31. Lázálom

Sziasztok!

Egy "kis" csúszással, de végül sikerült befejeznem a következő fejezetet.

Kellemes olvasást mindenkinek, aki ezek után is visszalátogat! :) 💖

~Hajnalpír~

Nem sikerült a legjobban aludnom az éjjel. Miután Amadeus távozott hiába feküdtem le azonnal, álom nem jött a szememre. Alzira már régen horkolt mellettem, mire a fejfájásom annyira csillapodott, hogy sikeresen el tudtam bólintani. Akkor sem valami sokáig. Hullámokban tört rám a kínzó érzés, mintha vaskalapáccsal verték volna a fejemet legbelül, mikor gyengébben, mikor teljes erővel. Előbbi esetén volt néhány percem lehunyni a szemem. Az éjszaka közepén már annyira szenvedtem, hogy elmentem körbejárni a szigetet, ami a lehető legkevésbé volt szigetnek nevezhető. Egy szimpla szikla egy bokorral, egy csomónyi fűvel és két szomorúan ácsorgó fenyővel, amiknek alig értek össze a tűlevelei.

A napfelkeltét egy kicsit lejjebb kiálló sziklán ülve néztem végig. Kellemes volt érezni, hogy a meleg napsugarak az arcomat simogatják. Talán még a fejfájásom is enyhült tőle egy kicsit. Vagy legalábbis kevésbé figyeltem rá. A tenger lassú hullámzásán megtörő fénytől inkább egy másik érzés kezdett elfogni. A honvágy.

Kisebb koromban néha képes voltam a nap előtt felébredni, hogy kimehessek a falu szélére napfelkeltét nézni. Aztán ahogy nőttem, leszoktam róla, áttértem a lehető legkésőbbi kelésre, amit ki tudtam könyörögni Alkonypírtól. Anyánál a barlangban néha sikerült még elcsípnem, de ott nem szoktam vissza rá, szerettem a legtovább aludni.

Ezek a gondolatok csak maróbbá tették a honvágy érzetét. A nosztalgia nem megnyugtatott, inkább csak rontott a helyzeten. Mire teljesen felkelt a nap, az agyam legalább hatszor pörgette végig a gyermekkori emlékeimet, a jókat és rosszakat egyaránt, vegyesen. Hol a túl jók miatt kezdtem könnyezni, hol a kevésbé szívmelengetőektől, hol pedig egy-egy ásítástól. Mégsem éreztem úgy, hogy el tudnék aludni.

Alzira nem kicsit lepődött meg, hogy ébren talált. Nem mertem neki azt válaszolni, hogy szinte semmit sem aludtam az éjszaka folyamán, így kegyes hazugságként bedobtam, hogy egy órája keltem. Nem úgy tűnt, mint aki elhitte, de faggatni sem faggatott.

Egy bőségesnek ígérkező reggeli után – aminek talán csak a felét sikerült megennem – szemügyre vettem a térképet. A vonal kivezetett minket a ködfelhőn túlra, egyenesen ki a Szigetvilágból. Egyszerre éreztem magam izgatottnak és szomorúnak. Hajtott a kalandvágy, hogy végre kiszakadhassak a szigetek vad ormai közül, de mégis féltem, hogy mi várhat ránk odakint. Észak felé más volt menni, arra tudtam, hogy nincs sok minden a fagyon és jégen kívül, de délirányba annyi minden várhat ránk. Veszély és kaland. Ki tudja, milyen vizek felé sodródunk?

- Te tudod, mi van délen? –érdeklődtem Zirától, aki akkor kezdte el a második kupac halat enni.

:Nem igazán. Csak meséket hallottam. Még ennyire sem voltam délen, nemhogy ennél jobban.:

- Szerinted jó ötlet ez? Mármint, hogy belevágtunk ebbe az egészbe.

:Határozottan nem. De már nyakig benne vagyunk, szóval nem igen van mit tenni.:

Felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy igaza volt. Nagy eséllyel a kaland elején voltunk még csak. Rengeteg láda várt még felfedezésre, tömérdeknyi isten akart szabad lenni újra. És Xypia nem hagyta volna, hogy félbehagyjam az utat, ebben biztos voltam. Főleg hogy egyetlen említés miatt vihart bocsátott a fejemre. Szemmel tartott, tudtam jól. És bár elvileg ő is be van zárva, nekem nagyon úgy tűnt, hogy ereje teljében van. Vagy ilyen hatalmas lenne lecsapolt erővel? Akkor milyen lehet akkor, ha minden hatalom a markába kerül?

