29. A portya

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással! Valószínűleg a részek kéthetente fognak érkezni, de ez iskolafüggő, szóval nem ígérek semmit, csak azt, hogy igyekszem, ahogy tudok! :)

Kellemes olvasást! :)

A falu romokban hevert. A házak többsége lángolt, ami pedig még nem, az majd fog. Meg nem bírtam számolni a sárkányok árnyait. Láttam Siklókat, Cipzárhátakat, Gronkeleket és most nem egy, hanem több Szörnyen Nagy Rémséget is. Rengetegen voltak. Sokkal többen, mint a többi portyán. Azonnal tudtam, hogy ez nem egy átlagos élelemszerzési körút. Most mintha a sárkányok direkt csinálnák, és nem az élelemért. Direkt rombolnak, gyújtogatnak.

Az a néhány sárkány, aki elsuhant mellettünk, nem is foglalkozott velünk. Csak a pusztítás érdekelte őket.

Ahogy egyre közelebb értünk, minden sokkal kivehetőbb lett. A férfiak és nők többsége fegyvert, pajzsot ragadva támadt a fenevadakra. A gyerekeket a Nagy Terembe vitték, mint a többi portyakor. Hálók, bólák repkedtek mindenfelé. Néhány sárkányt el is találtak, így azok lezuhantak, de a többségnek sikerült kikerülnie őket.

Hablattyal ledöbbenve figyeltük az eseményeket. Ez nem vallott a sárkányokra. Ők csak az élelem miatt szoktak portyázni, de nem… ezért. Aztán rájöttem. Ez nem portya. Ez bosszú. A Királynő bosszúja.

- Tennünk kell valamit! –kiáltottam oda Hablatynak.

- Mégis micsodát? Ha lelőnek minket, nekünk annyi! –kiabált vissza. Igaza volt. Akármennyire is segíteni akartam a falun, Zira épsége fontosabbnak bizonyult minden másnál. Ha segíteni akarunk, azt a földről kell elintéznünk. – Visszaviszem Fogatlant!

- Rendben! Szerintem mi is visszamegyünk! Találkozunk a faluban!

- Már ha eljutunk odáig –jegyezte meg halkabban, majd a Holló-szirt felé irányította Fogatlant. Eddig minden rendben is volt. Csakhogy az Éjfúriának más tervei voltak.

~Enyém a katapult!~, jelentette ki Fogatlan. Nem ismertem rá a hangjára. Vérszomjasnak, bosszúéhesnek hangzott. Pupillái összeszűkültek. Tudtam, hogy megint a Királynő hatása alá került.

:Megyek a házakhoz!:, mondta Alzira. Rá sem ismertem.

Az Éjfúria makacs módon elfordult a katapult felé. Hablaty annyira meglepődött, hogy nem tudott hirtelen mit csinálni. Fogatlan feljebb szállt a levegőben, majd zuhanórepülésbe kezdett. Az éles, sivító hang elnyomott minden mást. Az emberek felkapták a fejüket.

- Éjfúria! Hasra! –hallatszott mindenhonnan.

Ekkor Fogatlan kilőtt egy plazmabombát, egyenesen a katapult tartóoszlopai közé. A szerkezet recsegve adta meg magát a végzetének. Szerencsére egy ember sem sérült meg komolyabban. Láttam, hogy Hablaty átnéz a válla felett. Nem tudtam pontosan mit néz, de nem is nagyon volt időm vele foglalkozni. Ugyanis Zira is zuhanórepülésbe kezdett.

Mivel ki voltak fordítva a pikkelyei, a hasán csak az égő házak tompa, torzított képe tükröződött vissza. Mégsem vette észre senki, amíg meg nem hallották a sivítást. Ugyanis Alzira a házak felé tartott. Azokat vette célba, amelyikek még nem égtek. Nem mertem sikítani, megszólalni sem. Hófúriám egy elég nagy hóbombát lőtt a ház tetejére, majd felrántotta magát, vissza az ég felé. Átnéztem a vállam felett. A hóbomba úgy terült szét a tetőn, mintha egy kisgyerek dobott volna rá egy hógolyót. Majd ahogy elolvadt, azonnal meg is gyulladt. Lángra kaptak így a falak is. A ház pedig pár perc múlva hamuvá égett. Egy dolog miatt nem sajnáltam: Miguelék háza volt.

