4. Egyedül

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással és egyben ez 2017 első bejegyzése is! :D Nem ez lett életem leghosszabb fejezete, de remélem tetszeni fog nektek :)

Kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

A cella, amibe bezártak, hideg volt és nyirkos. És nem épp a legnagyobb. Éppen akkora hely volt odabent, hogy kényelmesebben le tudtam feküdni. Már, ha a deszkákat lehet kényelmesnek nevezni. A fagyos, északi tenger hűvössége felcsapott a hajót felépítő deszkák között, így nem egyszer féltem attól, hogy halálra fagyok az éjszaka – már ha éjszaka aludtam el… és már ha aludtam. A felső, ami rajtam volt, nem éppen volt melegnek mondható, valamint az ujjából le kellett tépnem egy darabot, hogy tudjak tartalékolni egy kis kenyeret minden nap. A nadrágom bal szára felszakadt a térdemig – ez annyira Hajnalra emlékeztetett… A csizmám pedig kilyukadt egyik nap. Nem tudtam, hogy történt. Talán a mocskos fedélzeti egerek. A mellényem volt az egyetlen, ami valami meleggel szolgált, bár éjszakánként így is látszódott a lélegzetem, és vacogtam a hidegtől.

Semmi sem volt a cellámban egy nyamvadék vödrön kívül. Azt is már szánalomból kaptam az őröktől, és mert elegük lett abból, hogy folyton utánam takarítsanak. Egyedül voltam ott bent, bár megnéztem volna, hogy még hány embert zsúfolnak be egy kétszer két méteres cellába. Így a kinti fagy és a rideg magány egyszerre mardosott kívül, s belül. Világéletemben társasági ember voltam, sosem szerettem az egyedüllétet, és ez nagyon rosszul hatott rám. Igaz, nem voltam teljesen egyedül, hisz voltak ott más emberek is, de senki sem beszélt senkivel. Vagyis, velem nem beszéltek. Sokuknak a beszédét sem értettem. Más nyelvet használtak, mint én.

A hajó hirtelen rázkódni kezdett. Jobban, mint egy átlagos viking hajó szokott. Az egyre vaduló hullámok úgy dobálták a hajót, mintha egy uszadékfa lenne. Sosem voltam tengeribeteg, hisz viking vagyok. Egy viking sosem beteg, tengeri meg aztán végképp nem! De a ladik vad ringatózásnak nem nevezhető mozgása kiverte a biztosítékot.

Szinte már automatikusan mozdult a kezem a vödörért. Majdnem a teljes gyomortartalmam benne landolt, bár nem igazán volt mit kiüríteni.

Amennyire a tengerészeti tudományom engedte, próbáltam kitalálni, merre tartunk, milyen gyorsan, és miért. A napokban sokszor tiszta volt az ég, így arra a megállapításra jutottam, hogy délkelet felé tartunk, de inkább keleti irányba. Egyszer sem álltunk meg az elmúlt talán három hétben. Arra következtettem, hogy a készletük jól felszerelt, és hogy lassan újra kell tölteni. Szóval meg kell majd állnunk.

Igen, közel három hete sínylődtem a hajón. Szinte biztos voltam benne. Bár lehet, hogy elszámoltam pár nappal. Az első héten még biztos voltam a napokban, s azok múlásában, de az utóbbi pár nap mintha összefolyt volna. Egyszerűen idegileg kezdett tönkrevágni ez a hely. A hideg miatt nem mertem sokat aludni, ha pedig mégis elnyomott az álom, újra és újra lejátszódott szemeim előtt az, ami a szigetemmel történt. Vajon hány ház égett le? Hányan vesztek a tűzben? Mi lett apával? És Hablattyal? A barátaimmal, az ismerőseimmel? Elkezdték már a falu újjáépítését? Vagy a sárkányok megint támadtak? Annyi, de annyi kérdésem volt, amikre nem kaptam választ.

