5. A láda titka

Sziasztok! :D

Nem tudom, ki várta, ki nem, de meghoztam a folytatást :) És igen, most kiderül, mi van a ládában. Most kiderül, kinek válik be az elmélete (ha volt ;))

Egy kis apróság: a sztori jelenleg három idősíkon fut. Az egyik Hajnalé, másfél évvel az eltűnése után. A másik Hablatyé, ez majdnem megegyezik Hajnal idősíkjával, max pár hét eltérés van. A harmadik Alkonyé, az övé kicsit több, mint fél évvel Hajnal eltűnése után fut, de évad végére nagyjából beérik egymást :)

Nos, nem is húzom tovább az időt! Kellemes olvasást! :)

~Hajnalpír~

Egy napja voltam a láda birtokában. És azóta nem is nyúltam hozzá. A tökéletesen megmunkált, furcsa tapintású, számomra ismeretlen fából faragott mestermű attól a perctől fogva, ott állt a fal mellett, ahol tegnap hagytam. Onnan nézett velem ádáz farkasszemet a fényes fém zár, és az azt összefogó nagy, ezüstösen csillogó lakat, rajta a furcsa, ismeretlen, mégis ismert jellel. Próbálkozhatok a kinyitással akárhogy, nem sikerülne. Egyrészt, nincs kulcsom. Másrészt, mindenki ismeri a legendát, miszerint csak Xypia küldöttje képes felnyitni és napvilágra tárni a kincset, amit elrejtett benne. Bár, annak ellenére, hogy istennő volt, elég kevés hagyatéka lehetett, ha az belefért egy húsz centi magas, harminc centi hosszú, és nagyjából tizenöt centi széles dobozkába. Mindegy is…

Sokat gondolkodtam azon mi lehet benne. Vizsgálgattam is egy kicsit, egyszer meg is ráztam. Zörgött benne valami. Reméltem, hogy nem volt törékeny. Azóta pedig inkább hozzá sem nyúltam.

A térképet visszatettem a falra és két teljes órát töltöttem azzal, hogy csak bámultam. Anyának sem szóltam róla. Ezt mégis hogy magyaráztam volna meg neki? „Hé, anya! Találtam egy titkos barlangot, ahol megtaláltam Xypia, a fantáziai főistennő hagyaték-ládáját. Hogy hogy találtam meg a barlangot? A térkép, amit Damiantől kaptam, megmutatta, mert megkértem rá!” Valljuk be, ez még azért tőlem is hatalmas baromságnak hangzik.

„Talán sárkánytojás.”, gondoltam magamban. „Csak az lehet.”

:Hányszor mondjam még, hogy nem az?!:, ismételte el Zira már huszadjára. A sárkány a helyén feküdt és pihent, de gondolatomra azonnal felkapta a fejét.

- És te ezt honnan tudod ilyen biztosan? –kérdeztem tőle.

:Én, veled ellentétben, használom a szaglásom. Nem érzek sárkányszagot. Vihar szagát érzem ÉS sárkányszagot. Ami azért nem meglepő, mert Xypia a viharok ÉS a sárkányok istennője.:

- Szóval lehet benne sárkánytojás –vontam le a következtetést.

:Nem lehet!:, fújtatta.

- És ha… nem is tudom… –gondolkodtam el. Melyik sárkánynak lehet vihar és sárkányszaga? – Ölvész tojás? Vagy… Villámtolvaj? Viharfúria? –kérdeztem.

:Mint azt már mondtam, a Viharfúriák háromszáz éve kihaltak, hála a vikingeknek. Hidd el, ha lennének még, tudnánk róla. A Fúriák összetartóak, bár az utóbbi párszáz évben nem igazán tartjuk a kapcsolatot más Fúriákkal. De ez most lényegtelen! Viharfúria nem lehet, mert kihaltak! Ölvész meg azért nem, mert nincs tipikus Ölvész szaga.:

- Miért, az milyen?

