14. Hazatérés két és fél nap után

Helló emberek! :)

Megjöttem a folytatással! Remélem, hogy tetszeni fog! :)

Kellemes olvasást! :)

- Apa! –kiáltottam fel meglepetten. Mindenre számítottam volna. Egy szarvasra, vaddisznóra, a Siklóktól kezdve a Szörnyen Nagy Rémségekig, sőt, még Asztridra, vagy Takonypócra, vagy ami még jobb, magára Frodira, de a legjobb, hogy még Petrára is, de őrá nem. Olyan szintű kisebb szívrohamom még az életben nem volt. Abban a pillanatban minden porcikámat félelem, rettegés és aggodalom töltötte el. Alig bírtam megállni a lábamon, láthatóan remegett. Az ájulás árnyként kergetőzött bennem az ébrenléttel, pár lépéssel lemaradva. Reflexből kitettem a kezem oldalra, hogy ennyivel védjem és takarjam Alzirát, ha kell az életem árán is. De apám csak nézett rám mozdulatlanul, mint akit megszúrt egy Fürge Fullánk. Így álltunk pár pillanatig, vagy talán percekig, nem tudom, az időérzékemet gallyra vágta a rémület. Végül én voltam az, aki kettőnk közül képes volt kinyögni valamit. – Te meg mit keresel itt?! –Inkább morgásra hasonlított, mint beszédre, de ezt hanyagoljuk.

- Téged –felelte nyugodtan. Szemöldököm felszaladt a homlokomra. Nagyon lassan fordultam meg, nem értettem apa miért nem kap frászt, vagy ront neki azonnal Alzirának, hogy megölje, kivágja a szívét és visszavigye a faluba testestől mindenestől, hogy aztán a bőréből köpenyt csináljon és… hú, ebbe még belegondolni is rossz! Nos, azért nem történt meg egyik sem, mert Zira nem volt ott. Szó szerint köddé vált. Mintha a föld nyelte volna el. Értetlenül kapkodtam a fejem mindenfelé, hátha meglátok egy árulkodó jelet a bokrok és fák között, vagy a lombkoronában, az égen, bárhol, bármit, ami jelzi, hogy nem csak képzeltem. Mert szoktak nagyon élethű képzelgéseim lenni. Bár, azok ennyire nem valóságosak. De egyszerűen semmi. Még egy nyavalyás lábnyom sem. Elnyelte a föld! – Mit keresel? –zökkentett ki apám a nézelődésből. Hirtelen jött a kérdés, ijedten kaptam felé a tekintetem, és szinte hallottam kattogni a fogaskerekeket a fejemben, ahogy egy hazugságon dolgoznak. Ezzel egy baj van: nem tudok hazudni. Szóval, marad az igazság… vagyis, valami olyasmi.

- Öhm… azt hittem hallok valamit. Azt hittem egy sárkány. Azt kerestem. De semmi, valószínűleg képzelődtem –mondtam kissé elferdítve az igazságot.

- És kivel beszéltél?

- Mi? –kérdeztem vissza játszva az értetlent. Nem, képtelenség, nem hallhatta meg! Soha nem magyarázom ki magam ebből!

- Hallottam, hogy beszélsz valakihez. Ki volt az? –érdeklődött.

- Hát az… várj csak! Mióta tartozom neked magyarázattal? Haragszok rád, rémlik? –vágtam karba a kezem dühösen. Erre ő mély sóhajjal nézett körbe, kerülve a tekintetem.

- Ezt ne most beszéljük meg. Itt. Az erdőben. Gyere haza és… beszélgessünk ott egy korsó jaktej mellett, mint régen –kezdett volna nosztalgiázni, ha fel nem horkantok.

- Összekeversz Alkonnyal! Én nem bocsátok meg ilyen könnyen. És ezt már megbeszéltük, nem?

