30. A törődés varázsa

Sziasztok! :)
Kivételesen sikerült megírnom egy részt a hónapban, erre sem volt példa egy ideje... Remélem elnyeri a tetszéseteket!
Kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

Declan percekig csak szaladt egyenesen, mintha pontosan tudná, merre kell menni. Nem telhetett el sok idő, mégis egyre fáradtabbnak éreztem magam. Talán egyszer még Declan vállára is csuklott a fejem, mert emlékszem, hogy szólítgatott, és mondogatta, hogy bírjam ki még egy kicsit, mindjárt ott vagyunk. Akárhol is legyen az az ott. Nem mertem rákérdezni, tudja-e merre tartunk, vagy pusztán kiválasztott egy irányt, amerre fut és lesz, ami lesz. Reménykedtem, hogy az első, hogy pontosan tudja, hová tart éppen.

Megszédített a gyorsaság, amivel haladt. Közel egy méter magasan felcsapott mellettünk a víz. Nem gondoltam volna, hogy egy Gyorshajtó képes ilyen sebességgel futni. Vajon mit tudhat még ezen kívül? Falon fel tud futni? Vagy olyan sebességgel áthaladni egy falun, hogy senki sem vegye észre? Rengeteg hasonló kérdés fogalmazódott meg bennem, de megszólalni nem bírtam, hogy feltegyem őket. Gyenge voltam és fáradt. Csak aludni akartam egyet.

- Eszedbe ne jusson elaludni, két perc és ott vagyunk! –hallottam meg Declan hangját ismét. Nem voltam biztos benne, de mintha egy cseppnyi aggodalmat fedeztem volna fel benne. És talán még gyorsabban is kezdett futni.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de a szél olyan erős volt, hogy nem bírtam sokáig nyitva tartani. Egyetlen dolog tűnt fel: egy apró folt a távolban. Talán egy sziget? Lakott sziget? Szárazföld… A gondolatra még a gyomrom is összeszorult. Mikor legutóbb stabil talajon álltam, épp megpróbáltak eladni rabszolgának. Nem akartam újra átélni ezt az élményt. Hiába repültek végig a fejemben a rosszabbnál rosszabb gondolatok, miszerint most Declan próbál majd meg eladni és amint bezsebelte a zsákmányt már el is tűnik, otthagyva valami ismeretlen állattal, minél közelebb értünk, annál jobban kapaszkodtam Declanbe.

Távolról, egy pillanatra látva egészen kicsinek tűnt, viszont mikor legközelebb, néhány másodperccel később felnéztem, rádöbbentem, hogy legalább háromszor akkora lehet, mint Hibbant. Hatalmas fenyőfák magaslottak a sötét sziklás partvonal mögött. Fogalmam sem volt róla, Declan hogy akar átjutni rajtuk, de határozottan abba az irányba tartott. Néhány fekete árnyat vettem észre az égen. Először madárra gondoltam, de túl nagyok voltak ahhoz. Sárkányok voltak. Akkor viszont kizárt, hogy emberekkel lakott legyen a sziget.

Aztán csak azt éreztem, hogy Declan hirtelen megáll. Belemarkoltam a kabátjába – másba nem is tudtam volna, az ingje cafatokra szakadva porrá égett a hajón –, vártam, hogy elsüllyedjünk, de ez nem történt meg. A szél is elállt, a vízpárát sem éreztem már. Lassan felnéztem. Az egyik fekete sziklán álltunk, Declan pedig a fejét kapkodva kémlelte a fákat, mintha azt fontolgatná, merre menjen tovább. Átugrándozott a sziklákon, hogy biztos talajt érhessen a lába. Bár úgy tűnt, a sziklák vizesek és csúszósak, ő mégis rendkívüli ügyességgel és kecsességgel szökkent egyikről a másikra, miközben szavakat morgott az orra alatt. Nem tudtam kivenni, hogy nekem mondja, vagy csak magának, de nem tudtam foglalkozni vele. Visszadöntöttem a fejem a vállának.

- Egy percet bírj még ki, és biztos kezek közt leszel, ígérem –mondta hangosabban, és megint csak a szelet éreztem.

Biztos kezek közt. Nem tudtam pontosan mit ért ezalatt, de nem ellenkeztem ellene. Pedig akartam. Legszívesebben azt sem hagytam volna, hogy elhozzon a hajóról. Még mindig nem bíztam benne. Egy gyilkos volt, ki tudja hányakat ölt meg a hajón, de a szemem láttára már két emberrel is végzett. Egy részem mégis úgy gondolta, hogy rábízhatom magam, mert nem fog bántani. Nem bíztam benne, mégis a kezébe helyeztem az életemet. Rajta múlt, mit kezd vele. Megment, vagy eldob és hagy meghalni.