:Ölvészes. Nem szagoltál még Ölvészt?:

- Találkozni sem találkoztam eggyel sem, Alzira. Ha mégis találkoznék eggyel, nem az lenne az első dolgom, hogy megszagoljam, elhiheted.

:Akkor mi?:

- Futnék. Gyorsan. Messze. Nem akarom, hogy megcsapjon a villámaival.

:Még mindig nem értem az embereket… Ezt fel kell dolgoznom. Elmentem halászni.:, állt fel, majd nyújtózkodott egyet. :Addig próbáld meg kinyitni!:

Ezzel eltűnt.

- De hát… most volt reggeli! –szóltam utána, de már meg sem hallotta. – Bélpoklos gőte…

Megint a ládával kezdtem szemezni. De mi ez, ha nem sárkánytojás? Az pont beleférne! Egyáltalán nem lepett volna meg, ha egy kihalóban lévő, vagy épp már kihaltnak hitt sárkány tojása hevert volna a ládában, aranyozott hímzéses, fekete selyemtakarón, vagy aranyszalmán, miközben a tojás át van kötve egy vörös selyemszalaggal, ami rubinokkal és drágakövekkel van kirakva. Igen, kinéztem belőle. El is tudtam képzelni. Bár nem tűnt valószínűnek.

Az is lehet, hogy egy térkép van benne, ami az igazi kincshez vezet, nem?

Vagy…

Egy Ugró? Sosem láttam még Ugrót, nem tudom, milyen, vagy, hogy mekkora, de… az is lehet Xypia hagyatéka, nem?

De akkor is a sárkánytojásban bíztam.

:Na, sikerült már kinyitni?:, tért vissza Alzira a halászatból, egy csomó hallal a szájában, amit azonnal kiköpött, amint beért. Értetlenül pislantottam rá.

- Úgy nézek ki, mint egy istennő küldöttje? –kérdeztem vissza, hangom tele volt szarkazmussal.

:Szóval meg sem próbáltad. Aha.: Ezzel az ölembe dobott egy nagyobb sügért. Felemeltem a nyálkás halat és felé tartottam. Várakozóan néztem rá, tudja, hogy nem eszem meg nyersen. Viszont ő csak felnevetett. :Amíg nem próbálod meg kinyitni, nem sütöm meg neked! Ehhez mit szólsz?:

- Tudod, néha olyan vagy! –morrantam rá tök értelmesen. Két hal lenyelése között rám nézett.

:Milyen? Utálatos? Makacs? Ez van! Tudod, a te személyiségedet tükrözöm vissza!:, vetette oda.

- Én nem vagyok utálatos! –háborogtam. – És makacs sem! Na, jó, talán egy kicsit… De mégis hogy a Thor kalapácsába nyissam én ezt ki? Nincs kulcsom, tökfej!

:Nem vagyok tökfej!:, kezdett ő is méltatlankodni. :Az ekkora fej az én fajtámnál teljesen normális! A tiéd viszont az átlaghoz képest nagy! Nagyon nagy!:, piszkálódott, de mikor látta, hogy nem izgat a gyerekes sértegetése, megforgatta a szemeit. :Csak húzd szét a lakatot, vagy mit tudom én. Nem kell hozzá kulcs, észlény!:

- Ez nevetséges! –kacagtam fel, majd a ládikóra mutattam. – Az ott Fúria Xypia ládája, a hagyatéka! Már hogy a viharba ne lenne teljesen lezárva?