- Jóformán te beszéltél. Vagyis kiabáltál. De tudod… épp olyan makacs vagy, mint édesanyád. Nagyon hasonlítasz rá –mondta felismerhetetlenül lágy hangon. Felhorkantottam. Mindig ezzel jön, állandóan, ha akar valamit, vagy beszélgetni szeretne. Beveti a nehézfegyverzetet, mert csak ezzel képes megtörni. – Gyere, kicsim. Menjünk haza és beszéljük meg a dolgot kulturáltan, mint a normális emberek.

- Korántsem vagyunk normálisak –forgattam a szemeim. Ő várakozóan pillantott rám. Felsóhajtottam. – Rendben –adtam be a derekam. Elégedett mosoly ült az arcára, majd el is indult az ösvényen visszafelé. De én nem mozdultam, és ez neki is feltűnt. Kérdőn pislantott vissza rám.

- Nem jössz? –kérdezte.

- De, de, csak… Mindjárt megyek, csak a cuccaim még a táborhelyemen vannak. Egy óra múlva találkozunk otthon, jó?

- Rendben! –bólintott, majd immáron látszólag lehajtott fejjel ismét nekivágott az útnak.

Csak álltam és ámultam utána, idegesen dobolva a lábammal, türelmetlenül várva, hogy halló- és látótávon kívülre érjen. Egy perc múlva már biztos voltam abban, hogy elég messzire került tőlem. Aggódó tekintettel, hihetetlenül gyorsan fordultam meg.

- Alzira! –szólítottam Hófúriámat. – Zira, merre vagy? Alzira, kérlek, ne csináld ezt velem, gyere elő, bárhol vagy! –kezdtem forgolódni. – Alzira! Alzi… Odin ments! –kiáltottam fel ijedten, a mellkasomra téve a kezem. Ugyanis, mikor ismét visszanéztem abba az irányba, ahonnan jöttünk, sárkányom hirtelen megjelent előttem a semmiből. Szó szerint. Szóval, igen, kisebb szívrohamot kaptam. Ő kérdőn, furcsán aggódva nézett engem. – Hogy Thor villáma csapna beléd! A szívrohamot hoztad rám! –mérgelődöm vele.

:Oké, oké. Szállj fel!:, biccentett a háta felé, elengedve a füle mellett mérges megjegyzésemet. Szememet forgatva léptem mellé. Felpattantam a hátára. Alig, hogy elhelyezkedtem, ő már el is rugaszkodott és átvágott a fenyőágak között. Mit ne mondjak, nem volt éppen kellemes. Köpködve szabadultam meg a számban kikötött tűlevelektől. Alzira csak nevetett rajtam. Morogva kezdtem kihalászni a hajamból a gyantás kis „tüskéket”. Nem épp a legjobb érzés a hosszú, nehezen kezelhető, alapban is kócos aranybarna hajkoronából kiszedni azokat a kis zöld izéket, ágastól mindenestől. :Mi az a szívroham?:, kérdezte hirtelen, magára fordítva a figyelmemet.

- Amikor az ijedtségtől hirtelen megáll a szív. Idősebb korban már ijesztgetés nélkül is szokott lenni… De ez csak egy szóhasználat, nem kell komolyan venni… legtöbb esetben. Ezt mondják az emberek, ha valaki megijeszti őket, érted?

:Aha… az emberek nagyon furák!:, jegyezte meg.

- Mondja a sárkány, aki hirtelen kámforrá vált! –vágtam vissza. Erre felhorkantott.

:A sárkányok nem tudnak kámforrá válni! Ez a pocsolya-hatás volt.:, mondta, mire én homlokon csaptam magam.

- Zira, ez is csak egy… –És ekkor hirtelen leesett az, amit mondott. – Várj! Mit mondtál?!

:A sárkányok nem tudnak kámforrá válni!:, ismételte meg az elejét.

- Ez után! –mondtam már kissé lefáradva tőle. Kegyetlen, hogy egy sárkány milyen szinten képes lefárasztani az embert!