A következő pillanatban megint lelassított, normál tempóban kezdett haladni. Felpillantottam. Gyomrom görcsbe rándult, azonnal megfeszültem. Egy hatalmas, közel tíz méteres fekete fal felé sétáltunk, aminek kapujában sötét ruhás, fegyveres őrök álltak. A kapu két oldalán tornyok magasodtak. Elképzelni sem tudtam, miféle építményt vagy népet védett ez a fal, de biztosra vettem, hogy rettentő fontos volt.

Declan határozott léptekkel haladt feléjük. Úgy tűnt, ezt először fenyegetésnek vették, a lent lévők kardot, a falon állók íjat szegeztek rá. Nem úgy nézett ki, mint akit ez meghat, csak akkor állt meg, mikor már csak pár centi választotta el a kardéltől.

Nem értettem, mit mond az őröknek. Idegen nyelven kommunikáltak, mégis elcsíptem pár ismerős szót. Angónul beszélt. Az őrnek pontosan olyan fekete köpenye volt, mint az aranyszemű angónnak, aki mellettem volt. A köpeny, ami… rajtam volt.

Az őr nem tűnt kifejezetten boldognak, nagyban ellenkezett, de Declannek végül sikerült meggyőznie valamivel, így az angón kelletlenül leengedte a kardot és intett. A kapu lassan kinyílódott, ám Declan már azelőtt a túloldalán volt, hogy csak egy kis rés megjelent volna.

Végigfutott az egész falun, mire megtalálta azt, akit eleve keresett. Egy réginek tűnő faháznál állt meg, minek környékén hemzsegtek a gyógynövények. A Gyorshajtó addig kopogott, amíg ajtót nem nyitottak.

A nő rettentő magas volt, legalább egymagas Declannel. Sötét hajába ősz tincsek keveredtek, amit bonyolult fonatban fogott hátra. Markáns, éles arcvonásai voltak, arca hosszúkás, enyhén ráncos. Sötétkék, igényes szövésű, mégis egyszerű ruhát viselt, kevés díszítéssel. Virító kék szemeivel úgy nézett végig rajtunk, mintha az utcáról keveredtünk volna hozzá. Nagy eséllyel úgy is nézhettünk ki. Declan épp megszólalni készült, de a nő csendre intette, majd befelé biccentett, szélesre tárva az ajtót.

Odabent azonnal megcsapott vagy’ tízfajta gyógynövény tömény illata, olyan mértékben, hogy majdnem elkábultam tőlük. Néhányat felismertem, de rengeteg ismeretlen eredetű is volt bent. Az asszony az előszoba távolabbi sarkához vezetett minket, és intett Declannek, hogy tegyen le az ágyra. Ő meg is tette. Az oldalam még mindig rettenetesen fájt és próbáltam leszorítani, de egyre fogyott az erőm.

A nő és Declan váltottak néhány szót, a srác bőszen magyarázott, míg a gyógyító előkeresett egy halomnyi gyógyfüvet és hátrakiabált. Mikor végigmutatott Declanen és a srác csak a fejét rázta, sejtettem, hogy arra kérdezett rá, hogy a kezére és mellkasára száradt vér az övé-e. Aztán a nő az ajtó felé intett. Declan megdermedt, ellenkezni kezdett. Elég hevesen. De aztán a gyógyítónak sikerült valami olyat mondania, amire a srác már nem tudott mit reagálni. Összeszorította a fogait, rám nézett, majd lassan hátrálni kezdett az ajtó felé. Ijedten pillantottam rá. Ugye nem gondolta komolyan, hogy csak úgy otthagyhat?

- Hova mész? Declan! –kaptam a keze után. Még épphogy el tudtam kapni a csuklóját, de nem túl szorosan. – Itt ne merj hagyni!

A srác egy pillanatra hitetlenkedve nézett rám, majd elmosolyodott.

- Nem megyek messze, nyugi –mondta. – Csak a banya nem lát el addig, amíg bent vagyok. Mintha még nem láttam volna félmeztelen nőt –forgatta a szemeit. Azonnal elengedtem a csuklóját. – Na, mindegy. A ház előtt leszek. Ha kellek, sikíts.

