23. A párbaj

~Hajnalpír~

Nolan a falu széléhez vezetett. Jó, ez azért egy kicsit erős kifejezés. Inkább csak végig mellettem lépdelt és szemmel tartott. Nem jött kellemetlenül közel, tartott egy bizonyos távolságot, de biztosra vettem, hogy ha futni akartam volna, elérte volna a karomat. Akármennyire is nem akarta, hogy észrevegyem, lopva rám-rám pillantott, hogy figyelje a mozdulataimat, mikor akarok esetleg meglépni. Persze ha el akartam volna tűnni, megtettem volna, de a kíváncsiság nem hagyott mellőle moccanni. Érdekelt ez a párbaj-dolog. És tudtam, hogy oda valószínűleg tényleg csak vele jutok be.

Nolan nem beszélt sokat. Sőt, egész úton csendben volt. Nem mintha kérdeztem volna tőle bármit is. Nem tűnt szószátyár srácnak, ezért inkább nem is kényszerítettem rá, hogy beszéljen. Viszont jó hallgatóságnak látszott. Akárhányszor elmentünk valaki mellett, azt végigmérte, és ha az illető esetleg beszélt valakivel, Nolan láthatóan fülelt. Bár illetlenségnek tartottam, nem szóltam neki érte. Ez nem az én szigetem, nem az én népem, nem az én dolgom. Ha ő így látja jónak, hát tegye, amit akar. De ahogy jobban megfigyeltem, nem ő volt az egyetlen kíváncsiskodó. Többen is megbámultak minket, vagy másokat. Szóval mindenki ismer mindenkit, mi? Úgy tűnt, itt nem igazán lehetnek az embernek titkai.

Ez egy kicsit aggasztott. A pofátlan kíváncsiság egyben azt is jelentette, hogy az emberek figyelnek egymásra. Itt egy rezdülésedet is észreveszik. És biztosra vettem, hogy a Kívülállóságot is rettentő gyorsan kiszúrják. Reménykedtem benne, hogy engem nem tekintenek annak, csak mert idegen voltam. Nem akartam még előlük is menekülni, főleg nem úgy, hogy még a ládát sem találtam meg. De ha így folytatom, nem is fogom…

Nolant mégsem mertem erről megkérdezni. Hisz semmit sem tudtam róla a nevén kívül. Kicsit furán jött volna ki, hogy „Hé, amúgy nem tudod, merre találom azt a ládát, amibe egy isten erejét zárták el? Csak mert kéne”. Na meg még mit nem.

A párbaj helyszíne a falu északi részén helyezkedett el. Meg mertem volna esküdni, hogy egy kör alakú sima jeges pályából áll az egész és a párbaj azt takarja, hogy aki utoljára taknyol el, az a győztes. Persze ez közel sem így volt, ebben már akkor biztos voltam, mikor a jég- és hóborította domboldalban megláttam a szürke láncokat.

Olyan arénaszerűnek látszott. Vagyis, nem csak látszott, az volt. Egész mélyen, a jég és hó alá ásva a sziklákig és tovább, kör alakúra formált aréna, minek tetejét nehéz vasláncháló fedte. Akárcsak a miénket. Végigfutott a hátamon a hideg a látványától. Ismét rám törtek az emlékek az otthonomról. A harcom az összes benti sárkánnyal és végső küzdelmem Alzirával, minek végén eljátszottam a saját halálomat.

- Minden oké? –hallottam meg magam mellett egy hangot. Automatikusan bólintottam. Pedig ez nagyon nem volt rendben. Kezdtem egyre jobban tartani ettől a párbaj dologtól.

Ez az aréna távolról egész kicsinek tűnt, aztán rájöttem, hogy csak mi vagyunk túl magasan. Ugyanis egy meredeknek nevezhető domb alján volt, míg mi annak a tetején. Bele sem mertem gondolni, hogy fogunk oda lejutni. Gondoltam Nolan nem hozott magával szánkót, hogy egyszerűen lecsússzunk a kaptatón, mint két kölyök. Az viszont furább lett volna, ha előránt egyet és előáll az ötlettel.

