6. Holdfény

Sziasztok!

Igen, tudom, kicsit késtem (kicsit...?), de engesztelésképp egy kicsit hosszabb résszel érkeztem :) A folytatással kapcsolatban nem ígérek semmit, csak hogy Hablaty szemszöges lesz (és TRIXI KEDVÉÉRT LESZ JOSÉ!), és hogy megpróbálok sietni vele :)

Most pedig... kellemes olvasást!

- Biztos, hogy el kell menned?

Anya hangja remegett. Nem mertem ránézni, tudtam, hogy a sírás kerülgeti. Én is így voltam vele. Válasz helyett csendben pakoltam tovább. Xypia levele egyértelművé tette, minél tovább késlekedek, annál többet fog szenvedni mindenki. Csak egy dolog nem fért a fejembe: miért én? Több millió ember él ezen a földön és neki pont engem kellett kiválasztania. Nekem kell a reménynek lennem. Nekem, aki nem hisz a reményben. Irracionálisan nagy baromság az egész.

Nagyon sokszor elolvastam a levelet, újra és újra, próbáltam értelmezni a sorokat, minden szó mögött rejtett jelentést kerestem.

A látomásban látott emberek, akik meghaltak, akiket láttam meghalni, a fajtársaim voltak nagyon régen. A lány, aki sikított, én voltam, egy régi életemben. A fiú, aki meghalt a karjaiban, a párja volt. A szerelme. És… meghalt. Megölték. Vikingek ölték meg. És, hogy csinálta azt a lány a látomásba? Egy sikollyal véget vetett mindennek. Eltűnt. Mintha… a lelke távozott volna azzal a sikollyal.

Aztán ott voltak a kristályok. Ugrókövek, amikről legendák szólnak, amik elvileg nem léteznek. Vagyis… egy kisebb változata a legendai Ugróknak. Három kristály… három ugrás… És mi lesz velük, miután használtam őket? Szétporlanak, eltűnnek? Vagy megmaradnak? Honnan tudom, mikor használjam őket?

És mi van a térképpel? Mi az, hogy Xavier térképe? Az lehetetlen. És nem ő ajándékozta nekem, hanem Damian. Damian pedig minden bizonnyal nem Xavier, ugyanis ő nem egy isten, hanem a Káoszfúria.

Nem akartam elmenni. Egyáltalán. De tudtam, hogy Xypia betartja, amit a levélben írt, és visszatérít az utamra, mindegy milyen áron. Már ha tényleg Xypia írta a levelet. Megvolt bennem a kétség. Ó, az örökös kétség. Mi van, ha régen éltek itt emberek és egyikük hagyta itt a ládát? Mi van, ha trükk az egész? Ha igazából semmi sem úgy van, ahogy a levélben írták és az indulásommal csak port kavarok és háborúba taszítok mindenkit? Mi van, ha nem is én vagyok, akire szükség van? Hisz rám sosem volt szükség. Most pedig mentsek meg egy egész világot? Ugyan!

- Igen –válaszoltam mégis halkan anyának. A hangom megremegett, de visszafogtam a sírást. Próbáltam önbizalmat szerezni valahonnan mélyről, és bizonyosságot. A levél valós. Én voltam megszólítva. Nekem kell megoldanom, amit anno ők elrontottak. Mert elrontották. Igen, igenis elrontották. És én helyre fogom hozni. Muszáj lesz…

- De… –kezdett volna bele, mire felé fordultam és a vállára tettem a kezeim.

- Mennem kell, anya! –mondtam határozottan. Könnyes volt a szeme, ami az enyémekbe is könnyeket csalt. – N-ne nézz így rám… –kezdett megrendülni a hitem. – Ne sírj, kérlek! Ne…

- Miért kell menned, Hajnal? –kérdezte halkan. – Csak… ezt áruld el…

Mégis hogyan? –kérdeztem magamtól.

