4. Egyedül
Sziasztok! :)
Megérkeztem a folytatással és egyben ez 2017 első bejegyzése is! :D Nem ez lett életem leghosszabb fejezete, de remélem tetszeni fog nektek :)
Kellemes olvasást! :)
~Alkonypír~
A cella, amibe bezártak, hideg volt és nyirkos. És nem épp a
legnagyobb. Éppen akkora hely volt odabent, hogy kényelmesebben le tudtam
feküdni. Már, ha a deszkákat lehet kényelmesnek nevezni. A fagyos, északi
tenger hűvössége felcsapott a hajót felépítő deszkák között, így nem egyszer
féltem attól, hogy halálra fagyok az éjszaka – már ha éjszaka aludtam el… és
már ha aludtam. A felső, ami rajtam volt, nem éppen volt melegnek mondható,
valamint az ujjából le kellett tépnem egy darabot, hogy tudjak tartalékolni egy
kis kenyeret minden nap. A nadrágom bal szára felszakadt a térdemig – ez
annyira Hajnalra emlékeztetett… A csizmám pedig kilyukadt egyik nap. Nem
tudtam, hogy történt. Talán a mocskos fedélzeti egerek. A mellényem volt az
egyetlen, ami valami meleggel szolgált, bár éjszakánként így is látszódott a
lélegzetem, és vacogtam a hidegtől.
Semmi sem volt a cellámban egy nyamvadék vödrön kívül. Azt
is már szánalomból kaptam az őröktől, és mert elegük lett abból, hogy folyton
utánam takarítsanak. Egyedül voltam ott bent, bár megnéztem volna, hogy még
hány embert zsúfolnak be egy kétszer két méteres cellába. Így a kinti fagy és a
rideg magány egyszerre mardosott kívül, s belül. Világéletemben társasági ember
voltam, sosem szerettem az egyedüllétet, és ez nagyon rosszul hatott rám. Igaz,
nem voltam teljesen egyedül, hisz
voltak ott más emberek is, de senki sem beszélt senkivel. Vagyis, velem nem
beszéltek. Sokuknak a beszédét sem értettem. Más nyelvet használtak, mint én.
A hajó hirtelen rázkódni kezdett. Jobban, mint egy átlagos
viking hajó szokott. Az egyre vaduló hullámok úgy dobálták a hajót, mintha egy
uszadékfa lenne. Sosem voltam tengeribeteg, hisz viking vagyok. Egy viking
sosem beteg, tengeri meg aztán végképp nem! De a ladik vad ringatózásnak nem
nevezhető mozgása kiverte a biztosítékot.
Szinte már automatikusan mozdult a kezem a vödörért. Majdnem
a teljes gyomortartalmam benne landolt, bár nem igazán volt mit kiüríteni.
Amennyire a tengerészeti tudományom engedte, próbáltam
kitalálni, merre tartunk, milyen gyorsan, és miért. A napokban sokszor tiszta
volt az ég, így arra a megállapításra jutottam, hogy délkelet felé tartunk, de
inkább keleti irányba. Egyszer sem álltunk meg az elmúlt talán három hétben.
Arra következtettem, hogy a készletük jól felszerelt, és hogy lassan újra kell
tölteni. Szóval meg kell majd állnunk.
Igen, közel három hete sínylődtem a hajón. Szinte biztos
voltam benne. Bár lehet, hogy elszámoltam pár nappal. Az első héten még biztos
voltam a napokban, s azok múlásában, de az utóbbi pár nap mintha összefolyt
volna. Egyszerűen idegileg kezdett tönkrevágni ez a hely. A hideg miatt nem
mertem sokat aludni, ha pedig mégis elnyomott az álom, újra és újra
lejátszódott szemeim előtt az, ami a szigetemmel történt. Vajon hány ház égett
le? Hányan vesztek a tűzben? Mi lett apával? És Hablattyal? A barátaimmal, az
ismerőseimmel? Elkezdték már a falu újjáépítését? Vagy a sárkányok megint
támadtak? Annyi, de annyi kérdésem volt, amikre nem kaptam választ.
A testi állapotomról szó se essen. Az elmúlt három hétben
annyi ételt kaptam, mint négy átlagos nap otthon. A koszt nem másból állt, mint
száraz kenyérből és vízből, így el tudjátok képzelni, milyen pálcika vékony
lettem. Pedig az istenek a tanúim, nem voltam vékony! Néha –amikor az őröknek
jobb napja volt–, egy kis halat is kaptunk, de azt egy héten egyszer, vasárnap.