- Nem nyugtatsz meg… –jegyeztem meg, de arra már kiment, én pedig egyedül maradtam a gyógyítóval. A nő addigra felforralt egy adag vizet és valami gyógyfüvet szórt bele.

- Férj? –kérdezte hirtelen az angón. Rápillantottam.

- Odin ments, dehogy. Csak egy… bajtárs –feleltem. Nem tudtam, ő mennyire érti azt, amit én mondok, de csak bólintott.

- Viking? Ember?

Nem tudtam hirtelen mit mondjak. Fogalmam sem volt róla, hogy az angónok hogy állnak a Kívülállókhoz. Semmit sem tudtam az angón kultúráról és szokásokról. Mi van, ha épp annyira gyűlölnek minket, mint az emberek? Vagy eleve, ha az embereket is gyűlölik? Sejtettem, hogy az Odinos megszólalásommal elszóltam magam. Ha gyűlölnek minket, végünk van. Elkapják és megölik Declant, ahogy engem is. Ennyi képzett harcossal még ő sem tud elbánni. Max elfutni előlük.

Mikor nem válaszoltam, a nő mellém lépett, félretűrte a haját, megmutatva hosszú, hegyes füleit, amin közel hat ékszer sorakozott.

- Angón tisztelni Lilith. Istennő harc és stratégia. Angón tisztelni Xypia. Istennő sárkány és tűz. Kívülálló társ. Bujkáló harcos. Ember rossz, de… ember nem bánt angón, angón nem bánt ember –mondta. Csak bámultam rá. Törte a viking nyelvet, de sejtettem, mit akar ezzel mondani. Azt akarta, hogy bízzak benne, mert nem bánt, ha nem akarok ártani neki. Csakhogy képtelen voltam bízni benne. Idegen volt, hiába akart segíteni. Féltem tőle. Majdnem annyira, mint Declantől. Az angón, látva a félelmet a szememben, felsóhajtott. – Nem bízni. Oké.

Felemelte a gőzölgő tálat és felém tartotta. A gyógynövénylevelek benne úszkáltak, szinte szétporladtak a forró vízben.

- Igyam meg, vagy…? –akartam kérdezni, de megcsapott a gőz. Kezdtem egyre bódultabbnak érezni magam. A karom és a lábam elzsibbadt, nem éreztem semmimet. – Mit csinált velem…? –tátogtam, de hang már nem nagyon jött ki a torkomon. – Declan…

Erejét vette rajtam a remegés, bár nem éreztem, hogy valóban remegtem-e vagy csak akartam. A fejem hátracsuklott a párnára. A falécekből álló plafon lassan homályosodni kezdett, ahogy a fölém hajoló angón arca is.

- Pihenni. Aludni. Felébredni és jó lenni. Nem fog fájni.

Sikítani akartam, de képtelen voltam rá. Nem éreztem a mellkasom, a nyakam, a fejem. A világ homályosodott. És lassan el is sötétedett.

~Đ~Ł~

Mikor magamhoz tértem, olyan melegség vett körbe, ami hetek óta nem. Nyakig be voltam takarva egy vastagabb gyapjútakaróval. Rettentően hőtartó volt, izzadtam alatta. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha megint melegem lesz egyszer. Nem akartam kinyitni a szemem, féltem, hogy az egész csak egy álom volt és igazából még mindig a hajón raboskodok és pusztán a köpeny melegét érzem. Jobban magamra húztam a takarót. Érezni akartam a meleget és hinni, hogy megmarad, és nem tűnik el nyomtalanul, mint valami álomkép. Minden testrészem bizsergett, az oldalam pedig fájt. A gyomrom pedig határozottan korogni kezdett, mikor megéreztem a gyógynövények közé keveredő sült hús illatát.

Azonnal felpattantak a szemeim. Ha képes lettem volna rá, fel is ültem volna, de az oldalamba szúró fájdalom megállított. Eltorzult arccal néztem körbe, keresve az illat forrását. És megpillantottam egy alakot, aki halálos nyugalommal falatozgatott mellettem. Mire megmozdulhatott volna, nagy nehezen feljebb tornáztam magam, legalább félig ülő pozícióba, mohón kikaptam a kezéből a tálat és hölgyhöz nem méltóan enni kezdtem.

Declan felvont szemöldökkel nézett rám.