:Ez a pocsolya-hatás volt.:, mondta pár pillanatnyi gondolkodás után.

- Ez az! Mi az a pocsolya-hatás?

:A pocsolya-hatás az az, amikor átfordítjuk a pikkelyeinket és a másik oldaluk visszatükröz mindent, mint a vízfelszín, vagy a pocsolya. Kiterülünk a földön és várunk az áldozatunkra.:, felelt lazán, mintha a világ legegyértelműbb dolgát közölte volna velem. Csakhogy én ezt nem nagyon fogtam fel ép ésszel.

- Nem igazán értem. Ez… minden sárkánynál így van?

:Nem, dehogy! Csak a Hófúriáknál. Ez egy egyedi képesség. Mint, ahogy a Siklósárkányoknak a tüskelövés. Vagy a Szörnyen Nagy Rémségeknél az öngyulladás. Vagy a Rettenetes Rémeknél a szemgolyó megnyalása… bár, azt én is tudom, ha nagyon akarom…:, gondolkodott el a végére, mire undorodó grimasz jelent meg az arcomon. :Megjöttünk.:, közölte hirtelen, majd lehuppant a szirtre, amire a barlangom nyílik. Lecsúsztam a hátáról, majd besétáltam.

- Inkább ne! –mondtam hirtelen, mire kissé értetlenül nézett rám.

:Mit ne?:

- Ne nyald meg a szemgolyódat. Ijesztő. És undorító –fordultam felé. – És igazán mondhattad volna, hogy van egy ilyen képességed! A frászt hoztad rám!

:Nem kérdezted. És nem szívrohamot kaptál majdnem?:, kérdezte.

- Ez csak egy szóhasználat! –dörzsöltem meg a halántékom, majd fáradtan felsóhajtottam. – Mindegy. Gyere, kislány, segíts pakolni! –léptem a táskámhoz.

:Elmész?:, érdeklődött elég csalódott és talán kissé rémült hangon. Ahogy rápillantottam mintha könnyeket láttam volna a szemébe. Teljes testtel felé fordultam, odamentem elé törpejárásba és megsimogattam a fejét.

- Muszáj, Zira, értsd meg! Nekem… kötelezettségeim vannak otthon a faluba. De amint tudok, visszajövök! Minden nap eljövök hozzád, időt szorítok neked, méghozzá sokat! Elmegyünk repülni, szórakozunk kicsit, halászversenyt tartunk, meg minden. Oké?

:Megígéred?:, nézett a szemembe.

- Az életemre esküszöm! –Erre összehúzta a szemeit, nem éppen ezt várta tőlem. – Az Igaz Istenekre és az Ősi Fúriákra esküszöm!

:Azta! Ennél komolyabb eskü nem is létezik! Ugye, tudod, hogy ha megszeged, akkor meghalsz?:

- Tisztában vagyok vele! –nyomtam egy puszit a fejére, majd a táskámhoz mentem, szintén törpejárásba. Nem mondom, hogy szeretem, mert utálom, mindig fáj tőle a lábam és menni sem tudok pár percig normálisan. Kinyitottam a táskámat, hogy megnézzem, mit kell elraknom. Kissé megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmit se. A pólómat azért lecseréltem, hisz tegnap este fáradt voltam hozzá és már állott szaga van, amit az életbe nem mosok ki belőle. A szennyest belegyömöszöltem a széléhez, és ráhajtottam a tetejét. Átakasztottam a vállamon az oldaltáskám, hátamra vettem a hátizsákom, másik oldalról az íjamat akasztottam a vállamra, és el is indultam Zira felé. – Haza tudnál dobni? Úgy értem a hegy lábához, onnan már hazasétálok, csak ez a sok cucc…

:Persze, hogy elviszlek, ne butáskodj! A lovasom vagy! Pattanj fel!:, biccentett, én pedig felmásztam a hátára.

