7. Rémes napom folytatása

Sziasztok! :)

Kicsit késve bár, de megérkeztem a folytatással :) Mint ahogy azt ígértem, Hablaty szemszögből írt rész és IGEN, TRIXI, VAN BENN JOSÉ IS!!!!!!!!!

Valamint, ezúton is szeretnék NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNNI egy nagyon jó barátnőmnek és bloggertársnőmnek, SKIRÁNAK, az Árnyjáték és a Fekete rózsa című blogok írójának!!!! <3 <3

Kellemes olvasást mindenkinek! :)

~Hablaty~

Alapban rémesen kezdődött a napom, hála a hajnali Szörnyen Nagyos esetemnek. És persze egyre rosszabb lett… vagyis… tartotta magát: egyenletesen rémes napom volt.

Próbáltam a lehető legmesszebb kerülni mindenkit. A reggeli kis esetemért már megkaptam a fejmosást minden létező személytől, aki észrevette, hogy létezem, sőt, olyanoktól is, akik alapesetben hozzám sem szólnának. Igazán tipikus, nem? Ha valamit jól csinálsz, az nem tűnik fel senkinek. Mihelyst hibázol, azonnal a nyakadon van mindenki.

Szóval elég emberkerülő napnak néztem elébe, vagyis, én azt akartam, hogy az legyen. De mivel ez nem az én napom volt, ez sem jöhetett össze, nem igaz?

Alapesetben is szerettem messze elkerülni a bandát. Halvérrel még talán egészen jól el tudnék beszélgetni. Vele nincs is semmi bajom. Asztrid… ó, Asztrid… Na, Asztrid keresztülnéz rajtam. Főleg az ikreket és Takonypócot akartam elkerülni. Egyrészt, folyton piszkáltak. Leginkább azzal szoktak viccelődni, hogy milyen kicsi vagyok és gyenge. Az ikrek inkább csak piszkáltak vele, meg röhögtek rajtam. Takonypóc volt az, aki illusztrálni is szokta. Például vagy megvert, vagy egyszerűen felém dobott valami éles tárgyat. Még jó, hogy nem talált el soha. Ilyenkor áldottam azt a képességem, hogy gyorsan össze tudom húzni magam. Ha nem teszem, lehet, hogy már a fejembe állított volna egy szekercét.

Takonypóc kifejezetten a "ha tehetném, megverném" kategóriába tartozott az én értékrendemben. Hogy egy magamfajta izom nélküli, csontváz srác miért vezet ilyen listát, ne kérdezzétek, én sem tudom a választ.

Nos, mint mondtam, az emberkerülés nem sikerült. Nekem aznap PONT bele kellett futnom Takonypócba. Méghozzá szó szerint.

Ugyanis annyira el voltam foglalva a saját csupa negatív gondolataimmal, hogy nem néztem az orrom elé, és az egyik ház sarkánál egyenesen nekimentem Takonypócnak. Ki jött ki belőle rosszul? Én.

Abban a pillanatban, hogy nekimentem, megragadta a felsőm és egyszerűen felemelt. Na, igen, emiatt is nagyon utáltam…

- Nézz a lábad elé, Haddock! -sziszegte az arcomba, majd elengedett. Szerencsémre sikerült megtartanom az egyensúlyomat, így nem égettem magam azzal is, hogy elesek. Az ikrek csak röhögtek, Halvér illedelmesen kuncogott, Asztrid pedig a szemeit forgatta.

- Te is figyelhetnél néha… -morogtam az orrom alatt. Persze nem eresztette el a füle mellett. Azonnal taszított rajtam egyet, mire kiterültem a porban. Sikerült úgy tompítanom az esésemet, hogy az alkaromat és a tenyeremet sértettem fel a köves talajjal, nem a hátamat.

- Mit motyogsz az orrod alatt, te két ballábas törpe?!

Alapesetben meghúztam volna magam. Ha más napon történik ez, inkább meghúzom magam. De rossz napom volt. Így csak felálltam, leporoltam magam és Takonypóc szinte már villogó kék szemeibe néztem.

- Azt mondtam… Te is figyelhetnél néha –ismételtem nyugodtan.

A düh szikrája lángra kapott Takonypóc szemében. Úgy éreztem, ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor már nem lélegeztem volna. Ökölbe szorította a kezét. Csak pislogtam rá. Nekem már úgyis mindegy volt…

Keze abban a pillanatban lendült és egy erőteljes ütéssel orrba vágott. Hallottam egy reccsenést, aztán iszonyatos fájdalmat éreztem. Az ütéstől hátratántorodtam, megbotlottam a saját lábamban, és hanyatt vágódtam. Nem tudtam időben tompítani az esésemet, így a fejem koppant a talajon. Egy ideig fekete-fehér, villogó pöttyöket láttam, amik elterelték a figyelmem sajgó orromról. A vér dobolt a fülemben, tompán hallottam mindent, de tudtam, hogy röhögnek rajtam.

