12. Majdnem, de nem egészen

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással :) Mint láthatjátok, ez egy Alkony szemszöges rész. Röviden annyi, hogy picikét megismerjük Alkonypír új cellatársát ;)

Kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

Nincs kellemesebb ébresztő a kora hajnali, kabát alá bekúszó jeges fagynál, amit hónapok múltán sem tudsz megszokni. Mikor a hajó deszkái között beszökik a tenger fagyossága, pedig tudod, hogy nem is vagytok annyira északon, mint te azt gondolod. Egyik nap megfigyeltem. Egészen keleti, délkeleti irányba tartottunk.

Másfél hét telt el azóta, hogy cellatársat kaptam. A férfi nem volt valami bőbeszédű, sőt, nagyon is kevésszer szólalt meg. Ha beszélt, akkor az őröknek morgott oda valami valószínűleg sértő dolgot, mert azok mindig felé köptek, vagy bemutattak neki, nagy ritkán visszaszóltak. Ritka eset volt, ha vikingül szólaltak meg, de a férfi minden nyelven tudott nekik valamiféle frappáns válasszal szolgálni.

Amúgy meg semmit sem tudtam róla. Nem társalgott velem, nem is szólt hozzám sohasem. Annyit sikerült kiderítenem róla, hogy nem valami fagyos. Amióta a fejemre dobta a bőrdzsekijét, az azóta nálam is volt. Néhányszor próbáltam visszaadni neki, de csak legyintett, mintha nem lenne neki olyan fontos. Ennek ellenére gyakran felém pillantott, főleg akkor, mikor megmozdultam. Mintha a dzseki állapotát mérné fel. Mindenesetre, nagyon vigyáztam a kabátra, több okból is. Egyrészt, ez nyújtott nekem meleget, másrészt, nem az enyém volt.

A másik dolog, amit megtudtam, hogy minden nyelven beszél. Bár eddig három nyelvet különböztettem meg egymástól. Volt a viking nyelv, amit én használtam és még két őr. Volt a lidérc nyelv, amit a többi fogoly használt és az őrök egy része. És volt valami tájszólásos, merőben más, vikinghez hasonlító nyelv, amit a kalózok közül mindenki használt. Valami sajátos kalóznyelv lehetett. Mindenesetre, a srác ezt is beszélte. Kezdtem kételkedni abban, hogy van olyan dolog, amit nem tud.

És nem mellesleg: rendkívül kifogásolhatatlan immunrendszere volt.

Ez akkor mutatkozott meg, mikor ezelőtt héten egy betegség söpört végig az egész legénységen és rajtunk is. Egy influenzának nevezett vírus volt a ludas. Könyörtelenül döntött ágynak egyre több embert a hajón. A legénység háromnegyede lebetegedett. Hárman bele is haltak.

És ott voltunk mi. A fogvatartottak. Mindannyian betegek voltunk, de senki sem foglalkozott velünk. Nekem személy szerint magas lázam volt, és rendkívül kapart a torkom. Nem volt étvágyam. Fájt mindenem, mozdulni sem bírtam, és folyton rázott a hideg. Az összes rab így volt vele, cellatársam kivételével. Teljesen makkegészséges volt, egyetlen tünet sem mutatkozott rajta, pedig tizenhárom fertőző személy vette körül a nap huszonnégy órájában.

Egyik beteg reggelemen arra ébredtem, hogy valaki sikít. A lány a szemben lévő cellából. Csak azt láttam, hogy zokog, hogy motyog valamit az anyjának… aki nem felelt neki. Legyőzte a vírus. Meghalt.

A rá következő napokban a betegség újabb áldozatokat szedett. A fekete hajú fiú, és a lány a jobb oldali cellából. A szőke lány, és a korombéli szőke srác a bal oldaliból. Tapintani lehetett a fájdalmat, a gyászt. Nem tudtuk, mi lett a holttestekkel. Bár volt egy sejtésem róla. Valószínűleg vízre lettek bocsájtva.

Egy gyenge pillanatban átfutott a fejemen, hogy feladjam. Hogy nekem már mindegy. Hogy hagyjam győzni a betegséget. Hogy úgy sincs semmi értelme küzdeni, akkor meg minek erőlködjek? De sikerült meggyőznöm magam, hogy ez nem így megy. Hogy ott van apa, Hablaty, valahol Hajnal is, és egész Hibbant-sziget, akik… haza várnak. Még ha a kilátásaim erre szinte lehetetlenek is.