- Szóval ezért akartál annyira odamenni? Kösz, de igazán nem kellett volna! –mondtam neki. Kezdtem azt hinni, hogy mégsem került befolyás alá, csak ezt az ígéretét akarta beváltatni. Ő viszont nem válaszolt.

Alzirának ez nem volt elég. Dobott egy szaltót, majd ismét célba vett egy házat.

- Zira! Alzira, ne!

Nem használt. Megismételte az előbbit. Újra és újra. Akárhogy próbáltam a lelkére beszélni, nem hallgatott rám. Mégiscsak a Királynő hatása alá került. Eközben, ahogy láttam, Hablaty Fogatlannal „küzdött”. Az Éjfúria ugyanis kipécézte a másik katapultot is. Ugyanazzal a módszerrel támadt. Csakhogy Hablaty váltott valamit a farokredőn, így Fogi elhúzott balra, a lövés viszont éppen célba talált. Még messziről, sötétben is láttam, hogy nehezen bír az Éjfúriával. Én is ugyanúgy voltam vele.

Alzira jobbra-balra tekergett, próbált levetni magáról, viszonylag kevés sikerrel. Volt pár olyan fordulata, aminél azt hittem tényleg a talajon végzem egy csomó törött csonttal, néhányszor a gyomrom is szaltózott kettőt, de nem köszönt vissza az ebédem.

Aztán valahogy egymás mellé keveredtünk. Miközben a két Fúria azt tárgyalta meg, mit kellene még szétrobbantani, én váltottam pár szót Hablattyal.

- Valahogy el kell vinnünk innen Fogatlant és Zirát! –kiáltottam oda neki.

- Mégis hogyan?! –kiabált vissza. Mindketten azonnal összehúztuk magunkat, mikor egy tűzgolyó süvített el nem messze tőlünk.

- Nem tudom, de… tennünk kell valamit!

- Én még csak megoldom, én irányítom a redőt, de te…

- Ne félts! Megoldom! –mutattam fel a hüvelykujjam bíztatásképp. Hablaty egy pillanatig még kétkedve nézett rám, majd állított a redőn. Fogatlan meglepődve húzódott el balra, az erdő felé.

~T-te meg mit művelsz?! A harc arra van!~

Hablaty meg sem hallotta… nem mintha meghallhatta volna. Fogatlan hiába küzdött, nem tudott arra repülni, amerre akart, mert félig Hablaty irányította.

- Jól van, Zira, menjünk haza mi is! –dőltem jobbra, miközben repült. De ő tudott ellenkezni. Még a jobbra húzó súlyommal is képes volt tartani az irányt.

:Nem!:

- Alzira, kérlek, térj észhez!

:Észnél vagyok!:

- Zira, könyörgöm!

:Könyörögj az isteneidnek azért, hogy túléld!:, morogta vészjóslóan, majd vadul pörögni kezdett.

Egyenesen lefelé tartott. Mivel a tenger felett voltunk, tudtam, mire készül. Meg is történt. A sárkány forgó alakja becsapódott az éjszakai jeges vízbe. Bár volt időm levegőt venni, összeszorult a torkom. A jéghideg víz először mintha inkább égetett volna, de pár pillanat után már alig éreztem. Alzira néhány másodpercig csak úszott, majd kiemelkedett a vízből és megindult az ég felé. A szél jobban csípte az arcomat, mint valaha, de nyeregben maradtam. Nem, nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen!

Mikor a Hófúria rájött, hogy ez nem jött össze, új tervet eszelt ki. Bár nem tudtam, hogy mi az, erősebben szorítottam a nyeregre erősített fogantyúkat.

A sárkány egyenesen a falu felé repült. Hatalmas volt a káosz. Emberek kiabáltak, hol fegyvert kértek, hol tüzet jelentettek, hol pedig egy egyszerű csatakiáltással rontottak neki egy-egy sárkánynak. A hüllők romboltak, pusztítottak, gyújtogattak. Zira egyenesen a falu középpontja felé suhant, méghozzá gyorsan. A gyomrom lassan tényleg kezdte megadni magát. Körözni kezdett a tér felett, méghozzá elég magasan. Éreztem, hogy vakaródzik, de nem tudtam miért. Elég sokáig ezt csinálta. És már túl késő volt, mikor rájöttem az okára.

Éreztem, hogy nem ülök stabilan a nyeregben. A bőr egyre instabilabb volt alattam, csúszkált a sárkány hátán. És ekkor esett le, mire volt a nagy vakaródzás. Alzira szétkaparta a tartószíjat. Semmi sem kötötte a nyerget a Hófúriához.