- Lassan, lassan, nem fogja elvenni tőled senkit! –hajtogatta, de képtelen voltam rá figyelni. A hús szétomlott a számban. Idejét nem tudtam, mikor ettem utoljára normális, meleg ételt. Olyan gyorsan tömtem magamba, amennyire csak bírtam. Meg is lett a következménye, köhögő-rohamban törtem ki, mikor félrenyeltem az egyik falatot. – Hé, hé, mondtam, hogy nem veszi el senki! –mondta, majd ezt meghazudtolva elvette tőlem a tányért és letette egy ládára maga mellé. – Gyere, ülj fel normálisan.

Mivel egyedül csak addig tudtam feltornázni magam, amilyen szinten akkor voltam, Declan segített felülni. Meglepően finoman bánt velem, mégis határozottan emelt meg. Az oldalamba fájdalom hasított, de próbáltam nem mutatni jelét. De muszáj volt odakapnom, mikor nem akart abbamaradni. Valami furcsa anyagot éreztem meg. Felemeltem a takarót. Át voltam öltöztetve. Egy egyszerű, sötétkék ruha volt rajtam, hasonló, mint amilyet a gyógyító viselt. A fiúra néztem.

- Mit csinált velem az a banya? –szaladt ki a számon, miközben visszatakaróztam és elvettem Declantől az ételt.

- Levendulafőzettel kiütött. Biztos valami varázslatot is használt hozzá, de azt már nem mondta. Bár az angónok nem tudnak ilyen mágiát alkalmazni, nekik fegyvermágiájuk van –rántott vállat. Csak néztem rá.

- És ő is öltöztetett át?

- Hát, én nem voltam, az biztos, pedig szívesen feláldoztam volna magam a nemes célért –mosolygott rám. Legszívesebben felképeltem volna. – A viccet félretéve, nagy eséllyel igen. Az oldaladat is kitisztította és összevarrta. Parancsba van adva, hogy nem igazán mozoghatsz úgy… néhány napig. De szerintem nem is nagyon tudnál.

- Semmi bajom nincs –adtam vissza neki az immár üres tálkát. Csakhogy a gyomrom többet követelt. Sok heti éhség egyszerre tört rám.

- Kérsz még? Van –vett le a doboz tetejéről egy másik, teli tálat. Azonnal elkaptam tőle és folytattam az evést. – Jó étvágyat! Te aztán tudsz enni.

- El sem tudod képzelni, milyen éhes vagyok –morogtam az egyik falat húson rágódva. – Egy lovat meg tudnék enni.

- Nem épp a legfinomabb húsfajta, de te tudod.

Csend telepedett ránk, amíg befejeztem az evést. Declan csak ült mellettem és figyelte, ahogy bepusztítom az egész tálnyi húst. Volt időm összeszedni a gondolataimat, helyretenni a dolgokat, amik eddig ködösek voltak. Ekkor kezdtem el igazán felfogni, hogy mi is történt. Declan kihozott a hajóról és egy angón sziget gyógyítójának passzolt le, aki kiütött és elmondása szerint megtette, amit tudott. Nem szolgált olyan negatív információkkal, hogy nem sikerült semmi és nem fogok helyrejönni, esetleg meg fogok halni az elkövetkezendő napokban. Ez jó jel, nem?

Pillantásom Declanre siklott. Sokkal jobb passzban volt, mint ahogy emlékeztem. Arcát már nem tarkították kék-lila foltok, és felszakadt szemöldökéből is már csak egy világos kis heg maradt, ami átszabta azt. És új ruhát is kapott. Legalábbis, ing volt már rajta. Ahogy elnéztem, mást nem volt hajlandó lecserélni. A bőrkabátja az ölében hevert. Az a fránya kabát…

- Bámulsz, cica –szólalt meg hirtelen. Éreztem, hogy az arcomba zúdul a vér, félrenéztem.

- Elnézést.

- Igazából nem zavar, már megszoktam.

Ismét rápillantottam, de jobbnak láttam nem reagálni rá semmit. Igazából sejtettem, miért mondja. Ahhoz képest, hogy elmondása szerint tizenkilenc éves volt, többnek látszott. Mégis piszok helyes volt.

- Hol van a gyógyító? –tereltem a témát. – Meddig voltam kiütve?

- Valami olyasmit magyarázott, hogy megjöttek a küldetésből visszatérők és néhány sebesültet el kell látnia, de nagylelkű lesz, és hagyja, hogy bejöjjek hozzád, mert a végén még megszöksz vagy merényletet követsz el ellene a kiütésért. Ami persze a te érdekedben volt. Elég csúnya sebet kaptál és sok vért is vesztettél, hét öltéssel tudta lezárni. Nagy szerencséd volt.