- Csak egy kérdés: hogy fogunk mi oda lejutni?! – Felsikítottam, mikor sikeresen megcsúsztam és háton elindultam lefelé a domboldalon. Próbáltam a körmeimet a jégbe vájni valamiféleképp, hogy megállítsam magam, vagy legalább lassítsak valamennyire, de nem jött össze. Végigvisítottam azt a húsz másodpercet, amíg leértem és mit ne mondjak, nem az örömtől. Lent majdnem feldöntöttem egy embert, mire sikerült a hátsómon forogva megállnom.

Mint aki órákig sárkányok elől menekült, lihegve kiterültem a jégen. Kaptam pár furcsa és lenéző pillantást, egy férfi a közelemben már a tőréért nyúlt, mikor megjelent mellettem Nolan és a kezét nyújtotta.

- Egy nagy rakás szerencsétlenség vagy, mondták már? –érdeklődte. Dühösen néztem rá, félreütöttem a kezét. Ha ilyen kedves, akkor nem kérek a segítségéből. Megpróbáltam felállni, félig sikerült is, de kicsúszott alólam a lábam. Ha Nolan nem kapja el a karom, orra bukok. – Egek, te lány, csak a baj van veled…

- Még mindig maga vagy a megtestesült kedvesség és udvariasság –vetettem oda gúnyosan.

- Nem szándékozok kedves lenni veled, sem senki mással –forgatta a szemeit. Igen, haver, ez eddig is feltűnt. – Téged nem tanítottak meg otthon korcsolyázni?

Felszegtem az állam.

- Nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni. Ezellenben másodpercek alatt harcképtelenné tudlak tenni! –mondtam büszkén. Nolan felvonta fél szemöldökét.

- Ilyen terepen is? –nézett a földre. Hó és jég. Bármivel is próbálkozok, csak leégetem magam, még ennél is jobban, pedig ahhoz aztán tényleg tehetség kell. El kellett ismernem, ő ezen a terepen nőtt fel, és ez előnyére válik. – Várok.

- Pukkadj meg, Nolan! –sziszegtem rá és lassan csoszogva elindultam az aréna felé. Más irányba feleslegesen mentem volna, mindenfelé dombok voltak. Volt egy olyan érzésem, hogy itt halok meg, ha Alzira nem jön értem.

A srác nagyokat lépve ért be, de lelassította a lépteit. Ő normálisan lépett és nem esett el, még csak az egyensúlyát sem veszítette el egyetlen pillanatra sem. Fogalmam sem volt, hogy csinálja, de utáltam érte.

- Egy hölgynek nem illik így viselkednie –jegyezte meg hideg mosollyal.

- Nem érdekel, mit illik és mit nem. Biztosan nem fogok ennél szebben viselkedni veled, amíg te így viselkedsz velem.

- Hogy viselkedek veled?

- Mintha a foglyod lennék, vagy nem tudom. Csak hogy tisztázzuk, ha nem esnék orra minden harmadik lépésnél, már rég nem lennék itt!

- Inkább minden második. És senki sem kényszerített rá, kedves. Te akartál jönni –emlékeztetett. Egyfajta gúnyos él volt a hangjában, amitől felállt a hátamon a szőr.

Válaszul csak fújtattam egyet, hisz igaza volt. Fene egye a kíváncsiságomat.

Ahogy egyre közelebb értünk, úgy nőtt a tömeg is. Mintha az egész falu az arénába gyűlt volna. Egyszerre volt tőle honvágyam és éreztem magam kellemetlenül. Gyűlöltem az idegeneket és a nagy tömegeket, mégis olyan otthonias érzést idézett elő, mintha csak egy otthoni arénai harcra készültünk volna, vagy épp egy közelgő ünnepségre.

Félve, mégis lenyűgözve néztem körbe, mikor a lelátóra értünk. Az aréna hatalmas volt és majdhogynem kör alakú, mint Hibbanton. Ugyanúgy láncháló fedte, mintha valami előírás lenne az ilyesfajta kivitelezés. Olyan mélyre ásták, hogy az aréna tere szikla volt, a nézőtér meg csupa jég, felét pedig már emberek lepték el. A lánchoz legközelebb már egy lélegzetvételnyi hely sem maradt. Nyeltem egyet. Előre láttam, hány alkalommal fogok elcsúszni és hülyét csinálni magamból.

Nolan odahajolt a fülemhez.

- Hová szeretnél ülni? –kérdezte.