:Próbáld meg! Ha kinyílik, te halászol nekem egy hétig! Ha neked lesz igazad, és nem tudod kinyitni, akkor mesélek neked párat a sárkányvilágban ismert legendák közül és talán még néhány dolgot a Fúriákról. A sárkány Fúriákról.:

- Jól hangzik! –tettem le a halat. Felálltam, majd a ládika elé sétáltam és letérdeltem. Kezembe vettem a lakatot. – Úgy sem fog kinyílni! Szóval jó lesz, ha elkezdesz gondolkodni, milyen legendákat mesélsz… -És itt megakadt a szavam, ugyanis, könnyűszerrel leszedtem a lakatot. Elkerekedett szemekkel néztem. Éreztem, ahogy a hideg, négyzet alakú fém a kezemben egyre felmelegszik, és a jel, a Fúriafej izzani kezdett. Vörös fény áramlott belőle és hő, mintha begyújtottam volna a lakatban. Talán az is történt. A zár kattant, a lakat szétjött. Hallottam a hátam mögött Zira önelégült, boldog, még mindig furcsa sárkánynevetését, és azt is, hogy eldőlt. Magyarán, szó szerint fetrengett a röhögéstől. – … nekem –fejeztem be félbehagyott mondatomat, mire ő örömteljesen felpattant.

:Nyertem! Nyertem! Igazam volt! Neked meg nem! Győztem! Én győztem! Há! Nem te nyertél, hanem én! Nem halászok! Nem halászok! De nem ám, mert te fogsz! Bi-bi-bi!:, ugrándozott összevissza kárörvendően. Nevetve fordultam meg, és szinte visítozó kacagásban törtem ki, mikor megláttam, hogy már nem csak a talajon, de még a falon és a plafonon is ugrál. Azt úgy kell elképzelni, hogy ha a falra pattan, akkor testtel oldalra fordul, majd visszalöki magát a földre normális testpozícióban, utána pedig elrugaszkodik, lassított szaltóval nekicsapja lábait a plafonnak, visszalöki magát, és talpra érkezve landol a talajon. És ezt ismételgette fogatlan mosollyal és kilógó nyelvvel.

Percek teltek el, és én még mindig csak nevettem a megőrült sárkányon, aki időközben valamilyen szinten lenyugodott. Meg is feledkeztem a ládáról. Csak azt vettem észre, hogy a földön fekszek, a hátamon, és nevetek, és nem tudom abbahagyni. Egész addig, amíg Zira pofája meg nem jelent felettem, és képen nem nyalt.

Felsikítottam, odébb gurultam.

- ZIRA!

:Ne Zirázz, nyisd már ki, te istenek báránya!:, türelmetlenkedett.

- Jól van, jól van –álltam fel, majd a kezembe vettem a ládát és leültem az ágyra. Alzirára néztem, aki türelmetlenkedve ült le elém, és kerek pupillával meredt hol rám, hol a ládára. Felsóhajtottam. – Akkor hát rajta…

Ezzel felnyitottam a láda tetejét.

Az első dolog, ami feltűnt, a sötétség.

Aztán a hideg.

Végül egy robbanás.

Egy tűzgolyó alig negyven méterre csapódott be mellettem. Csatakiáltások hangzottak mindenhonnan. Valami idegen nyelven kiáltoztak, de elcsíptem pár vikingek közt használatos szót.

Körbenéztem. Teljes káosz uralkodott körülöttem. Mindenfelé emberek feküdtek. Néhányuknak hegyes füle volt. Láttam sárkányokat is. Csak feküdtek a porban, mozdulatlanul. Porban…? Nem por volt… hamu. Hamu borított mindent. Ahol nem hullák voltak, ott harcoló emberek. Emberek a sárkányok ellen, emberek a hegyesfülűek ellen. Minden vegyesen. Véres harc folyt, pengék csattantak, húrok pendültek. Sötétség uralt mindent. Bár lehet, hogy csak a füst volt.

Hirtelen megjelent mellettem egy nő. Engem figyelt, ahogy én is őt. Mintha tudta volna, hogy ott vagyok. Szép asszony volt. Tekintélyt parancsoló kisugárzása volt, akár egy királynőnek, de a megjelenése inkább egy harcosra emlékeztette azt, aki ránézett. Hosszú, talán derékig is érő, barna haja volt, amit egyszerűen felkötött lófarokba. Csodaszép smaragdzöld szemei voltak. Nem mosolygott, komoly volt, és emiatt nem éreztem magam biztonságban. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban nekem ugorhat. A bőr és lánc vért fedte az egész testét, mégis tökéletesen kiemelték karcsú alakját. Vállára arany vállkörökkel rögzítette hosszú, viharszürke palástját, ami úgy lobogott mögötte, akár egy sötét viharlepel. Ami viszont a legjobban meglepett, hogy fegyvertelen volt. És ami megrémített: hasonlított rám.