A testi állapotomról szó se essen. Az elmúlt három hétben annyi ételt kaptam, mint négy átlagos nap otthon. A koszt nem másból állt, mint száraz kenyérből és vízből, így el tudjátok képzelni, milyen pálcika vékony lettem. Pedig az istenek a tanúim, nem voltam vékony! Néha –amikor az őröknek jobb napja volt–, egy kis halat is kaptunk, de azt egy héten egyszer, vasárnap. Azt hiszem, vasárnap. Ebben sem voltam biztos. A napi két étkezésben benne volt, hogy délben kaptunk egy korsó vizet, és egy nagyobb szelet kenyeret, este pedig egy kisebb szeletet. Azt hiszitek, ezzel jól lehet lakni? Tévedtek.

A szomszédos ketrecben is emberek voltak. Vagyis, a velem szemben lévőkben. Pontosan háromban. Azok a cellák valamivel nagyobbak voltak az enyémnél, de zsúfoltabbak is. Egy cellába négy-öt ember volt bezárva.

Az egyikben, amelyik pont velem szemben volt, négyen voltak. Egy férfi, és három nő.

A férfi idősebb volt, nagyjából negyven-negyvenöt éves. Őszülő, katonásra nyírt barna haja volt és átható barna szemei, amivel elég ellenségesen figyelt engem, akárhányszor pillantott rám. Ruhája nem volt túlzottan vikinges, sőt, egész lenge volt, így csodáltam, hogy nem fázik. De nem igazán mozgott. Ha meg is mozdult, bicegett. Valami történhetett a lábával.

A nők közül kettő egész fiatal volt, talán korombeli. Hasonlítottak egymásra, arra következtettem, hogy testvérek. Világosbarna, vállig érő hajuk kócos volt. Az egyiküknek kék szeme volt, a másiknak barna. Ruháik néhol szakadtak voltak és piszkosak. Akárhányszor észrevettem, hogy figyelnek, mindig elkapták a tekintetüket.

A nő, aki még velük volt, szintén negyvenes éveit taposhatta. Egész hosszú barna haja volt és kék szemei. Ő lehetett a családanya. Elméletem szerint ők négyen egy család voltak. A nő is ugyanolyan állapotban volt, mint a többiek. Vékony, beesett szemű, sápadt. Szakadt ruhájú. Neki rettenet ült a szemében, akárhányszor rám nézett.

A másikban, bal oldalt, öt ember volt. Három férfi és két nő. Már ha férfiaknak és nőknek lehet nevezni őket… Pontosítok: két tinédzser srác, egy kisfiú, és két tinédzser lány.

Az egyik srác magas volt és sovány, talán korombeli. Szőke hajába megült a piszok. Ruhája szakadt volt és koszos. Egyszer nézett csak a szemembe, de örökre megjegyeztem magamnak. Szürke szemei voltak, de biztosan nem volt vak. Nem tudom miért, de a szürke szemeket mindig a vaksággal hoztam összefüggésbe. Nem nézett ki vikingnek, a nyelvhasználata sem olyan volt. Számomra idegen nyelven társalgott cellatársaival.

A másik srác valamivel fiatalabbnak tűnt, tizennégy-tizenöt évesnek. Hablaty korabeli lehetett, ez pedig egyszerűen elborzasztott. Rövid, fekete haja volt és szintén szürke szemei. Ő keveset mozgott, inkább csak gubbasztott a sarokban, és várt. Rajta is elég lenge ruha volt, az egyetlen meleget a kabátja adta neki. Ő, ha mondhatom így, valamivel többször kereste velem a szemkontaktust. Amit kicsit ijesztőnek találtam benne, az az volt, hogy az egyik szeme világosabb szürke volt, mint a másik.

Az egyik lányt az ő testvérüknek hittem. Bár hullámos, barna haja volt, de az ijesztő, szürke szem megegyezett a két fiúéval. Folyton a fiatalabbik srác mellett ücsörgött és beszélt hozzá, és általában a másik fiú vállára hajtott fejjel aludt el, már ha tudott egyáltalán aludni. Semmivel nem volt jobb állapotban, mint én.

