15. Felejtés
Sziasztok!
Nos, kereshetnék kifogásokat, hogy miért nem tettem fel ezelőtt héten ezt a részt, de inkább az igazat mondom: se időm, se ihletem, se idegzetem nem volt ennél előbb befejezni, ugyanis minden összejött nekem (töri-, német-, matek-, biosz röpdolgozat). És egyszerűen minden nap hat órám van (kivéve kedden, akkor hét), plusz ott vannak a szakköreim is és el vagyok havazva... és még év elején vagyunk... szóval, bocsi! De írtam az ezelőtti cikkben (valamelyikben), hogy nem biztos, hogy tartani tudom a határidőt! Szóval... igen...
De most itt vagyok, meghoztam a folytatást és az ezelőtti rész megtekintéseit elnézve (majdnem 50... +, - pár :D) eléggé vártátok... nem? :)
Na, nem húzom az időt! Jó olvasást! :)
Nos, kereshetnék kifogásokat, hogy miért nem tettem fel ezelőtt héten ezt a részt, de inkább az igazat mondom: se időm, se ihletem, se idegzetem nem volt ennél előbb befejezni, ugyanis minden összejött nekem (töri-, német-, matek-, biosz röpdolgozat). És egyszerűen minden nap hat órám van (kivéve kedden, akkor hét), plusz ott vannak a szakköreim is és el vagyok havazva... és még év elején vagyunk... szóval, bocsi! De írtam az ezelőtti cikkben (valamelyikben), hogy nem biztos, hogy tartani tudom a határidőt! Szóval... igen...
De most itt vagyok, meghoztam a folytatást és az ezelőtti rész megtekintéseit elnézve (majdnem 50... +, - pár :D) eléggé vártátok... nem? :)
Na, nem húzom az időt! Jó olvasást! :)
- Mit akarsz? –fordultam meg végül, ellenséges hangomra csak
a Miguellel való beszédemből ismertem rá. A fekete hajú fiúnak is feltűnt, hogy
nem örülök a jelenlétének, sőt egyenesen kiakadok tőle, de nem ment el. Miért
is tenné? Hisz ő származik a Fantázia-szerte ismert Tamaran-szigetről! Én meg
csak egy hibbanti vagyok. Csak hátrált egy lépést, és nagyban figyelte alattam
a fa deszkákat. Ha megint sikerülne tüzet keltenem a talpamból, amit azóta sem
tudom, hogy hoztam össze, a fél dokkot leégetném. Ez nem is olyan rossz ötlet…
Lenézett a szemembe, egyenesen a szikrázó, de még biztos nem
világító íriszembe. Bosszantott, hogy így tartani meri a szemkontaktust, de az
jobban, hogy mintha megértést és aggodalmat láttam volna benne. Hogy mer ezek
után egyáltalán a közelembe jönni?! Már éppen kezdtem volna elmélyedni kék
szemeiben, mikor feltűnt valami. Egy apró dolog, amit nagyon furcsálltam és
különös módon húzta az idegeimet. Mert ha eddig azt hittem, a szemkontaktus a
legbosszantóbb, tévedtem. A legdühítőbb, az a halvány, de észrevehető mosoly
volt, ami megjelent az arcán. Egyszerűen zavaró és irritáló, de emellett kedves
volt egyszerre. Szóval, igen, vegyes érzelmek zúdultak rám…
- Beszélgetni –felelte lágy, nyugtató hangon, amitől
éreztem, hogy egy pillanatra szétárad bennem valami nyugalom, de nem hagytam
magam ilyen könnyen megtörni. Nem, ennyivel nem lehet engem legyengíteni! Nem
hagyom magam! Nem jöhet elém a csábos mosolyával, a gyönyörű, kék szemeivel és
a varázslatos hangjával, hogy mindent, ami két napja történt, elfeledtessen
velem! Kizárt!
- De én nem akarok –morogtam oda a tőlem telhető
legkeményebb hangon. Egyrészt kedvem, másrészt idegzetem nem volt vele
beszélgetni. Tudtam, mit akar, az orrom alá dörgöli, hogy tudja a titkom, és
fenyegetni fog, hogy ha nem teszem, amit mondd, akkor beköp. Szóval, igen.
Tényleg nagyon optimista vagyok. Viszont, ha úgy vesszük, akkor teljesen igazam
van, de… És itt van az a bizonyos de!