- Zira, ne! Kérlek! –súgtam, mikor rájöttem, mi lesz a következő lépése.

A hüllő rám sem hederített. Túlságosan a Királynő hatása alá került. Élesen jobbra dőlt… én pedig nyergestől-mindenestől zuhanni kezdtem. Méghozzá gyorsan. Ő pedig elrepült az éjszakába. Gondolom újabb támadásra készült.

Szerencsémre Zira nem repült olyan vészesen magasan. Először egy sárkány szárnya tompította a zuhanásomat, de nem tudtam megállapítani, milyen fajtáé, mert gyorsan legurultam róla és zuhantam tovább. Végül egy háztetőre érkeztem meg. Csodálkoztam, hogy nem szakadt be alattam. Egy pillanatra álltam csak meg, majd továbbgördültem. Megpróbáltam, amennyire csak lehet korrigálni a végleges érkezésemet. Mit értem el vele? Talpra érkeztem. Ez miért rossz? Mert reccsenés kísérte és én eldőltem a földön.

Mindenem sajgott. Nem volt nekem elég a délelőtti robbantás, most még ez is. Ez tényleg nem az én napom. Egy kis ideig muszáj volt csak ott feküdnöm mozdulatlanul. Nem volt erőm felkelni, de aztán összeszedtem magam. A házfal segítségével feltápászkodtam, ám mikor a bal lábamra támaszkodtam, feljajdultam. Valami nem stimmelt a bokámmal, nem tudtam ráállni. Kibicegtem a térre, lehetőleg minél kevesebb súlyt helyezve a sérült lábamra.

Innen lentről még jobban látszódott a felfordulás. Emberek rohantak mindenfelé, kardokkal, szekercékkel, bólákkal a kezükbe, felhúzott szerszámíjakkal az eget figyelve. A kovácsműhely előtt kisebb tömeg tolongott, Bélhangos alig győzte a fegyvereket osztogatni. Egyszer még apát is láttam a dokk felé futni pár emberrel. A sárkányok támadhatták a hajókat is…

Nem nagyon tudtam, merre indulhatnék. Hablaty még biztosan nem ért vissza. Csak reménykedni tudtam, hogy a Holló-szirt elég messze van ahhoz, hogy Fogatlan kikerüljön a Királynő hatása alól, és hogy egyiküknek sem esett baja. Alkonypírt hiába keresném, biztosan a Nagy Teremben van, segít vigyázni a gyerekekre. Fogalmam sem volt, kit kutathatnék fel, amikor azt sem tudtam, hogyan állítsam meg Zirát innen lentről. Egyáltalán hogyan állítsak meg egy villámgyors sárkányt anélkül, hogy bármiféle-fajta kárt tennék benne?! Ez az! Sehogy!

Elkezdtem a házunk felé bicegni. Nem nagyon tudtam mást tenni. Valahogy sínbe kell tennem a lábam, ha nem akarok nagyobb bajt. Mert persze mindig a ballal történik minden. Persze, mindennel számoltam, csak a nagy tömeggel nem. Az még csak rendben lett volna, hogy szépen lassan elbicegek a házunkig, na de a csőcselékkel szembe? Nem jött össze. A tér felénél sem jártam, de már lökdösött mindenki, akinek az útjába kerültem. Morogtak velem, de nem figyeltem rájuk. Aztán az egyik fellökött. Pont rá a fájó lábamra, ami nem bírt megtartani, így elestem. Orral előre felbuktam és koppant a fejem a poros úton. Fájlalni sem tudtam, a tömeg nőtt, valaki rálépett a kezemre. Felkiáltottam, de nem is foglalkoztak velem. Mégis honnan jött ez a rengeteg ember?!

Arrébb akartam gurulni, ha már felállni nem tudtam, de nem volt hely, amerre gördülhettem volna. Csak feküdtem ott, és a csodára vártam. Néhány pillanat múlva meg is történt. A lábdobogások abbamaradtak. A hátamra fordultam, felültem. Az emberek eltűntek. Megpróbáltam felállni, de fájdalom nyilallt a lábamba.

- Ó, hogy az a… –kezdtem volna káromkodni, de fékeztem a nyelvem.

- Te meg mit keresel itt? –hallottam meg egy hangot magam mögött. Megfagyott bennem a vér. Egy sötét alak térdelt le mellém. Kék szemei felvillantak, ahogy egy tűzgolyó csapódott be nem messze tőlünk. Mindketten összehúztuk magunkat. – Nem gondolod, hogy kicsit veszélyes egy razzia kellős közepén nyílt terepen lenni?!