Hogy mondjam el neki, hogy a fantáziai főistennő egy küldetésre küldött, amitől az egész világ függ? Hogy mondjam el, hogy ha nem teszem, amit kell, mindenki meghal, vagy ha nem is, akkor tovább szenved? A Kívülállók már így is elnyomás alatt éltek évszázadok óta. Félelemben. Vagy ha nem is félelemben, de… vadásszák őket. Bujdosniuk kell, rákényszerülnek, mert ha nem teszik, meghalnak. És… valahol mélyen úgy éreztem, hogy ezt nem hagyhatom. Nem tudtam, miért. Talán, mert én is Kívülálló vagyok. Talán, mert én magam sem akartam örök időkig bujdosni.

Talán, mert az egész világ rám vár –gondoltam.

- Xypia… azt akarja, hogy menjek –nyögtem ki végül. Anya értetlenkedve nézett rám.

- De Hajnal, Xypia nem…

- De igen, létezik –vágtam rá automatikusan, mintha belém lett volna rögzülve. – Létezik és… számít rám.

- Nem lehet, hogy ezt csak a Kívülállóság mondatja veled? –kérdezte halkan, bizonytalanul.

- Anya… ha nem lenne életbevágóan fontos, nem mennék el. De… muszáj. Megtaláltam Xypia hagyatékládáját és egy levél volt benne, amiben én voltam megszólítva. Ki kell… engednem az istenek erejét, hogy a Kívülállóknak végre ne kelljen bujdosniuk. Ez a sorsom, anya.

Ő csak pislogott párat, próbálta feldolgozni, amit mondtam neki. Csend telepedett ránk. Nem mertem tovább pakolni, nem mertem megmozdulni. Nem, amíg ő meg nem szólal.

Végül felsóhajtott. Ismertem ezt a sóhajt. A megadás sóhaja volt.

- Rendben –mondta. Azt hittem, rosszul hallok. – Ha úgy érzed, ez a sorsod, akkor menj. Elengedlek.

Könnyek barázdázták végig az arcomat, magamhoz szorítottam anyát. Azonnal visszaölelt. A vállába temettem az arcomat. Szerettem anyát. Nagyon szerettem. Nem akartam ott hagyni. Nem akartam, hogy ismét magára maradjon a sárkányaival, emberi társaságtól megfosztva. De muszáj volt. Nem tehettem mást.

- Szeretlek, anya! –suttogtam. Éreztem, hogy elmosolyodik.

- Én is szeretlek, Hajnalpír! –mondta. Percekig álltunk ott, míg végül Alzira dohogása elrontotta a pillanatot.

:Nem akarok izé lenni, de nem kéne lassacskán indulnunk? Pár óra múlva sötétedik, és ki tudja, hová kell mennünk.:

"Igazad van, azonnal készülök" -néztem rá, majd anyára. Meg akartam szólalni, de megelőzött.

- Pakolj csak -simította meg az arcomat.

Nem volt sok cuccom, csak az, amit Hibbantról elhoztam. Két nadrág, négy felső, egy cserebakancs és egy téli kabát. Ezt mind egy táskába gyömöszöltem bele és felcsatoltam a nyeregre, amit anno még Hablaty és Damian készített nekem.

Egek, ez a nyereg. Szegényt megviselte ez a másfél év. Néhol engedett már a varrás, és a bőr sem csillogott úgy, mint akkor. Kopott volt. A csatok szerencsémre még nem kezdtek rozsdásodni, de nagyon kevés kellett hozzá, tudtam jól. Látszott rajta, hogy sokat használtam.

A két oldaltáskába azokat tettem, amiket ezelőtt: elsősegély cuccok, könyvek, apróságok. A másikat teleraktam hallal, és reménykedtem, hogy a Rettenetes Rémek ne támadjanak meg minket majd út közben.

A táskám alá még begyömöszöltem a pokrócomat. A takaróba belecsavartam a kardomat is. A kék Siklóbőrből készült tok ütött-kopott volt és poros. Sok ideje nem használtam már a fegyvert. Nem is akartam látni, hogy mi van vele…

A kulacsaim, megtöltve friss, hűvös vízzel, a helyükön lógtak a tarisznyák mellett.

Meghúztam a nyergen a szíjat, hogy ne csúszkáljon. Készen álltam az indulásra.

- Nos, hát… -szólalt meg anya halkan mögöttem. - Azt hiszem, eljött a búcsú ideje…

Szorosan magamhoz öleltem.