Szóval, de még ha az orrom alá dörgöli is, és fenyeget is,
tudok tenni ellene. Hisz én hazai terepen vagyok, mindenki tudja a faluban,
hogy anyám hogyan nevelt és, hogy tisztelem a sárkányokat. Tapasztalták, hogy
mennyire fel lehet húzni, és hogy rettentő gyorsan sikerül is lenyugodnom. És
mivel apámat mindenki tiszteli a faluban, így a nép szemében eléggé közkedvelt
vagyok, mint az abból is látszik, hogy megmentettek a kényszerházasságtól.
Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy a Tamaraniaknak semmi esélye ellenem! Nem
tehetek róla, ez az igazság! A realizmusom néha áldás!
Plusz, nem hiszem, hogy eljutna a főnökéig, mert előbb kapom
el. Talán nem fut annyira gyorsan. Sokáig. Gyorsan sokáig. Már csak az hiányzik
a tökéletes tökéletességéből. Nincs igazam?!
- Hajnal, kérlek! –könyörgött. – Szeretném, ha megbeszélnénk
azt, amit láttam. –Nem megmondtam, hogy csak ezt akarja?! – Te tényleg…?
- Igen! –vágtam rá hevesen, csapkodva a kezeimmel, majd
fenyegetően megráztam felé az ujjam, vicsorogva. – És ha azt hiszed, bármivel
megfenyegethetsz, nagyot tévedsz! Nem félek tőled! Az, hogy tudod, nem
változtat semmin! Menj, adj fel a drágalátos főnöködnek, vagy apámnak, mit
bánom én, de hidd el, nagyon jól tudok hazudni!
- Micsoda? Te meg miről beszélsz? –értetlenkedett.
Felhorkantottam.
- Ne add itt az ártatlant, jó?! Átlátok rajtad! Tudok a tamarani
törvényekről! Ha Kívülállót látsz, vagy megölöd, vagy feladod, de nem
rejtegeted. Mindenki, aki megszegi, halál fia. Csodálkozom, hogy még nem tetted
meg. Hogy még nem szaladtál a főnöködhöz, hogy beköpj, és megölhess. Mert igen,
erről is tudok! Aki még nem ölt Mást, de talált és feladott egyet, az megölheti
azt! És tudom, hogy te még nem öltél meg egyet sem! És kénytelen leszel, ha azt
akarod, hogy elfogadjanak! De valamit nagyon jól véss az eszedbe, Rossy!
–léptem felé indulatosan, szikrázó tekintettel, dühösen morogva. – Ha
valamilyen okokból mégis hisznek neked, elkapnak és bezárnak az Arénába
kettőnket, azzal, hogy meg kell öljél… nem fogom hagyni magam! Akármilyen
szépen nézel és mosolyogsz, kegyetlenül védeni fogom magam. És nincs szükségem
természetfeletti hatalomra ahhoz, hogy eltegyelek láb alól! Világos?!
Csak állt ott, és nézett rám hihetetlenül értelmes fejjel.
Nem volt szükségem gondolatolvasásra ahhoz, hogy tudjam, próbálja feldolgozni,
amit mondtam. Hát, lassú felfogású, az egyszer biztos… De komolyan gondoltam.
Azonnal elintézném, nem gondolkodnék. Ha a túlélés a tét, áldozatokat kell
hozni.
- Nem akarlak lebuktatni –mondta végül. Erre a három szóra
megrökönyödtem. Dühös arckifejezésem hitetlenbe váltott, mérges ráncaimat
meglepettek váltották fel. Azt hittem, rosszul hallok. Hogy kezd elmenni a
szuperhallásos képességem. Nagyokat pislogtam, rendkívül idiótán festettem, ott
tátogva, miközben egy nyamvadt hang nem hagyta el a torkomat. De egyszerűen
hinni akartam neki. Hogy miért? A fülembe mászott szívének folytonos,
egyenletes, igaz dobogása. Nem hagyott ki, nem gyorsult fel. Igazat mondott. De
ennek ellenére az eszem azt súgta, ne bízzak benne. Minden racionális érv
mellette szólt. A hallásom csak nem csap be. És a szemében is… egyszerűen
láttam, hogy nem hazudik. Ott volt, mélyen elrejtve, de láttam.
- Mi? –jött végül tőlem az értelmes kérdés. Halvány mosoly
kúszott az arcára, miközben közelebb lépett hozzám. Én viszont makacsul
hátráltam. Végül megállt, megértette, hogy ennél közelebb nem engedem magamhoz.