Két ugrással kiszökkent a szirtre, majd fel az egekbe. Még mindig nem tudok betelni a látvánnyal. Sem az arcomba fújó hűvös széllel. És ha már itt tartunk, a magassággal sem. Kezdek egyre jobban hozzászokni ehhez. Hogy van valaki, aki elrepít engem bárhová, méghozzá gyorsan. Hogy nem kell folyton gyalogolnom és, hogy van valaki, akivel megbeszélhetek bármit, ugyanis nem ítél el előre. Nem zavarta sem az, hogy furcsa vagyok, sem az, hogy Kívülálló. Nem érdekli, hogy nem vagyok sárkány, hogy nem tartozunk egy fajba. Elfogadta és viszonozta a bizalmamat. Kialakítottunk egy kapcsolatot, amit eddig csak a legendákban hallottam.

Sok mítosz szól a sárkányról és sárkánylovasról… Jó, annyira nem sok, durván négy. De csak az egyikben írnak a Kötelékről. Igen, így nagybetűvel. Azt hallottam, legalábbis úgy mesélték, hogy mikor egy ember kiválasztja a sárkányát, az nem csak rajta múlik, hanem a hüllőn is, hogy elfogadja-e. A bizalomnak kölcsönösnek kell lennie, viszont vannak olyanok is, akik rossz célra használták a sárkányaikat, s azok csak félelemből maradtak velük. De ha elfogadták egymás bizalmát, kialakították a Köteléket. Ez egy el nem pusztítható, meg nem hamisítható, lélekből fakadó dolog. Úgy tartják, hogy ilyenkor a sárkány bármit megtenne a lovasáért. Az életét adná érte, ha azt kérné. Azt is mondják, hogy ha megölöd a sárkányt, hallhatod a lovasa sikolyát, és fordítva. Mert olyan szintű felfoghatatlan kapcsolatuk van, hogy megérzik egymás fájdalmát. Szóval, mikor végeznek a sárkánnyal, a lovas lelkének egy részét pusztítják el. Rosszabb, fájdalmasabb és mélyebb nyomot hagy, mint a szerelmi bánat.

Alzira hirtelen landolt. A hegy lábától nem messze szállt le, két falomb között besuhanva. Finoman, kecsesen landolt, először az első kettő, majd a hátsó lábaival. Megrázta a fejét, valószínűleg megcsapta egy ág. Lecsúsztam a hátáról, a fejéhez léptem és megsimogattam, amit dorombolva fogadott.

:Még mindig imádom a mancsaidat!:, dorombolta elégedetten.

- Kezek, Zira. Kezek –javítottam ki nevetve. – Na, most megyek. Sietnem kell, apa már vár.

:Csak azt mondd meg, én mit csinálok, amíg nem vagy velem?:

- Halászol, alszol, eszel, próbálsz nem lebukni –adtam a tippeket.

:Hogy érted, hogy próbáljak nem lebukni?:

- Úgy, ahogy mondom. Próbálj nem lebukni. Szóval, kerüld a feltűnést, a falu körül ne repkedj, mert azonnal leszednek. És, ha hallod, hogy jönne valaki, vagy találkoznál egy vikinggel az erdőben, kérlek, menekülj, vagy bármi, csak ne essen bajod, rendben? Vigyázz magadra, kérlek! –kérleltem, mire halványan elmosolyodott.

:Vigyázok, nyugi! Ha te is vigyázol magadra!:, mondta.

- Azt nem ígérem, mert nagyon vonzom a bajt –mosolyogtam eléggé furcsán.

:Ha kellenék, csak kiálts.:, nyalta végig a fejemet, de szó szerint az egész fejemet, majd felugrott és eltűnt az égen. Pár pillanatig csak néztem utána, majd hirtelen feleszmélve elkezdtem megszabadulni a ragadós, undorító nyáltól.