Hirtelen egy arc jelent meg felettem. Egy ideig nem tudtam kivenni, majd végül ráismertem Miguel ocsmány képére. Remek, még ő is…

Miguel az egyik idősebb srác a faluból. Nagyjából húsz év körül járhat. Ocsmány képe van, akár egy megtaposott vakondnak. A haját leginkább egy elégedetlen sárkány folyós ürülékéhez tudtam volna hasonlítani, ahogy minden alak nélkül szétlapult körbe a fején. De komolyan, mintha ráürített volna egy sárkány! És olyan tipikus, gonosz, Morro-féle kék szeme volt, amiből tömör utálat sütött, ahányszor rám nézett.

Valami hihetetlen kellemetlen ágon, amit évek óta próbálok kibogozni, rokonság fűzi a családhoz. De persze az összes Haddock utálja. A Morrok és a Haddockok nem férnek meg egymás mellett. Erre tökéletes példa lenne Hajnalpír és Miguel kapcsolata. Azok ketten aztán a Helheimig tudták volna taszítani egymást. Mindegy is.

A lényeg, hogy ez a borzképű barom ott állt felettem, és röhögött rajtam, mert persze ő sem maradhatott ki a napomból.

- Na, mi van, reménytelen? -röhögte. - Padlóra küldtek?

Inkább nem válaszoltam, csak értelmetlen szavakat morogtam az orrom alatt… orrhangon. Remek, Takonypóc tuti eltörte az orromat…

- Mi van, Hablaty, most már nem olyan nagy a szád? -sziszegte Takony, miközben az oldalamba rúgott. Felnyögtem. Persze, egy bordatörés még hiányzott aznapra… De ugyan mit tehettem volna? Ha visszaszólók, csak jobban megver. Így szokásomhoz híven hallgattam, és vártam az őrangyalomra.

Nemsokára eléggé kitisztult a látásom ahhoz, hogy felmérjem a helyzetemet. Ott volt Takonypóc, az ikrek, Miguel és Saskarom, Miguel pincsikutyaként viselkedő mitugrász haverja. Kicsit távolabb észrevettem Matt-et is, Morro bandájának harmadik, csendesebb tagját. Ő szeretett inkább kimaradni az ilyenekből.

Jobbról egy rúgás, balról egy rúgás. Már nem tudtam megkülönböztetni, ki rúg, és ki röhög. Vagy esetleg ki mindkettő.

- Reménytelen vagy, Hablaty -rázta a fejét megvetően Miguel. - Hogy lehet a törzsnek pont ilyen nyápic örököse, mint amilyen te vagy?

- Reménytelen! -ismételte az egyik iker.

- Most is látszik, hogy nekem kéne örökölnöm! -sziszegte Takonypóc, majd ismét megrúgott.

- Ne! Elég! Hagyjátok! -hallottam meg egy lány hangját. Először azt hittem, hogy Asztrid az, de rá kellett jönnöm, hogy csak Josette. Asztrid? Miket képzelgek! Miért kelt volna pont Asztrid a védelmemre, mikor talán azt sem tudja, hogy létezem? – Hagyjátok békén!

Ekkor észrevettem az alakját is. Takonypócot próbálta félrehúzni, de nem sikerült neki. Ezért átbújt Fafej és Takony között és megpróbálta odébb taszítani Miguelt. Akármennyire is gyűlöltem a tagot, el kell ismernem, jó erőben volt. Elég volt egyet löknie Josette-en, a lány máris a földön volt mellettem.

- Hofferson, igazán rászólhatnál az ikredre, hogy viselkedjen! -sziszegte Miguel.

- Josi, maradj ki ebből, kérlek! -hallottam meg Asztrid hangját. Megfeszültem. Az én bátor, szabad akaratú Asztridom mióta hallgat bárkire is?!

- Nem! -morogta mellettem Josette, miközben felállt. - Nem, amíg bántjátok a barátomat!

- Josette, ő…

- FEJEZD BE! -sivította Josette. Konkrétan fájt a fülem a hangjától. - Hát nem érted?! Hablaty a barátom, ő jó ember, mit ártott nektek? –forgolódott körbe, mintha mindenkitől kérdezné.

- Nekem jött! -morrant fel Takonypóc.

- Lélegzik -nyögte be Saskarom.

- Haddock -mondta egyszerűen Miguel.

- Hát… Hát hagyjátok békén! -dobbantott Josette. - Ő a barátom, nem fogom hagyni, hogy bántsátok!

- Josi, igazuk van, maradj ki ebből… -ültem fel nagy nehezen. Az egyik srác persze azonnal visszarántott a földre. Josi kék szemeiben akkor vad düh villant. Úgy ugrott neki a mögöttem álló Saskaromnak, mint egy éheztetett, ketrecbe zárt sárkány. Josette világéletében egy nyugodt ember volt, de ha kihúzták a sodrából, vérszomjasabb lett, mint bárki, akit ismerek.

Saskaromnak viszont elég volt egyszerűen odébb tennie a lányt. Ezek a majmok mind jó erőben voltak. Josette meg… Josette volt. Asztrid alkata, de nem az ő ereje. Biztosra veszem, hogy ő már átdobott volna mindenkit a válla felett…

Mindenesetre, Josette jól tudott rúgni. Kellemetlen tájon el is találta Saskarmot, mire az nyöszörögve térdre esett. Nem csodálom. Elég fájdalmas lehet…

- A kis szuka megrúgott… –panaszkodott Sas. Miguel csak felmordult.