- Én nem akarlak lebuktatni, Hajnal –ismételte meg. Szíve
ezúttal is egyenletes volt. – Nem fogom elárulni senkinek. A titkod
biztonságban marad nálam. Higgy nekem, semmiképp nem akarom a halálodat! Nagy
dolgokra vagy hivatott, és amúgy sem tudnálak megölni. Valahonnan érzem, hogy…
erősebb vagy, mint hinnéd. És tudom, hogy nem okozna nagy erőfeszítést a
kivégzésem –nevetett fel a végén. Csak néztem rá, az arcát fürkésztem, még
mindig megrökönyödve, hitetlen arckifejezéssel. Rendben, hallottam a
szívverését, de valakik nagyon jól tudnak hazudni. Lehet, hogy már sokszor
csinálta. Talán Tökéletes uraság mégsem olyan tökéletes…
- Nem értem –mondtam. Erre furcsán összehúzta a szemöldökét,
várta a magyarázatot, hogy mit nem fogtam fel ezek közül. Sajnos, mindent
tisztán értettem. – Te egy tamarani vagy. Egy Kívülállóvadász néphez tartozol.
Törvényeitek, szabályaitok vannak, miszerint minden nem emberi lény halált
érdemel. Tizenhat évesen ölnötök kell, hogy befogadjanak. Te tizennyolc vagy
és…
- Tizenkilenc vagyok! –vágott közbe.
- Mindegy! –fújtattam. – Tizenkilenc éves vagy és még nem
öltél meg egyet sem. Most itt állok előtted, fegyvertelenül… na, jó, nem
teljesen fegyvertelenül –tettem kezem kardom markolatára, hátha szükségem lesz
rá. – De itt vagyok. Elméletben te egy képzett vadász vagy, láttál hatalmas
erővel bíró Kívülállókat és nem vagy képes nekem jönni, mert elméleted szerint
nagy dolgokra vagyok hivatott és az erőm nagyobb, mint hinném. Nem támadsz meg,
mert félsz. Pedig tudod milyen eszméletlen hatalmam van, Damian? Világít a
szemem. Ennyi. Semmi más erő nincs a birtokomban, mint egy nyavalyás, világító
szempár! –mondtam egyre hangosabban, de figyeltem arra, hogy a faluban lévőknek
ne tűnjön fel. – Tudod, te egy áruló vagy –folytattam egy számomra ismeretlen
hangon. Pengeéles volt és ellenséges, barátságtalan. Még a hangszínem is
elütött az eredetitől, teljes mértékben. – Előtted áll egy másik törzs főnökének
lánya, aki Kívülálló, neked ott a kardod és nem is vadászol le. Két napja sem
tetted, pedig volt rá alkalmad. Minden szabály ellen fordulsz, nem ölsz meg, de
még csak fel sem adsz, mert védeni akarsz engem. De nincs szükségem rá!
Magamtól is boldogulok! És tudod mi lesz, ha Lionel erre rájön? Vagy végez
veled, vagy árulónak titulálva elzavar Tamaranról. És örökre meg leszel
bélyegezve. Damian Rossy, az áruló, aki nem volt képes megölni egy Kívülállót!
Nem tudtam mit csinálok. A szavak öntudatlanul hagyták el a
számat, nem tudtam megállítani magam. Mintha szürke köd telepedett volna az
elmémre. Hipnózisban éreztem magam, elveszítettem az irányítást. Valami
belülről mozgatott. És a dühítő szavak csak úgy dőltek belőlem, egyiket követte
a másik… de mintha nem is én mondtam volna. Mintha nem én lettem volna.
Látszott rajta, hogy eléggé dühítettem, kezei ökölbe
szorultak. Alig észrevehetően vicsorgott. Szíve dübörgött, ki akart törni a
mellkasából. Kék szemei izzottak, de nem úgy, mint az enyémek. Mintha idegrángás
kapta volna el. Bicepszét befeszítette, még a pólón át is látszott. Mintha épp
erre vártam volna, elmosolyodtam. De valahogy ez sem én voltam. A köd egyre
sűrűbb lett előttem, és egyre jobban magamon kívül éreztem magam. Úgy éreztem,
hogy… ezt Ő váltja ki belőlem…
Lehunytam a szemem. Csak ezt tudtam már megtenni. Próbáltam
visszaszerezni az irányítást, sikertelenül. Ez a valami egyszerűen nem hagyta,
hogy parancsoljak. Az elmémben zajlott a harc közte és köztem. Ha le kellene
írnom ezt az izét, azt mondanám: olyan volt, mint egy fekete füstfelhő.