A kisfiú alig lehetett nyolc éves. Kedves gyerekarca volt, csak a piszok mocskolta be. Szőke kis fiúcska volt, hatalmas kék szemekkel. Őt is szokványos déli, lenge ruha fedte, valamint egy, rá elég nagy pulóver-szerűség, amit az idősebb szőke adhatott neki. Bár nem hittem, hogy testvérek. A kisfiú egyszer beszélt is hozzám azon az ismeretlen nyelven, de nem értettem, amit mond. Sajnos.

A lányok közül a másikat a kisfiúcska testvérének könyveltem el. Szép, hosszú szőke haja volt, amit összekötött és szinte már villámszóró kék szemei. Ők folyton egymás mellett ültek, beszélgettek azon az idegen nyelven. Néha játszottak is, kő-papír-ollóztak, vagy „találd ki, mire gondoltam”-ot, néha mutogatóst. Figyelemmel szoktam kísérni őket ilyenkor. Szerettem kitalálni –még ha magamban is–, hogy mit mutogatnak, vagy, hogy ki nyeri épp a játszmát.

A harmadikban, jobbra, ismét négy. Két tinédzser fiú volt ott, egy tini lány és egy idősebb asszony.

Az asszony az ötvenes éveit rúghatta. Fekete haja már inkább ősz volt, de azért látszottak a sötét tincsek. Barna szemeivel úgy méregetett néha, mintha valami boszorkány lennék. Talán ezt is hitte. Talán mindenki ezt hitte.

Az egyik srác még fiatalabb volt, korombeli. Fekete haja volt, és virítóan kék szemei, így először azt hittem, Damian az. Persze nem, ez akkor be is bizonyosodott, mikor megszólítottam. És mikor felém nézett, az arcából már tudtam, hogy nem ő. Mondjuk, mit is keresne Őkáoszfúriasága egy emberkereskedelemmel foglalkozó kalózhajó börtönében?

A másik srác idősebb volt, huszonegypár évesnek tippeltem. Barna haja volt és kék szemei. Úgy méregetett mindenkit, mintha jéghegybe akarná fagyasztani őket. Egy dologban biztos voltam: Alzira biztosan kedvelte volna…

A lány velem egykorúnak tűnt, talán egy-két évvel fiatalabbnak. Lazán, kicsit hanyagul font barna haja volt, és barna szemei megvillantak néha, mintha Kívülálló lenne. Szép lány volt, és kedvesnek tűnt. Nem beszélt valami sokat. Vagyis, én nem hallottam őt eddig olyan sokat beszélni.

Sajnáltam őket. Mindenkit sajnáltam. Nem tűntek olyan embereknek, akik megérdemelték az ilyen bánásmódot. Sőt, ezt senki sem érdemelte meg. Ez a bánásmód embertelen. Mind emberekre, mind sárkányokra nézve. Mindenkire nézve. Igen, voltak ott sárkányok is. Ahogy láttam, hat.

Ők kicsit hátrébb feküdtek, nagyobb, vasból készült ketrecekbe zárva. Egytől egyig szájkosarat viseltek, és le voltak láncolva. Volt ott egy lilás színű, hegekkel teli Siklósárkány, aki éles, sárga szemeivel minden neszre felfigyelt. Egy Gronkelt is észrevettem. Ahogy figyeltem, nem adtak neki sziklát. Mondjuk, halat is alig kaptak. Aztán volt egy Cipzárhát. A két fej a lehető legtávolabb volt kikötve egymástól, és a fejüket valami vas fedte el, szinte teljesen. Az egyik, kicsi ketrecben egy Rettenetes Rém feküdt. Ahányszor valaki megközelítette a ketrecet, olyan vadul kezdett rángatózni, meg úgy vágta magát mindenfelé, hogy a ketrec vele ugrált, ezért le kellett láncolni. Aztán volt egy narancssárgás színű Szörnyen Nagy Rémség. Akárhányszor próbált tűzbe borulni, valamiért sosem használt. Alig tudta használni ezt a képességét, és sosem gyulladt meg semmi. Mintha az egész hajó tűzálló lenne. A hatodik, nem túl messzi ketrecben egy számomra csak kicsit ismerős, de sosem látott sárkány volt. Talán… Füge Fúró? Vagy… Nem! Fürge Fullánk! Az az! A farkát vasgömb fedte, hogy véletlenül se tudja használni.