Pokoli.

Ez volt az egyetlen szó, amit találtam rá. Jobbnak láttam bele sem gondolni az egészbe. Lesz, ami lesz. Nem igazan van már mit tenni.

- Mit gondolsz, mennyi idő alatt érünk erre az ősi szigetre? –tanulmányoztam a térképet.

:Ma biztos nem.:, vizsgálta a rajzot. :Bár nem értek ehhez.:

Ujjal próbáltam lemérni a távolságot, amit ezelőtt tettünk meg, majd azt rámérni a most előttünk álló útra. Nagyon úgy nézett ki, hogy több, mint háromszorosa.

- Holnap se. Legalább három napos út áll előttünk, ha nem több. De inkább több. Nagyon kivisz minket a Szigetvilágból. Van ott egyáltalán bármi?

:Derítsük ki.:

Alig fél óra alatt összekészültünk és útnak indultunk. Négy naposra terveztük az utat, hogy Zirának ne kelljen se sokat, se gyorsan repülnie. Ennyire talán még ráértünk. Az első napra négy sziget eshetett útba a főmegállóig. Bár Zira többször is elmondta, hogy nem kell annyiszor megállnunk, ki fogja bírni, én mégis ragaszkodtam hozzá. Nem akartam a végkimerülésbe taszítani a sárkányomat.

Első nap még semmi eget rengető dolog nem történt azon kívül, hogy átaludtam a fél utat. Legalábbis, próbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy nyeregben aludni az egyik legkényelmetlenebb dolog a világon. Mikor pedig oda jutottunk, hogy ránk sötétedett és tábort vertünk, kiment az álom a szememből. Alzira persze fél perc múlva már nagyban horkolt mellettem. Ismét sétálni indultam. A sziget sokkal nagyobb volt, mint az előző, de nem akkora, hogy eltévedjek rajta. Mire kellően elfáradtam ahhoz, hogy elaludjak, felkelt a nap és indultunk tovább.

Következő este ugyanez, csak egy kis csavarral. Tudtam aludni nagyjából fél órát, amíg egy rémálom fel nem ébresztett. Azt követően megint két órát virrasztottam napfelkeltéig.

:Nagyon pocsékul festesz.:, jegyezte meg Zira reggeli közben.

- Nem aludtam már lassan három napja –dörzsöltem a szemem.

:Mi? És ezt miért nem mondtad eddig?:

- Akadályoznám a haladást.

:Az viszont nem hiányzik, hogy végkimerülésben elhalálozz út közben!:

- Jól vagyok, Zira –álltam fel és a nyeregért indultam, de a sárkány elém állt.

:Nem megyünk tovább, amíg ki nem alszod magad.:

- Alszok a nyeregben.

:Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz nyeregben aludni.:

- Nem mindegy?

:Nem.:

Két órába telt meggyőzni Alzirát, hogy induljunk már el, különben sosem érünk a következő megállóhoz. Újra kellett gondolni az egész útitervet, ami a napokra bontásra vonatkozott. Főleg azért, mert fogytak a szigetek. Ahogy egyre távolabb kerültünk az északi vidékektől, nőtt a távolság a szárazföldek között, így pedig a megállók száma lényegesen csökkent. Igaz, az út feleződött, ám mégis úgy határoztuk, hogy két nap helyett három alatt fogjuk megtenni, rövidebb szakaszokkal, megállók nélkül. Azzal érveltem, hogy így talán lesz időm kialudni magam egyik este. Ő elhitte, ha én nem is.

- Biztos nem lesz baj a hosszabb útból? –kérdeztem tőle közvetlenül indulás előtt. A fejét rázta.

:Túlélem. De ha neked valami bajod lesz, megöllek.:

Biztos voltam abban, hogy halálosan komolyan gondolja, de nem foglalkoztam vele túlságosan. Igaz, a nyeregbe is épphogy fel tudtam húzni magam. Valamiért a reggel folyamán gyengeség lett úrrá rajtam, örültem, ha állva tudtam maradni. Ülni sokkal könnyebb volt.