Tegnap hoztak egy új sárkányt is a mellettem lévő ketrecbe. Egy szekérszerű szerkezeten tolták be, a szeme be volt kötve, szája vastag szíjjal összefogva. Nem mozgott, tehetetlenül hagyta, hogy belökjék rabhelyére és leláncolják. Levették a szemeit takaró kendőt és távoztak. A furcsa sárkány sokáig nem mozgott, majd pár óra után kótyagosan ébredezni kezdett. Be volt altatózva. Szegény kikerekedett pupillákkal pislogott körbe, próbálta felfogni, hol van és miért. Hogy mit keres itt. Hamar elmúlt az altató hatása. Ébredésére alig fél órára már vadul rángatta a láncait, amiket nem tudott elszakítani. Hihetetlen erő volt abban a sárkányban. Sokszor azt hittem, kitépi a láncokat a falból.

Sosem találkoztam még ezzel a fajtával. Számomra teljes mértékben új volt és ismeretlen. Bár az alap, északon ismert fajokat sem tudom néha megkülönböztetni. Vagyis, a nevüket tudom, de tulajdonságok, legyőzési módok, azok az adatok… sosem mentek a fejemben, de nem is nagyon érdekeltek. Sárkány téren mindig Hajnal és Hablaty voltak a zsenik, és biztos voltam bene, hogy ha valamelyikük itt lenne, felismerné a sárkányt. Vagyis, ők már rég kijutottak volna innen. Nem olyan szerencsétlenek, mint én. Hablaty biztosan kidumálta volna magát a helyzetből már a legelején, és nem mellesleg ott volt neki Fogatlan, aki egy Éjfúria! És ki ne tartana egy Éjfúriától? Hajnalpír pedig, ha nem ésszel, akkor nyers erővel oldotta volna meg, ebben olyan biztos voltam, minthogy ott ültem a hajnali fagyban ezen agyalva. Hiszen Kívülálló, egy Fúria. És egy Fúria nem lehet sokáig bezárva.

Dideregve húztam össze magamon a bőrkabátot, majd felültem.

Tekintetem a sárkányra siklott. Ott feküdt és aludt, de láttam rajta, hogy figyel. Láttam, hogy fülei a legapróbb zajra mozdultak, és mind a négy szemhéja megremegett néha. Igen, négy szeme volt. Kettő-kettő mindkét oldalon. Egészen közel ültek egymáshoz, és a hátrébb lévők kisebbek voltak. Biztos voltam benne, hogy remek térlátása van. Az orrától a homlokáig és az állán volt két sötétebb barnás árnyalatú, keménynek tűnő kinövés, aminek a szájához közelebb lévő része hosszabb volt, és a homloka, illetve a torka felé folyamatosan lejtett. Maga a hüllő terepszínű volt, esetleg kicsit barnább. Sötétbarna, vagy talán fekete csíkok tarkították az egész testét. Ezek közt a sávok közt nem volt semmi összefüggés, hol vastagabbak voltak, hol vékonyabbak, és mindenfelé kanyarogtak. Leginkább egy megbarnult falevélhez tudtam volna hasonlítani. Amikor a sárkány felmordulva, nagy nehezen a másik oldalára fordult, inkább abbahagytam a bámulását.

Cellatársamra pillantottam. Ő is aludt, de mégis, ugyanolyan volt, mint a sárkány. Éberen aludt. Figyelt mindent, de valahogy láttam rajta, hogy alszik. Tudtam, hogy a leghalkabb hangra felkelne, ha azt a tudatalattija fenyegetőnek találná. Ott ült a sarokban, egyik térdét felhúzva. Figyeltem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, halványan látszódott a lehelete, ahogy kifújta a levegőt. Azon gondolkodtam, nem-e kényelmetlen neki az a póz. Mindenesetre, nem tűnt úgy, mintha zavarná. A fehér ing, amit viselt, már mindennek mondható volt, csak fehérnek nem. Tiszta piszok volt, megállt rajta másfél heti kosz. Ennek ellenére teljesen ráfeszült a testére. Ahogy eddig megfigyeltem, a srác nem áll másból, csak izomból. Tömör izom a karja, a lábai. Biztosra vettem, hogy kidolgozott mellkasa, háta, és kockahasa van.