- Nagyon fogsz hiányozni! -suttogtam könnyes szemmel. - Vissza fogok jönni, ígérem! Visszajövök…

- Csak egy dolgot ne feledj… –távolodott el tőlem, majd megsimította az arcomat, letörölve egy kósza könnycseppet és egy pillanatra felnevetett. – Ne feledd, ki vagy valójában. Maradj mindig ilyen jószívű. Erős és bátor. Kövesd a megérzéseidet, az álmaidat. És… ha olyan helyre sodor a sors… öltözz fel melegen!

Könnyes szemmel nevettem fel. Úgy igazán. A rekeszizmom kezdett fájni, ami már hónapok, vagy talán évek óta nem történt meg velem. Nem tudom. De felemelő és fantasztikus érzés volt.

- Köszönöm, anya! Annyi mindent köszönök! -suttogtam. Ő csak a fejét rázta.

- Én tartozom köszönettel, Hajnal! Köszönöm ezt a csodás másfél évet! Köszönöm, hogy végre ismét… anya lehettem.

Ismét könnyek gyűltek a szemembe.

- Mindig az édesanyám leszel, akármerre is járjak, anya! Akárhol is legyek, akárkikkel is találkozzak… -öleltem meg. - Szeretlek! Annyira fogsz hiányozni!

- Te is nekem, kicsim! -puszilt homlokon. - Most menj… nagy kalandok várnak még rád és hosszú út áll előtted.

Nehezen engedtem el anyát. Mindenkinek nehéz lett volna, hisz mégiscsak anyámról van szó. De mégis megtettem. Elengedtem és nyeregbe pattantam. Alzira megrázkódott. Ő már készen állt.

- Visszajövök! -szóltam még oda anyának a nyeregből. Alzira már feszengett.

- Tudom -mosolygott rám anya könnyes szemmel.

:Na, elég a csevejből! Vár ránk a nagyvilág! Szia, Valka! Szia, Felhő! Astala vista, bébi!:, rikkantotta Zira, majd kiugrott a barlangból és elindult valamerre a nyílt tenger felé.

Visszanéztem. Pont úgy éreztem magam, mint másfél éve, mikor elhagytam Hibbantot. De, ha fogalmazhatok így, ez valahogy jobban fájt és nehezebben ment. Nagyot sóhajtva fordultam előre.

- Astala micsoda? Milyen nyelven van ez? -kérdeztem Zirát. Ő csak pislogott.

:Passz. De jól hangzik, nem?:

- Igen, nagyon -forgattam a szemeimet. - És most mi legyen?

:Kérdezd meg a térképet!:, mondta Zira ésszerűen. Ha nem tudtam volna, mire képes a térkép, valószínűleg kinevettem volna. Hátranyúltam a térképért. De nem volt ott. Lefagytam.

- Zira…

:Hm?:

- Ott hagytam a térképet… -mondtam. Alzira hirtelen fékezett.

:Gratulálok, idióta! Most fordulhatok vissza. Egek, Hajnal!:, pufogott, miközben megfordult. Kicsit azért meglepődtem, mikor megláttam anyát Felhőugró hátán felénk repülni.

- Ezt ott hagytad -mondta anya, mikor mellénk ért és átadta a térképet.

- Köszönöm! -mosolyogtam.

- Akkor hát… Jó utat, kicsim! -mosolygott vissza, majd visszairányította Felhőugrót a jéghegy felé. A szívem utána húzott. A lelkiismeretem pedig a másik irányba. Így hát megfordítottam Alzirát.

:Egy igazi szerencse süti vagy, komolyan.:, morogta Zira, de egy helyben maradt. :Akkor most már kérdezd meg azt a bigyuszt!:

- Jól van, jól van… A türelmetlen mindenedet… -morogtam, miközben szétnyitottam a térképet. - Jól van, akkor… Öhm… Izé… Térkép… Öhm… Mutasd az utat a… ládához.

Először nem történt semmi. Aztán a tinta elmosódott a térképen, új alakokat öltött a pergamenen. Rajta volt a jéghegy és egy szaggatott út egy nem is olyan messzi szigethez. Bár már az útvonalból ráismertem a helyre, a lap szélén megjelenő két sor teljes bizonyosságot adott az igazamról.