- Elég nagy szégyen, ha földre teper egy kisl-

Nem tudta befejezni, mert Josette őt is megrúgta. Csak őt térdkalácson. Az sem egy kellemes dolog. Néha komolyan elgondolkodtam azon, hogy Josette vasbetétes bakancsot visel, pont az ilyen esetekre.

- Még valaki?! -fordult Takonypócék felé rúgásra készen. Takonypóc felemelte a kezét, jelezve, hogy ő nem kér belőle. Josette elégedetten bólintott. - Helyes!

Nagy erőfeszítések közepette ismét felültem, majd fel is álltam. Fájt az orrom is, meg az oldalam is, hála Takonypócnak, és a többieknek. Egész szépen nézhettem ki. Egyszerre örültem annak, hogy Josette jött és egyszerre nem is. Hisz… mégiscsak egy lány védelmére szorultam. És ez enyhén szóval ciki… Nem?

Takonypóc sziszegve nézett rám.

- Egy lány véd meg? Ez elég ciki, nem gondolod, Hablaty? -kérdezte vicsorogva, hangot adva a gondolataimnak, de nem jött közelebb.

- Eljön az idő, amikor én fogok behúzni neked. De az fájni fog -mondtam. Bátor volt tőlem? Vagy inkább ostoba? Szerintem mindkettő. Takonypóc ismét nekem akart ugrani, de most az ikrek visszafogták és elrángatták onnan. Először nem értettem, miért, de valami belső büszkeség öntött el, hogy megfutamítottam Takonypócot. Aha. Azt hittem, mi?

Aztán meghallottam mögöttem egy morgást. Josette-el olyan gyorsan fordultunk meg, mint azok a kis pörgős játékok, amiket egy zsinórral kell beindítani. Miguel elég dühösen csapott felénk a kardjával. Egy pillanatra elhittem, hogy itt a vég.

Aztán valaki megragadta Miguel mellényét és hátrarántotta. A srác vagy három métert csúszott a földön, mire megállt és elég idegesnek tűnt.

- Mi lenne, ha egyszer a saját súlycsoportoddal kezdenél ki, Morro? -vicsorogta José, miközben beállt elénk. Hölgyeim, és uraim, itt az őrangyal, akiről beszéltem! Szó szerint.

- Mi lenne, ha egyszer a saját dolgoddal foglalkoznál, Jordan? -sziszegett vissza rá Miguel, kivillantva a fogsorát. Sárgák voltak, és egy kész korallzátony ült meg rajtuk. Kivéve egy kis részen, az egyik jobb oldali fogán. Ott le volt törve egy darab.

Ha nagyon bunkó lettem volna, megbökdöstem volna Josette oldalát, hogy hozzon valami nasit, mert ebből cirkusz lesz.

- Azzal foglalkozok. Na és te?

- Szétverem a pökhendi képedet, te szentet játszó kis mócsing!

- Azt akarod, hogy a fogad többi részét is letörjem, Morro? Mert akkor gyere csak! -intett neki José.

Miguel viszont nem mozdult. Látszott rajta, hogy fontolgatja, hogy tényleg nekiugrik Josénak. Már épp mozdult volna, mikor Matt odalépett és megveregette a vállát.

- Haver, húzzunk, nem éri meg -mondta neki. Ki merem jelenteni, a Morro-trióból neki volt a legtöbb esze. És az volt a szerencse, hogy Miguel hallgatott rá. Köpött egyet José felé, aztán morogva, kissé bicegve elhúzták a csíkot.

José a szemeit forgatva fordult felém.

- Eléggé kezdem unni, hogy folyton meg kell mentenem az irhádat -mondta.

- Ez egy kicsit túlzás. Nem kell FOLYTON megmenteni! -ellenkeztem.

- Nem, csak hetente kétszer minimum.

- Az hozzám mérve nem is sok -vigyorogtam.

José ezen már csak vigyorogva felhorkantott és a fejét rázta. Az elmúlt másfél évben ő játszotta az őrangyalom szerepét. José és Hajnalpír egész jó baráti viszonyt ápoltak anno, és mielőtt Hajnal elment volna, Jo lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám. De ő ezt látszólag nem igazán bánta. José mindig is egy jó fej srác volt, és kifejezetten nyugodt is, de ütött, ha kellett. És ez volt vele az egyetlen gond: szeretett verekedni.

Ha fogalmazhatok ilyen durván, talán jót is tett neki, hogy Hajnalpír elment. Bunkó vagyok, igaz? De ez az igazság. José utána egészen megnyúlt, és megizmosodott. A haja is megnőtt, olyannyira, hogy kicsi copfba tudta kötni. És azóta úgy is hordta. Josette szeretett vele szórakozni, olykor be is fonta neki, de José látszólag ezt nem bánta. Emellett ott volt az a pár napos borosta is az arcán, egy-két halvány heg mellett. Ha fogalmazhatok így, sikerült a saját lábára állnia és nem hajszolja a csajokat, főleg nem a nővéremet, mint régen. Mert ugye Hajnal elment, Alkonyt pedig… hát… ugye elrabolták. Egész jó viszonya lett Elizával is, de aztán ugye a lány is lelépett. Így hát én maradtam neki. Rájött, hogy ahol én vagyok, ott bunyó is lesz, ezért felcsapott személyi testőrömnek. Egy angyali testőr. Menő, nem?