Ebben a pillanatban a fiú halvány mosolyra húzta a száját, majd vigyora egyre szélesebb lett. Kinyitotta az egyik szemét és oldalvást rám pislantott azokkal a világosbarna szemekkel. Hirtelen forróság suhant végig rajtam, elkaptam a tekintetem. Megbámultam és észrevette. Remek…

- Prandete, mangy cohors!¹ –hallottam meg hirtelen az egyik őr, ezzel felverve az alvó népet és a sárkányokat is. Egyike volt azoknak, akiket nem bírtam. Vagyis, akiket nagyon nem. Nem elég, hogy nem értettem, amit mond, még rendkívül tahó is volt. Mindig szidott minket, meg gúnyolódott – már ahogy a hanglejtéséből kivettem. Ez a mondata valami reggelit jelenthetett és valami gúnyos, csúnya megnevezést ránk nézve.

Cellatársam persze azonnal éber lett. Jó gyomra volt, meg kell hagyni, és a kaja szóra valahogy mindig ugrott. És nem mellesleg, ő is rühellte az őrt.

Egy nagyobb falat kenyeret kaptunk mindannyian. Már kezdtem megszokni, hogy ez a fél napi ételadagom. Az őr a sárkányok felé indult, megnézte őket, majd visszajött. Nem adott nekik se enni, se inni. Semmit sem csinált velük. Egyszerűen ellenőrizte, hogy megvan-e az összes.

- És a sárkányok? –kérdeztem halkan, felszólalva az ügyért. Tudtam, hogy a férfi nem érti a szavaimat, de egyszerűen muszáj volt rákérdeznem. Azok a sárkányok már négy napja nem kaptak enni, és inni. Ideje lett volna élelmet szolgáltatni nekik.

Jól gondoltam, az őr nem válaszolt. Csak megvetően rám pillantott. Kérdésemre viszont cellatársam is felkapta a fejét. Látszott rajta, hogy gyorsan összerakta a kockákat, mert felállt és azon az idegen nyelven megszólította az őrt. A srác kérdezett valamit. Az őr felelt. Cellatársam mondott neki valamit. A cellán kívüli csak felhorkantott, lenézően vetett oda egy választ. A fiú olyan gyorsan mozdult, hogy észre sem vettem. Átnyúlt a rácsok között, megragadta az őr felsőjét és nekirántotta a rácsoknak. Megremegtem, mikor a nála kétszer idősebb férfi feje koppant a rácsokon, de nem ájult el. A barna hajú morgott neki valamit. Az őr erre arcon köpte.

Valami megváltozott a fiú vonásaiban. Felfújta magát, mintha megnőtt volna. Arcizmai megremegtek az indulattól. Könnyűszerrel, egy kézzel felemelte az őrt a földről. Csak pislogtam rá kitágult szemekkel. Nem tudtam, hogy lehet képes erre. Rendben, jó erőben volt, az tagadhatatlan, de hogy ennyire… Két dologban voltam biztos: a cellatársam Kívülálló, és rendkívül erős. A srác megismételte az ezelőtti mondatát, sokkal hangsúlyosabban, és egészen durva, elváltozott hangon. Az őr ijedten nézett rá, majd szaporán bólogatott. Cellatársam elengedte, mire az leesett a földre, megrogytak a térdei, majd sietve távozott a folyosóról.

A fiú megigazította az ingje gallérját, majd visszaült a sarokban. Én továbbra is elkerekedett szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Szívem szerint arrébb csúsztam volna, hogy távolabb kerüljek tőle, de ott meg ott volt az idegen sárkány, aki szintén csak nem szimpatizált velem. A barna szemű vetett rám egy szigorú oldalpillantást, majd mikor észrevette, hogy nézek rá, vonásai ellágyultak, és elkapta a tekintetét. Mintha szégyellné magát a viselkedése miatt. De ugyan miért tenné? Az ilyen „macsók” nem szégyellik magukat semmi miatt.

Az őr hamar visszaért. Egy nagy hordót vonszolt maga után, amit megrakott korsókkal és pokrócokkal. A srác szúrós szemmel figyelte, ahogy az őr mindenkinek ad egy jó krigli vizet és egy pokrócot, majd a sárkányokhoz sétálva dob két-két halat az összes elé. Tudtam, hogy ez az ő hatalmas gyomruknak nem sok, de jobb, mint a semmi. Az összes hüllő azonnal bekebelezte az adagját, kivéve az az új sárkány a szomszédos ketrecben. Az hozzá sem nyúlt, rá sem nézett. Csak pihent tovább.