- Akkor te mit keresel itt? –sziszegtem rá. Damian felsóhajtott.

- Épp megmentem az életed… a mai nap már másodszor…

- Miről beszélsz?

- Ezt ne itt, rendben? Elmegyünk innen! Gyere! –egyenesedett fel, majd kinyújtotta felém a kezét. Összeszorítottam a fogaim. Szégyen-gyalázat, nem tudtam lábra állni. Neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Visszatérdelt mellém. – Hajnal…? Mi a baj?

- Semmi…

- Ne legyél már ennyire nő, kérlek! Mondd el, mi a baj! –kért. Meglepve néztem rá pár másodpercig, de a végén mégis felsóhajtottam.

- Nem tudok felállni… kiment a bokám, valószínűleg –vallottam be.

Egy affajta „Na, te aztán maga vagy a szerencsétlenség” sóhajt vártam, de nem kaptam. Sokkal váratlanabb dolog történt. Damian szó nélkül benyúlt a térdhajlatomba, megtámasztotta a derekamat, majd egy lendülettel felkapott és fel is állt egyben. Nem nagyon tudtam mit tenni, megkapaszkodtam a nyakában, azt is csak azért, hogy biztosan ne essek le. Nem mintha nem tartott volna, de akkor is. Elvörösödtem. Úgy sétált velem, mintha súlytalan lennék, pedig korántsem így van. Jó, nem vagyok túlsúlyos, de sovány sem, az átlagosnál kicsikét több van rajtam. De őt ez látszólag kicsit sem zavarta.

Elsétált velem egészen a Nagy Teremig. Valahogy benyitott, magam sem tudom, hogyan, de sikerült neki. Az emberek nem igazán figyeltek ránk, nagy volt a nyüzsgés. A bent lévő felnőttek nagy része a túlpörgött gyerekeket próbálta visszafogni. Damian elvitt egy távolabbi padhoz, ott pedig finoman letett. Sziszegve ültem le, mert sikerült letennem a lábam, ami nem volt kellemes. A fiú leguggolt elém.

- Melyik lábad fáj? –kérdezte. Meglepett, mennyire figyelmes és törődő lett hirtelen. Még mindig iszonyatosan dühös voltam rá a Liliandél-ügy és az elmetrükkös bigyója miatt, de most az egyszer nem akartam megfojtani.

- A bal –suttogtam. Damian a lehető legóvatosabban levette a csizmámat, majd feltűrte a nadrágom szárát. Egyre jobban égni kezdett az arcom, nem is éreztem igazán a fájdalmat, amikor hozzáért. Úgy vizsgálta, mint aki ért hozzá.

- Maradj itt, mindjárt jövök! –állt fel és elsietett valamerre be a tömegbe. Csak néztem utána. Mégis hogy a jó Thorba tudnék bárhová is menni?! Pár percig csak csendben meredtem magam elé, gondolkodtam azon, ami történt. Aztán sikerült kivennem Damian felém közeledő alakját az emberek között. Egy széket hozott… és egy ládát. Furcsán néztem rá, mikor letelepedett elém. – Mi az?

- Ezt… miért hoztad? –érdeklődtem. Tudtam, hogy a ládában mindenféle kence van minden bajra, meg… ilyen gyógyítós dolgok.

- Azt hiszed hagyom, hogy így szaladgálj? –bökött a lábam felé. – Nem mintha mostanában tudnál majd szaladgálni…

- Ne becsülj alá. Gyorsan gyógyulok –fújtattam. Ezt az előnyét imádtam a képességeimnek. Ki ne akarna kétszer olyan gyorsan gyógyulni, mint egy ember?

- Tudom –nyitotta ki a ládát, majd elővett egy gézt és valami krémes tubust. – Épp ezért győztem meg a sámánotokat, hogy hadd kezeljelek le én.

Felvontam a szemöldököm.

- Beszéltél Gothival?

- Igen.

- Te… érted, amit ír?

- Hát inkább csak…

- Oké, tudod mit? Nem érdekel! Add ide azt az izét, majd én megoldom! –kaptam a géz után, de elhúzta előlem.

- Miért nem hagyod, hogy segítsek? –kérdezte.

- Mert jelenleg gyűlöllek! –sziszegtem. A szemeit forgatta.

- Én nem úgy vettem észre…

- Pedig gyűlöllek!