- Nem válaszoltál a másik kérdésemre –mondtam.

- Nem sokáig. Pár órára. Azon is csodálkozok, hogy most felkeltél. Kimerültebbnek tűntél, mikor szét akartál folyni a karjaimban.

Egy kis ideig ismét csak bámultam a szemeibe, amíg az utolsó falatokat rágtam.

- Miért jöttél vissza értem? –tettem fel a kérdést, ami legjobban piszkálta a csőrömet. Declan halványan rám mosolygott.

- Miféle úriember lennék, ha otthagytalak volna felrobbanni a hajón?

- Én nem mentem volna vissza érted –csúszott ki a számon. Szégyelltem magam, amiért így éreztem, azért pedig jobban, hogy azok után, hogy kimentett, még ezt is a fejéhez vágtam, de nem bírtam tartani a számat.

Declan csak felnevetett. Épp úgy, mikor a hajón közöltem vele, hogy magának kereste a bajt és hogy egy gyilkos. Kirázott a hideg.

- Tudom –mondta egyszerűen. Nem úgy nézett ki, mint akit meghatott volna a dolog. – Mit vártál? Hogy majd sírni kezdek, vagy megsértődök, vagy valami? Ugyan. Kicsit több kell ahhoz, hogy kiboríts.

Ismét csend telepedett ránk, amíg tisztára nyaltam a tálat. Harcot vívott bennem a róla alkotott két vélemény. Egy gyilkos volt, a szemem láttára ölt meg két embert is, de mégis túl rendes volt ahhoz, hogy dühös legyek rá. Nem voltam mérges. Féltem. Ő volt az egyetlen a szigeten, akiben megbíztam, mert őt ismertem egyedül, mégis rettegtem tőle. Nem tudtam, hogy mi váltja ki a hangulatingadozását, mikor vált őrült gyilkosba és gyilkol meg esetleg engem is.

Láthatta, hogy mi jár a fejemben, mégsem reagált rá. Csak kivette a kezemből az üres tálat.

- Jól laktál? –érdeklődött. Ijesztő volt, hogy tényleges érdeklődést hallottam a hangjában. Bólintottam. – Jó éhes voltál.

- Még mindig az vagyok –vallottam be.

- Pedig az én kajámat is megetted.

Rábámultam.

- Tessék?

- Amit kikaptál a kezemből. De nem gáz. Már a negyedik tállal ettem, de ezek a gigászok túl jó húst sütnek –dőlt hátra a székben. – Lehet kérnem kéne még egyet…

- Négy tál hús? És még ennél? Egek!

- Ne is mondd! Szerintem felszedtem egy pár plusz kilót, de majd lefutom hazafelé –tette a kezét a hasára. Mikor észrevette a nézésemet, ami nagy eséllyel a kételyeimről árulkodott, Declan csak vigyorogva felhúzta az ingjét. Az összes vér az arcomba zúdult, ahogy a kockái szembenéztek velem, de egyszerűen képtelen voltam félrenézni. – Jó, annyira nem vészes, nagy részét már elégette a szervezetem.

- Te jóságos Xypia –néztem a plafonra, de a tekintetem mégis visszasiklott a hasára. – Húzd már le a pólód!

- Mi az, nem láttál még félmeztelen férfit?

- Férfit? –horkantottam fel. – Mennyi is vagy, tizenkilenc? És semmi közöd hozzá!

- Szóval nem –nevetett fel. – Mennyi is vagy, tizennyolc? A te korodban én már…

- Egy szót se többet! –emeltem fel a kezem. – Nem vagyok rá kíváncsi!

- Én csak azt mondom, hogy…

- Téged is ellátott a gyógyító? –próbáltam terelni a témát. Declant úgy láttam meglepte a hirtelen váltás, először nem értette, mire gondolok. – A sebet az oldaladon.

Ahhoz képest, hogy a hajón még csaknem haldoklott a seb okozta fájdalomtól, akkor úgy viselkedett, mintha semmi baja sem lenne. De egy akkora, olyan mély szúrás nem szívódhatott fel csak magától. Viszont mikor Declan kicsit oldalvást fordult, hogy rálátásom legyen a sebre, még a helyét sem láttam.

- Nem volt rá szükségem –mondta egyszerűen.

- De ezt hogyan? –néztem rá hitetlenkedve. – Annak a sebnek legalább két hét kellett volna, hogy begyógyuljon normálisan, ha nem több, hogy lehet, hogy már semmi nyoma nincsen?

A fiú leengedte az ingjét.