Megrökönyödtem a kérdés hallatán. Ülni? Az ki van zárva. A nadrágom már így is átázott az emberi szánkós esetem után, nem kívántam oda is ragadni a jéghez.

- Nem lehetne inkább állni? –kérdeztem vissza. Nolan elgondolkodva nézett körbe, mintha csak helyet keresne, majd megragadta a karom és jobbra irányított.

- Erre. Figyelj, hová lépsz! –figyelmeztetett. Jobbnak láttam tenni, amit mond. Gondolom egyikünk sem akart miattam égni.

Nolan levezetett egy csúszós lépcsőn, majd ismételten jobbra fordult velem, egyenesen be a tömegbe. Nem voltunk túl magasan, sem túl alacsonyan, tökéletesen láttunk mindent és olyan iszonyatos tömegnyomor sem volt, kényelmesen elfértünk. Azért nem hazudtoltam meg önmagam, párszor elveszítettem az egyensúlyom, de mindig sikeresen visszanyertem – még ha Nolan segítségével is. Sejtettem, mennyire elege van már belőlem. Az idegen lány, aki nem tud megállni a jégen. Fantasztikus.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy hányan megbámulnak. Persze viszonylag feltűnőnek számítottam a két méter magas, szőrös bundás óriások mellett a magam száznyolcvan centijével és hozzájuk mérten hiányos öltözékével, de istenek, nem tudtam, hogy itt ilyen hideg van! Vagyis de, tudtam, csak arra nem számítottam, hogy Xypia annyira utál, hogy fagyhalálba küldjön. Mindezt egy nyavalyás láda miatt.

Egyre több ember szállingózott be a nézőtérre, lassan megtelt a hely. A vakítóan visszaverődő fényből semmi sem maradt, sötét és világosabb színű foltok váltották fel. Mintha csak egy jégtömbre hullt volna rá a hamu. Az előttem álló sziklaormokra hasonlító férfiaktól szinte lehetetlen volt látni az aréna magját, de egy bizonyos állásból pont el tudtam nézni a válluk felett.

Nolan is hasonlóképp tett. Beállt egy fix pózba és meg sem mozdult, mintha az idő is megfagyott volna körülötte. Nem értettem, mire fel ez a felsőbbrendű, lenéző viselkedése, de kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy emberszámba sem vesz. Miért tette volna? Pusztán egy idegen voltam, semmi más. Azt sem értettem, miért foglalkozott velem egész eddig.

A nézőtér hirtelen elcsendesedett, felkaptam rá a fejem. Nolan megfeszült mellettem, tekintetével végig követte, ahogy egy kifejezetten nagydarab férfi besétál a pont velünk szemben lévő emelvényre és megáll a szék előtt. Tekintetem akaratlanul is ráfókuszált, úgy láttam, mintha közvetlenül előttem lett volna. A többiekkel ellentétben ő nem húzott sapkát, hanem vassisakot, mint egy viking. Sötét, hátát verő haján világítottak a még el nem olvadt hópelyhek. Rendkívül melegen öltözött ő maga is, több állati szőrmére is ráismertem. Nem tűnt túl szimpatikus embernek, de akkor ijedtem meg legjobban, mikor egyenesen a szemembe nézett. Mintha az éjszakába néztem volna, tekintete olyan sötét volt. Félrenéztem, nem bírtam pár másodpercnél tovább tartani a szemkontaktust.

- Kezdődjék hát… a párbaj! –jelentette be, majd helyet foglalt az emelvényre rögzített széken. A csend abban a pillanatban félbeszakadt, taps és üdvrivalgás vette kezdetét. Nolanre pillantottam, aki még mindig a férfit bámulta, de nem mozdult meg és őrjöngött a többiekkel.

- Ő ki? –kérdeztem. A fiú kizökkent a merengésből, de csak egy pillanatra, amíg rám pislogott.

- Hallmar Eriksen. A főnök.

A férfire néztem. Eszembe jutott Alzira régi meséje a jégvadász-szigeti törzsfőnökről, akit a sárkányok csak Hosszúhajnak hívtak. Nyeltem egyet. Már a puszta látványától a hideg futkosott a hátamon.

- Harc! Harc! Harc! Harc! –zengte a nép.