Aznap – a térkép szerint – át is léptük a ködfalat, ami igazából nem létezett. Apám mindig azzal ijesztgetett, hogy a ködön túl nincs semmi, csak egy vízesés, ahol a hajók leesnek a világ peremén és soha többet nem térnek vissza. Azt mondta a ködön túl már nincs semmi, és mindaz, aki erre próbált rácáfolni, odaveszett az úton, vagy ha vissza is tért, belepusztult az őrületbe. Ennek ellenére észre sem vettem, mikor elhagytuk a szigetvilágot. Csak arra lettem figyelmes, hogy semmit nem látok a végtelen óceán kivételével.

Habár én úgy éreztem, aludtam az úton, Zira teljességgel meg volt győződve, hogy ez nem történt meg. Azt mondta a távolba meredés nem egyenlő az alvással. És nem is éreztem magam sokkal jobban és kipihentebben. Az órák elteltével inkább csak rosszabbul lettem, pedig sárkányom a rám való tekintettel nem is repült gyorsan.

Egyszer sem álltunk meg. Nem volt hol. Hiába nézegettem a térképet, se közel, se távol nem láttam egyetlen szigetet sem. Bár voltak pillanatok, mikor az egész magától összemosódott. Hogy a varázstérkép szórakozott-e velem, vagy az agyam próbált így jelezni, hogy már kezdek a fáradtságom tűréshatárának végére érni, azt nem tudtam eldönteni.

Alzirának párszor vissza kellett rántania a valóságba, annyira eltávolodtam tudatalatt. Lehetetlen dolgokon agyaltam, amik nem történtek meg, egyszerűen nem történhettek meg, de volt rá esély, hogy mégis. Gondolkodtam azon, mi lesz, ha az utazás végére érünk. Vajon sikerül minden isten erejét kiengedni? Milyen hatása lesz ennek a világra? Jobb lesz, vagy csak rontok a helyzeten? Biztos én vagyok, akinek ezt meg kell tennie? Miért pont én? Fúria voltam, rendben, de melyik? Miért vagyok annyira különleges, hogy Xypia név szerint engem akart? Honnan tudta, hogy megtalálom a ládát? Talán végig ott volt? Vagy csak akkor került oda? De annak azt kellene jelentenie, hogy neki megvan a hatalma. Vagy talán ez a sorsom? Mi lesz az utazás vége? Mi lesz, ha mindennek vége? Hová fogok végül keveredni? És hová megyek majd utána? Túlélem egyáltalán…?

:Hajnal! Hajnalpír!:

Zira hangja távolról jött, de sikerült kirántania a merengésből. Valamint a hatalmas dörgésnek is a távolból. Felnéztem. Előttünk hatalmas felhők sorakoztak, lefelé hajlottak, vagyis ott határozottan zuhogott az eső. Néha villámok ragyogtak át rajta. Mikor a sárkány érzékelte, hogy magamnál vagyok, megállt.

:Na, végre! Már tíz perce próbállak kizökkenteni!:

- Bocs, nagyon elbambultam –találtam meg a hangom. A kavargó felhőket nézve elfogott a szédülés, rádőltem a nyeregre, hogy ne essek le. Zira megfeszült.

:Hajnal? Jól érzed magad?:

- Persze, csak megszédültem –ültem fel, mikor a fekete pontok sokasága eltűnt a szemem elől. Határozottan nem voltam jól, de ezt nem mondhattam neki. Nem volt semmi a közelben, ahol le tudtunk volna szállni, vissza pedig nem fordulhattunk.

:Azonnal fedezéket kell találnunk, nem fogok belerepülni abba a viharba.:, jelentette ki. Előkapartam a térképet. Határozottan sokat haladtunk azóta, mióta utoljára ránéztem. És az útról is letértünk, nem kicsit. Egek, mennyi ideig bambultam?

Ennek az egésznek viszont egyetlen előnye volt, ami egyben kicsit hátrányt is jelentett.

- Van valami a közelben –mondtam, majd a viharba bámultam. – Viszont pont előttünk.