- Egy hangyányit gyorsabban gyógyulok, mint te. Tekintsük a képességgel járó előnynek. Látó vagy, te nem tudsz ilyet. Én igen.

Meglepett, hogy milyen nyíltan beszélt a Kívülállóságról. Sem Hibbanton, sem a hajón nem voltam hozzászokva, hogy az emberek úgy hozzák fel a témát, mintha teljesen normális lenne. Sőt, otthon szigorúan tiltott volt beszélni róla. Csak Hajnallal és Hablattyal tudtam tárgyalni a dologról. A hajón pedig senki sem értette, mit mondok, rajta kívül. De Declan sem hozta fel soha a témát. Én pedig miért tettem volna? Semmi közöm nem volt hozzá. Mégis, olyan hidegvérrel említette a dolgot, mintha teljesen normális dolog lenne.

- Szóval ez egy ilyen Gyorshajtó dolog? –kérdeztem halkan. Reméltem, hogy jól emlékszek a Kívülállófaj nevére és nem égetem le magam előtte.

Declan nem válaszolt, csak bólintott. Úgy gondoltam, ő ennyivel le is szeretné zárni a dolgot. Viszont ez felvetett bennem egy újabb kérdést, amit bár a gyógyító megválaszolt már, mégsem volt teljesen tiszta.

- És az angónok, ők… hogy állnak a Kívülállókhoz?

- Jól. Azt a hitet vallják, hogy ők Lilith teremtményei, mi pedig Xypiáé, így egy úgymond „vallás” alá tartozunk. Amíg nem mutatod jelét, hogy ártani akarsz nekik, addig ők sem fognak neked. Ahhoz képest, hogy annyi rossz pletyka kering róluk, egész normálisak –rántott vállat. – Már a legtöbbjük.

- Ezt vegyem célzásnak? –hallottam meg egy hangot az ajtó felől.

Feszülten néztem felé és ledermedtem, mikor megláttam, ki az. Az angón, aki a hajón volt. Mégis valahogy máshogy festett. Csak az arany szemekből ismertem rá. Viszont ahogy észrevettem, a köpenyét visszaszerezte tőlem.

Mellette ott állt a gyógyító, diplomatikus arccal figyelve mindannyiunkat. Declan az angón férfira nézett, elhúzta a száját.

- Akár. De speciel nem te jártál a fejemben –forgatta a szemeit.

Az angón válaszra sem méltatta, felém fordult.

- Hogy van, kisasszony? –érdeklődte.

Még mindig meglepett, hogy milyen jól beszéli a viking nyelvet. Nem törte, mint a gyógyítójuk. Zavartan pillantottam rá.

- Jobban. Köszönöm.

- Nincsenek fájdalmai? Nem szédül? Émelygés? Vagy nem éhes esetleg?

- Nem is tudtam, hogy az angónok ilyen vendégszeretőek –jegyezte meg Declan. – Én éhes vagyok, ha már így szóba jött.

Az angón egy hűvös pillantást dobott felé.

- Nem mindenkivel. Csak aki megérdemli, hogy azok legyünk. Ez például nem neked szólt –mondta.

Declan felállt a székből. Először azt hittem, menten neki fog ugrani, de csak egy lenéző pillantással elsétált mellette. Akkor tűnt csak fel, hogy az angón mennyire magas. Még Declannek is bőven fel kellett néznie rá, talán az álláig ért.

- Akkor szerzek magamnak –mondta, majd egy futó pillantást vetett rám. – Ha hozzáérsz, meghalsz. Mindjárt jövök.

Ezzel kisétált. Utána akartam szólni, hogy itt ne merjen hagyni, de már késő volt. Szembenéztem az angónnal, aki komótosan közelebb sétált az ágyhoz.

- Nem kell félned, mi nem fogunk bántani –mondta a férfi megnyugtató hangon. – Azért vagyunk, hogy segítsünk. A kábítás szükséges volt, hogy Dominica el tudja látni a sebeit.

- Remélem tudja, hogy ezzel csak jobban rám hozza a frászt –jegyeztem meg halkan.

- Nincs oka nem bízni bennünk.

- Bízni sincs sok.

Az angón egy kis ideig csak meredt rám, és bólintott.

- Végtére is, csak megmentettük az életét.

- A nő tette. És Declan, azzal, hogy idehozott. Ti otthagytatok volna a hajón. Nem igaz?