Hol vadász él apja nevén,

Holdnak fénye kincset ér.

Vadász. Az apja nevén. Közeli sziget, amit ismerek. Valaki?

:Nos? Merrefelé?:, türelmetlenkedett a Hófúria.

- Megyünk vissza Erethez –mondtam vigyorogva. – Ott lesz a láda.

~Đ~Ł~

Már majdnem megérkeztünk Erethez. Nem volt konkrét tervem. Sőt, semmilyen tervem sem volt. Abban a másfél órában, amíg repültünk, nézegettem a tájat, és nem gondolkodtam azon, mit teszek, ha odaérünk.

"Majd csak meglesz valahogy!" -gondoltam. Aha. Hogyne.

Akkor tudatosult bennem, hogy talán mégsem "lesz meg valahogy", mikor Alzira leszállt a bázis mellett. Tudtam, hogy nagy. De ekkor esett le, hogy nekem egy ládát kell itt megkeresnem. Igazi "tű a szénakazalban" játék.

:Az arckifejezésedből ítélve most esett le, hová is készülünk.:, jegyezte meg Zira.

- Azzal, hogy hová, még nincs baj… Mindig is be akartam törni ide. Csak… hogy találom meg a ládát? -kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.

:Talán a térkép azt is megmondja, ha megkérdezed tőle.:, rántott szárnyat Zira.

- Tuti nem. Ennyire könnyű nem lehet. Szerintem ide ész kell. Az eszemet kell használnom ahhoz, hogy megtaláljam. Odin biztos nem ok nélkül rejtette el a ládákat, és nem lehet ilyen egyszerű. Kell a csavar.

:Ha ész kell hozzá, megszívtad, mert neked az nincs.:

- Én is szeretlek, Zira! -morogtam az orrom alatt. - Miért, neked talán van ötleted?!

:Mondtam már! Kérdezd meg a térképet!:

- Nem! Csak azért sem! Következtetéssel fogom megtalálni a ládát! -döntöttem el.

A sárkányketreceknél csak nincs, az már feltűnt volna nekik és nekem is. Élelem-, és fegyverraktárt automatikusan kilőttem. Amit valószínűnek tartottam, az a főépület, a lakótorony.

- Mekkora az esélye, hogy a főépületben lesz? -kérdeztem Zirát. Erre felnevetett.

:Tényleg tippelgetni akarsz? Nem érünk rá, ugye tudod?:

- Már miért ne érnénk rá? Én ráérek.

:Ahj… Kérdezd már meg a térképeeeet! Légysziiii!:, nyüszítette kerek szemekkel. Próbáltam tartani magam… de olyan szépen nézett ilyenkor...

Nagyot sóhajtva előszedtem a térképet, Alzira pedig győzelemittasan nézte.

- Ennyire ne szállj el magadtól -forgattam a szemeimet, majd a térképet kezdtem tanulmányozni. – Öhm… Hol van a láda pontosan? -kérdeztem tőle. Vártam, hátha történik valami világmegváltó dolog, de semmi. A térkép nem változott. Oké, akkor konkrét rákérdezés kilőve. – Akkor… Mutasd a főépület tervrajzát!

Ez sikerült. A térkép változni kezdett, és hamarosan megjelent rajta a főépület tervrajza, amit kértem. Mit ne mondjak, rajzon bonyolultabbnak tűnt. Egy csomó folyosója és szobája volt, mindez tizenöt emeleten keresztül, és volt valami nagyobb terem is az alsó szinten. Azt gondoltam az ilyen "itt ülünk össze inni egy jó vadászat után" szobának. Eldöntöttem, hogy azt elkerülöm.

- Rendben, akkor… –tanulmányoztam az épületet, majd a térképet. - Itt be tudok surranni -mutattam egy pontra a pergamenen. Egy alagút, vagy hasonló, ami egy főfolyosóra vezetett. - Ami élőben… nagyjából… ott van -motyogtam magam elé, ahogy kiélesítettem a látásomat. Volt egy rács a torony nyugati oldalán, amit nem őrzött senki. - Ott fogok bejutni! -döntöttem el.