Elindultam a házunk felé. Mindenképp a hátsó ajtót használom, hisz nincs kedvem magyarázkodni senkinek sem az elmúlt napokról. Valószínűleg, sőt, szinte biztos, hogy már mindenki tud a hírről, miszerint hozzá KELL mennem Frodihoz, és nincs választásom. Nem azt várom, hogy közfelháborodást keltsen, hisz ez nálunk, vikingeknél elég gyakori és megszokott, de egy kis megértés jól esne. Ugyanis, én még nem állok készen az ilyesmire. Legalábbis én nem érzem késznek magam. Szóval kizárt, hogy én bárkivel is házasságot kössek tizennyolc évesen! Főleg nem egy ilyen magának való, fennhéjázó, tahó fél patkánnyal, mint amilyen Frodi!

Végül elértem a falu szélét. A lehető legészrevétlenebbül osontam a hátsó ajtónkhoz, kerülve mindenféle feltűnést. Guggolva nyitottam ki az ajtót, lassan, hátha kevésbé észrevehető, de persze nyikorogni kezdett, fülsüketítően élesen és hosszan. Magamban átkoztam mindenkit, hogy még nem volt senkinek ideje megcsinálni a nyavalyás bejáratokat. Aztán rájöttem, hogy ezért én sem tettem semmit. Szóval, besurrantam a házba, kicsit gyorsabban csuktam be az ajtót, mint ahogy kinyitottam, aminek a vége egy már kevésbé idegölő nyikkanás lett. Becsuktam a bejárót, majd felálltam. Lábujjhegyen indultam meg a lépcső felé, ugyanis én azt hittem, hogy feltűnés nélkül feljutok a szobámba. De nem.

Ugyanis apa ott ült az asztalnál és a szekercéjét tisztogatta. Amint meghallotta csizmám halk kopogását, felém kapta tekintetét. Kissé kínosan éreztem magam, lehajtottam a fejem, kerülve mindenféle szemkontaktust miközben lassan továbbmentem. Már éppen fordultam volna a lépcsőre, mikor elkapta a karomat. Finoman szorította meg, ezzel magára vonva a figyelmemet. Arcvonásai furcsán lágyak voltak, amit elég ritkán szoktam látni.

- Ülj le! –mondta. – Beszélnünk kell!

Feleslegesnek gondoltam az ellenkezésemet, a vége így is, úgy is az lett volna, hogy meg kell hallgatnom. Szóval csak kitéptem a karom a markából és leültem vele szembe, de előtte kihámoztam magam a táskáimból. Letettem őket magam mellé és csak úgy ereszkedtem bele a székbe. Nekidőltem a háttámlának. Apám elém tolt egy korsót. Magamhoz vettem és felhörpintettem a tartalmát. Víz volt benne, semmi más. Mikor már egy csepp sem maradt benne, levágtam az asztalra.

Csak néztünk egymásra. Kínos csend telepedett ránk a semmiből. Nem volt mit mondanom, már mindent elkiabáltam neki, amit akartam. Percekig csak bámultunk, szinte hallani véltem magát a csendet… vagy az csak a kint szorgoskodó emberek zaja? Fogalmam sincs. Apa megmozdult, azt hittem elmenni készül, de ehelyett letette a szekercét az asztallapra és rátámaszkodott. Tudjátok, nem könyökölt, hanem az alkarját tette csak rá. Felsóhajtottam, rendkívül megunva a szótlanságot.

- Meg kellene csinálnod az ajtókat. Idegesítő, ahogy nyikorognak! –panaszkodtam, mire apa szája mosolyra húzódott.

- Úgy beszélsz, mint édesanyád! –Ma már másodszor használja a haderőket. És kezd idegesíteni, hogy csak ezzel bír szóra!

- Azt mondtad, beszélni akarsz! Akkor rajta! –mondtam karba tett kézzel, türelmetlenül.

- Mit csináltál az erdőben két és fél napig? –kérdezte, mire egy affajta horkantós-nevetés tört ki belőlem, olyan „Nem hiszem el, hogy csak ezt tudod kérdezni.” stílusos szemforgatással párhuzamosan.