- Eltört az orrod -jegyezte meg Josette hirtelen. Ennek említésére azonnal sajogni kezdett. Vagyis, konkrétan fájt. De csak legyintettem.

- Ja, tudom. Takonypóc behúzott egyet -rántottam vállat.

- Gyere ide, te istenek báránya -forgatta a szemeit José, majd megfogta az orromat. Éles fájdalom suhant át rajtam.

- AU! AU! AU! AU! –nyöszörögtem, de ő mintha nem is figyelt volna rám.

- Háromra visszarakom, oké? -kérdezte.

- Nem lehetne inkább…?

De ő rám se hederített.

- Egy… -És ezzel már roppantotta is vissza az orromat a helyére. Felkiáltottam és arrébb ugrottam. Azonnal az orromhoz kaptam.

- AZT MONDTAD HÁROMRA! –nyavalyogtam. - Ez piszkosul fáj!

- Kellett neked eltöretned az orrodat.

Csak a szemeimet forgattam. José végignézett rajtam.

- Fáj még valamid? Mert nagyon úgy nézel ki -jegyezte meg.

- Megrúgták az oldalát -felelte helyettem Josette. Vetettem rá egy csúnya pillantást, de rám se hederített.

- Remek -sóhajtott José. - Azt majd… Később intézzük, jó? -nézett rám sokatmondóan, mire bólintottam. José ritkán használta a gyógyító erejét, de ha így néz rám, az azt jelenti, hogy fogja. Csak mert sajnál… Engem mindenki csak sajnál… - Na, menjünk, együnk valamit. Éhen halok!

- Támogatom! -indult el Josette a Nagy Terem felé. Mit tehettem volna? Követtem őket, bár nem volt hozzá sok kedvem.

A Nagy Teremben kifejezetten kicsi volt a tömeg. Így dél körül sokkal több emberre számítottam. Vagy csak jókor érkeztünk.

José csirkét evett, Josette és én pedig halat kértünk. Letelepedtünk az asztalunkhoz, a terem egyik távoli sarkába, majd enni kezdtünk. Mindig ott ettünk. Régen ez volt a "Haddock-asztal", a nővéreimmel szoktunk itt ülni, távol mindenkitől, elkülönülve. Itt beszéltük meg, mi történt velünk aznap, itt meséltünk vicceket és itt tárgyaltunk a sárkányokról. Ez volt a mi asztalunk, az ütött-kopott, fenyőből faragott, néhol megcsonkított asztalka. Csakhogy ők már nincsenek…

Ennek gondolatára el is ment az étvágyam, csak tologattam az ételt. Tudtam, hogy Hajnal valószínűleg jól van. Mármint… vele van egy Hófúria. És ő maga is egy Fúria. És Hajnal nagyon jól harcol. Mindig feltalálja magát, akármilyen helyzetbe is kerüljön. Tudtam, hogy már messze járhat. Messze innen, egészen délen fekszik a parton és sütteti a hasát, amíg én itt északon fagyoskodok.

Viszont Alkony… róla sem tudtam semmit, de… nagyon féltem. Féltem, mi lehet vele. Mióta a kalózok megtámadták és félig megsemmisítették a szigetet, híre-hamva nem volt Alkonypírnak. A csapattal az volt a sejtésünk, hogy elrabolták. Hogy a kalózok magukkal vitték, és fogva tartják. Apám viszont halottnak könyvelte el. Így kicsit könnyebb volt neki feldolgozni. Nem tudom, melyik lehetőség volt kecsegtetőbb. Bár nem értem, hogy sikerült ez apának. Fél éven belül elveszítette mindkét lányát. Mintha valami átok lenne a család női tagjain. De José biztosított róla, hogy erről nincs szó, ez pusztán szerencsétlen véletlenek sorozatának eredménye.

José oldalba bökött.

- Megint rájuk gondolsz, igaz? -kérdezte. Nem feleltem, csak biccentettem. Néha elgondolkodtam rajta, hogy az angyalok vajon képesek-e a gondolatolvasásra. Ha igen, akkor már tudom, hogy találja ki Jo mindig, mire is gondolok. - Ezt már megbeszéltünk, nem?

Tényleg megbeszéltük. Mindketten tudtuk, hogy minél többet gondolunk rájuk, annál rosszabb lesz, de mégiscsak fenn kellett tartanunk az emléküket. Az utóbbi szülinapom például egész gyászosra sikerült, főleg azért, mert az az ő szülinapjuk is.

José néha eltűnt pár napra, hogy konzultáljon a főnökével, akiről nem beszélhet. Érdeklődött tőle is és pár haverjától is, de senki sem tudott semmit sem Hajnalról, sem Alkonyról. De maradtunk annál, hogy valószínűleg mindketten jól vannak.