Körvonal nélküli, sötét, lélektelen. Úgy éreztem, mintha maga Loki szállt volna
meg. Sötétséget éreztem, hideget. Ő volt az, aki irányított engem. Kizárta az
emberségesebb lényemet, a valódi önmagamat és… az az árny nem én voltam. Én
sosem beszélnék így senkivel.
- Hajnal… –rántott vissza Damian nyöszörgő, könyörgő hangja.
Szemeim felpattantak. És csak azt vettem észre, hogy a nyakát szorítom két
kézzel. A köd eltűnt, éreztem, hogy visszakaptam az irányítást és a fekete
füstfelhő eltűnik. Remegő, rángó ujjakkal engedtem el Dam nyakát és húztam
magamhoz a kezem. Nem értettem semmit. Nem tudtam mi történt. Nem voltam
önmagam. Hátráltam egy lépést és nyeltem egy hatalmasat. Ő kissé ijedt
tekintettel állt fel –ugyanis addig fojtogattam, amíg térdre nem rogyott–, a
nyakát fogdosva. Ő nem láthatta, de én igen, piros volt, látszottak az ujjaim
nyomai. Nem annyira durván, de látszottak. – Ez meg mi volt?!
- Én… nem… én nem tudom… sa– sajnálom –dadogtam. Tényleg nem
értettem. Azzal tisztában voltam, hogy valószínűleg az árny miatt van (csak
leszögezem, ez a valami a fejemben van, szóval más nem láthatja, oké?). El
akart indulni felém, de leállítottam. – Tűnj a közelemből! Maradj távol tőlem!
- Hajnal, kérlek! –szólt újra megértő, de már aggódó hangon.
– Segíteni szeretnék!
- Nem! Nincs rá szükségem, jól vagyok!
- Az előbb meg akartál ölni!
- Valószínűleg megérdemelted volna –kezdett újra ellepni a
szürke köd, de megráztam a fejem, hátha sikerül elhessegetnem. Most sikerrel jártam,
mert eltűnt. – Az más! Most mennem kell!
Elmentem volna mellette. Vissza sem nézve akartam rohanni
előle. Csak azt nem tudom, miért. De ő elkapta a karomat és maga felé
fordított.
Őszinte leszek. Elvesztem varázslatba illően csillogó
acélkék szemeiben. Mert, igen, acélkékek voltak. A világosabbik fajta. Semmire
sem hasonlított, semmihez sem volt fogható. Egyszerűen… csodálatosak voltak.
Ahogy ott álltam, és bámultam, úgy éreztem, a legmélyére látok. Láttam a
félelmet, a csodálatot, az aggodalmat, a meglepettséget…
Ahogy hozzámért és a szemembe nézett… el is felejtettem,
hogy kerültem én vele szembe. De tényleg. Az utolsó emlékem az volt, hogy
utánam szól. De, hogy mikor ért utol és, miért fogta a karom, az már rejtély.
Ezek emléke köddé vált. Az is rémlik még, hogy találkoztam apámmal az erdőben
és, hogy Alzira képes pikkelyeit átfordítva beleolvadni a környezetébe.
Emlékeztem az ezelőtti napokra, amit Hófúriámmal töltöttem, a viharra és, hogy
elszáguldok otthonról, mert apa megbántott. Hogy Frodihoz akart adni… Viszont
vannak olyan pillanatok ezek között, amiket nem tudok felidézni. Tudom, hogy
összekaptam Damiannel valamin, de azt már nem tudtam megmondani, min. És
biztosra vettem, hogy beszélgettem vele az elmúlt akárhány percben. Valami itt
nem stimmel… Furcsa volt, nagyon. Tényleg olyan érzésem volt, mint ha a sötét
foltok helyén lévő emlékek egyszerűen felszívódtak volna. Akárhogy próbáltam
rájönni, nem ment. Nem emlékeztem…
- Hé! Minden rendben? –simította meg karomat aggódó
tekintettel Dam. Értetlenül pislogva a szemébe néztem.
- Igen. Jól vagyok, de… mit keresek itt? Vagy… miről
beszéltünk az előbb? –kérdeztem meg tőle, hátha segít nekem. – Én… nem
emlékszem… Nem emlékszem semmire.
- Nem beszélgettünk. Te csak álltál itt, én pedig megszólítottalak.