- Megmutatom, mi történt valójában –mondta. A hangja… nagyon hajazott az enyémre. Csak komolyabb volt, és komorabb. Mintha az idő és a tapasztalat keményítette volna meg a hangját.

Nem értettem, mire céloz, de akaratlanul is körbenéztem. Mindenhol harcoltak. Semmi különösebbet nem láttam… egy ideig.

Az első, akin megakadt a szemem, egy pár volt. Fiatalok. Huszonévesek. Csak feküdtek a hamuban mozdulatlanul. Mint a többiek. Ők annyiban tűntek ki, hogy egymás kezét fogták. A síron túl is örökké, gondoltam.

Ismét egy pár. A lány az oldalát szorongatva nyöszörgött, miközben a férfi egy vikinggel harcolt nem messze tőle. Sőt, alig két lépésre. A lány légzése egyre szaporább lett, sípolva vette a levegőt, suttogott valamit, talán egy nevet, majd szemei fennakadtak. Mellkasa nem mozdult. A férfi felkiáltott, a lány nevét, de nem tudtam kivenni a hangzavarban. Csak azt láttam, hogy a férfi térdre rogy, és előrebukik. Nem figyelt az ellenfelére.

Volt ott egy lány. Egy test mellett térdelt, aminek mellkasából egy nyílvessző állt ki. Zokogott. A férfi mellkasára hajolva zokogott, mintha fuldoklott volna a könnyeitől. Majd a sírás abbamaradt, fájdalmas nyögésbe torkollott. Megrezzentem. Valaki eltalálta őt is egy nyíllal. Fennakadó szemekkel borult a férfi mellkasára. Oda akartam szaladni, de mozdulni sem bírtam.

Láttam egy fiút, aki egy törékeny női testet vitt le éppen a csatatérről. Három nyíl állt ki a hátából, de az csak ment, és ment. Remegett. Látszott rajta, hogy fogy az ereje. Aztán egy nyíl fúródott a lábába. Megbotlott, elesett. A lány nem mozgott. A fiú kiterült mellette. Összeszorult a szívem. Annyi pár. Annyi ember. Annyi veszteség.

Aztán ott volt egy fiú. Egymaga harcolt vagy hat ember ellen. Sebesült volt, mégis úgy mozgott, mintha semmi baja nem lett volna. Pedig volt. Vágások lepték el mindenütt, de úgy tűnt, nem zavarja. Egy pillanatnyi figyelmetlenség volt csupán. Rosszul lépett. És az lett a veszte.

Aztán ott voltak ők. Talán az egész káoszból ők emelkedtek ki leginkább. Nem csak a lány halványan derengő alakja, vagy a fiú sötét aurája miatt. A kisugárzásuk olyan erős volt, hogy egy puszta rápillantás messzire sodorta tőlük az embereket. A tíz méteres körzetükben ember sem volt. Senki. Lassan közelebb mentem hozzájuk. A lány a hamuban térdelt. Ölében tartotta a sebesült fiú fejét, akit csúnya sebek tarkítottak. A hasa véres volt. Csak feküdt ott, nézte a lányt. Nehezen lélegzett.

- Nem… Nem, nem hagyhatsz itt! Szükségem van rád! –suttogta a lány, miközben szeméből patakokban folytak a könnyek.

A fiú felnyúlt. Keze remegett, alig bírta mozdítani, de megsimította az arcát, letörölte a könnyeit.

- R-rád fogok… talál-ni… Mindig… rád találok! –suttogta. – Az igaz… istenekre… esk-esküszöm…

- Ne… nem teheted ezt velem! Nem veszíthetlek el újra!