Néhány perc múlva mindenki befejezte az evést rajtam kívül. Mindenki rám várt. Csakhogy nem voltam éhes. Ebben a pillanatban lecsapódott mellénk Nala.

- Üdv, emberek! -vigyorogta. Nala is egészen megváltozott Hajnal eltűnése után. Mivel tudtuk, hogy Kívülálló, egész sokat lógott velünk. Mint kiderült, nem olyan ostoba, mint amilyennek látszott, sőt, egész okos. Sokkal többet mosolygott, és egészen jó viszonyt ápolt Joséval. Ha Eliza ezt megtudná, szerintem leszúrná… - Persze, hogy megint a kajálás végére érek ide…

- Az enyémet megeheted, ha kéred –toltam elé a tányért. Nala az ételre pislogott, majd rám.

- Tuti? Jól gondold meg!

- Tuti. Edd csak. Jó étvágyat! -intettem.

Nala azonnal enni kezdett, mint egy éheztetett sárkány. Csodának számított az a mennyiség, amit meg tudott enni úgy, hogy egy dekát nem hízott. Vagyis, nem látszott rajta. Nem mintha én azt nézném, de… akkor is, szembetűnt volna, ha hirtelen túlsúlyos lesz, nem? A halamat is cirka öt perc alatt vágta be, majd elégedetten hátradőlt.

- Tökéletes levezető volt -mondta elégedetten. Nagyot néztem.

- Mennyit ettél te előtte? -kérdeztem.

Nala elgondolkodott.

- Két csirke szárnyat, három csirkecombot és egy pisztrángot, miért?

Az eddiginél is jobban elkerekedtek a szemeim.

- Hogy mi?!

- Néha tényleg elgondolkodom, hogy nem vagy még száz kiló, Nala -vallotta be José. Nala csak vigyorgott.

- Gyors az anyagcserém. És sokat futok -kacsintott. José felhorkantva odébb nézett, én csak kuncogtam. Josette-nek ez nem jelentett semmit, mert ő nem tudta, hogy Nala Gyorshajtó. És a Gyorshajtók kifejezetten… gyorsan futottak. És mindenben sokkal gyorsabbak. Elvileg.

Beszélgettünk egy ideig. Szóba került a mai időjárás, és hogy kinek milyen napja volt. Persze az sem maradhatott ki, hogy mennyire meg lettem verve.

Mikor Josette lelépett, mert Hofferson asszony hívta, José elvégzett rajtam egy akármicsodát, amit én "rendbehozó-varázslatnak" hívok, de elmondása szerint ez nem a helyes megfogalmazás. Annyiból állt, hogy megbökte a homlokomat. Kis fény, és hopp, mindjárt nem fájt semmim. Szerintem ez igenis rendbehozó-varázslat!

Utána leléptem. Már csak az hiányzott a napomból, hogy Bélhangos a nyomomba eredjen, mert nem mentem be dolgozni. Mondjuk, a mai parancs, amit kaptam az volt, hogy maradjak otthon. Hát… Nem jött össze…

Így hát a műhelybe mentem. Szerettem ott lenni. Az volt az egyetlen hely, ahol ki tudtam élni a fantáziámat. Alkothattam, tervezgethettem, Bélhangos sosem szólt be érte. Pedig csináltam pár hülyeséget. Bár… Az a hálóvető is jó ötlet volt, működött is… Azzal lőttem le Fogatlant…

Bélhangos nem volt benn, mikor odaértem. Nem foglalkoztam vele. Levettem a mellényem, átcseréltem a kötényemre és dolgozni kezdtem. Ott állt egy csomó kard a köszörűnek támasztva, kezdenem kellett vele valamit.

Belefeledkeztem a munkába. Ezt szerettem benne a legjobban. Nagyon könnyen belemerültem a monotonos köszörűkő pörgetésbe és a kardok, fejszék emelgetésébe. Elmerültem a pattogó szikrák látványában és már vártam a percet, mikor mehetek el Fogatlanhoz ismét. Bár mondtam neki, hogy ma valószínűleg nem lát, miután hajnalban elmentem hozzá, hogy repüljünk egyet. Imádtam repülni.

Negyed óra munka után lépteket hallottam. Felkaptam a fejem, leálltam a munkával. Füleltem. Nem úgy hallatszott, mintha Bélhangos jött volna. Érdeklődve pillantottam ki, majd azonnal vissza is húzódtam. Csak Josette. Gyakran bejön hozzám beszélgetni, ha a szülei elengedik. Mondjuk… ha nem, akkor is jön. Aztán elgondolkodtam. Josette nem ilyen halkan jön be. Ő beront, azt üvöltve, hogy "Habiii!!!!!" Ez pedig csak egyet jelenthet.

- A francba… -suttogtam, majd leállítottam a köszörűkövet és az ajtóhoz rohantam. - Asztrid! –üdvözöltem a lányt. – Mi… járatban… errefelé? -érdeklődtem. Kicsit ideges voltam, nem tagadom. Főleg amikor rám nézett. Egek, az a kék tekintet…

- Meg kellene élezni anyám szekercéjét -mondta érzelemmentesen. Nyeltem egyet, idegesen körbenéztem.