Megkérdeztem miért voltál ilyen sokáig távol. De te csak itt akartál hagyni.
Haragszol rám? –kérdezte.
- Nem. Egyáltalán nem. Vagyis… nem emlékszem. Miért,
kellene? –érdeklődtem a szokásos szinte már majdnem lekezelő hangszínemmel.
- Nem, épp ezért kérdezem.
- Hát… igazából semmit sem csináltam. Rajzoltam, halásztam,
pihentem. Átgondoltam a dolgokat. Hallottad, hogy…?
- Hogy apád felbontatta a házassági egyezményt? –mosolyodott
el, kivillantva fehér fogait. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a „gyerek”
hibátlan! – Igen, hallottam.
- Ennyire örülsz neki, Rossy? –nevettem fel. És igen, direkt
szólítottam a vezetéknevén. Valahogy olyan… nem tudom milyen volt. De illik
becenévnek is, nem? Erre ismét megsimította a karomat.
- Igen, örülök neki –mondta, mire éreztem, ahogy arcom
hirtelen tűzvörösbe vált. Lehajtottam a fejem, hogy még csak véletlenül se
vegye észre, mert azzal teljesen odalett volna a keményebb énemről alkotott
kép.
- Nekem most… mennem kell –léptem el tőle, de eszembe se
volt felnézni. – Majd még találkozunk!
- Remélem is –lépett utánam, felemelte a fejem és egy puszit
nyomott az arcomra. Mindezek mellé még a fülemhez hajolt és azt suttogta: -
Igazán szép vagy, amikor elpirulsz.
Majd elégedett mosollyal elindult a falu felé. Én meg csak
álltam, és bámultam utána, mint az első estén. Éreztem, ahogy egy furcsa
bizsergés fut át rajtam, majd megszűnik, egy még furább égést hagyva maga után.
Szinte lángolt az arcom, valószínűleg tűzvörös volt. Ha most nem égek hamuvá,
akkor soha. Ahogy a karomra néztem, kicsit sem lepett meg, hogy még az is vörös
volt.
- Ó, hogy az a… –kezdtem volna mérgelődni, meg káromkodni, de
ehelyett csak fújtattam és dobbantottam egyet.
Nem, kizárt dolog, hogy tetsszen nekem! Lehetetlen! Még csak
nem is az esetem! Engem nem vesz le a lábamról az igézően kéken csillogó
szemeivel, észvesztő mosolyával, amitől lányok százai ájuldoznak el,
varázslatosan finom hangjával, meg a láthatóan megedzett testével, amiről mások
álmodni sem mernek! De nem ám! Nem! Vagyis… de… talán egy kicsit… Odin,
teremtőm! Hová fajulok már én is?!
Egyre jobban éreztem, hogy ég az arcom. És akárhogy
próbálkoztam, nem akart abbamaradni. Egyszerűen égtem, mint a téli tüzelő. Ez
érthető hasonlat volt? Mindegy…
Végül (hosszú percek után) elindultam hazafelé. Biztos
voltam abban, hogy Damian már messze jár, vagy ha nem is, de hazament. Nem
Tamaranra, hanem az itteni házába. Pfú, ma nagyon magyarázkodós hangulatom van.
És még este sincs… Csendesen lépkedtem, fel sem nézve. Nem érdekeltek a nekem
köszöngető emberek sem. Mondhatni, magamba zárkóztam, eltaszítva magamtól a
külvilágot. Csak egy kis nyugalmat akartam. Nem is tudom, hogy miért jöttem
vissza. Itt minden olyan… stresszes, vagy nem is tudom.
Alzirával meg egész jól éreztem magam. Ő nem úgy bánt velem,
mint a főnök kicsi lányával, hanem, mint egy emberrel. Nem kivételezett, se
semmi ilyesmi. Úgy viselkedett velem, mintha a fajtájához tartoznék. Úgy, mint
egy baráttal, vagy testvérrel. Itt meg! A faluban mindenki máshogy viselkedik
velem, hisz én vagyok Termetes Pléhpofa lánya, a törzsfőnöké, akinek ilyen, meg
olyan kötelessége van! Csakhogy én teszek a kötelességeimre! Egyáltalán nem
érdekel, hogy egyszer hozzá kell mennem egy másik törzs örököséhez, hogy nemes
viking vért kell továbbvinnem, vagy, hogy örökösöket kell nemzenem egy
vadidegennek. Sőt, arra is teszek, hogy sárkányt kell ölnöm! Egyik sem érdekel,
mert nem fogom megtenni! Semmiképpen sem!