- Túléltem –vágtam oda, mire összehúzta a szemöldökét. Felsóhajtottam. – Halásztam, ettem, aludtam és rajzoltam. Te mit csináltál itthon?

- Aggódtam érted –mondta.

- Máskor is mentem már el. Hosszabb időre is.

- De akkor nem így váltunk el.

- Most is te idegesítettél fel az ostobaságaiddal és a rémesnél is rosszabb ötleteiddel! –vágtam hozzá. Erre lehajtotta a fejét.

- Meg kell értened, hogy nem volt választásom!

- Te vagy a törzsfő, hogyne lenne választásod?!

- Meghallgatnál, kérlek?! –emelte fel egy egész kicsit a hangját, mire én befogtam a számat. Erre felsóhajtott. – Nem volt választásom, Hajnal! Lionel kijelentette, hogy csak akkor árulja el azt, hogy hogyan lehet elkapni a Kívülállókat, hogyan lehet leleplezni őket, csak akkor fogunk szövetségben állni, ha valami nagy ajándékot adok neki. Ha valamelyik lányomat hozzáadom a fiához. Igen, törzsfő vagyok, igen, mondhattam volna nemet is, de akkor halálra ítéltem volna a falut! Döntenem kellett, hogy egy embert törjek össze, vagy mindenkit pusztítsak el… egy törzsfő számára a népe az első. Nincs fontosabb annál, hogy szolgáld a népedet. Meg kell értened, Hajnal! Bármikor eljöhet a Végítélet, akármikor megszállhatnak minket a Kívülállók, akik hisznek az átkozott Mestereik visszatértében, és akkor tudnom kell, hogy leplezhetőek le. Mert amilyen ravaszak, kémeket fognak beépíteni mindenhová. Vagy egyszerűen felélesztik a közéjük való emberekben az erőt, és átcsábítják őket magukhoz. Meg kell értened! Csak azért tettem, hogy mindenkit megvédjek! De…

- Mondj valami újat is, ezzel mind tisztában vagyok –mondtam, meg sem várva a többit, amit mondani akar. – Csak azt nem értem, hogy miért engem?! Miért nem Alkonyt adtad neki?! Nem mintha azt akarnám, hogy ilyen szenvedéseken menjen keresztül, mint amilyenen én fogok…

- Azért, mert Frodi téged akart. Téged… erősebbnek tartott.

- Hamarabb ki tudom törni a nyakát, az biztos!

- Hajnal! Fogd vissza magad, kérlek! Az esküvő után elmondták volna a titkot, amivel leleplezhetőek azok az ide nem való, elátkozott lények!

- Fogadni merek veled, hogy előbb kiszedem közülük bárkiből, hogy mi a trükk, mielőtt elmennének a szigetről! Vagy… már elmentek? –kérdeztem. Megrázta a fejét.

- Nem. Még két napig maradnak. És nem hinnem, hogy bármelyikükből kiszeded. Nagyon jól titkolják. Főleg a tegnapi után…

- Az mellékes. Nagyon meggyőző tudok lenni! –mosolyodtam el, majd leesett az, amit mondott. – Várj, hogy érted, hogy két nap múlva? Ebben a két napban hozzá kell mennem, ahhoz a patkányhoz?! –pattantam fel idegesen. – És mégis mi történt tegnap?!

- Ülj le, kérlek! –mondta.