:Ácsi, nem tetszik a személyszám használat! Fogsz?!:, állított meg Zira.

- Igen, fogok. Mit gondoltál, hogy te is jössz?

:MÉG SZÉP! Nem maradok ki a buliból!:

- Kizárt. Használd a szép, okos kis fejedet, hogyan tudnálak becsempészni oda teljes lebukás nélkül? –simogattam meg a fejét. - Magamat is nehéz lesz.

:És mi van, ha bajod esik? Ha elkapnak és bezárnak valami csúnya ketrecbe? Akkor mi lesz, hm?:, kezdett anyáskodni.

- Figyelj, Zira, nem lesz baj, oké? Bemegyek, megszerzem a ládát és kijövök.

:Megígéred?:

- Megígérem –pusziltam meg a fejét.

:Azért az igaz istenekre ne esküdj. Mert amilyen a te szerencséd, tuti lesz valami balhé.:

- Kösz a bizalmat -forgattam a szemeim. - Akkor azt hiszem, már csak az estét kell megvárnunk…

:Szedj le rólam mindent, megyek halászni!:

Egy kis ideig csak néztem rá, majd nagyot sóhajtva elkezdtem lecsatolni róla a nyerget. Ezzel semmi bajom sem volt, főleg, hogy látszólag megfeledkezett arról, hogy én halászok neki…

- Bélpoklos, szárnyas gőte…

~Đ~Ł~

Leszállt az est. A telihold úgy ragyogott az égen, mint egy hatalmas, világító tányér, körülötte pedig csillagok táncoltak egyhelyben.

Levettem a nyereghez tartozó mellényem és előketettem a kapucnis köpenyemet. Ezt még anno fél éve szereztem egy csapdásztól. Tetszett és kellett. Szóval megszereztem.

Meghagytam Alzirának, hogy várja meg, amíg visszaérek. Elég nehezen egyezett bele, de végül sikerült rávenni. Az övembe csúsztattam az összegöngyölt térképet, Alzira nem engedett el anélkül. Biztosan állította, hogy hasznomra lesz. Elindultam a torony felé. Próbáltam az árnyékban maradni, közel a falhoz, hogy ne tűnjek fel az őröknek.

Egyet le kellett ütnöm, mert észrevett, de a testét gyorsan elrejtettem egy sötét sarokban. Komolyabban bántani nem akartam.

Elértem a rácsig. Használatba vettem az erőmet, egy kis feszegetéssel kiszedtem a helyéről és félreraktam. Kúszni kezdtem a szűkös járaton át, ameddig el nem értem a túloldalra. A folyosó.

Reménykedtem, hogy üres a hely és kitörtem a helyéről a rácsot.

Alaposan körbenéztem. A folyosó üres volt. Kimásztam a résen, leporoltam magam, majd felcsaptam a csuklyámat és elindultam a lépcső felé. Mivel nem igazán ismertem a helyet, a hangok alapján próbáltam tájékozódni. Például, kerültem a helyeket, ahol beszélgetést hallottam.

Nem tudom, mióta köröztem az első emeleten, de nem jutottam semmire. Egyszer majdnem benyitottam egy terembe, sőt, be is nyitottam. Tele volt mulató emberekkel. Ilyen hall-féleség lehetett, ahol a csapdászok összeültek inni. Olyan gyorsan távoztam, amilyen sebesen csak tudtam.

De még mindig egy dolog érdekelt:

„Hol lehet az a láda?”

Behúzódtam az egyik ajtóhoz, és előkutattam a térképemet. Még mindig csak az épület tervrajzát mutatta. Kinéztem a folyosóra. Látszólag üres volt és hangokat sem hallottam.

- Na, oké… -kezdtem tanulmányozni a térképet. - Még mindig nem akarod megmutatni, hol van a láda?

Semmi sem történt.

- Légysziii! -kértem. Érdekes módon, a térkép megváltozott. Egy szaggatott vonal futott végig a jelenlegi tartózkodási helyemtől, fel hét emeletet és a folyosó végén megállt. Remek, kifogtam egy udvariasságra hallgató térképet, ami érti, amit beszélek neki. Kicsit sem para. - Köszi!