Nem igazán tudom, mire számítottam. Hogy két megtermett harcos férfi bemegy és egymást püföli a fegyverével? Esetleg korcsolyát húzva elkezdenek táncikáli? Ugyan. Legbelül nagyon is jól tudtam, hogy az aréna ugyanazt a célt szolgálja, mint nálunk: ez a sárkányharc helyszíne.

Csak a felcsapódó ajtó hangját hallottam, a következő pillanatban pedig egy Siklósárkány rontott be az arénába. Vadul villogó szemekkel nézett körbe, tüskéket lőtt az emberek felé, de egy sem talált célt. A tömeg nevetett, sértő szavakat dobált a sárkány felé. Vártam, hol fog bemenni az ember, akinek harcolnia kell a sárkánnyal. Hiába vártam. Ez volt az egyetlen dolog, amire nem számítottam: nem ember fog sárkánnyal küzdeni, hanem egy másik sárkány.

Ez csak akkor jutott el a tudatomig, mikor megláttam egy hosszú, acélszínű valamit rátámadni a Siklósárkányra. Ledermedtem, fel sem fogtam először, hogy mi történik. Kellett pár másodperc, míg leesett, hogy az az acél akármi egy sárkány. Sosem láttam még ezt a fajtát. Hosszú volt és amennyire láttam, kecsesen mozgott. Annyiban hasonlított a Siklóra, hogy az is tüskéket lövöldözött.

Megmukkanni sem bírtam, csak lesokkolva néztem, ahogy a sárkányok kerülgetik egymást, néha odacsapnak, vagy megküldik a másikat pár tüskével. Hosszú percek teltek el, senki sem fújta le a meccset, az emberek egyre csak kiabáltak a sárkányoknak, néha bedobtak egy-egy jégdarabot, hogy ingereljék őket. És sikerült. A Sikló és az a másik nem egy sérülést okoztak egymásnak, de végül az acél színű felülkerekedett a helyzeten, agresszívan nekirontott párbajtársának és megharapta. A lila sárkány fájdalmas üvöltéssel szaladt neki a falnak, nekicsapva ellenfelét, aki el is engedte, de már készült is az újabb támadásra. Így a Sikló inkább visszavonult. Bement egészen abba a lyukba, ahonnan kirontott. Az ajtó pedig rácsapódott. A hosszú sárkány győzelemittasan felüvöltött, közhírré tétetve győzelmét.

Az emberek őrjöngtek, tapsoltak és bedobtak pár halat, amit a sárkány össze is kapkodott. Nolanre néztem, aki szinte érzelemmentesen figyelte az eseményeket.

- Ez rémes! –mondtam neki. Fél szemöldökét felvonva pislantott rám. Kék szemeiből sugárzott a ridegség.

- Pardon?

- Ez rettenetes! –ismételtem. – Mi… mi lesz most a sárkánnyal?

- A Siklóval? –érdeklődte. Biccentettem. – Vele semmi. Visszavonult, feladta, nem kap enni, ennyi.

Próbáltam visszafogni magam, hogy ne képeljem fel, mert ezt ilyen nyugodtan közölte.

- És ezzel mi lesz? –biccentettem az arénában köröző acélszínűre.

- Eresztik a következőt. Három menet van. Ez volt az első. És lesz még kettő.

- Ezt nem értem –ráztam a fejem.

- Mit nem értesz rajta?

- Semmit.

- Három menet van –kezdte elölről. – Két sárkány összecsap. Halálig vagy visszavonulásig tart a küzdelem. A győztes kap enni, a vesztes nem, vagy meghal, attól függ. Ha lement a három menet, kihúzzák valaki nevét abból az üstből ott –mutatott a törzsfőnök széke melletti fémkondérra. – Akinek a neve rajt van, megküzd a sárkánnyal. Ha túléli, elismerést kap. Ha nem… akkor így járt.

- Ez embertelen! –suttogtam.

Nolan vállat rántott.

- Minden héten megtartják a párbajt. Bármikor sorra kerülhetsz. Bárkit beleírhatnak aki betöltötte a tizenötöt. Akár nő, akár férfi. Nincs kivétel, nincs olyan, hogy nem mész be. Ha megtagadod a hívást, akkor elüldöznek vagy tömlöcbe vetnek és hagynak megfagyni.