Éppen a kovácsműhely előtt haladtam el nem messze.
Kényszeresen bepillantottam, szinte már megszokásból. Láttam odabent Hablatyot
szorgoskodni. Valami nehéz buzogányt rakott a helyére, majd az izzó parázshoz
szaladt, hogy felhevítse a megmunkálandó kardot. Barna bundamellénye helyett
egy vékonyabb, bőrkötény volt a nyakába kötve, és a derekán megszorítva. Folyt
róla az izzadtság, bár biztos voltam benne, hogy pár perce érkezett meg
Fogatlantól. És abban is, hogy Beles nagyon befogta dolgozni. Bár nagyon
figyelt a dolgára, közben mégis találkozott a tekintetünk. Halvány mosoly ült a
szája szélére, majd ismét a munkájára összpontosított. Hagytam is dolgozni,
hisz ha a kovács meglátja, hogy lazsál, akkor tovább tartja bent.
A házunk felé mentem. Bár nagyon nem volt kedvem beszélgetni
már senkivel, főleg nem apával, hisz annak ellenére, hogy visszavonta a házassági
ajánlatot, még odaígért neki előtte, és ezért még mindig nagyon pikkelek rá.
Néhány emberre néztem csak rá, de azokból sugárzott valami öröm. Talán mert
rávették apámat, hogy ne adjon csak úgy oda a Tamaranoknak. Amúgy rengeteg oka
van annak, hogy nem akarok hozzámenni Frodihoz.
Egyrészt, mert egy önimádó, gerinctelen kis féreg, akit még
a pokolba se kívánok, hátam közepére meg végképp nem.
Másrészt, fiatal vagyok még a házassághoz, legalábbis
szerintem. Igaz, egyes viking –és más– kultúrában már nagyon fiatalon,
tizennégy évesen összeadnak két embert akaratuk ellenére is. Szegények, én
teljesen rosszul lennék! Abban az időben, amikor én voltam annyi még csak
hallani sem akartam a fiúkról… na, jó, talán kicsit, de nem ez a lényeg!
Harmadrészt, nem bírnám elviselni Lionelt, mint apósomat.
Már első látásra nem volt szimpatikus, és még csak egyszer találkoztunk. És
ahogy elnéztem, ő sem bír engem.
Negyedrészt, Petra lenne a világ legrémesebb anyósa! Most
gondoljatok bele! Vele is megvan a kölcsönös gyűlölet, s ez így van rendjén. Mellesleg
nem fogom az ő hápogását hallgatni élete végéig (bár ha elkezdi, akkor elég
rövid lesz az az időszak). És szerintem ő is mindent megtenne, hogy eltegyen
láb alól. Csak mondom.
Nem mondom, hogy Sylviát nem fogadnám el, mint sógornőt,
mert egy nagyon rendes lány, és kedves, meg aranyos, de… és most jön az a
bizonyos de! Szóval, de ilyen családi háttér/görbe (nem tudom minek nevezni)
mellett, ami sokkal több negatívat mutat, mint pozitívot, előbb mennék hozzá
egy faághoz. Halál komolyan.
És ha ez még nem elég, a fajtámra vadásznak. A Kívülállókra.
És ha rájönnek, hogy az vagyok, nem fognak kímélni, az holt ziher. Konkrétan el
tudom képzelni, hogy Petra választja el a fejemet a nyakamtól egy grandiózus
méretű karddal, és hatalmas mosollyal az arcán tűzi lándzsavégre, plusz még meg
is gyújtja, csak hogy biztos legyen a halálom.
Lassacskán a ház elé értem. Óvatosan nyitottam be, mintha
valami betörő lennék és körülnéztem, mielőtt bementem volna. De most komolyan,
tényleg úgy éreztem magam. Pedig csak arról akartam megbizonyosodni, hogy apa
azóta is ott ül-e, és vár rám, vagy már lelépett. Nos, a második. Ugyanis
akármerre néztem az alsó szinten, nem figyeltem fel rá sehol. Hallani se
hallottam semmiféle zajt, ami a hollétéről árulkodott volna. Így csak vállat
rántva beslisszantam, és sietős léptekkel felszaladtam a szobánkba. Épp csuktam
volna be az ajtót, hogy magam maradjak a gondolataimmal, de nyílt a bejárati
ajtó és tudtam, hogy Alkony jött haza. Szóval résnyire tárva hagytam és leültem
az ágyunk szélére. Vártam. Beszélnem kellett valakivel erről. Muszáj.