- Öhm… Bélhangos most nincs itt, de…

- Nem gond, megvárom -mondta, majd elkezdett körbenézni. Mondani akartam valamit, de kiszáradt a szám. Egek, hogy lehet ez a lány ilyen gyönyörű…?

- H-ha… akarod és csak egy élezésről lenne szó… akkor meg tudom csinálni én is –vakargattam a tarkómat. Asztrid rám villantotta a tekintetét. Az a tipikus, villámokat szóró tekintet. De csak egy pillanatra. Aztán mintha egy egészen picit ellágyult volna.

- Rendben -adta a kezembe a fegyvert. - De csak finoman. Ha valami baja lesz, először én öllek meg, aztán anyám fog.

Nyeltem egyet, de bólintottam. Hofferson asszony egy kifejezetten ijesztő asszonyság volt. Szinte mindenki tartott tőle a szigeten. Megvolt neki az a tipikus gyilkos tekintete, amit Asztrid is szokott használni. Annak idején még Hajnal is meghúzta magát, ha az a nő a közelben volt. Pedig Hajnalpír tipikusan olyan személy volt, aki szembenézett bárkivel. Kivéve vele. Hofferson asszony puszta kézzel legyőz egy Gronkelt. Markának szorításához képest egy Szörnyen Nagy Rémség állkapocsereje semmi. Ha finoman kezet ráz veled, eltörik két ujjad. Vagyis… így tartja a legenda.

Ismét bepörgettem a köszörűt. Óvatosan kezdtem élezni a szekercét. Biztos voltam benne, hogy Hofferson asszony egy hete hozta be azzal az indokkal, hogy nem elég éles. Pedig alig, hogy a pengéhez értem, elvágtam vele az ujjam. De neki az sem volt elég.

- Szépen ellátták a bajod délelőtt -jegyezte meg hirtelen Asztrid. Nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne rökönyödjek meg, és ejtsem el a szekercét. Kifejezetten rosszul esett, hogy így megemlítette. De nem láthatta a szomorúságot rajtam, mert ő kicsit arrébb nézegetett valamit a polcokon, háttal nekem. Nem válaszoltam neki, így folytatta. - Nem értem, mit lát benned a húgom…

Erre persze elejtettem a szekercét. Vagyis, egy pillanatra elcsúszott a fogásom, és lett az élén egy kimondottan szép, javíthatatlan csorba. Szép volt, Hablaty!

"Gondolkodj! Gondolkodj! Gondolkodj!"

- E-ezt hogy érted… pontosan? -kérdeztem, miközben lekaptam a vasat a nyélről. Emlékeztem, hogy van egy tartalék kétélű szekercefej, amit használhatok. Elő is kutattam az egyik sarokból, amíg Asztrid beszélt.

- Nem értem, mit lát benned -ismételte. – Mármint… hogy miért barátkozik veled. Lehetne velünk is, de ő folyton veled lóg. Nem értem.

- Tudod, elég rendes vagyok, és szerintem kedves is, csak megjegyzem –szereltem rá az új baltafejet a nyélre. Kicsit nehezen ment, de összehoztam. Aztán visszaraktam a fegyvert a köszörűre. Csak úgy pattogtak a szikrák.

- De akkor is -sóhajtotta. - Nem akarom, hogy kiközösítsék a húgomat, érted?

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem akarod, hogy velem barátkozzon? -érdeklődtem.

- Nem. Ezt egy szóval sem mondtam.

- De utaltál rá.

- Ne forgasd ki a szavaimat! -morogta.

- Minden tiszteletem a tiéd, Asztrid, de nem fogom elkerülni Josette-et. Ha majd ő úgy érzi, nem akar barátkozni velem, békén fogom hagyni. De amíg keresi a társaságom, addig nincs ellenvetésem. Legalább ő keresi…

Kínos csend állt be közöttünk, amit csak a köszörűkő éles hangja tört meg, mikor a fém hozzáért. Ez így ment pár percig, amíg végeztem. Úgy éreztem, ez kellően éles lesz Hofferson asszonynak. És talán nem tűnik fel neki a fejcsere.

Visszamentem Asztridhoz és a kezébe nyomtam a fegyvert.

- Így megfelel? -kérdeztem. Kicsit ismét visszatért az idegességem, ki is ment a fejemből az előbbi beszélgetésünk. Asztrid kritikus szemmel forgatta a szekercét, majd egy nagyon kicsit felfelé kunkorodott a szája széle.

- Meg -adta volna oda az élezés árát, de felemeltem a kezem.

- Ne. Ajándék. Amiről Bélhangos nem tud, nem fáj senkinek…

"Meg amiről az édesanyád nem tud, az se…"

Asztrid egy ideig pislogott rám, majd eltette a pénzt.

- Kösz, Hablaty! -mondta, majd elindult kifelé. Az ajtóban viszont megállt. Átnézett a válla felett. - És bocs… Tényleg nem azért mondtam.

Ezzel távozott.

Egy ideig csak néztem utána. Jó ideig. Percekig. Aztán nagyot sóhajtva visszafordultam a munkához.

- Húúú, ez meg mi volt? -hallottam meg Josette hangját magam mögött. EZ már tuti Josette-hez tartozott. Fülig vörösödve fordultam meg.