- Nem ülök le! Tudni akarom, hogy miről beszélsz! Én nem fogok hozzámenni! Kizárt dolog! Előbb leszek sá…

- Felbontottam az egyezséget! –vágott a szavamba. Ledermedtem. A szám is nyitva felejtettem. A levegőm mintha bennakadt volna. Nem hittem el, amit mondott. Az képtelenség! Apám meg van győződve, rögeszméje, hogy a nép mindennél fontosabb, erre most… Látva valószínűleg hitetlen, kételkedő, meglepett tekintetem, magyarázkodni kezdett. – Miután elmentél, nagyon sok ember fordult hozzám. Mind azt kérték, hagyjam a szerződést, a család ennél is fontosabb. Ráébresztettek, hogy a lányom boldogsága fontosabb egy nyavalyás szerződésnél. Igazuk volt, kétségtelenül. Lionel nem igazán gondolta így. Szerinte a szerződés többet ér. Azt mondta, hogy ő képes lenne eladni a tulajdon lányát, ha a legerősebb néppel köthet szövetséget. Megmondtam neki, hogy én tartom annyira a lányomat, hogy megtegyem, amit kér. Hogy nem szánok neki ilyen kínnal teli életet, mint amilyen a fia mellett lehetett volna. És, hogy nem ők a legerősebbek a szigetvilágban. Csodálom, hogy nem tűntek el azonnal.

- Te… tényleg felbontottál egy ilyen fontos szerződést, csak hogy én boldog lehessek, és ne kelljen szenvednem? –kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

- Nem annyira fontos. Annyira nem erősek. És a trükkre akár magunk is rájöhetünk. És nem mellesleg nekünk ott vannak az Ádázok.

- Mintha Dagur különbözne Froditól –forgattam a szemeim.

- Ha azok ketten nem is, az apjuk nagyban eltér.

- Az már biztos! –mosolyogtam. Majd hirtelen felálltam. Ezt fel kell dolgoznom… – Azt hiszem… sétálok egyet a faluban –mutattam az ajtóra. Erre ő bólintott, hogy menjek csak. Láttam a szemében, hogy megérti.

Ahogy ajtót nyitottam, a sürgő-forgó emberekkel találtam szembe magam. Rám se hederített egyik sem, végezték a dolgukat. Lassan indultam el, lehajtott fejjel, néha-néha szétnézve nem-e látok olyat, amit nem akarok. De semmit. Csak felnőttek sétáltak el mellettem. Némelyik hóna alatt egy-egy bárányt vitt vissza Néma Svennek, mások hordókat gurítottak az élelemraktár irányába, de voltak, akik egy kosár halat, vagy kenyeret vittek hazafelé. Mindenkinek köszöntem, mint egy illedelmes gyerek. Sokan visszaköszöntek, néhányan csak rám mosolyogtak.

Láttam Bélhangost a műhelyben, egyedül. Nem akartam odamenni hozzá, így csak intettem neki, mire mosolyogva integetett vissza. Hablaty valószínűleg még Fogatlannal van, de lehet, hogy már elindult haza.

Csak sétáltam az úton, amit mindenki jár, nem is figyeltem merre megyek. Messziről kiszúrtam a Tamaran családot a szállásuk előtt ácsorogva. Ők is észrevehettek, mert szinte éreztem magamon az utálkozó, szúrós pillantásukat. Bár ezeknek nagy része Lioneltől és Petrától származott. A hideg is kirázott tőlük. Szavakba nem tudom önteni, mennyire utálom őket! Feltűnt még nekem emellett a kis Brigit is, aki a házuk egyik ablakánál ácsorgott és az eget, vagy az embereket figyelte. Mögötte pedig egy magas árnyat láttam meg. Gyorsan elkaptam onnan a pillantásom, nehogy feltűnjön bármelyiküknek is a jelenlétem. Elöntött valami furcsa düh, ami arra sarkallt, hogy kezeimet ökölbe szorítva gyorsítsak a tempómon. Damian miatt volt, ez kétségtelen. Viszont amint eltűntem az egyik ház sarkánál, abban a pillanatban, mikor már nem nyílt rálátásuk rám, és nekem sem a házra, lenyugodtam.