Amint megkaptam az adagom, nagyot kortyoltam a korsó vízből, de egy részét félretettem későbbre, a pokrócom pedig azonnal magamra terítettem és összehúztam magamon. Igaz, rajtam volt még a srác bőrkabátja is, de egyszerűen reszkettem. A cellatársam viszont… csak ült ott egy ingben és nadrágban, és figyelte, ahogy az őr elkullog, villogó, gonosz tekintettel meredve vissza a srácra. Bár a fiúnak halványan látszódott a lehelete is, nem kért pokrócot, csak vizet. Mintha nem is fázott volna.

Tekintetem ismét a sárkányra siklott, aki nem mozdult azóta sem. Egészen furcsálltam a viselkedését. Más sárkány már rég rávetette volna magát a halakra. De ez nem. Egyenesen távolságtartóan viselkedett velük. Vagyis… nem távolságtartóan. Inkább semmibe vette őket. A halak pedig bánatosan hallgattak.

- Milyen sárkány lehetsz te…? –kérdeztem inkább magamtól, mint másoktól. Hisz ők nem értették a viking nyelvet, a srác pedig nem beszélt velem. Tényleg érdekelt, milyen sárkány is ez, hogy nem eszik és nem vadul be minden apró mozdulatra. Kicsit jobban szemügyre vettem. Furcsán ismerős pofaformája volt. A szarvaktól eltekintve lapos és széles, mint… – Csak nem valamilyen Fúria…? –vontam össze a szemöldököm. Lehet, hogy én voltam vak, de szerintem igenis hasonlított egy Éjfúriára. Ugyanaz a lapos és széles fejforma, és a pamacsszerű fülek. A teste is éppen olyan karcsú volt, mint egy Fúriának.

- Ez egy Égszelő –szólalt meg a srác hirtelen. Felé kaptam a tekintetem. Még mindig meglepett, milyen piszok jó kiejtése van. Tuti született viking volt, ezt a nyelvet ilyen tökéletesen lehetetlen megtanulni. Ami viszont még meglepőbb volt, az az, hogy hozzám szólt. Sosem akart beszélni velem az elmúlt istenek tudják mennyi időben. – Egy keleti sárkányfajta. Leginkább északkeleten honosak, a fenyőerdőkben. Nem is értem, mit keres egy ilyen szép példány ennyire északon. Nem szoktak idáig merészkedni.

Teljességgel úgy beszélt, mintha nem is nekem mondaná, hanem magában motyogná a dolgokat. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen jól ismeri a sárkányokat. Bár, nekem mondhat akármit, én semmit sem tudok róluk. Miattam még azt is ráfoghatná, hogy egy délen élő elfuserált alfaja az Éjfúriáknak, mert nulla szakértelmem van ehhez.

- Lehet, hogy mi merészkedtünk túlságosan keletre –jegyeztem meg halkan. A fiú rám pillantott. Barna szemeiből hirtelen valami egészen mást olvastam ki, mint eddig. Egész idáig csak a ridegség és komolyság sütött belőle. Most viszont kíváncsiságot láttam csillanni, és értelmet. És ezzel a csillogással a szemében már nem is tűnt annyira idősnek. Sőt, talán korombeli lehetett. Ijesztő volt, hogy egyszerűen nem voltam képes megállapítani a korát.

- Lehet –bólintott rá. Egyetértett velem. Ha nem is teljesen, de félig. Egek, ez a szerencsenapom? Most jön Hajnal, hogy pofán röhögjön, hogy kamu volt az egész ittlétem?

Erre viszont már nem tudtam mit felelni, és ő sem szólalt meg többet. A téma le volt zárva. És ezzel újabb másfél hétnyi magány elé néztem.

A sárkányra pillantottam.

- Szóval Égszelő, mi?

Közelebb másztam a rácshoz. A sárkány nem reagált rá, csak feküdt tovább és aludt. Látszólag. De egyszerűen láttam rajta, hogy figyel, és bármelyik pillanatban támadhat. Mégsem foglalkoztam vele. El voltam foglalva azzal, hogy a barnás pikkelyein táncoló fényt figyeljem. Meg akartam érinteni. Meg akartam simogatni. Tudni akartam, milyenek a pikkelyei, hogy meleg-e a bőre. Mindent tudni akartam.

Óvatosan átnyúltam a rácsok között. Már majdnem elértem a sárkány szárnyát, mikor az megmozdult. Azonnal visszahúztam a kezemet. Épp jókor. A sárkány borotvaéles fogai abban a pillanatban csattantak ott, ahol az előbb a kezem volt. Na, ezért nem akartam én soha sárkányok közelébe menni. Az összes meg akar enni. Mégis mit gondoltam, hogy most más lesz? Hogy lehettem ilyen hülye?! Az Égszelő morogva húzta össze mind a négy szemét, majd nyüszített egyet és visszahelyezte a fejét a mancsaira.