Azt hiszem, vasárnap. Ebben sem voltam biztos. A napi két étkezésben benne
volt, hogy délben kaptunk egy korsó vizet, és egy nagyobb szelet kenyeret, este
pedig egy kisebb szeletet. Azt hiszitek, ezzel jól lehet lakni? Tévedtek.
A szomszédos ketrecben is emberek voltak. Vagyis, a velem
szemben lévőkben. Pontosan háromban. Azok a cellák valamivel nagyobbak voltak
az enyémnél, de zsúfoltabbak is. Egy cellába négy-öt ember volt bezárva.
Az egyikben, amelyik pont velem szemben volt, négyen voltak.
Egy férfi, és három nő.
A férfi idősebb volt, nagyjából negyven-negyvenöt éves.
Őszülő, katonásra nyírt barna haja volt és átható barna szemei, amivel elég
ellenségesen figyelt engem, akárhányszor pillantott rám. Ruhája nem volt
túlzottan vikinges, sőt, egész lenge volt, így csodáltam, hogy nem fázik. De
nem igazán mozgott. Ha meg is mozdult, bicegett. Valami történhetett a lábával.
A nők közül kettő egész fiatal volt, talán korombeli.
Hasonlítottak egymásra, arra következtettem, hogy testvérek. Világosbarna,
vállig érő hajuk kócos volt. Az egyiküknek kék szeme volt, a másiknak barna.
Ruháik néhol szakadtak voltak és piszkosak. Akárhányszor észrevettem, hogy
figyelnek, mindig elkapták a tekintetüket.
A nő, aki még velük volt, szintén negyvenes éveit
taposhatta. Egész hosszú barna haja volt és kék szemei. Ő lehetett a
családanya. Elméletem szerint ők négyen egy család voltak. A nő is ugyanolyan
állapotban volt, mint a többiek. Vékony, beesett szemű, sápadt. Szakadt ruhájú.
Neki rettenet ült a szemében, akárhányszor rám nézett.
A másikban, bal oldalt, öt ember volt. Három férfi és két
nő. Már ha férfiaknak és nőknek lehet nevezni őket… Pontosítok: két tinédzser
srác, egy kisfiú, és két tinédzser lány.
Az egyik srác magas volt és sovány, talán korombeli. Szőke
hajába megült a piszok. Ruhája szakadt volt és koszos. Egyszer nézett csak a
szemembe, de örökre megjegyeztem magamnak. Szürke szemei voltak, de biztosan
nem volt vak. Nem tudom miért, de a szürke szemeket mindig a vaksággal hoztam
összefüggésbe. Nem nézett ki vikingnek, a nyelvhasználata sem olyan volt.
Számomra idegen nyelven társalgott cellatársaival.
A másik srác valamivel fiatalabbnak tűnt, tizennégy-tizenöt
évesnek. Hablaty korabeli lehetett, ez pedig egyszerűen elborzasztott. Rövid,
fekete haja volt és szintén szürke szemei. Ő keveset mozgott, inkább csak
gubbasztott a sarokban, és várt. Rajta is elég lenge ruha volt, az egyetlen
meleget a kabátja adta neki. Ő, ha mondhatom így, valamivel többször kereste
velem a szemkontaktust. Amit kicsit ijesztőnek találtam benne, az az volt, hogy
az egyik szeme világosabb szürke volt, mint a másik.
Az egyik lányt az ő testvérüknek hittem. Bár hullámos, barna
haja volt, de az ijesztő, szürke szem megegyezett a két fiúéval. Folyton a
fiatalabbik srác mellett ücsörgött és beszélt hozzá, és általában a másik fiú
vállára hajtott fejjel aludt el, már ha tudott egyáltalán aludni. Semmivel nem
volt jobb állapotban, mint én.
A kisfiú alig lehetett nyolc éves. Kedves gyerekarca volt,
csak a piszok mocskolta be. Szőke kis fiúcska volt, hatalmas kék szemekkel. Őt
is szokványos déli, lenge ruha fedte, valamint egy, rá elég nagy
pulóver-szerűség, amit az idősebb szőke adhatott neki. Bár nem hittem, hogy
testvérek. A kisfiú egyszer beszélt is hozzám azon az ismeretlen nyelven, de
nem értettem, amit mond. Sajnos.