Újra… Ez az egy szó szöget ütött a fejembe. Újra… Mit ért ezalatt?

- Sajnálom! Sz-szeretlek!

A lány felzokogott.

- Én is szeretlek!

A fiú elmosolyodott. A mosoly az arcára fagyott. Tekintete a távolba meredt. A lány egyre jobban zokogott, végül felsikított. Kirázott a hideg. Igazi, velőt rázó sárkánysikoly volt. Alakja felragyogott. A harc abbamaradt egy pillanatra. Fény lepett el mindent. Majd mikor kihunyt, a két személynek hűlt helye sem volt.

- Láng és Hó. Füst és Óceán. Árny és Vihar. Barlang és Szél. Terror. Káosz és Harmónia –suttogta a nő. Nem értettem, miért mondja ezeket. Mi értelme ennek? Mi értelme itt bárminek is? Csata, emberek halnak meg. Miért látom ezt? Mit keresek itt?

A vikingek felkiáltottak. Mintha valami megváltozott volna. A sárkányok visszavonultak. A hegyes fülűek eltűntek. A harcnak vége volt. Ennyi lett volna? Nyertek a vikingek?

- És most halld az eredeti próféciát –suttogta a nő a fülembe. Végigfutott a hátamon a hideg.

A hatalmas, viking törzsfő előtt egy nő térdelt. Hosszú, vöröses-barnás haja volt. Lába körül kígyók köröztek, emiatt nem is közelítették meg őt. Aztán felnézett. Acél szemei szürkébe fordultak. Akárcsak, ahogy Alkonyé szokott, mikor jóslatot mondd. Rekedtes, távoli hangon szólalt meg:

- Halljátok szavamat mind! –kezdte vészjósló hangon. – Ember ne örüljön többé e világon. A csatának vége tán, de a háborúnak hajdanán sincs. Jósolhatok nektek jó termést, virágzó kort, de mind hazugság lenne. Hallgassátok a valót, amit fejetekre hoztatok, ti ostoba földiek, ti ide nem való csapások! Nyereségetek nem tart örökké. Az elkövetkezendő hét emberöltő gyötrelmes harccal fog telni. Emberek, lények és sárkányok vadásszák egymást, és ontják egymás vérét. De élvezzétek ki. Élvezzétek, hogy ágyunkban aludhattok, ételünket ehetitek. Addig élvezzétek mindezt, míg Káosz és Harmónia ismét egymásra nem talál. Ugyanis ha ez megtörténik, a Fúriák egyesülni fognak. Egyesülnek, és uralmatok megdől. Akármit tesztek, akárhogy is próbáljátok megakadályozni, nem fog sikerülni. Káosz és Harmónia egymásra talál majd. És akkor megdől majd a zsarnoki hatalom a földünkön, és visszaáll Fantázia eredeti szépsége!

Ezzel a kígyók örvényleni kezdtek körülötte és a nőt lassan elnyelte a föld. Vagyis, csak nyelte volna. Ugyanis egy kar elkapta, és kirántotta onnan.

- Azt hiszed, megijedek a jóslatodtól, Gwendolin? –kérdezte reszelős hangon a férfi. A nő büszkén emelte fel a fejét.

- Jobban tennéd. Hazugságot sosem jósoltam még. Miért ne lenne most is igazam?

- Nem vagy több egy ostoba gömbbámuló boszorkánynál.

- Istennő vagyok, Odin –sziszegte a nő. Odin… A férfi csinált valamit. Nem tudom mit. Túl gyorsan történt. De a következő pillanatban a nő teste elernyedt… de élt még.

- Hallod ezt, Xypia?! –kiáltotta a férfi. A mellettem álló nő megfeszült. – Az imádott testvéred épp most lett blokkolva! Mind erre fognak jutni! Az összes istened! Végül te magad is!

Lefagytam, mikor a férfi, akit a nő Odinnak nevezett, felém nézett. Majd kinyújtotta a karját. A mellkasom felé nyúlt. Emlékszem a fájdalomra. Majd a sötétre.