Ezzel elindultam arra, amerre a szaggatott vonal vezetett. Fel hét emeletet, végig a folyosón. Közben ügyeltem, hogy ne lepleződjek le. Egyszer majdnem sikerült, de időben be tudtam húzódni egy sötét sarokba. Végül egy ajtóhoz értem. Óvatosan benyitottam.

Nem volt nagy szoba. Sötét volt és üres. Valaki lakhatta, hisz az ágy rendezetlen volt, minden szanaszét. A lakó elég rendetlen. Tuti férfi.

Becsuktam magam mögött az ajtót és elkezdtem átkutatni a szobát. Feltúrtam a ruhásládát, az ágy alá is benéztem, sőt, még a szekrény tetejére is felkukucskáltam, hátha, de semmi.

Már épp kezdtem feladni, mikor megakadt a szemem valamin. Egy kis dobozka, aminek lakatján megcsillant egy, az ablakon behatoló holdfénysugár. Összehúzott szemekkel mentem közelebb, felemeltem, megvizsgáltam a kis ládát.

Szép, művészi mintákkal volt telefaragva, köztük egy kezdeti holdsarlóval a tetején. Mekkora az esélye, hogy ez lesz az…?

Nem tudtam ezen sokáig agyalni, mert hirtelen nyílt az ajtó. Lefagytam, belefagytam a kutató mozdulatba.

- Hékás! Te hogy kerülsz ide?! -csattant Eret hangja rajtam. Megpördültem, és enyhén el is vörösödtem. Úgy látszik, az ő szobáját kutattam át… Remek… És talán emiatt is kicsit idegesnek tűnt. A kardjáért nyúlt. Én szellemileg készen álltam egy jó kis vívásra, már nyúltam is érte… csakhogy az nem volt ott. Sikeresen lent hagytam Alziránál… Remek…

- Hé, Eret! -próbáltam viccesre venni a figurát. - Rég láttalak, hogy ityeg?

- Mit keresel te itt?! Tudod mit, nem is érdekel! Hogy jutottál be ide?! -tartotta felém a kardját.

- Hehe… Ez egy nagyon vicces sztori! Tényleg, csak… lehet, hogy te nem találod majd viccesnek -mondtam, miközben oldalazva hátrálni kezdtem előle.

- Dalolj csak, madárkám!

- Nem vagyok a madárkád -jelentettem ki.

- Nem érdekel. Szóval… Hogy jutottál be?

- Betörtem, ha nem elég egyértelmű –araszoltam arrébb, remélve, hogy nem veszi észre, mire készülök.

"ALZIRAAAA!!!!!!!" -kiabáltam ki sárkányomnak gondolatban.

:MI VAN?!:, hallottam meg a fejemben a hangját. Megkönnyebbülés áradt szét bennem.

"SEGÍTSÉG KÉNE!"

:HOL VAGY?!:

"ERET SZOBÁJÁBAN!"

:HOGY HOL?! TE MEGŐRÜLTÉL?!:

"MEG! DE MEGVAN A LÁDA! GYERE ÉRTEM!"

- Szóval betörtél -lépett közelebb Eret. - Aha... Ha visszaadod, amit elloptál, ígérem, hogy gyorsan végzek veled!

- Nem loptam el semmit.

- Akkor mi az a láda a kezedben? -forgatta a szemeit.

"Francba..."

- Ó, ez? -mutattam fel a ládát. - Ez semmi.

- Ennél feleslegesebb dolgot nem is lophattál volna –kapta ki a kezemből a ládát. - Nem lehet kinyitni. Azt hittem, okosabb vagy ennél.

Sértődötten néztem rá. Be kéne törnöm az orrát…

- Kérem vissza! -kaptam a láda után, de elrántotta előlem és a nyakamhoz szorította a kardpengét.

- Mi lenne, ha lenyugodnál, Sárkánylány? Úgysem szabadulsz már innen! Vége van -jelentette ki. Bevetettem az egyik csúnya nézésemet.

- El sem hiszed, mennyire képen akarlak törölni… -morogtam.