:Biztos nincs más lehetőség?:

- Semmi más nincs körülöttünk. Ott van egy kisebb szigetcsoport, vagyis olyasmi, gondolom –próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. A térkép csak pontokat mutatott. Mikor megkértem, hogy mutassa közelebbről a pontok és a köztünk lévő részt, akkor vált világossá, hogy az egy nagyobb sziget és több kisebb körülötte. – Az az egyetlen esélyünk, gondolom nem akarsz visszafordulni.

:Bírni fogod, ha belerepülök a viharba? Elég rázós út lesz.:

- Csak hadd álljak már szilárd talajon.

A Hófúria felsóhajtott, majd teljes sebességgel megindult a vihar felé. A térkép majdnem kirepült a kezemből, de nagy nehézségek árán sikerült elraknom. Habár nagyon távolinak tűnt, alig negyed órán belül megéreztem a tömény esőszagot és az erős szelet is. Zira lassítani látszott.

Egyenesen belerepültünk a zuhogó esőbe. A fejembe húztam a csuklyám, de szinte teljesen felesleges volt, a menetszél levitte a fejemről. Mindkét kezemmel kapaszkodnom kellett, hogy ne essek ki a nyeregből. Bár a sárkány próbálta egyenesben tartani magát, de néhány széllöket eléggé letérítette az útról. Semmit sem láttam. Akárhányszor próbáltam kivenni, merre megyünk, az eső beleesett a szemembe és homályos lett minden. Egy idő után már nem is próbálkoztam.

Az ég rettenetesen dörgött, villámok cikáztak körülöttünk, mintha Ölvészek repkedtek volna a felhőkben. Szörnyen fájt tőle a fejem, hiába kapcsoltam ki a sárkányhallást. Utáltam a viharokat, mindet. Ekkora esőzést azóta nem tapasztaltam, hogy eljöttem Hibbantról.

Teljesen átáztam, mire Zira ereszkedni kezdett. Megkerülte az egyik sziklát, a nagyobb, hatalmas heggyel rendelkező sziget felé száguldott. Legalább háromszor repültük körbe, mire találtunk egy kis rést. Vagyis, Alzira találta, én nem láttam volna meg. Berepült a fák közé, amiről rám is ragadtak a tűlevelek és át a lyukon, amin épphogy átfértünk. Pár pillanattal később Zira landolt.

Korom sötét volt odabent. A sárkány egy adag lángoló havat lőtt a földre, ami fénnyel töltötte meg a teret. Egyáltalán nem volt nagy, de mi ketten kényelmesen elfértünk. És még esőtől védett is.

Reszketve másztam le a Hófúria hátáról. Olyan gyorsan megszabadultam a csurom vizes köpenytől és a csizmától, amennyire tudtam, bár felesleges volt. A cipő úszott a vízben, a felsőmből és a nadrágomból is csavarni lehetett volna. Remegő lábakkal kuporodtam le a sárkány által létrehozott kis fény- és melegforrás mellé. Szabályosan rázott a hideg.

Zira csak megrázta magát, megvakarta a nyakát.

:Levennéd rólam?:, kaparta meg a nyereg szíját. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Megállt mellettem, megvárta, míg kicsatolom és azonnal le is vetette magáról, majd kinyújtózott. :Mindjárt jobb.:

Leheveredett mögém, az ölembe tette a fejét.

- Tudnál még egy kis tüzet lőni? Megfagyok –simítottam meg a fejét remegő kézzel.

Furán nézett rám.

:Fázol? Hisz tűz forró a kezed!:

- Pedig mindjárt megfagyok –fújtattam.

Alzira lőtt még elém két bombát, amik nagy lánggal égni is kezdtek. Annyira húzódtam csak közelebb, hogy ne kapjak lángra. Hosszú percekre volt szükségem, hogy újra érezzem a lábujjaimat. Eddig bele sem gondoltam, mennyire rossz érzés fázni. Még anyám jégbarlangjában sem volt ennyire hideg. Alzira megint a hátamhoz húzódott, én pedig nekidőltem. Forróak voltak a pikkelyei. Hozzábújtam.

- Te jó ég, tűz forró vagy…

:Te is. Jól vagy?:

- Csak fázok.