A látomás megszakadt. Mély levegőt véve tértem magamhoz, majd azzal a lendülettel le is csaptam a láda tetejét, és félredobtam az ágy másik szélére. Lihegve, kikerekedett szemekkel néztem a ládára.

:Hajnal… Hé, minden rendben? Mi van benne?:, jelent meg előttem Alzira pofája és hatalmas, kék szemeivel az arcomat kezdte méregetni. Csak tátogtam, mondani akartam valamit, de egyszerűen semmit sem tudtam kinyögni.

Mi volt ez az egész? Miféle látomás volt ez? Olyan valósnak tűnt… Mintha ott lettem volna, átéltem volna az egészet… Ki volt a nő mellettem? Kik voltak azok, akiket láttam meghalni? Mit értett a nő eredeti prófécia alatt? Mi értelme van a próféciának? Én nem ezt a fajtát ismertem… Ki volt az a nő, aki jósolt? Ki volt az a férfi? Miért nevezte őt a nő Odinnak? Mit csinált azzal a nővel?

:Hajnal! Hajnalpír! Hé!:, szólítgatott Zira, kizökkentve a gondolkodásból. :Nagyon sápadt vagy… minden oké…?:

A fejemet ráztam.

:Mi történt? Mintha elveszítetted volna a lélekjelenlétedet…:

- Mert az történt –suttogtam rekedten.

:Miért, mi van benne?:, kérdezte.

- N-nem tudom –ráztam a fejem. – É-én… egy látomást… láttam…

:Látomást? Hajnal, te Fúria vagy, az lehetetlen.:

- Tudom, de… egy csatatéren voltam… sárkányok is voltak ott, emberek, hegyesfülűek… embereket láttam meghalni és… volt egy nő, meg egy másik is… az egyik egy… látomást mondott és… meg egy férfi… mintha ki akarta volna tépni a lelkemet –nyúltam akaratlanul is a mellkasomhoz. Alzira egy ideig hallgatott.

:Nem lehet, hogy… emlékeket láttál?:

- Tessék? –kaptam fel a fejem.

Alzira felsóhajtott.

:Amit mondtál… hasonlít a Kezdetekre. A nagy csatára, ahol Xypiáék veszítettek. Nem lehet, hogy azt láttad?:

- É-én nem tudom –ráztam a fejem. Zira halványan elmosolyodott.

:Mindegy. Nyisd ki a ládát, tudni akarom, mi van benne!:

- Én ahhoz hozzá nem nyúlok!

:Akkor majd én.:, vette a szájába a lábát, majd letette a földre. Valahogy sikerült neki kinyitni. Érdeklődve kukkantott bele, majd elégedetlenül lecsapta a füleit. :ENNYI?!:

Engem is elkapott a kíváncsiság. Letérdeltem vele szembe, odébb toltam a fejét és kicsit félve belenéztem.

- Mi a…?

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a láda teljesen üres. Aztán, mikor jobban megnéztem, két dolog tűnt fel: egy szütyő és egy pergamen. Szemöldököm felszaladt a homlokomra.

- Mi a…?!

Kicsit félve nyúltam bele. A szütyőt vettem ki először. Bőrből készült tarisznya volt, érdekes tapintású. Puhább volt, mégis tartósabbnak nézett ki, mint az átlagos bőrök. Nem volt rajta semmilyen minta, egyszínű barna volt. És volt súlya. Óvatosan széthúztam a szalagot, belekukkantottam.

Három darab kő volt benne. Három. Darab. Kő.

- Ez meg micsoda? –vettem ki az egyiket. A nap fénye átsütött rajta. Kristályszerűen nézett ki, de valahogy értékesebbnek nézett ki. Szépen csillogott, rózsaszínes színe volt. Alzira felé tartottam. – Ez szerinted mi?

Szárnyat rántott.