- Próbálkozz csak! -vigyorgott rám, majd letette a mellette lévő szekrényre a ládát. Csak egy gondolat zakatolt a fejemben: meg kell szereznem. Az ösztöneim maguktól kapcsoltak be. Mintha nem is én irányítottam volna a mozgásomat. Elhajoltam a pengéje elől és kigáncsoltam a srácot. A kard kiesett a kezéből, de azonnal utána is nyúlt. Csakhogy gyorsabb voltam. Messze rúgtam tőle a fegyvert. Felkaptam a ládát és a tarisznyám mélyére rejtettem.

Jobb ötlet híján, az ablak felé kerestem kiutat. Felugrottam az ablakpárkányra. Azért még visszanéztem Eretre.

- Ne aggódj, csapdász! Most egy jó ideig nem hallasz felőlem! -ígértem, majd hátradőltem. Bár Eret a kezem után kapott, már nem ért el. Nem néztem, meddig zuhanok, nem fordultam meg, hogy milyen messze van még a föld. Bíztam ennyire Alzirában. A következő pillanatban pedig valaki el is kapta a karomat, és a magasba emelkedett velem. Lenéztem. Alig harminc méterre volt tőlem a föld. - Ezt kicentizted -jegyeztem meg.

:Örülj, hogy egyáltalán elkaptalak… Na, megvan a láda?:, érdeklődte csilingelő hangon, miközben kikerült egy nyilat. A tarisznyámhoz nyúltam, amiben a láda lapult. Mikor megéreztem a fa tapintását, elmosolyodtam.

- Meg…

~Đ~Ł~

Zira keresett valami nyugis helyet, távolabb a csapdászok bázisától. A hely még csak szigetnek sem volt nevezhető, sokkal inkább egy vízből kiemelkedő szikla, rajta egy kis fűvel és három egymáshoz közeli fával. De a kilátás legalább szép volt… Vagyis, biztos az volt, sötétben nem láttam.

A telihold fényesen ragyogott felettünk. Leszálltam a nyeregből, letérdeltem a fűre. Előszedtem a ládát a tarisznyámból.

A fa furcsán derengett a hold fényében. Eszembe jutott az második sor a rejtvényből, ami ehhez vezetett. Holdnak fénye kincset ér. Eret azt mondta, nem lehet kinyitni. De vajon próbálkozott vele a telihold fénye alatt…?

Mély levegőt vettem és… kinyitottam a ládát.

Először semmi sem történt. Sötétség uralkodott körülöttünk, semmit sem éreztem, láttam, hallottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán rossz ládát hoztam el, de aztán éles fény csapott ki belőle. El kellett takarnom a szememet. Aztán a fénysugár elhalványult, én pedig hunyorogva körbenéztem. Sehol semmi. És senki.

- Öhm… Ennyi? -kérdeztem Zirára nézve. A Hófúria csak szárnyat rántott. Ő sem érthetett semmit.

- Igen, ennyi –érkezett válasz a kérdésemre. Legnagyobb meglepetésemre viszont, nem Alzirától. Felkaptam a fejem.

Egy nő állt előttem. Egy idegen nő. Nem kellett volna látnom őt, hisz sötét volt, de… ő sugárzott. Szó szerint ontotta magából a halvány derengést, ami elég megvilágítást adott arra, hogy lássam. Enyhén göndör, selymesnek tűnő haja úgy omlott a vállára, mint a folyékony ezüst. Sosem láttam még ezüsthajú embert, de most ott állt előttem egy. Derengő mellett tiszteletet parancsoló kisugárzása volt. Kifejezetten szép arca volt, fehér bőre derengett, és villogó, ezüst kék színű szemei voltak. Kifejezetten féltékeny lettem az alakjára. Egy embert sem tudtam volna megnevezni, aki ilyen szimmetrikus testtel rendelkezik. Bár erre a ruhája is rátett egy lapáttal. Déli úrinői egybe ruhát viselt, aminek az ezüst és a sötétlila szín adta a kontrasztját. Az egész dressz violaszínű volt, csak a derekán volt egy öv és egy halványan derengő, vékony, szinte átlátszó palást lobogott utána ezüstszínnel.