- Apa! –hívta a családfőt, de nem szólt vissza neki senki.
Még én sem. Járkálni kezdett lent. – Apa? –szólt megint, de ismételt csend. –
Hajnal, te itthon vagy legalább, vagy megint elhúztad a csíkot? –szólított most
már engem.
- Fent! –kiáltottam vissza. Erre megtorpant, majd
megiramodott fel a lépcsőn. Konkrétan úgy esett be rajta. Komolyan, mert a lába
megakadt a lépcsőfokba és arcra vágódott. A jó testvér ilyenkor aggódva
odarohan, felsegíti, leporolja, megnézi nem-e lett komoly baja, de a legjobb
testvér… az nem. Az röhög, de addig, amíg a padlón nem köt ki. Én is ilyen
vagyok. Próbáltam visszafogni a kitörő nevetést, mert valljuk be, az már nagyon
bunkó dolog lett volna, de nem sikerült. Valami fergeteges arckifejezést
vághattam, mert nagyon nevethetnékem volt, viszont kísérleteztem egy mosollyal
való elrejtéssel, félig sikertelenül. Ő erre felkapta a fejét. Mimikája egész
dühös volt. Ennek ellenére elkezdtem röhögni. Most képzeljétek el: arccal van a
föld felé, a testéhez húzza a karjait, úgy, mint aki fekvőtámaszozni készül,
majd előrecsapódott vörös haját hátravágja és felnéz szikrázó, mérges
tekintettel és kisebb vicsorral. És kinevettem.
- Fogd be! –sziszegte. – Hagyd abba!
- Bocs, bocsi, befejeztem! –vágtam pillanatnyi komoly
arckifejezést, de nem bírtam tovább. Furcsa, sipító hangot kiadva előredőltem,
kezeimbe temettem az arcom és rázkódva folytattam a kacagást, csak hangtalanul.
Hallottam, ahogy felpattan, odasétál hozzám és a hátamra rakja a kezét.
- Hajnal? Most sírsz, fáj valamid, vagy nevetsz? –kérdezte
cseppnyit aggodalmasan. Felnéztem rá, hatalmas, ostoba vigyorral, könnyes
szemekkel. Ebből értette, hogy semmi bajom, csak nevettem. Erre kétségbeesése
eltűnt és háborgó tekintettel vállon csapott, minek következményében nevetve
dőltem el az ágyon. – Olyan komolytalan vagy, te kis…!
- Én kis…? –kérdeztem vissza szórakozottan.
- Menj a pokolba! –sziszegte, majd duzzogva karba tette a
kezét.
- Ez Hibbant! Már rég ott vagyunk! –ültem fel.
- Lehetnél kicsit komolyabb is, főleg most, hogy… –mondott
volna valamit, de inkább meggondolta magát és elhallgatott. Ezzel viszont
felkeltette a kíváncsiságomat.
Mit tudsz, húgi?,
gondolkodtam felállás közben. Érdeklődően pillantottam a szemeibe.
- Miről maradtam le? –kérdeztem. – Mit tudsz, amit én nem?
- Látomásom volt, mi másról? –forgatta szemeit. Erre még
fürkészőbb lettem. Ilyen gyakran nem szoktak víziói lenni. Jó, ha heti egyszer
van, de volt, mikor egy hónapig abbamaradtak. De, ha jól belegondolok…
mostanában tényleg sűrűsödtek. – Sokkal gyakrabban vannak, mint eddig.
Valamikor napi kétszer, jelentéktelen apróságokról, vagy olyanokról, amiket nem
értek. De ami a legrosszabb, hogy most már akárhányszor rám törnek, iszonyatosan
fáj a fejem. Mintha kalapáccsal próbálnának kitörni belülről –böködte meg a
halántékát.
- Mondd tovább! –parancsoltam, miközben becsuktam az ajtót.
Ő addig leült az ágyra.
- Ugye, gyakoriak. Fáj is. És olyanokat látok, amiket… nem
értek. Ismeretlenekről vannak vízióim. Eddig csak álmomba villantak be képek.
Most folytonos rémálmom is volt, meg nappal, fényes nappal, sétálás közben tört
rám. Nem értem, Hajnal, mi van velem? –nézett fel rám. – A fájdalomcsillapító
varázslötty se segít, amit Gothi csinál, és az se, amit én.
- Hogy vetted rá…?
- Azt mondtam, szúr a hasam –mondta.