A lányok közül a másikat a kisfiúcska testvérének könyveltem
el. Szép, hosszú szőke haja volt, amit összekötött és szinte már villámszóró
kék szemei. Ők folyton egymás mellett ültek, beszélgettek azon az idegen
nyelven. Néha játszottak is, kő-papír-ollóztak, vagy „találd ki, mire
gondoltam”-ot, néha mutogatóst. Figyelemmel szoktam kísérni őket ilyenkor.
Szerettem kitalálni –még ha magamban is–, hogy mit mutogatnak, vagy, hogy ki
nyeri épp a játszmát.
A harmadikban, jobbra, ismét négy. Két tinédzser fiú volt
ott, egy tini lány és egy idősebb asszony.
Az asszony az ötvenes éveit rúghatta. Fekete haja már inkább
ősz volt, de azért látszottak a sötét tincsek. Barna szemeivel úgy méregetett
néha, mintha valami boszorkány lennék. Talán ezt is hitte. Talán mindenki ezt
hitte.
Az egyik srác még fiatalabb volt, korombeli. Fekete haja
volt, és virítóan kék szemei, így először azt hittem, Damian az. Persze nem, ez
akkor be is bizonyosodott, mikor megszólítottam. És mikor felém nézett, az
arcából már tudtam, hogy nem ő. Mondjuk, mit is keresne Őkáoszfúriasága egy
emberkereskedelemmel foglalkozó kalózhajó börtönében?
A másik srác idősebb volt, huszonegypár évesnek tippeltem.
Barna haja volt és kék szemei. Úgy méregetett mindenkit, mintha jéghegybe
akarná fagyasztani őket. Egy dologban biztos voltam: Alzira biztosan
kedvelte volna…
A lány velem egykorúnak tűnt, talán egy-két évvel
fiatalabbnak. Lazán, kicsit hanyagul font barna haja volt, és barna szemei
megvillantak néha, mintha Kívülálló lenne. Szép lány volt, és kedvesnek tűnt.
Nem beszélt valami sokat. Vagyis, én nem hallottam őt eddig olyan sokat
beszélni.
Sajnáltam őket. Mindenkit
sajnáltam. Nem tűntek olyan embereknek, akik megérdemelték az ilyen bánásmódot.
Sőt, ezt senki sem érdemelte meg. Ez a bánásmód embertelen. Mind emberekre,
mind sárkányokra nézve. Mindenkire nézve. Igen, voltak ott sárkányok is. Ahogy
láttam, hat.
Ők kicsit hátrébb feküdtek,
nagyobb, vasból készült ketrecekbe zárva. Egytől egyig szájkosarat viseltek, és
le voltak láncolva. Volt ott egy lilás színű, hegekkel teli Siklósárkány, aki éles,
sárga szemeivel minden neszre felfigyelt. Egy Gronkelt is észrevettem. Ahogy
figyeltem, nem adtak neki sziklát. Mondjuk, halat is alig kaptak. Aztán volt
egy Cipzárhát. A két fej a lehető legtávolabb volt kikötve egymástól, és a
fejüket valami vas fedte el, szinte teljesen. Az egyik, kicsi ketrecben egy
Rettenetes Rém feküdt. Ahányszor valaki megközelítette a ketrecet, olyan vadul
kezdett rángatózni, meg úgy vágta magát mindenfelé, hogy a ketrec vele ugrált,
ezért le kellett láncolni. Aztán volt egy narancssárgás színű Szörnyen Nagy
Rémség. Akárhányszor próbált tűzbe borulni, valamiért sosem használt. Alig
tudta használni ezt a képességét, és sosem gyulladt meg semmi. Mintha az egész
hajó tűzálló lenne. A hatodik, nem túl messzi ketrecben egy számomra csak
kicsit ismerős, de sosem látott sárkány volt. Talán… Füge Fúró? Vagy… Nem!
Fürge Fullánk! Az az! A farkát vasgömb fedte, hogy véletlenül se tudja
használni.
- Ebéd, girhes banda! –jelent meg az őr.
Magas férfi volt, és elég vékony is. Na, nem annyira, mint
mi. Ugyanazt a lengébb ruhát viselte, amit a többi is. Szőke haja volt és barna
szemei, már ha jól figyeltem meg. Kalózok… egy életre megutáltam őket. Ez a
pasas elég sokszor hozza az ételt. Mit ne mondjak, nem a szívem csücske, nem
mintha a többi az lenne. De ő kifejezetten utálatos volt.