:Hajnal, te nem fázhatsz, Fúria vagy.:

- Pedig most határozottan ráz a hideg, mintha lázas lennék –jegyeztem meg.

:Lázas sem lehetsz. Hacsak…:

- Kizárt –vágtam a szavába. – Azon már túl vagyok.

Tudtam, hogy a Fúriákat érintő Lázra céloz, viszont azon már egyszer átestem és Damian meséje szerint az többször nem történik meg egy Fúria életében. Ennek biztosan semmi köze nem lehetett hozzá. Ez csakis furcsa véletlenek sorozata lehet, vagy délen hidegebb van, mint északon. Ezt az eshetőséget azért is tartottam kizártnak, mert Kalmár Johann meséi alapján ez éppen fordítva van. Bár ki tudja, mit lehet elhinni annak az őrült kereskedőnek? Az sem igaz, amit kérdez.

- Lehet, hogy a vihar teszi –gyártottam elméleteket. – Ezelőtt is akkor fáztam, mikor vihar volt Hibbanton. De az meg nem a vihar miatt volt.

:Nem akkor voltál Lázas?:

- De igen, de nem lehet, hogy Lázas legyek megint. Damian azt mondta, csak egyszer lehetek. És már túl vagyok rajta, bár nem emlékszem valami sokra.

:Hát, szépen rátámadtál Damianre. De most már világosabb, hogy miért tudott leállítani.:

- Tessék? –vontam fel a szemöldököm.

:Rátámadtál. Nem szórakoztál, nyakra mentél. De leüvöltötte a fejed és valahogy lenyugodtál. Valószínűleg csak azért sikerült neki, mert ő a Káosz. Ha nem az lett volna, most biztos halott lenne.:, nyalogatta a mancsát.

- Azt mondta, hogy megpróbáltam megölni, de ennyire nem fejtette ki. Bár így érthető.

Pillanatról pillanatra egyre jobban éreztem, hogy kezdek átmelegedni. A csurom vizes ruha sem zavart már, ami rajtam volt, hiába gondoltam rá a beszélgetés során többször is, hogy le kellene vennem és átöltöznöm. Bár a levételt még mindig észben tartottam, csak inkább azért, mert már melegem volt. Elvetettem az ötletet és nem szóltam róla Alzirának. A végén még túlreagálta volna és előállt volna a hihetetlen elméleteivel – mert biztosan voltak neki.

Lehet, hogy hiba volt.

A hőhullámok olyan gyorsan jöttek, hogy felfogni sem volt időm. A fekete pöttyök visszatértek a szemem elé. Láttam, hogy Alzira rám néz, de nem hallottam, hogy kérdezett vagy mondott volna valamit. Csak a kint szakadó esőre és a dörgésre tudtam koncentrálni.

Azt pedig nem tudom megmondani, mi történt ezután…

~

- Segítség!

Nem voltam biztos abban, hogy tényleg hallottam-e vagy csak beképzeltem magamnak. Távolról szólt, szinte kivehetetlenül. Abban sem voltam biztos, hogy azt mondta, amit hallottam. Más mondta egyáltalán vagy én kiáltottam fel?

Körbenéztem, de semmit sem láttam, csak sötétséget. Akármerre tapogatóztam levegőt ért a kezem. Nem tudtam hol vagyok. Lassan indultam el abba az irányba, amerről a kiáltást véltem hallani. Már ha tényleg kiabált valaki és nem csak az elmém szórakozik velem. Vagy Damian.

Próbáltam bekapcsolni a sárkánylátást, sikertelenül. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán mozgok. Nem hallottam a lépteimet. Képtelen voltam megállapítani a levegő hőmérsékletét. Mintha az érzékszerveim maguktól kikapcsoltak volna.

- Damian, ha te vagy az, én megöllek.

Ahogy haladtam előre, kezdett egy egészen kicsit kivilágosodni minden. Nem kicsit lepődtem meg, mikor ráeszméltem, hogy semmiféle szilárd dolog nincs a talpam alatt, amin sétálok. Csak mentem a nagy semmiben. Fogalmam sem volt róla, mi lehet az a hely. Talán az Árnyvölgy? Meghaltam volna?

- Segíts!