Bár azonnal fel akartam állni, valami térden tartott. Megadtam neki a tiszteletet. Hisz ha minden igaz, egy istennővel álltam szemben.

- Állj fel! -szólt. Hangja kifejezetten kedves volt, mégis mintha magában hordozta volna az éjszaka hűvösségét. Így hát felálltam. Magasabb volt, mint én. Azonnal magassarkúra gyanakodtam, de szomorúan vettem tudomásul, hogy mezítláb van. Remek… - Te lennél, aki visszaadta a hatalmamat? -érdeklődte.

- Öhm… Igen. Azt hiszem… -mondtam bizonytalanul, és kicsit idegesen. Hisz… nem minden nap állsz egy istennő előtt, nem? Kattogott az agyam azon, hogy vajon melyik lehet ő. De egyszerűen… nem jöttem rá.

- Akkor hát… Engedd meg, hogy köszönetet mondjak és fogadd el tőlem ezt a kis apróságot… -húzott le az ujjáról egy gyűrűt, majd a tenyerembe zárta. Meglepően hideg volt a keze, de puha is. - hálám jeléül. Köszönöm, hogy visszaadtad a hatalmamat, Hajnalpír! Egy élettel tartozom neked!

- K-köszönöm! -mondtam zavartan, a kezembe adott gyűrűt nézegetve. Egyszerű ezüstgyűrű volt, egy kezdeti holdsarló ötvözéssel a tetején. Egyszerű és rendkívül szép.

- Ha eljön az ideje… tudni fogod, mihez kezdj vele! -kacsintott sokatmondóan, majd elhátrált előlem. Ekkor a semmiből megjelent egy hófehér, felnyergezett ló, aminek hátára az istennő felpattant (nem tudom, hogy volt képes rá abban a ruhában, de megcsinálta), majd egy fénycsóva kíséretében egyszerűen kámforrá vált.

Egy ideig csak pislogtam utána, majd leültem a földre.

- Ajándékot kaptam egy istennőtől -motyogtam magam elé.

:Hadd nézzem!:, furakodott oda Zira. Felé tartottam a gyűrűt. A Hófúria kémlelgette, megszaglászta, majd a következő megállapítást tette rá: :Csini.:

- Csini? Ennyi a véleményed? –kérdőjeleztem meg.

:Öhm… Nagyon csini?:, próbálkozott újra. Csak legyintettem, majd az ujjamra húztam a gyűrűt. A középső ujjamra lett jó.

- Reménytelen vagy -morogtam, majd felmutattam neki az ujjam, amin a gyűrű volt. - Látod? Nagyon szép!

Alzira egyenesen megrendült.

:CSÚNYÁT MUTATSZ!!!!:, kapkodott levegő után. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Nőj fel, Zira!

:De, de, de…:

- Zira! Nyugi! –kacagtam, majd megsimogattam a fejét. - Nőj fel!

Erre persze megsértődött. Elhúzta a fejét és megemelte az állát.

:Felnőtt vagyok!:

- Gyerekes vagy.

:Te vagy a gyerekes!:

- Befejezted végre?

Egy ideig a távolba meredt, majd fújtatott egyet.

:Be.:, mondta, majd felém fordult. :Na, mi a következő állomás?:

- Most nézzem meg? -sóhajtottam fel. - Úgysem megyünk ma tovább.

:Naaa! A kedvemééért!:, nézett rám nagy, kerek szemekkel. Próbáltam ellenállni. De megint kudarcot vallottam e téren.

- Ahj, úgy utálom, amikor ezt csinálod! -morogtam, majd elővettem a térképet. Még mindig az út volt rajta, ami Eret szobájához vezetett. - Merre találom a következő ládát?

A térkép halványan derengeni kezdett. Aztán megjelent rajta az útvonal. A kiindulási, jelenlegi tartózkodási helyünktől egészen egy északkeleti szigetig, ami nem is volt olyan messze innen. Majd holnap megtesszük ezt az utat. És megszerezzük a ládát.

Szemeim felsiklottak a jobb felső sarokba, ahol ugyanazzal az írással, amivel az ezelőtti volt, fel volt írva a következő rejtvény:

Hófehér test, vörös szempár

fészke lesz, hol ládád rád vár.