Egy nagyobb tálca volt nála. Kézzel vette le az egy-egy
darab kenyeret, majd bedobta a cellákba. Engem hagyott utoljára. Mindig engem hagyott utoljára.
Kifejezetten kölcsönös volt az egymás iránti utálatunk. Észrevettem, hogy nem
hozott vizet. Hozni szokott vizet, most miért nem hozott?
- Vízre van szükségünk! –szólaltam fel, mikor felém fordult.
A férfi felhorkantott.
- Nem –mondta, de eléggé törte a viking nyelvet.
- Látom, nem érted… Víz. Innivaló –mutogattam neki. Erre
felröhögött. Kezdett elfutni a méreg. – Ne röhögj, hanem hozz vizet! Ez nem
vicces!
Talán kicsit durvára sikerült a hangsúlyom, mert abbahagyta
a röhögést. Csúnyán nézett, de én csúnyábban néztem vissza. A víz kijárt
nekünk, nem? Ennyire még a kalózok sem lehetnek embertelenek!
A férfi levette a tálcáról az én részemet. Feltartotta és
beleharapott. Konkrétan nekiugrottam a cellaajtónak és rásziszegtem a férfira.
De ő csak evett tovább. Halálos nyugalommal fogyasztotta el az adagomat. Aztán
rám vigyorgott és mondott valamit egy idegen nyelven. Biztosan nem a vörös
hajamat dicsérte meg. Már a hangzása is elég volt ahhoz, hogy tudjam, valami
kifejezetten rondát mondott rám.
- Az Árnyvölgyben fogsz megrohadni –sziszegtem rá, és a
legfurcsább, hogy én is azt az idegen nyelvet használtam, amit ő. Nem tudom,
honnan szedtem ezt, vagy, hogy honnan tudtam ezt egyáltalán azon a full
ismeretlen nyelven elmondani. Ezt a régi istenek hívei szokták mondogatni.
Igaz, Kívülálló vagyok, de akkor is. Sosem használtam még a régi istenek nevét,
nem imádkoztam hozzájuk és nem hivatkoztam a helyeikre. Most mégis azt tettem.
Az Árnyvölgy olyan volt, mint a Helheim, vagy a Pokol. De honnan tudtam
egyáltalán megszólalni azon a nyelven? Sosem hallottam még, vagyis… hallottam, de
nem értettem belőle semmit.
Az őr arca elsötétedett. Ledobta a tálcát, kinyitotta a
cellám ajtaját. Elhátráltam, de túl későn. Keze lendült, én pedig a padlón
kötöttem ki. Égett az arcom a pofontól. A férfi rám csapta az ajtót, köpött
egyet felém, majd otthagyott.
Mindenki döbbenten bámult rám. Talán ők is értették.
Érthették a szavakat. A nő, velem szemben a cellában mintha valamiféle imát
mormogott volna. Nagyon annak hangzott. Vagy netán átkozott. Ki tudja? Nem
értem, szóval mondhat akármit.
Behúzódtam a sarokba, felhúztam a térdeimet. Az arcom még
mindig égett, a hasam csikart. Éhes voltam. Három hete folyton éhes voltam.
Hogy lehet ezt kibírni? Vannak olyanok, akik ennyivel jóllaknak… Hogy
csinálják? Milyen immunrendszerük van nekik? Az első héten a halálomon voltam a
tápanyaghiány miatt. Egyszerűen… embertelen.
Sírni támadt kedvem. Sírni, zokogni. De egyszerűen nem volt
elég víz a szervezetemben, amit a sírásra pazarolhattam volna. Hiányzott az
otthonom. A sziget, az emberek, az öcsém, apám. Az ágyam, a normális étel.
Minden hiányzott. Rettenetesen. Vállam rázkódni kezdett a néma zokogástól, de
könny nem jött a szememből. Le kellett volna állítanom magam. Hiszen viking
vagyok, egy viking nem sír. Nem törik meg, nem érez fájdalmat. De egyszerűen…
kész voltam lelkileg.
Ezzel telt a délutánom. Talán kicsit bólintottam is, mert
léptekre lettem figyelmes. Felkaptam a fejem.
Megjelent egy őr. Nem az, aki felpofozott, egy másik.