Mielőtt válaszolhatott volna, sárkányüvöltés hangzott kintről. Automatikusan a kardomért nyúltam volna, de nem volt sehol. És amint megmozdultam, fájdalom hasított az oldalamba. Muszáj volt visszadőlnöm. Nem otthon voltam, nem kellett hősködnöm. Bár Hibbanton sem tettem. Talán azóta is a reflexek működtek bennem, hogy segítenem kell a felnőtteknek a Nagy Terembe vezetni a gyerekeket. De ez itt nem járja. Ez egy teljesen más világ. Biztosan csak az egyik angón sárkánya bolondult meg.

Vagyis, először ezt hittem. De mikor a férfi összehúzott szemöldökkel, sietve távozott a házból, kezdtem kételkedni a dologban.

- Mi folyik itt? –kérdeztem a nőt. Ő csak vállat rántott, és a férfi után sietett, de amint kilépett, már vissza is húzódott, becsapva az ajtót. – Szóval baj van.

A sárkányüvöltés egyre közelebbről hallatszódott. Dominica motyogott valamit az orra alatt, de angónul, így esélyem sem volt megérteni. Az egyik felem ki akart menni, hogy megnézze, mi a helyzet, a másik pedig tökéletesen jól érezte magát odabent. Nem mintha meg tudtam volna mozdulni. Mégis olyan szerencsétlennek éreztem magam tehetetlenségemben. Talán tudnék segíteni valamit. Ha másban nem is, de biztonságba vezetni a többieket. Igaz, fogalmam sem volt az egész faluról. Már ha egyáltalán egy faluban voltunk.

Megpróbáltam az ágy szélére ülni, de mire megmozdulhattam volna, Dominica már mellettem is volt, nagy mutogatások közepette magyarázva.

- Maradni, pihenni –mondta végül úgy, hogy értsem is. – Fáj?

Biccentettem. Nem hazudtam, tényleg tompa, szűnni nem akaró bizsergést éreztem az oldalamban. Viszont nagyon reméltem, hogy tényleg csak valami fájdalomcsillapítót ad és nem megint kiüt, ki tudja mennyi időre. Egy kis pohárba hozott nekem egy keserű szagú, sötét színű löttyöt és addig állt mellettem, amíg meg nem ittam. Rettenetes íze volt, ha nem kaptam volna mellé egy korsó vizet, biztosan visszaköptem volna. Így is nem sokon múlt. Szörnyű utóízt hagyott maga után.

A sárkány hangja mellé már kiabálás is szűrődött. Bár nem értettem, parancsoknak hangzottak. Tudtam, hogy semmi közöm az egészhez és mindenkinek jobb, ha kimaradok belőle. Mégis ott mozgott bennem, hogy érdekel, mi folyik odakint.

Nyílott az ajtó, az aranyszemű jött vissza.

- Mi folyik odakint?

- Az egyik sárkány a hajóról követett minket –mondta. Egy pillanatra nagyot dobbant a szívem, mikor eszembe jutott az Égszelő a mellettem lévő cellában. De kizárt, hogy ő legyen. Semmi közünk nem volt egymáshoz. – Nem értem, miért, hisz elengedtük.

- Megmondjam, miért van itt? –jelent meg az ajtóban Declan is. A kezében két hatalmas szelet kenyér közé betuszkolt hússzelet volt téve, és már a fele hiányzott. Felém biccentett. – Miatta. Ha azt akarod, hogy megnyugodjon, vidd ki Alkonyt, majd ő megnyugtatja.

Rábámultam a fiúra, nem tudtam, mire céloz ezzel. Az angón hűvös tekintettel nézett rá.

- Az az Égszelő meg van vadulva, nem fogok kivinni neki egy sérült lányt áldozatként.

- Áldozat? –kapkodtam a tekintetem köztük.

- Nem áldozat, te degenerált barom –forgatta a szemeit Declan. Ahogy az aranyszemű arcára kiült az értetlenkedés. – Az a sárkány szelíd, csak hiányzik neki Alkony. Vidd ki és megnyugszik.

- Miért nem nyugtatod meg te? –kotyogtam közbe. – A hajón is te nyugtattad meg.

- Akkor intézd el te! –mondta az angón Declanre nézve.

- Mint látod –emelte fel az ételét és beleharapott. – Nem igazán érek rá.

- Vigyen ki! –pillantottam az angónra. Ellenkezni akart, de nem hagytam szóhoz jutni. – Ha Declannek igaza van, és ez tényleg az az Égszelő, amelyik a hajón volt, akkor tudok segíteni. Vigyen ki! Kérem!

- Legyen –sóhajtott fel. – Fel tud állni?