- Ebéd, girhes banda! –jelent meg az őr.

Magas férfi volt, és elég vékony is. Na, nem annyira, mint mi. Ugyanazt a lengébb ruhát viselte, amit a többi is. Szőke haja volt és barna szemei, már ha jól figyeltem meg. Kalózok… egy életre megutáltam őket. Ez a pasas elég sokszor hozza az ételt. Mit ne mondjak, nem a szívem csücske, nem mintha a többi az lenne. De ő kifejezetten utálatos volt.

Egy nagyobb tálca volt nála. Kézzel vette le az egy-egy darab kenyeret, majd bedobta a cellákba. Engem hagyott utoljára. Mindig engem hagyott utoljára. Kifejezetten kölcsönös volt az egymás iránti utálatunk. Észrevettem, hogy nem hozott vizet. Hozni szokott vizet, most miért nem hozott?

- Vízre van szükségünk! –szólaltam fel, mikor felém fordult.

A férfi felhorkantott.

- Nem –mondta, de eléggé törte a viking nyelvet.

- Látom, nem érted… Víz. Innivaló –mutogattam neki. Erre felröhögött. Kezdett elfutni a méreg. – Ne röhögj, hanem hozz vizet! Ez nem vicces!

Talán kicsit durvára sikerült a hangsúlyom, mert abbahagyta a röhögést. Csúnyán nézett, de én csúnyábban néztem vissza. A víz kijárt nekünk, nem? Ennyire még a kalózok sem lehetnek embertelenek!

A férfi levette a tálcáról az én részemet. Feltartotta és beleharapott. Konkrétan nekiugrottam a cellaajtónak és rásziszegtem a férfira. De ő csak evett tovább. Halálos nyugalommal fogyasztotta el az adagomat. Aztán rám vigyorgott és mondott valamit egy idegen nyelven. Biztosan nem a vörös hajamat dicsérte meg. Már a hangzása is elég volt ahhoz, hogy tudjam, valami kifejezetten rondát mondott rám.

- Az Árnyvölgyben fogsz megrohadni –sziszegtem rá, és a legfurcsább, hogy én is azt az idegen nyelvet használtam, amit ő. Nem tudom, honnan szedtem ezt, vagy, hogy honnan tudtam ezt egyáltalán azon a full ismeretlen nyelven elmondani. Ezt a régi istenek hívei szokták mondogatni. Igaz, Kívülálló vagyok, de akkor is. Sosem használtam még a régi istenek nevét, nem imádkoztam hozzájuk és nem hivatkoztam a helyeikre. Most mégis azt tettem. Az Árnyvölgy olyan volt, mint a Helheim, vagy a Pokol. De honnan tudtam egyáltalán megszólalni azon a nyelven? Sosem hallottam még, vagyis… hallottam, de nem értettem belőle semmit.

Az őr arca elsötétedett. Ledobta a tálcát, kinyitotta a cellám ajtaját. Elhátráltam, de túl későn. Keze lendült, én pedig a padlón kötöttem ki. Égett az arcom a pofontól. A férfi rám csapta az ajtót, köpött egyet felém, majd otthagyott.

Mindenki döbbenten bámult rám. Talán ők is értették. Érthették a szavakat. A nő, velem szemben a cellában mintha valamiféle imát mormogott volna. Nagyon annak hangzott. Vagy netán átkozott. Ki tudja? Nem értem, szóval mondhat akármit.