Alacsonyabb, kicsit testesebb. Kinyitotta a bal oldali cellát, felkarolta a
szőke hajú lányt, és kirángatta. A lány ellenkezett, de nem ment vele sokra, az
őrnek vasmarka volt. Visszazárta a cellát, majd felrángatta a fiatalt a
fedélzetre. Nem tudtam, mit csinálnak vele. Két-három naponta meg szokták ezt
csinálni, mindig visznek fel valakit, aki végül megverve, megkínozva tér
vissza.
Az volt az elméletem, hogy faggatják őket. Információt
akarnak kicsikarni belőlük valamiről. Az otthonukról, vagy valaki fontos
személyről, vagy nem tudom. Nem tudtam elképzelni.
Fél, vagy talán egy óra telt el, mire visszahozták a lányt.
Karján egy friss vágás látszódott és vérzett, de nem tűnt mélynek. Arcát, a
szeme alatt egy lila folt csúfította. A két fiú elé ment, már amennyire elé
tudtak. De a lány intett, hogy csak hagyják békén, azzal visszaült az öccse
mellé. A kisfiú azonnal megölelte a lányt. A szőkeség zokogni kezdett,
suttogott valamit. Mintha megbocsátásért esedezett volna.
Este, mikor hozták a vacsorát, egy harmadik őr jött. Adott
egy krigli vizet… de ételt nem. Mindenki más kapta az adagját. Majd az őr
távozott. Felsóhajtottam. Gondolhattam volna, hogy ez lesz…
A vízzel próbáltam takarékoskodni. De túl jól esett, hogy
végigfolyt a torkomon. Mire észbe kaptam, alig volt valami az alján.
Felsóhajtottam, majd félretettem. A víz nem töltötte meg a gyomromat. Korogni
kezdett, ételért kiáltott. Csak rácsúsztattam a kezem. Éhes voltam. Állati
éhes.
Aztán pisszegésre lettem figyelmes. Automatikusan a hang
forrását kezdtem keresni. A szemben lévő cellából jött. A kékszemű lány volt
az. Kérdőn néztem rá, mire odadobta nekem a kenyéradagja felét. Hitetlenkedve
meredtem rá, mire csak eleresztett felém egy mosolyt.
- Köszönöm! –mondtam neki, bár tudtam, hogy nem érti. De
gondolhatta mit mondok, mert biccentett. Az anyja morgott neki valamit, nem túl
kedvesen, de a lány úgy nézett ki, mint aki kiáll mellettem. A nő végül inkább
ráhagyta.
Megettem a kenyeret és megittam a maradék vizemet.
Visszavonultam a sarokba, összehúztam magamon a mellényemet. Az északi tenger
fagya bekúszott a hajó deszkái között és körbeölelt. Kirázott a hideg.
Ez a nap is olyan volt, mint három hete az összes.
Viszonylag. És nem tudtam, hány ilyen nap áll még előttem…
És természetesen ez is egy kafa rész lett *-* Nem is inkább az események és a cselekmény miatt, de azok a leírások...még úgy is képes voltam ennyire élvezni a fejezetet, hogy gyakorlatilag a történet nem haladt XD De komolyan, mintha ott ültem volna én is egy cellában kaja nélkül, teljesen át tudtam érezni...a szőke csaj rendes, az anyja nem túl szimpi, az a kalóz meg...grrr...
VálaszTörlésKíváncsi vagyok, mi lesz ebből, és hogy milyen meglepik várnak még (mert várnak, ezt tudom XD) és azt is, hogy ki hol fog kilyukadni végül XD Na mindegy, összességében: a szokásos minőséget megkaptuk *-* Tessék ám hamar hozni a következő fejezet, mert különben lázadunk.Hogy mi ellen, azt nem tudom, de valamit mondanom kellett XDD Úgyhogy siess! ;)
Köszönöm, Skira! *-* Megtettem minden tőlem telhetőt :D Igen, meglepik lesznek, azok mindig vannak és lesznek is ;) A folytatással pedig sietek, ahogy tudok! :)
TörlésOké.... már az első bekezdésnél - törd be az orrod Enci.
VálaszTörlésHogy a kürtős kalácsba tudsz ilyen leírásokat írni?!?!??!?!?!
Ha nem hallanálak titeket, tényleg, mintha ott lennék... azt az őrt miután elvesztette a szerepét kinyírhatom...? ^^
A kiscsaj aranyos, a többiek kis babonásak.
Hehe... Alki, én még képes lennék az adag háromnegyedét neked adni... XDDD
Mondanám, hogy siess a következővel, különben mik lesznek veled és a tepsi épséggel, de... érted XD Mindenesetre siess :P Mert... mert csak XD