- Ez egy hülye ötlet volt –jegyezte meg cellatársam, mikor erre gondoltam.

- Tessék? –néztem rá már majdnem háborogva. Tudtam, hogy baromság volt, amit tenni akartam, de mástól hallani kifejezetten lekezelően hatott rám. Azt pedig soha nem tűrtem.

- Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem láttam –ismételte kissé lenéző hangnemben. – Mégis mit hittél, majd egyszerűen hagyja, hogy megsimogasd? Netán fested a hajad?

- Ez hogy jön most ide? –kérdeztem értetlenkedve. Leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy kötötte a hajszínemet a hülyeségemhez.

- Festett vörös, és igazából szőke vagy? Mert nagyon úgy nézel ki –jegyezte meg.

A szám is tátva maradt. Ez a senkiházi tényleg a szájára merte venni a hajszínemet? Azt mondta, hogy hülye vagyok? Lehülyézett? Engem? Hát ilyet még Xypia sem hallott… Hogy merészel ez a sehonnan jött senkiházi kis tahó lehülyézni ENGEM?!

- Először is, természetes vörös vagyok! –jelentettem ki felemelt hangon, egyenesen felháborodva. – Másodszor, nem vagyok hülye! Harmadszor, ha te jobban csinálod, csak rajta! Mutasd meg, hogy kellett volna csinálnom!

- Sehogy, aranyom. Hacsak nem akarsz egy kézfejjel kevesebb testrészt birtokolni –forgatta a szemeit. – A sárkányok nem olyanok, mint a kutyusok, meg a cicuskák, amikhez szokva vagy. Látszik rajtad, hogy sosem találkoztál még sárkánnyal testközelből. Egy sárkány vad és kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, mi a következő lépése. De egy biztos: ha megsérted a személyes szféráját, vagy a területét… nem jössz el onnan minimum mínusz egy testrész nélkül.

Összeszorítottam a fogaimat. Azt kívántam, bárcsak megint megnémulna és inkább ne is szólalna meg többet. Eddig egészen kellemesnek találtam férfias hangját, de most kezdett nagyon az agyamra menni. Már biztos voltam benne, hogy két óra múlva el lesz ásva általam. És nem, nem érdekel, hogy egy hajón vagyok. Ez a srác nagyon el lesz ásva. Vagy nagyon meg fogom verni.

- Képzeld, láttam már sárkányt –sziszegtem. – Vadat és szelídet is. Ismerem a különbséget. És tudom, hogy szinte minden sárkány megszelídíthető.

A srác szemeiben ellenségesség villant.

- A szelídítés és a betörés nem ugyanaz –szűrte ki a fogai közt. Tapintani lehetett a köztünk lévő feszültséget. Olyan ellenségesen, idegenen és erőszakosan hangzott tőle ez a szó. Mint egy szentségsértés, amit ha meghall, megöli a személyt, aki ki merte mondani. Ebből már kezdtem sejteni, hogy ő, akármennyire is veszélyesnek tűnik, mégis egy bizonyos szinten erőszakellenes.

- Jól mondtam –válaszoltam egy fokkal lágyabb, de komoly hangon, hogy érezze, nem viccelek. Vonásai szinte azonnal enyhültek valamelyest. Nem bírtam fékezni a nyelvem. Muszáj volt provokálnom. – De te honnan tudhatnád, milyen egy szelíd sárkány…

Felhorkantott.

- Tudom, milyen egy szelíd sárkány.

- Ó, tényleg? És honnan? –kérdeztem gúnyosan. – Csak nem tudsz te is sárkányt szelídíteni?

- Gyakorlatilag, de, tudok, képzeld –vágott vissza ugyanolyan hangon.

- Akkor hajrá! –intettem az Égszelő felé. – Hiszem, ha látom!

- Egy ilyen elkényeztetett hercegnőcske nem áll készen arra, hogy ilyet lásson.

- Nem vagyok elkényeztetett hercegnőcske. Te viszont gyáva vagy. És hazug. Azt mondod tudod, aztán be meg nem bizonyítod. A szavaid nem többek egy hazug szavainál.