A távolban egy hatalmas árnyék tűnt fel, egyetlen apró, világos ponttal rajta. Egy végeláthatatlanul széles és magas fal. Onnan jött a segélykiáltás. Elindultam felé, először sietve, aztán egyre lassabban. Kezdett egyre ismerősebbé válni a helyzet, de nem tudtam megmondani honnan. Talán egy régi rémálom? Vagy Alkony egyik jóslatát képzeltem volna el így? Fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy láttam már azt a falat valahol.

- Hajnalpír! Segíts!

A nevemet hallva ismét sietősebbre fogtam a lépteimet. Akárki is volt ott, ismert engem, bár én nem ismertem fel az ő hangját. Egyenesen az apró fénypont felé futottam és megálltam előtte pár méterre. A falból hiányzott egy kis darab. Éppen akkora, amekkorán egy ember épphogy kilát. Benéztem a lyukon. Először csak sötétséget láttam, majd a semmiből egy szinte világító kék szempár tűnt fel.

Hátraugrottam. Legszívesebben elszaladtam volna, de mire elhatároztam, hogy meg is teszem, a szempár tulajdonosa megszólalt.

- Várj, ne menj el! Segíts! –nézett rám könyörgően.

Egy kis ideig csak bámultam rá, majd közelebb léptem.

- Hogyan? –kérdeztem. Semmiféle módját nem láttam annak, hogy hozhatnám ki a fal mögül. Sehol sem volt se eleje, se vége, se teteje. Látszólag az az egy kis lyuk biztosította rajta az egyetlen rést.

- Szabadíts ki!

- Nem tudlak –ráztam a fejem, de közben mégis kerestem a megoldást.

- Dehogynem! Meg tudod csinálni, te vagy az egyetlen, aki képes rá –mondta. – Csak akarnod kell.

Valamiért rémisztően ismerős volt a helyzet. Biztos voltam benne, hogy ha nem is történt ilyen a valóságban, de álmodtam róla. Viszont nem emlékeztem a végkifejletre. Nem gondolkodtam azon, hogy miért van a fal mögött, mit jelent a fal. Ki akartam onnan szabadítani, akárki is volt ő. Túlságosan kétségbeesettnek tűnt ahhoz, hogy valami rossz dolgot tegyen. Csak szabadságot akart.

Mire kettőt pislantottam, a fal omladozni kezdett, hatalmas repedések futottak végig rajta. Valahonnan a magasból szikladarabok hullottak alá, de egyik sem talált el engem. Mindegyik darab körém esett. Mire akár észbe kaptam volna, szinte teljesen a földdel lett egyenlő. Az alja derékmagasságig maradt csak meg.

És ott állt ő. Az kék szempár tulajdonosa. Egy velem egymagas, szőke nő. Tiszteletteljes kisugárzása volt, kicsit az istenekére emlékeztetett, akikkel eddig találkoztam. Mégis sokkal kedvesebbnek tűnt. És ismerősebbnek. Megesküdtem volna, hogy már találkoztam vele valahol.

Kedvesen mosolygott rám, átmászott a törmelékeken egyenesen hozzám.

- Köszönöm, Hajnalpír! –simította a kezét a karomra és magához ölelt. Furcsa volt, mintha igazából hozzám se ért volna, mégis természetellenes melegséget sugárzott. – Egy élettel tartozom neked. Kiét szeretnéd?

Megmerevedtem, azonnal eltoltam magamtól. Még mindig olyan kedves mosollyal vizslatta az arcomat, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Elbizonytalanodtam, hogy tényleg azt kérdezte-e, amit hallottam.

- Tessék?

- Kinek az életét kéred jutalmul? –kérdezte meg ismét, még mindig mosolyogva. – Felajánlom a választást. De csak mert nem kellett kényszerítselek.

Teljesen lesokkoltam. Csakis egy ostoba álom lehet, semmi több. Lassan hátráltam egy lépést előle. Nem jött utánam, csak nézett. Kezdett egyre ijesztőbb lenni a helyzet. Nem voltam az a fajta ember, aki könnyen megijed, de az a nő a mosolyával és a bizarr ajánlatával szabályosan a frászt hozta rám.