- Nem tudsz hazudni, mondták már? –érdeklődte, miközben megragadta a vádlim és az ölébe tette a lábamat. El akartam húzni, de rettenetesen fájt. – Megtennéd, hogy nem fészkelődsz? Segíteni próbálok!

- Nem kérek a segítségedből!

- Ez nem arról szól, hogy kéred-e, vagy sem. Meg fogod kapni és kész –jelentette ki, majd alaposabban megvizsgálta a lábamat. – Szerencsédre csak egy zúzódás. Mivel gyorsan gyógyulsz, kezeléssel együtt nagyjából két nap múlva semmi bajod nem lesz –állapította meg, majd elővett valami krémes tubust a ládából.

- Az meg micsoda? –kérdeztem feszengve. Ez neki is feltűnt, furcsán nézett rám.

- Te most komolyan azt hiszed, hogy meg akarlak mérgezni? –kérdezte. Nem feleltem. Felsóhajtott. – Ez csak árnika tartalmú krém. Segít levinni ezt a csúnya véraláfutást a bokádról.

Nem értettem, miről beszél, amíg nem vetettem egy pillantást a bokámra. Az egész egy nagy kék-lila foltból állt és be volt dagadva, méghozzá nem kicsit. Csodálkoztam azon, hogy egy ilyen esés után nem tört ki a lábam…

Damian elkezdte bekenni a sérülést, mire felszisszentem. Összeszorította a fogait, de folytatta. Mintha neki fájt volna az, hogy nekem fáj. Utána tekert rá egy fáslit.

- Lehetőleg próbáld meg nem erőltetni –kért meg. – Naponta háromszor kell bekenni.

- Tudom. Volt már zúzódásom.

- És ezt hogy szerezted? –érdeklődte. Nem feleltem, csak elfordítottam a fejem. Hogyan vagyok képes itt beszélgetni vele, amikor kint razzia van, nem mellesleg a sárkányom is a falumat támadja egy hatalmas dög miatt?! Rémesen éreztem magam. – Hajnal, nem akarok a fejedben turkálni, szóval beszélj hozzám, kérlek!

- Tényleg? –csattantam fel. – Te mindig a fejemben turkálsz. Minden pillanatban érzem a jelenléted odabent és nem tudok tenni ellene semmit!

- Nem vagyok a fejedben –mondta. – Egy jó ideje nem matattam az emlékeid között.

- És az az elmetrükk, vagy mi a csoda?

- Szükség volt rá, hogy végre elfogadd, nem kívánod a halálomat!

- Ó, még szép, hogy kívánom! Utállak!

- Akkor is, ha már másodszor mentem meg az életedet ma?

- Ezt hogy érted? –kérdeztem.

- Egyszer most –felelte. – Ilyen bokával nem tudtál volna nagyon mozdulni onnan. És razzia van, szóval bármelyik pillanatban megölhetett volna egy sárkány, annak ellenére is, hogy Fúria vagy –mondta egyszerűen. – Másodszor pedig az Arénában.

- Az Aréna…? –kezdtem volna neki a kérdésnek, mikor hirtelen leesett. – Te… te voltál az a külső erő, ami irányított! Ezért voltál olyan nyúzott ma.

Nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Ezt egy igenlő válasznak vettem. De miért tette? Miért irányított? Miért hitte, hogy szükségem van rá?!

- Ha nem teszek valamit, meghalsz –felelte, gondolatban feltett kérdéseimre válaszolva, vagy a saját gondolatmenetét közölve hangosan. – Azt pedig… nem hagyhattam, akármennyire is gyűlölsz –nézett a szemembe. Nagyokat pislogva néztem rá. De igenis hagyhatta volna, hiszen semmi köze nincs hozzám. Most már nincs. És valószínűleg már soha nem is lesz… Damian pislogott, majd mély levegőt vett. – Nos, elmondanád, hogy mi történt?

- Leestem Ziráról –feleltem halkan. Ő összevonta a szemöldökét.

- Tessék?

- Zira a Királynő hatása alatt van. Lekaparta magáról a nyerget, és leestem…

- Királynő…?

- Sárkánykirálynő. Van a közelben egy fészek, onnan jöttek a sárkányok. A Királynő kényszeríti őket, hogy lopjanak ételt. Ha nem visznek, megeszi őket.

Damian mintha elsápadt volna. Közelebb hajolt hozzám.