- MI?! Semmi! Semmi, nem volt semmi! Mit keresel itt, Josi? -próbáltam terelni a témát.

- Rák vörös vagy, Hablaty! –vihogta. - Itt járt Asztrid, igaz?

- És ha igen? –tanulmányoztam a talajt még mindig vörösen.

- És mit keresett itt, hm? -bökött oldalba szórakozottan. Szinte azonnal elmúlt a zavarom, visszaálltam a köszörűhöz dolgozni. Josette felpattant az asztalra, lelógatta a lábait. - Nos? Elmondod még ma?

- Csak édesanyátok szekercéjét hozta éleztetni -mondtam. - Ennyi.

Josette elgondolkodott.

- De hisz ezelőtt héten volt…

- Tudom -sóhajtottam. - Meg ne sértődj, édesanyádnak semmi sem elég éles.

- Ez igaz -rántott vállat. Csendben folytattam az élezést. Josette szótlanul figyelt. – És… Beszélgettetek?

Egy pillanatra elemeltem a kardot a köszörűtől, majd azonnal folytattam is a munkát. Nem mondhattam el neki. Nem akartam, hogy emiatt otthon kitörjön a családi perpatvar. Főleg nem miattam.

- Nem -hazudtam. Tény rólam: nem tudok hazudni. És Josette ezt észre is vette.

- Hablaty, baj van? –ugrott le az asztalról.

A fejemet ráztam.

- Nem, nincs semmi.

Josette felsóhajtott.

- Tudom, hogy nem tudsz hazudni. Te is tudod. Akkor…?

Felsóhajtottam. Nem volt menekvés.

- Csak konkrétan a fejemhez vágta, hogy nem akarja, hogy barátkozzak veled -mondtam. Josette egy ideig csak pislogott rám.

- Tessék? -kérdezett vissza végül. - Ezt így konkrétan…?

- Nem, de… Én ezt szűrtem le belőle -suttogtam. Josette idegesen felsóhajtott, de én csak éleztem tovább.

- Jó, elég, hagyd abba, állj! –kapta ki a kezemből a kardot. Szembenéztem vele. - Mindketten tudjuk, hogy Asztrid elég nyers, de ilyet nem vágna a fejedhez!

- Nem csíp engem -mondtam ki nehezen. Egyenesen átnéz rajtam…

- Az nem kifejezés -bólintott rá. - De te szereted őt. Mondd csak… és szívedből válaszolj! Asztrid tényleg a szemedbe mondaná, hogy nem akarja, hogy az ikertestvére barátja légy?

Gondolkodás nélkül válaszoltam:

- Még szép!

- Egek, Hablaty! -túrt a hajába, majd megragadta a vállamat. - Tudod mit? Vegyük úgy, hogy ezt mondta, oké? Nem érdekel. A legjobb barátom vagy, Habi! Ezen semmi sem fog változtatni. Asztrid csak félt. Ennyi az egész. Semmi baja azzal, hogy barátok vagyunk! Ha lenne, már rég ellenem szította volna anyáékat és nem lennék itt. Oké?

- Oké… -suttogtam. Erre kicsit megpofozgatott.

- Na, most pedig ölelj meg szépen, te idióta! -motyogta, majd megölelt. Visszaöleltem. Egyszerű baráti ölelés volt, de szükségem volt rá. Mikor elhúzódott tőlem, még egy puszit is kaptam az arcomra. - Nagyon bocsi, de csak futólag ugrottam be. Anya megöl, ha nem takarítom ki a szobámat.

- Most éleztem meg a szekercéjét, jobb, ha sietsz -vigyorogtam.

Nyelvet öltött.

- Nagyon vicces. Na, szia! –Ezzel kiszaladt a műhelyből, egyedül hagyva engem a fegyverekkel.

~Đ~Ł~

Bélhangos is megjött nemsokára. Kérdezte történt-e valami, amíg ő nem volt ott. Azt mondtam, semmi említésre méltó. A következő kérdése az volt, hogy miért nem vagyok otthon. Erre már nem tudtam értelmes válasszal szolgálni. De nem is bánta.

A délutánom egyhangú monotonmunkából állt. Meg kellett éleznem néhány fegyvert és segítenem Belesnek kardot önteni. Szerettem a munkámat. Akkor is, ha csak egy inas vagyok. Szerettem tervezni és alkotni. Jó dolog volt a kovácsmunka.

Este hazamentem. A Nap már háromnegyed részt a horizontvonal alatt volt, mikor elindultam, mire pedig hazaértem, arra semmi sem látszott belőle. A Hold nagy, kerek, fényes tányérként ragyogott, körülötte szép sorjában megjelentek a csillagok. Szép este volt. Egész addig, amíg haza nem értem.

Legnagyobb meglepetésemre, apám már otthon volt. Ilyen korán szinte soha nem ért haza. Csak, ha valami baj volt. Istenek, csak a délelőtti esetet ne…

Megpróbáltam észrevétlenül elsurranni apám mellett, hátha ma megúszom a kioktatást, bár nem tulajdonítottam neki nagy valószínűséget.