Az ágy szélére csúsztam, leereszkedtem a földre. Szúrt az oldalam, még nem hatott a fájdalomcsillapító, de talpra álltam. Elindulni viszont már nem tudtam. Az angón Declanre pillantott, aki csak bólintott, mintha engedélyt adna, hogy hozzámérhet. A férfi mellém lépett. Csak akkor realizálódott bennem igazán, hogy milyen magas.

- Thor jóságos pörölyére… –csúszott ki a számon, ahogy felnéztem rá.

Nagyon hátra kellett döntenem a fejem. Még apámnál is magasabb lehetett. Lefogadtam, hogy több, mint két méter. Széles váll és mellkas, erős karok. Finoman emelt fel, de mint egy tollpihét. Az oldalamba fájdalom hasított, de hagytam, hogy kisétáljon velem a házból.

A ház előtti kis téren angónok gyülekeztek. Mindannyian sötét ruhát viseltek, némely hölgyön láttam csak világosabb árnyalatú ruhát. Az engem cipelő angón utat kért. A sárkány, aki a galibát okozta a kör közepén állt, vadul sziszegett az őt körülvevő tömegre és fegyveres őrökre. Néhányan próbálták megközelíteni, de senkinek sem sikerült.

Tényleg ő volt az. A sárkány a hajóról, az Égszelő. Mikor az angónok belső gyűrűjébe értünk, megütögettem a férfi karját.

- Tegyen le!

- De kisasszony…

- Tegyen le! Nem lesz gond –mondta, de szemem le sem vettem a sárkányról. A férfi letett, de a karom nem engedte el. Segített megtenni pár lépést előre. A körülöttünk lévők megbámultak minket. Láttam a gúnyt és a lenézést a szemükben. Ennyit a barátságos fogadtatásról. A sárkány megállt a forgásban, mikor felénk nézett. Csak mi közeledtünk felé. Rámosolyogtam. – Szervusz, nagyfiú! Emlékszel rám?

A sárkány rohamra indult, kapkodva szedte a lábait, felkavarta a port maga körül. Éreztem, hogy az angón elengedi a karom. Az Égszelő pont előttem fékezett le, alig pár centire az arcomtól. Köhögni kezdtem a portól. A hüllő óvatosan megbökte a hasamat. Sziszegve az oldalamhoz kaptam.

- Finoman, finoman! –dorgáltam, de a fejére simítottam a kezem. A sárkány megkerült, körbeszaglászott, de hagyta, hogy simogassam. Viszont mikor az egyik angón felénk lépett, ráfújt, összehúzta mind a négy szemét, összeszűkült a pupillája. – Semmi gond, semmi gond. Barátok. Nem fognak bántani. Annak már vége.

A tömeg lassan feloszlott körülöttünk, az aranyszemű feloszlatta őket. Az egyetlen személy, akit a sárkány közel engedett magához rajtam kívül, az utolsó falatjait bepusztító Declan volt. Úgy simogatta meg a lény fejét, mintha teljesen mindennapos lenne.

- Mondtam, hogy megoldod. Hogy van az oldalad? –érdeklődte.

- Hogy lenne? Fáj –sóhajtottam fel, majd megsimítottam a sárkány fejét. – De ezért megérte.

- Remélem, tudod, hogy el sem fog menni mellőled innentől fogva –jegyezte meg. – Az Égszelők eléggé hűségesek. És te elnyerted a bizalmát. Már a hajón.

- Akkor… most tekinthetjük úgy is, hogy van egy sárkányom? –vontam fel a szemöldököm. Declan helyett a hüllő adta meg a választ egy bólintással és egy dorombolással. Remek, üdv a csapatban.

- Igen, pontosan. Itt amúgy is szükséged lesz rá.

- Miért, hol vagyunk? –néztem a fiúra. – Mármint… mi ez a hely?

Declan már épp válaszolni akart, mikor egy férfi jelent meg mögötte. Számomra teljesen ismeretlen volt. Sötét, hosszú haját félig összefogva hordta. Fekete ruhája arannyal szegélyezett, de nem hivalkodóan díszes. Mégis jelezte, hogy nem akárkivel álltunk szemben. Négyszemélyes, fegyveres kísérettel jött, nála pedig két kard pihent a hüvelyében. Szigorú arca tekintélyt parancsolt, akaratlanul is nyeltem egyet.

Akkor is, mikor rám mosolygott, akár egy róka.

- Kisasszony, legyen üdvözölve Feketevárban!