- Te jártál a fészekben? Eszednél vagy, te lány? Fúria vagy, akár az irányítása alá is vonhatott volna! –suttogta látszólag idegesen.

- De nem tette. Nem sikerült neki, nem kapcsoltam be a szuperhallást. Zira figyelmeztetett. És most ez lett belőle…

Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de ekkor egy sárkánysikoly hasított a levegőbe. Megremegett tőle az egész terem. Az emberek összesúgtak: Éjfúria! De én tudtam, hogy nem az. Hisz Fogatlant sikerült elvinni innen. Ez csakis Alzira lehet.

Felálltam. Volt valami abban a sikolyban, abban a lövedékhangban. El is kezdtem bicegni az ajtó felé, de Damian megragadta a karomat és visszahúzott.

- Hajnal, ezt nem tartom jó ötletnek!

- Damian, ez Alzira! Valami nincs rendben, ki kell engedned!

- Alig tudsz járni!

- Nem érdekel! Engedj el! Kérlek! –könyörögtem. Pedig én nem szoktam könyörögni senkinek. Láthatta az arcomon, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Elengedte a karomat. El is indultam, és láttam, hogy a sarkamban van.

Alig nyitottuk ki a Nagy Terem ajtaját, ismét meghallottuk a velőt rázó sikolyt és a lövéshangot. Egy hófehér bomba csapódott egy közeli házba, ami pár másodpercre rá össze is dőlt. Láttam egy árnyat, ami felrántja magát vissza a levegőbe. És láttam egy alakot, aki dob felé valamit. Imádkoztam, hogy ne az legyen, amire gondolok, és ne történjen meg, amitől legjobban félek.

De megtörtént…

Egy bólát dobtak felé. Rátekeredett a farkára, a lábaira, a szárnyait összefogta. Fájdalmas sikollyal kezdett újra zuhanni, ezúttal viszont nem tudta felrántani magát. Aztán Zira földet ért. Egy hosszú csíkot húzott, ahogy becsapódott a földbe. Pikkelyei visszafordultak, a poros talajon egy hófehér sárkány feküdt, akire kötél tekeredett. Összeszorult a szívem, magam is sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Könnyek szöktek a szemembe. Nem! Ez nem történhet meg! Ez… ez nem!

Elkezdtem lefelé baktatni a lépcsőn. Siettem, ahogy tudtam, párszor majdnem el is estem. Nem hagyhattam, hogy bántsák. Az én sárkányomat nem! Ha bárki is hozzá mer érni, én… Nem volt időm sokat agyalni ezen. Egy alak közelítette meg Hófúriámat. Egy termetes alak. Az apám. Szekercét tartott a kezében. Tudtam, mire készül.

Már éppen leértem a lépcsőn. Megindultam Zira felé, hogy ha másért nem is, de hogy megvédjem apámtól akár az életem árán is, ha úgy van, de valaki megragadott hátulról és visszatartott. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Damian az.

- Ne! Engedj el! –ellenkeztem. – Nem! Nem hagyhatom! Engedj el!

De nem eresztett. Ki kellett találnom valamit. Én ezt… nem bírtam volna végignézni tombolás, vagy minimum egy halott ember nélkül. Nem veszíthettem el az egyetlen biztos pontomat.

- Ne! –kiáltottam rá apámra, mikor felemelte a szekercéjét. Mindenki rám nézett, minek hatására Damian is elengedett. Eltávolodtam tőle, körbenéztem, majd tekintetem megállapodott apán. Gyorsan ki kellett találnom valamit, és csak egyvalami jutott eszembe, amivel húzhatom az időt. – T-tegyük a többihez! Még akármikor a hasznunkra lehet.

Mintha elgondolkodni látszott volna. Zirára néztem. Ellenségesen pillantott végig a vikingeken, majd tekintete megállapodott rajtam. Láttam rajta, hogy már nincs a Királynő hatása alatt. Kitisztult a tekintete, sajnálkozva nézett engem. Alig észrevehetően megráztam a fejem, jelezve neki, hogy nem az ő hibája. De ő csak halkan morogva lehajtotta a fejét.

:Sajnálom, Hajnal!:

„Semmi gond! Nem a te hibád!” –küldtem neki az üzenetet gondolatban. – „Kiszabadítalak! Ígérem!”

Láttam, hogy ő ebben nem hisz. Hogy feladja a reményt. Hogy elfogadja a véget. Apa viszont felsóhajtott.

- Vigyétek a többihez! –rendelkezett végül, majd elsétált a házunk felé.