A fiú arcizmai hirtelen megfeszültek. Tekintete elsötétült. Hirtelen mozdult, meglepően gyorsan felállt. Én is ezt tettem. Csak álltunk egymással szemben. Ahogy a fiú nézett rám… szemei hihetetlenül sötétek lettek, és hirtelen megint mintha éveket öregedett volna. Úgy nézett rám, mint aki ki akarja tépni a lelkem. Megint elfogott a félelem érzése, de nem adtam jelét. Vagyis, próbáltam. Aztán mikor felém lépett, megremegtek a térdeim. Egyenesen elém sétált. Nem mertem hátralépni, mert ott volt a sárkány, aki tudtam, hogy utál, és szemmel tart. A fiú barna szemeiben ismét villant valami. De most inkább valamilyen ellenséges érzelem.

Bár nemrég még biztos voltam benne, hogy elásom, vagy megverem, most már pont annyira voltam bizonytalan. A srác fél fejjel magasabb volt mint én. A válla szélessége duplája az én csípőszélességemnek. Hogy ez nekem honnan jött, azt azóta nem tudom. A lényeg, hogy majdnem minden értelemben jobb lehetett nálam. Sejtettem, hogy ha megpróbálnék bevinni neki egy ütést, elkapná a kezem és eltörné. Nyeltem egyet.

Azt hittem, hogy tenni fog velem valamit. Hogy megver, vagy valami ilyesmi. Esetleg rosszabb. Lehet, hogy az, amit mondtam neki, túl mélyen érinti, nagyon magára veszi, vagy rossz emlékek sorozatát indítja el benne. Így csak meredtem rá, várva, mi a következő lépése.

A következő pillanatban ellépett mellettem és a rácsokhoz lépett, leguggolt mellé. Felsóhajtottam, majd óvatosan rápillantottam. A fiú óvatosan átnyúlt a rácsok között. A sárkány persze azonnal reagált, morogva fordult a srác felé. Farkasszemet néztek, az Égszelő egy jó ideig csak morgott, majd lassan abbahagyta. Cellatársam lassan a sárkány felé nyúlt, aki vonakodva hagyta, hogy hozzáérjen. Majd mikor a bőr és a pikkely érintkezett, a sárkány egy kicsit közelebb is húzódott a rácshoz.

A fiú felém nyújtotta a másik kezét és intett.

- Gyere!

Odaléptem mellé, leguggoltam. A srác megragadta a kezem és finoman átbújtatta a rácsok között. Elöntött a pánik.

- Te megőrültél?! –akartam elkapni a kezem, de ő nem eresztett. Vasmarokkal szorította a csuklómat, de mégsem fájt. A sárkány fújtatott egyet.

- Nyugi –szólt. Nem tudtam, hogy nekem mondta-e, vagy a sárkánynak. – Semmi baj.

Próbáltam valami nyugalmat erőltetni magamra, ami mit ne mondjak, nehezen sikerült. Végül a fiú egészen a sárkány orráig húzta a kezemet és finoman elé tartotta. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. A hüllő egy ideig a tenyeremmel szemezett, majd rám emelte négy aranysárga szemét. Egy pillanatra elvesztem a tekintetében. Majd a sárkány lehunyta a szemeit és a tenyeremnek nyomta az orrát.

Valami eszméletlen melegség futott végig rajtam. Bizsergetett. Rendkívül kellemes érzés volt, egyenesen felemelő. Ahogy megéreztem a tenyeremhez nyomódó kellemesen langyos pikkelyeket, éreztem vele együtt a nyugalmat, ami áradt belőle. Engem is lenyugtatott. Felsóhajtottam. Az Égszelő még közelebb húzódott a rácsokhoz. Már két kézzel nyúltam a fejéhez és úgy simogattam. Ő pedig hagyta.

Hitetlenkedve néztem cellatársamra, aki csak mosolygott.

- Ezt hogy…? –kérdeztem, de egyszerűen képtelen voltam be is fejezni a mondatot. Ő szerényen vállat vont.

- Sajátos módszerek –Ezzel visszahúzódott a másik sarokba. – Megmutattam neki, hogy bízom benne. Éreztettem vele, hogy nem kell félnie, hogy bennem megbízhat. A bizalom a sárkányoknál egy nehezen elnyerhető dolog, de… ha sikerül, örökké hűséges lesz hozzád.