Mint az időközben feltűnt, a kikötő felé tartottam. Arra senki sem jár ilyentájt a halászokon kívül. Így délután mindenkinek elég sok dolga van, el vannak foglalva a maguk bajával, mint azt már mondtam. Dolgoznak. A gyerekeket nem nagyon érdekli a nézelődés és a szép kilátás, játszani szoktak inkább, futkározni a faluban, vagy bújócskázni. A tinik… nos, ők vagy az Arénában gyakorolnak, vagy fegyvert éleznek, vagy épp beszélgetnek a katapultnál. Mindig ezt csinálják. Ez már túlságosan megszokott. Egyhangú.

Ahogy lefelé mentem a dokk felé, egyre biztosabb voltam abban, hogy elhagyatott. A halászok már elmentek délelőtt, és estefelé érnek vissza mindig. A Tamaraiaknak meg szerintem eszébe sincs idejönni. Az Aréna sokkal jobban érdekel mindenkit. És ennek nagyon örültem!

Őszintén, nem igazán volt kedvem találkozni Damiannel. Azok után, hogy tud rólam egyet s mást… úgy érzem, félek tőle. Hisz bármikor, akármelyik pillanatban elárulhatja bárkinek, és akkor nekem végem. Ha Lionel, vagy Frodi tényleg le tudja leplezni a Kívülállókat, engem nem lesz túl nehéz, akárhogy csinálják. Hisz az erőm most kezd egyre nagyobb lenni, ha az a módszerük, hogy addig idegesítenek, amíg ki nem tör belőlem, nem lesz túlságosan nehéz. Sőt, egész egyszerű. Engem különösen egyszerű kihozni a sodromból…

Nem mentem le teljesen a hajókig, az egyik kanyarban megálltam, ahol nagyobb volt a tér a forduláshoz. Eléggé a falu alatt voltam, de még messze a dokktól. Innen sokkal szebb volt a kilátás. Nyugtatóbb, érezhetően kellemesebb. Egészen a szélére kisétáltam, addig, amíg már csak egy lépés nem hiányzott a csobbanáshoz. Nem, egyáltalán nem szándékozom ugrani! Csak érezni akartam az alulról feltörő tenger sós illatát…

Kiürítettem a fejem.

Csak álltam ott és néztem. Rohamosan szaladtak a percek, mintha kergették volna őket. Mintha valaki egyszer gyorsabban, új erőre kapva kezdte volna forgatni az idő vaskerekét. Csak álltam ott, megrendíthetetlenül. Figyeltem a tiszta, felhőtlen eget, ahogy szinte egybeforr a végeláthatatlan kék tengerrel. Semmi sem kontárkodott bele a halványan kivehető horizontvonalon, és a kisebb-nagyobb, vízből kiemelkedő szürke sziklákon kívül. Bár, igaz, a tenger sötét színe eltért a halvány égtől, de még így is majdnem teljes kékség tárult elém. Se egy madár, se egy sárkány. Mintha különös űr fedte volna a teret. Üresnek éreztem mindent. Hiányoztak a mindenkit idegesítő sárkányok, a Rettenetes Rémek rémes károgása, a Siklósárkányok mérgező tüskéi, a Szörnyen Nagy Rémségek tűzvilága a bőrükön. Szívbemarkolóan egyszínű volt minden…

És mikor már kezdtem volna pánikolni egy V alakú minta repült el messze tőlem, majd szertefoszlottak, mikor pár nagyobb árny lecsapott rájuk. Hallani véltem a rémült madársikolyokat, az apró csontok törését, és azt, ahogy a Rémek nyelnek. Akármilyen furcsa, ez mosolyt fakasztott az arcomra. Nem azért, sajnálom a madarakat, de jó volt ismét sárkányt látni. Kezdtem megijedni, hogy eltűntek és soha nem…

- Hajnal! –szólított le valaki. Megdermedtem, megfagyott bennem a vér, de mégis úgy éreztem, hogy kifut az arcomból. Ujjaim zsibbadni kezdtek, rángani. Mozdulni sem tudtam. Valaki olyan szólt hozzám, akit a világ végére sem kívánok. Valaki, akivel nem volt kedvem beszélni. Damian.