtem. Dam válla csúnyán festett. Volt ott egy… lyuk. Az, ahová a nyíl fúródott bele, amiből kirántottam a fegyvert. Szörnyen vérzett. Azonnal felkaptam az eldobott pólóját és rászorítottam a sebre.

- Ezt… ezt muszáj lesz kifertőtleníteni, és… nyomókötés is kell rá, mert el is vérezhetsz…

- Nincs semmi bajom, Hajnal.

- De, de igenis van! Ez egy… komoly seb, ezt mihamarabb el kell látni!

- Nincs rá időnk…

Először nem értettem, miről beszél. Már hogyne lenne időnk? Hisz leráztuk a katonákat, kijutottunk a csatatérről, biztonságban vagyunk! Aztán feltűnt, amit már ő is észrevett. Minden halványodott. Az erdő messzi sötétsége, a fák, a bokrok… a fű lassan elszürkült, majd semmivé foszlott. És ez az üresség egyre csak közeledett felénk.

- Ne…

A semmi lassan és komótosan falta fel a mindenséget körülöttem. Magába szippantotta a fényt, az árnyakat, minden élőlényt és növényt. Elért a sziklához, amin Damian ült, majd egy az egyben mintha kirántotta volna alóla. De ő úgy ült ott, mintha a kő még mindig ott lenne.

Damian körvonalai lassan kezdtek elhalványodni. Először a lábai tűntek el, majd a csípője, a felsőteste, a karjai. Már csak azok a kék szemek figyeltek engem, és ajkait láttam halvány, szomorú mosolyra húzódni. Éreztem, hogy könnyek száguldanak végig az arcomon.

- Ne… Ne! Damian! DAMIAN!

És ahogy őt, úgy engem is elnyelt sötétség…

Lihegve ébredtem. Szinte azon nyomban, mikor szemeim felpattantak, fel is ültem. Úsztam a verítékben, locsogott rólam a víz, mintha kilométereket loholtam volna egy csapat vad, vérszomjas sárkánnyal a sarkamban. Zihálva kapkodtam a fejem mindenfelé, keresve valamit – vagy valakit. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított sárkány. Mintha épp rémálomból ébredtem volna.

De nem volt ott semmi. A barlangban voltam, amit Alzirával találtunk, mikor megszereztük a ládát a Sikoltó Haláltól. Sötét volt, még bőven az éjszakában jártunk. A kis tűz, amit estefelé raktam már nem volt más, csak hamu és némi parázs. Parázs… tűz… robbanás…

Hirtelen kezdtek beugrani a dolgok. A csatáról abban a városban. A robbanások. Damian… megsebesült, el akartam látni, de… felébredtem. Nem volt valóság. Az egész csak egy álom volt. Egy nagyon, de nagyon valóságos álom.

A hajamba túrtam. Mi volt ez az egész? Miért álmodok én ilyeneket? És ami még fontosabb: miért álmodok vele? Hiszen már nem látom többet! Már közel másfél éve nem találkoztam azzal az idióta fejével és hatalmas a valószínűsége, hogy soha többé nem is fogok. Tamaran két heti hajóútra van innen, és a sokmillió sziget közül biztos vagyok benne, hogy egyik rejtvény sem fog odavezérelni. El kellene már felejtenem…

:Hajnal? Minden rendben?:

Alzira hangjára megrezzentem, a szívem kihagyott egy ütemet. A fehér sárkány a hátam mögött aludt, de valószínűleg a zihálásommal felkelthettem. Hátrafordultam hozzá, mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugtassam magam, majd megsimítottam a Hófúria fejét.

- Semmi bajom, Zira… csak egy rémálom…

A sárkány méregetett egy ideig okos, kék szemeivel. Finoman az ölembe helyezte a fejét, ezzel kényszerítve arra, hogy visszadőljek, neki az oldalának. A sárkány pikkelyei kellemes langyosak voltak, bár alapjáraton sem fáztam nagyon. A belső tüzemet csak pislákolva hagytam, nem bírtam, ha sokáig egy vérmérsékleten vagyok. Minden esetre, így is remekül tűrtem a hideget.

:Akarsz beszélni róla?:, érdeklődte a sárkány halk, doromboló hangon.

- Most inkább nem… majd reggel… –suttogtam fáradtan, és egy ásítást elnyomva lehunytam a szemeimet. Pár pillanatig csak a saját légzésemet és Zira dorombolását figyeltem, mikor a sárkány ismét megszólalt.

:Damiannel álmodtál, igaz…?:

A kérdés úgy csapott belém, akár a villám. Valami végigbizsergett rajtam. Ismét felvetültek az álomképek a robbanásokról, a faluban lévő káoszról és arról, hogy Damian kimenekített onnan. Eszembe jutott az a sikátorbéli jelenet, mikor egymás után ittunk… majdnem megcsókolt. De miért nem tette? Miért akarta a tudatalattim, hogy a csók megszakadjon a katonák miatt?

Erre a gondolatra elvörösödtem. Miért gondolok én egyáltalán ilyenekre…? Hisz úgyis mindegy, ez csak egy álom és úgysem álmodom már meg többször. Egy részem remélte, hogy a Damianes álmok egy ideig elkerülnek… egy másik részem viszont őrülten vágyott rájuk.

Nagyot sóhajtottam. Jobbnak láttam nem válaszolni a kérdésre.

- Aludj, Zira… –mondtam a sárkánynak, miközben ismét lehunytam a szemeimet. Pár pillanatig még éreztem magamon a pillantását, majd a Hófúria is kényelembe helyezte magát és pikk-pakk álomba szenderült.

Nekem viszont sokáig nem jött álom a szememre. Egy arc villogott a szemem előtt, ahányszor lehunytam a szememet: Damiané.