Behúzódtam a sarokba, felhúztam a térdeimet. Az arcom még mindig égett, a hasam csikart. Éhes voltam. Három hete folyton éhes voltam. Hogy lehet ezt kibírni? Vannak olyanok, akik ennyivel jóllaknak… Hogy csinálják? Milyen immunrendszerük van nekik? Az első héten a halálomon voltam a tápanyaghiány miatt. Egyszerűen… embertelen.

Sírni támadt kedvem. Sírni, zokogni. De egyszerűen nem volt elég víz a szervezetemben, amit a sírásra pazarolhattam volna. Hiányzott az otthonom. A sziget, az emberek, az öcsém, apám. Az ágyam, a normális étel. Minden hiányzott. Rettenetesen. Vállam rázkódni kezdett a néma zokogástól, de könny nem jött a szememből. Le kellett volna állítanom magam. Hiszen viking vagyok, egy viking nem sír. Nem törik meg, nem érez fájdalmat. De egyszerűen… kész voltam lelkileg.

Ezzel telt a délutánom. Talán kicsit bólintottam is, mert léptekre lettem figyelmes. Felkaptam a fejem.

Megjelent egy őr. Nem az, aki felpofozott, egy másik. Alacsonyabb, kicsit testesebb. Kinyitotta a bal oldali cellát, felkarolta a szőke hajú lányt, és kirángatta. A lány ellenkezett, de nem ment vele sokra, az őrnek vasmarka volt. Visszazárta a cellát, majd felrángatta a fiatalt a fedélzetre. Nem tudtam, mit csinálnak vele. Két-három naponta meg szokták ezt csinálni, mindig visznek fel valakit, aki végül megverve, megkínozva tér vissza.

Az volt az elméletem, hogy faggatják őket. Információt akarnak kicsikarni belőlük valamiről. Az otthonukról, vagy valaki fontos személyről, vagy nem tudom. Nem tudtam elképzelni.

Fél, vagy talán egy óra telt el, mire visszahozták a lányt. Karján egy friss vágás látszódott és vérzett, de nem tűnt mélynek. Arcát, a szeme alatt egy lila folt csúfította. A két fiú elé ment, már amennyire elé tudtak. De a lány intett, hogy csak hagyják békén, azzal visszaült az öccse mellé. A kisfiú azonnal megölelte a lányt. A szőkeség zokogni kezdett, suttogott valamit. Mintha megbocsátásért esedezett volna.

Este, mikor hozták a vacsorát, egy harmadik őr jött. Adott egy krigli vizet… de ételt nem. Mindenki más kapta az adagját. Majd az őr távozott. Felsóhajtottam. Gondolhattam volna, hogy ez lesz…

A vízzel próbáltam takarékoskodni. De túl jól esett, hogy végigfolyt a torkomon. Mire észbe kaptam, alig volt valami az alján. Felsóhajtottam, majd félretettem. A víz nem töltötte meg a gyomromat. Korogni kezdett, ételért kiáltott. Csak rácsúsztattam a kezem. Éhes voltam. Állati éhes.

Aztán pisszegésre lettem figyelmes. Automatikusan a hang forrását kezdtem keresni. A szemben lévő cellából jött. A kékszemű lány volt az. Kérdőn néztem rá, mire odadobta nekem a kenyéradagja felét. Hitetlenkedve meredtem rá, mire csak eleresztett felém egy mosolyt.

- Köszönöm! –mondtam neki, bár tudtam, hogy nem érti. De gondolhatta mit mondok, mert biccentett. Az anyja morgott neki valamit, nem túl kedvesen, de a lány úgy nézett ki, mint aki kiáll mellettem. A nő végül inkább ráhagyta.

Megettem a kenyeret és megittam a maradék vizemet. Visszavonultam a sarokba, összehúztam magamon a mellényemet. Az északi tenger fagya bekúszott a hajó deszkái között és körbeölelt. Kirázott a hideg.

Ez a nap is olyan volt, mint három hete az összes. Viszonylag. És nem tudtam, hány ilyen nap áll még előttem…