Éreztem a hangjában, hogy nem vaktában beszél, hanem tudja, mit mond. Hogy ezt alá tudná támasztani, ha rákérdeznék. De nem érdeklődtem. Leültem a rácsok mellé és tovább simogattam a sárkányt. Ekkor kezdtem megérteni, mi olyan jó ebben az egészben. Hablaty sokszor próbált rávenni, hogy simogassam meg, vagy üljek fel mögé Fogatlanra, de mindig nemet mondtam. Egész idáig tartottam a sárkányoktól. De most már megértettem. Ennél jobb érzés nem létezik a világon.

Ahogy simogattam a sárkány fejét, elindult a kezem le az álla felé. Ekkor hirtelen összeszűkült a pupillája és morogva elkapta a fejét. Elhúztam a kezemet, értetlenül meredtem rá. Egy pillanatig nem tudtam, mi baja lett hirtelen. Abbahagyta a morgást, halkan felnyüszített, megmozgatta az állkapcsát. És abban a pillanatban mintha megvilágosodtam volna. Valamelyik fogával lehetett valami. Viszont ha tényleg valamelyik fog a ludas… hogy oldom meg? Nem akartam, hogy szenvedjen.

Aztán eszembe jutott. Apa mindig úgy húzta ki a fogunkat, hogy egy cérnát kötött rá, rákötötte az ajtóra és becsapta. Talán… ha ügyes vagyok, itt is működni fog.

Levettem a vállamról a pokrócot. Fél szerencsémre, itt-ott lógott róla néhány férc. Az egyiket elkezdtem felbontani. Egész addig bontottam, amíg úgy nem gondoltam, hogy elég hosszú, majd elharaptam. Kötöttem rá egy olyan kis hurkot, aminek tudtam változtatni a méretét is. Már csak arra kellett rávennem, hogy kinyissa a száját.

A bánatosan hallgató halakra néztem. Gyorsan értük nyúltam és elcsórtam tőle őket. A sárkány értetlenül meredt rám, sőt, egyenesen fel volt háborodva. Méltatlankodásának hangot is adott, morgott és nyöszörgött egy sort.

- Nyugi, semmi baj, mindjárt visszakapod –nyugtattam a sárkányt.

- Te meg mégis mire készülsz? –kérdezte a srác. Nem feleltem neki.

Egyik kezemmel a sárkány felé nyújtottam az egyik halat. Ő értetlenkedve meredt rám, majd enyhén kitágult pupillával megszaglászta és óvatosan kinyitotta a száját. Azonnal szemet szúrt a rossz fog. Jobb oldalon, az egyik hátsó volt a ludas. Elhúztam előle a halat, hogy közelebb jöjjön. Ő pedig közelebb lépett, feje alig fél méterre volt a rácstól. Szabad kezemmel beljebb nyúltam, nagyon óvatosan ahhoz a foghoz irányítottam a kis cérnából készített hurkot, és rátettem. Meg se nyikkant. Ráharapott a halra. Most, vagy soha. Meghúztam a zsinórt, ami a fogára szorult.

A sárkány pupillája lehetetlenül összeszűkült, rám sziszegett és az ott lévő kezem felé kapott. Lefagytam, azt hittem leharapja a kezemet. Aztán megéreztem egy szorítást a karjaimon és hirtelen már nem a rácsok mellett guggoltam, hanem a cellaajtónál álltam, nekiszorítva annak. Cellatársam előttem állt, ő szorította a karjaimat. Visszafojtott lélegzettel néztem fel rá.

- Neked teljesen elment az eszed?! –kérdezte felemelve a hangját. Volt benne valami furcsa. Mintha leszidott volna, és talán egy csipetnyi aggodalom is villant a szemében. Megmukkanni nem tudtam. Ezt nem tudtam neki megmagyarázni.

- É-én csak… -kezdtem neki rekedten, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Akár a kezedet is leharaphatta volna! Mégis mit gondoltál?!

Éreztem, hogy még mindig görcsösen szorongatok valamit. Lenéztem, felemeltem a kezem. A zsinór volt az… a hurokban a rossz foggal. Cellatársam hitetlenkedve nézett a kezemben tartott, vékony kis cérnára és a végén himbálózó véres fogra. Kikerekedtek a szemei.

- És ezért tényleg képes lettél volna leharaptatni a kezedet?!

- Igen –feleltem neki egy fokkal határozottabb hangon. – De, mint látod, mindkettő megvan –emeltem fel őket, hogy lássa.

- Igen, hála nekem! –csattant fel, majd elengedte a karjaimat és a fejét rázva visszaült a sarokba.