- Aha –bólintottam. – Hát, fogalmam sincs, mit csinálj. De
velem is történt egy kis… dolog –vizsgálgattam a kezemet, mert valami
eszméletlen érdekeset találtam rajta. Amúgy nem, csak nem akartam ránézni.
- Ezt meg mégis hogy érted?
- Nem emlékszem dolgokra –böktem ki. – Vannak sötét foltok
az emlékezetemben. Lehet, hogy ostobán hangzik, de… mintha valaki ellopta volna
őket.
- Kifejtenéd? –kérte.
- Hát ez az! Nem tudom ennél jobban kifejteni! Vissza tudok
emlékezni bármeddig, de vannak foltok. Még a mai napról is. Kiesett egy kis
idő. Mintha valaki ellopta volna azokat az emlékeket. Tudom, hogy beszélgettem
Damiannel, de azt már nem, hogy miről. Űrt érzek, érted?
- Lehet, hogy csak szimpla emlékezetkiesés. Velem is volt
már –rántott vállat.
- És ha nem? –kérdeztem fel-alá járkálva.
- Jó. Tegyük fel, hogy neked van igazad és tényleg… ellopták
az emlékeidet. Ugye tudod, hogy arra csak egy Kívülálló képes?
- Hogyne tudnám! De hogyan? Senki olyan nincs, akivel
kapcsolatba kerültem ma! –mondtam, majd jobban elgondolkodtam ezen. – Vagyis…
Csak apával beszélgettem, Hablattyal, Damiannel, veled…
- Damian? –kérdezte. Először értetlenül néztem rá, majd
elkerekedtek a szemeim, ugyanis leesett, mit akar ezzel mondani. De az nem
lehet…
- Lehetetlen! Ő nem lehet az! Egy olyan szigeten él, ahogy
egyre kiszúrják, ha más vagy! Kizárt, hogy ő is olyan legyen, mint mi! És amúgy
sem tud hazudni! Nekem nem! Én hallom a szívverését, mindenkiét hallom, és ha
valaki hazudik, akkor gyorsabban ver, vagy kihagy egy ütemet!
- De, ha igen, akkor…
- Nem! –kiáltottam rá, mire megrezzent. Lejjebb vettem a
hangomból. – Ő nem az! Lehet, hogy tényleg, csak emlékezetkiesés és csak
túlreagálom a dolgokat. Sőt, sokkal lehetségesebb. Csak már annyi minden
történt velünk… velem… hogy már nem vagyok képes a reális gondolkodásra.
Vagy csak Damian teszi
ezt veled…, hallottam meg Alkonyt a fejemben. Megforgattam a szemeim.
- Hallottam ám! –vetettem oda. Érdeklődve pillantott rám. –
Hallom a gondolatod, tökfej! Nem ő teszi ezt, csak… hirtelen erősödtek fel a
képességeim.
- Akkor, amikor ő jött ide –jegyezte meg. Felsóhajtottam.
- Ennek semmi köze nincs… –megakadtam egy pillanatra. Mi
van, ha mégis? – … hozzá –fejeztem be a mondatomat, majd elindultam az ajtó
felé. Nővérem persze nem értett semmit.
- Hé, hová mész? –szólt utánam, de én már a lépcsőn
szaladtam lefelé. Leakasztottam a kardom az akasztóról –valószínűleg apa tette
oda, ahogy a táskáimat is ő vitte fel– és befordultam a hátsó ajtó felé. –
Hajnal! –kiáltott utánam, mire hátranéztem a vállam felett. Közben kezem már a fogantyún
pihent. A vörös hajú ciklon a lépcső mellett állt, onnan figyelt. – Hová mész?
–kérdezte még egyszer.
- Az erdőbe. Falazz, légyszi. Légy szíves, csak falazz, amíg
visszaérek! Gondolkodnom kell! –Ezzel otthagytam. Egyetlen dolog lebegett a
szemem előtt: meg kell tudnom, ki lopta el az emlékeimet, hogyan és miért. És
ebben csak egyvalaki tud segíteni: Alzira.
Hű! Nagyon jó lett (mint mindig)! Nekem már az elején volt egy sejtésem Damianról. De attól még eléggé meglepődtem! És ahogy írsz, az hihetetlen! Nagyon jól fogalmazod meg az egészet, és mindig jó helyen vannak a csavarok. Várom a kövit! (NAGYON várom!)
VálaszTörlésKöszi szépen! :)
Törlés