- Ki vagy te…? –kérdeztem halkan, végig a szemébe nézve. Nem mertem félrepillantani egy másodpercre sem. Tartottam tőle, hogy ha megteszem, eltűnik vagy esetleg nekem támad. Egyiket sem akartam. Jobb volt szem előtt tartani.

Hátratette a kezeit, kihúzta magát. Úgy nézett ki, mint valami gonosz boszorkánykirálynő, aki éppen elátkozni készül a hálátlan udvaroncát és még élvezetét is leli benne. De átkok és varázsigék szavalása helyett felkuncogott.

- Persze, nem emlékszel rám –mondta. Felvontam a szemöldököm.

- De te ismersz engem –vontam le a következtetést. Megint felnevetett. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Olyan kedves nevetése volt, miért akarta volna bárki halálát is?

- Gyere, sétáljunk egyet –indult el felém.

Védekezően felemeltem a karjaim, készen állva egy ütésre, de a nő csak elsétált mellettem, be a sötétségbe. Ahogy ment, valami rendellenes fény megvilágította az utat és a körülötte lévő dolgokat. Mintha egy lánggyűrű lengte volna körbe. Várakozóan átnézett a válla felett.

- Miért menjek veled? –kérdeztem. – Miért kellene bíznom benned?

- Nem kell –rántott vállat. – Ha itt akarsz maradni egyedül a sötétben, felőlem maradhatsz. Csak a saját dolgodat nehezíted meg.

Ahogy távolodott, egyre kezdett eltűnni a fény is, körbevett a sötétség. Csak az ő alakja ragyogott a távolban. Lassan indultam el utána. Semmi bajom nem lett volna az egyedülléttel, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult, mint gondoltam. Érdekelt, ki az a nő, miért volt a fal mögött és hogy hol a fenében voltunk. Még ha csak álmodtam is.

Egy pár percig távolabbról követtem, majd mikor utolértem, felvettem az ő tempóját. Tartottam két lépés távolságot tőle a biztonság kedvéért. Oldalra sandítottam, a nő is ugyanúgy tett. Próbáltam rájönni, ki lehet ő. Honnan ismer és nekem honnan kellene ismernem őt? Biztosra vettem, hogy találkoztunk már, de nem tudtam felidézni a pillanatot. Ez is egy elmetrükk lehet? Damian játéka?

Mi vagy ki lehet ő? Egy hibbanti? Vagy egy vadász? Egy sárkánycsapdász? Hol találkozhattam vele?

- Nem fogod kitalálni.

- Honnan ismerjük egymást? –kérdeztem rá. Ő csak kedvesen mosolygott.

- Ugyanezen a helyen találkoztunk először.

- Miért, hol vagyunk?

- A fejedben, kedvesem –mondta, mintha ez olyan egyértelmű dolog lenne. Mikor értetlenül bámultam rá, látványosan, hangosan felsóhajtott. – Az Égre, Káosz rendesen összekavarta az elmédet.

- Honnan ismered…?

- Mindenkit ismerek, akit te is ismersz. Még több embert is.

Sejtelmes volt, szinte semmi konkrétumot nem árult el ezzel. Nagyon odafigyelt arra, mit mond, és hogyan mondja. Mintha készült volna erre a beszélgetésre.

- Hogy értetted, hogy a fejemben vagyunk?

- Pontosan úgy, ahogy mondtam. Ez, kedves, az elméd.

- Alkony mindig mondta, hogy sötét, de nem gondoltam volna, hogy igaza van –csúszott ki a számon annak ellenére, hogy nem akartam elhinni, amit mond. Ez már csaknem a képtelenséggel ért fel. Én nem voltam képes az elmémbe szállni, mint egyesek. – Ez Damian kis játéka, igaz? Nem is vagyunk itt valójában. Se te, se én.

- Ó, én nagyon is itt vagyok. Te viszont tényleg csak átutazóban vagy, de ez megszokott ilyenkor.

- Ilyenkor?

- Láz idején.

Megtorpantam. Az teljességgel kizárt. A nő vagy hazudik, vagy… nem, nincs vagy, ez csakis hazugság lehet. Ez egy szimpla rémálom, Alzira belebeszélte a tudatalattimba a Lázat és most azért álmodok ezzel. Viszont irányíthatom az álmot.