Egy kis ideig csak meredtem rá, majd remegő térdekkel elléptem a rácsoktól, a saját kis helyem felé. Mielőtt viszont leültem volna, a fiúra pillantottam.

- Hé! –szóltam oda neki. Mivel nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy kellene felkeltenem a figyelmét. Ő rám emelte barna tekintetét, mire csak halványan rámosolyogtam. – Köszönöm!

A srác egy pillanatig csak pislogott rám, majd viszonozta a halvány mosolyt és biccentett.

Ismét a sárkánynak szenteltem a figyelmemet. Az állkapcsát mozgatta és a mancsával piszkálta. Mikor felé nyúltam, halkan rám morgott. Én viszont nem húztam vissza a kezem. Most találtam barátra a személyében, nem fogom ennyi miatt elveszíteni a bizalmát. Pedig ő valószínűleg ezt annak tudta be. Hogy becsaptam, átvertem. Nem akartam, hogy úgy gondoljon rám, mint aki ártani akar neki.

- Semmi gond, semmi gond –nyugtattam halkan, kedves hangon. – Nincs semmi gond. Csak kihúztam a fogadat. Gondoltam, azt fájlalod ennyire… csak segíteni akartam. Nem akarlak bántani.

A sárkány rám emelte okos tekintetét és óvatos, lassú mozdulatokkal közelebb araszolt a cellához. Felemeltem az egyik halat, amelyiket leejtette, mikor a kezem után kapott, majd ismét felé tartottam. Ő vigyázva szaglászta meg mind a halat, mind a kezemet, kételkedve pislogott rám.

- Egyél nyugodtan –mondtam neki bíztatóan. – Most már biztos jobb lesz. Nincs több foghúzás, ígérem!

Egy kis ideig még meredt rám, majd finoman kivette a kezemből a halat és jóízűen megette. Konkrétan egy nyelésből állt az egész, nem cicózott vele sokat, miután feltűnt neki, hogy nem fáj a foga. Odaadtam neki a másikat is. Azt is egy másodperc alatt lenyelte. Megnyalta a szája szélét és várakozva pillantott rám.

- Sajnálom, nincs több –mondtam neki szomorúan. – Csak kettő volt.

Ő erre furcsa morgó hangot adott ki, de ez lágyabb volt, mint egy morgás. Mintha… dorombolt volna. Lefeküdt a rács mellé, közvetlenül mellém. Simogatni kezdtem a sárkány hátát, amit ugyanezzel a hálás dorombolás-féleséggel fogadott. Akárhányszor befejeztem, méltatlankodva felnyüszített, ezzel kényszerítve a folytatásra.

A srác mindezt mosolyogva figyelte, jól szórakozott rajtam. Kifejezetten élvezte, hogy a sárkány nem hagy nyugton. Ez pedig engem is megmosolyogtatott. Kezdtem úgy érezni, hogy a köztünk lévő feszültség oldódott az elmúlt órákban. Hogy eléggé megnyílt, bár alig beszélt velem valamit. És semmit sem tudtam róla azóta sem. Viszont ha már össze vagyok zárva vele, egy dologra kíváncsi voltam. A nevére. Hogy tudjam hogyan szólítani, és ne csak „Hé, srác!”-ozzak neki, ha beszélgetni szeretnék vele. És azt is akartam, hogy ő tudja a nevemet. Szerettem volna barátkozni vele kicsit.

- Amúgy… –kezdtem lassan, még egyszer átgondolva azt, amit mondani fogok. – A nevem Alkonypír. De hívj nyugodtan Alkonynak.

A srác rám nézett. Szép, barna szemeiben kíváncsiság csillant. Halvány mosolyra húzta a száját. Jól állt neki, ha mosolygott, kifejezetten jóképűen festett. Bár amúgy sem volt mire panaszkodnia. Nagyon fess srác volt, olyan tipikus szívtipró.

- Szép név egy szép hölgynek –mondta kedvesen. Így sem hallottam még beszélni az elmúlt időben. Mosolyogva sütöttem le a szemem a bók hallatán. Tudtam, hogy elpirultam, ezt pedig próbáltam leplezni. Nehogy már azt gondolja, hogy egy kedves bókkal levehet a lábamról. Pedig, az igazat megvallva, közel volt hozzá. Ettől csak kíváncsibb lettem az ő nevére. Úgy egy percnyi csend után ismét megszólalt, kifejezetten kellemes, férfias hangján, tudatva velem azt, amire kíváncsi voltam. – Az én nevem Declan.

¹Reggeli, rühes banda!