- Hablaty –szólított meg apám. Megálltam, összeszorítottam a fogaimat. Hát… félig sikerült… bár tudtam, hogy úgysem úszhatom meg ezt a beszélgetést. Akkor hát, essünk túl rajta.

- Apa… Öhm… Az a helyzet, hogy… amúgy is beszélni akartam veled… -indultam el visszafelé a lépcsőn, de nem mentem teljesen le.

- Én is beszélni akartam veled, fiam -állt fel a székéből, majd odajött a lépcsőhöz. Meglepődtem. Apa csak akkor szokott beszélgetni velem, mikor éppen szid, mert valamit elrontottam. Na, most mit talált ki? Vagy… tud a délelőtti balhémról…? Reméltem, hogy nem.

- Ha a délelőttiről van szó, az nem az én hibám volt -mondtam azonnal. Csakhogy ezzel egy időben apa is beszélni kezdett, így amit mondtunk, az teljesen összefolyt és érthetetlenné vált.

- Mi? -kérdeztük egyszerre. Oké, elég ciki a helyzet, mentsd a menthetőt, Hablaty!

- Kezdj te! -mondta apám amolyan úgyis mindegy alapon.

- Nem, nem! Te mondd előbb! -mondtam nagylelkűen.

- Rendben -csapta össze két lapáttenyerét. Mély levegőt vett és a szemembe nézett. - Elengedlek a kiképzésre! –mondta. – Holnap reggel kezdesz!

Lefagytam. Minden hírre számítottam, csak erre nem. Mi az, hogy elenged? Engem? Pont ENGEM? Pár napja még halál biztosan meg volt győződve róla, hogy én ott hagynám a fogam, szóval nem mehetek, nem mintha akartam volna.

Azonnal Fogatlan jutott eszembe. Nem, csak azért sem akarok elmenni. Néhány évvel ezelőtt talán még ugráltam is volna örömömben, de mióta Fogatlan és én legjobb barátok vagyunk, nem lennék képes ártani egy sárkánynak se. Többé már nem.

- Eh… Lehet, hogy nekem kellett volna kezdenem. Jobb lett volna, ha én kezdem. De tudod… komoly felesleg mutatkozik sárkányölő vikingből. De van elég… kenyérsütő vikingünk, vagy kisgépszerelő vikingünk, vagy…?

- Hablaty! -szólt rám. Felsóhajtottam.

- Mármint… E-ezt átgondoltad te rendesen? -kérdeztem bizonytalanul. Erre határozottan bólintott. – De, de, de, de, de, biztos, hogy átgondoltad?

- Teljesen. Erre szükséged lesz –nyomott a kezembe hirtelen egy egyélű fejszét. Először nem találtam az egyensúlyt, meg elég nehéz is volt, szóval billegtem vele egy kicsit.

- De… Én nem akarok sárkánnyal harcolni… -nyögtem. Ugyan mit mondhattam volna? Ha az ép ész nem használ, marad a nyavalygás.

De apa csak felnevetett. Tipikus.

- Dehogynem akarsz! -mondta kacagva, majd hátat fordított és elindult a széke felé. Persze, apa sokkal jobban ismer, nem? Hát nem.

- Rendben, akkor mondom másképp… Apa, nem tudok sárkányt ölni -próbálkoztam megint, miközben utána mentem.

- De majd fogsz sárkányt ölni -mondta ésszerűen. Úgy imádom ezt, komolyan.

- Nem, apa, én totál tuti biztosan nem fogok.

Erre szembefordult velem, egyenesen elém állt. Akaratlanul is nyeltem egyet.

- De itt az ideje -mondta.

- Nem hallod, amit mondok? -kérdeztem már szenvedve. Tudtam, hogy ezt a csatát már nem nyerhetem meg.

- Fiam, ez most komoly -mondta komoly hangon. - Amikor a szekercét hordod, az egész hordát hordod. Akkor úgy jársz, mint mi –igazította meg a kezemben a szekercét. - Úgy beszélsz, mint mi -ragadta meg a vállam, majd kiegyenesítette a tartásomat. - Úgy gondolkozol, mint mi -mutatott a fejére. - Elég lesz… ebből -mutatott rám.

Felsóhajtottam.

- Te az egész lényemre mutattál…

Tudomást sem vett rólam.

- Rendben?

- Ez a beszélgetés elég egyoldalúra sikerült -jegyeztem meg.

- Rendben? -kérdezte keményebb hangon. Felsóhajtottam. Felesleges volt küzdeni.

- Rendben… -suttogtam, lesütve a tekintetem.

- Jó -Majd ezzel a vállára vett egy nagy, fonott kosarat. Hát persze, megint megy el. Megint mennek a hajók a sárkányfészek felé. Apa megint nem lesz itthon pár hétig. - Jó edzést! -mondta biztatóan, majd elindult kifelé. - Majd jövök… valószínűleg.

- Én meg itt leszek… talán -szóltam utána, mielőtt becsukta volna az ajtót. A szekercére néztem. Holnap kiképzés. Elértem a pár évvel ezelőtti célom. És most mihez kezdjek vele?

Egy dologban biztos voltam: nem akarom ezt csinálni. De el fogok menni. És holnap ki is esek… reményeim szerint.