:Fogalmam sincs.:

Visszatettem a követ a szütyőbe, és letettem magam mellé. Elővettem a pergament, és félreraktam a ládát. Óvatosan kitekertem. Ennek is lágy érintése volt. Mintha selyem lett volna, pedig biztosan pergamen volt. Olyan finom anyag… és gyöngyírás rajta. Embert nem láttam még ilyen szépen írni, ahogy az a személy tette, aki ezt a levelet írta éjfekete tintával a papírra.

Végigfuttattam rajta a szemem. Az ereimben megfagyott a vér. Remegni kezdett a kezem, ahogy ismét falni kezdtem a sorokat. Nem akartam elhinni. Mégis, ott volt feketén-fehéren. Ebben a ládában volt és AZ a pecsét virított színarany, ezüstfény és vérvörös színnel a jobb alsó sarokban.

:Mit ír?:, jelent meg Alzira feje mellettem.

Halkan kezdtem el felolvasni:

„Hajnalpír!

Tudom, hogy jelenleg semmit sem értesz. Hogy minden furcsa, zavaros és idegen. Engedd, hogy megmagyarázzak néhány dolgot!

A vízió, amit a láda kinyitásakor láttál, egy emlék. Egy, azon emlékeim közül, amit sok száz éve Tamarával zárattam a dobozba. Szerettem volna, ha tudod és megérted az igazságot, és nem az emberek szájról-szájra terjedő baromságának alapján ítéled meg a helyzetet.

Az emberek, akiket láttál meghalni, a fajtársaid voltak, a Fúriák. A lány, aki sikolyával eltűntette a harcot, te voltál. Egy előző életedben, de te voltál. A fiú pedig a párod. Megölték a vikingek. Odin teremtményei. Az istenek pedig nem haltak meg. Nem haltunk meg. Élünk. Csak meg lettünk fosztva az erőnk nagy részétől. Odin fosztott meg tőle minket. És ládákba zárta őket. Ehhez hasonló ládákba.

A feladat, amit Neked szántam, a következő: keresd meg ezeket a ládákat, és engedd ki az istenek erejét, hogy újult erővel győzelmet arathassunk Odinék felett. Hogy Fantázia régi szépsége és harmóniája visszaállhasson, és az igaz istenek uralkodhassanak ismét!

Ha minden igaz, nemrég a birtokodba került egy térkép. A térkép, ami elvezetett téged a melletted lévő ládához. Kövesd a térképet! Kérd a tanácsát, kérd, hogy mutasson utat! Ostobaságnak hangzik, nem igaz? Nem az, hidd el nekem. Az egy varázstérkép, Xavier fivérem térképe, aki a győzelem reményében ajándékozta ezt neked.

A ládában, a levél mellett találtál egy szütyőt, benne három kristállyal. Jelentéktelennek tűnnek, nem igaz? Nem azok. Azok ott Ugrókristályok. Kicsik, de ugyanolyan hasznosak, mint maguk az Ugrók. A különbség a kettő között egyszerű: az Ugrók bármennyiszer használhatóak, viszont a kristályok, amiket kaptál, csak egyszer! Minden kristály egy ugrás. Használd fel bölcsen!

Szeretném, ha tudnád, hogy ez egy fontos küldetés, amivel csak téged bízhatlak meg. Te vagy az egyetlen, aki végig tudja csinálni. Megvan benned az erő. Te vagy a remény. A remény, akinek kerülnie kell a káoszt, hogy tiszta maradhasson. Szeretném, hogy ha tudnád: ha elbuksz, magaddal rántod egész Fantáziát. Az isteneket, a barátaidat, a testvéreidet, a szeretteidet és mindenkit, aki csak itt él. Ne kelljen Fantáziának még hétszáz évet várni a felszabadulásra!

És bár a hatalmam minimalizálva van, szemmel tartalak, ezt tartsd észben. Minden lépésedet figyelemmel kísérem. Ha elkallódnál, visszavezetlek az útra. Rajtad múlik, milyen eszközökkel.

Sok sikert kívánok és jó szerencsét!

Xypia”