- Ismételd meg! –szólítottam fel. Arra koncentráltam, hogy kijavítsa magát arra, hogy álmomban. Ő viszont csak megállt és rám nézett.

- Láz idején –ismételte azt, amit az előbb is mondott.

- Nem ezt kellett volna mondanod –jegyeztem meg.

A nő felsóhajtott. Ha nem tűnt volna felsőbbrendűnek, megkockáztattam volna, hogy hisztérikusan tette. De inkább fáradtan, mint aki már belefáradt ebbe a beszélgetésbe velem.

- Figyelj, kedvesem, én nem az álombeli kreálmányod vagyok, hogy megszabd, mit mondhatok és mit nem. Csak az igazat mondom. De ha te be akarod etetni magad azzal, hogy ez csak álom, akkor nyugodtan. A saját dolgodat nehezíted meg. Te leszel meglepődve, mikor felébredsz.

- Felébredek. Szóval álmodok –mutattam rá elégedetten. Ezzel teljesen megfejtettnek ítéltem a dolgot. Viszont ő nem engedett.

- Transzban vagy, amíg beszélgetünk, és a központodba érünk. Káosz és te csúnya módon nagyon mélyre temettetek el, időbe telik visszaérni. Szóval szedd a lábaid, ha szépen kérhetlek. Még napkelte előtt szeretnék végezni.

Ismét megindult előre, én pedig sietősen követtem. Tudni akartam, mire céloz ezzel.

- Most már tényleg tudni akarom, ki vagy te –jelentettem ki határozottan.

- Az Égre, hogy is szoktátok ti Fúriák mondani? –nyújt a halántékához. – Fekete… füst? Köd? Köd! Nos, a ködöd vagyok, örvendek a találkozásnak –mosolygott rám, de nem éppen a legőszintébben. – Megint.

- Megint?

- Ezt mind átbeszéltük már egyszer. Csak te Káosz kis közbeavatkozása miatt nem emlékszel rá. Viszont minden értelmet nyer, és mindent el fogsz hinni nekem, miután felébredtél. És utána is tudunk beszélgetni, ha szeretnél. Ha nem, akkor is –mondta sejtelmesen.

- Tegyük fel, csak feltételezzük, hogy Lázam van…

- Az van.

- Csak tegyük fel… Miért? Egyszer már volt, miért lenne most megint? –kérdeztem.

- Ezt is a drága Damianedhez tudom kötni. Megakadályozta, hogy megöljem, így nem fejeződhetett be a folyamat. Ha hagyta volna magát, talán meg is álltam volna nála. Mármint, Káosz elég nagy falat. De sajnáltam volna utólag –gondolkodott el. – Kereshettem volna újra… Így jobban belegondolva, lehet sokkal jobban jártál egy második eséllyel.

- Merthogy?

- Damian él. Káosz él. Az neked is és nekem is jó –mondta valamivel lelkesebben. – És így senkit nem ölök meg, akit ismersz. Minden halott ismeretlen lesz, mert feltételezem nem jártál még a Vihar-szigeteken. Hát persze, hogy nem –válaszolta meg helyettem. – Mindenki jól jár. És levakarhatod magadról a felelősséget is, meg rólam is. Mármint, ez így mind Damian hibája, nem?

- Miért ölnél meg bárkit is? –kérdeztem összezavarodva. – Miért jó az neked?

- Kénytelen vagyok. Csak így kapok egy minimális szabadságot. Ezer évnyi bezártságtól kicsit megkattan az ember lánya. – Mielőtt feltehettem volna az összes eszembe jutó kérdést, a nő megtorpant, a távolba meredt. Egy pontban fényt láttam. Talán az út vége? Esetleg… meghaltam volna? A szőkeség nagy lendülettel, őrült mosollyal felém fordult, megigazította a hajamat. – Nos, most el kell búcsúznom, sajnos lejárt az időnk. De erre a beszélgetésre visszatérhetünk reggel.

- Mi…?

Mire kimondtam volna, a mellkasomra tette a kezét és lökött rajtam egyet. Nem volt erős és nem is éreztem fájdalmat, mire feleszméltem, mégis mintha kilométereket röpített volna. Ugyanott voltam, ahonnan indultam. A nagy semmiben, a sötétség kellős közepén. Egyedül.