Miközben Nolan beszélt, megkezdődött a következő menet. Az acélszínű sárkányra egy lángra lobbant Szörnyen Nagy Rémséget eresztettek rá. Próbáltam felmérni a körülményeket, a lelkem mélyén véget akartam vetni az egész parádénak. Elegem volt a sárkányharc látványából. Oda sem bírtam nézni.

- Szerinted melyik nyer? –érdeklődte a szőke hajú.

- Nem fogok fogadni –ráztam a fejem. – Ez embertelen. Elmegyek –indultam el kifelé, de Nolan megragadta a karom.

- Nem mehetsz csak úgy el. Nem fognak kiengedni –suttogta a fülembe. – Élve innen nem juthatsz ki a párbaj vége előtt. Vagy azt akarod, hogy megvérkövezzenek?

Hitetlenkedve néztem rá, ő pedig szigorúan, szinte már mindentudó tekintettel meredt vissza rám. Kicsit megijedtem, de próbáltam nem mutatni. Nem tudhatja, mi vagyok, ennyiből biztosan nem. Nekem pedig eszem ágában sem volt megerősíteni a gyanúját. A vérkövezés csak annyit jelentett, hogy egy vörös követ nyomnak a nyakamhoz, ami elkezd izzani, ha Kívülálló vagyok, blokkolja az erőmet és rettentően fáj. Átlagember meg sem érzi. Sosem értem még vérkőhöz, de hallottam meséket és nem most akartam kipróbálni.

- Csak egész nyugodtan –rántottam ki a karom a markából.

Biztos voltam én ebben? Tényleg kijutnék élve, ha megvérköveznének? Kötve hiszem. A harctérre néztem. A Szörnyen Nagy épp akkor csapott oda egyet a farkával, ezzel elsodorva és falhoz vágva ellenfelét. Az acélszínű sárkány megpróbált lábra állni, de nem sikerült neki. Visszacsuklott a földre. A másik sárkány megvetően ránézett, majd világgá kiáltotta győzelmét. Meg is kapta jutalmát, neki is dobáltak be halat. Több tüske is állt ki a hátából, nem volt túl fényes állapotban. És így fognak ráereszteni még egy sárkányt…

Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből.

- Véget vetek ennek –jelentettem ki, majd az emberek közt átfurakodva elindultam lefelé, közelebb a harctérhez. Nolan utánam szólt, de nem figyeltem rá. Addig tolakodtam előre, amíg el nem értem a láncokat. Az emberek méltatlankodtak, de nem foglalkoztak velem túl sokat.

Kivéve egy embert. A törzsfőnököt. Csak ült a trónján, ujjaival a karfán dobolt, nem is figyelte a mérkőzést. Csak engem. Én is kiszúrtam magamnak őt. Egy jó ideig farkasszemet néztünk. Ellenségesnek tűnt, és mindentudónak, ez pedig nagyon nem tetszett. Főleg a vizslató pillantása nem. Lassan emelte fel a kezét. Azonnal tudtam mire készül. Megráztam a fejem, sugallva felé, hogy ne tegye. Megállította a mozdulatot, de nem eresztette vissza kezét, pusztán tartotta ott, várt.

- Ne tegye, ne merészelje! –morogtam az orrom alatt, bár tudtam, hogy nem hallhatja. – Ne csinálja, állítsa le, vagy én teszem meg!

Kihívóan villant a tekintete, mintha csak a számról olvasott volna. És intett. Szinte azonnal nyílt a harmadik kapu. Egy hófehér sárkány ugrott ki belőle. Olyan gyorsan mozgott, hogy először nem is tudtam kivenni, milyen faj lehet. Hólidércre tippeltem, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon mellényúltam. Ugyanis a sárkány nem más volt, mint egy Hófúria.

A tömeg őrjöngött a sárkány láttán. Én viszont elveszítettem egy részemet. Tudtam, hogy az a sárkány nem Zira, de akkor is a fajtársa. Neki semmi keresnivalója ott. A törzsfőnök hirtelen felállt és elcsendesítette a népet. Mindenki furcsállta, valószínűnek tartottam, hogy erre még nem volt példa.

- Úgy döntöttem –zengte mély, tengerrázó hangon –, hogy a mai húzás elmarad. Helyette szeretnék kihívni valakit személyesen… kicsit izgalmasabbá tesszük a sárkánypárbajt.

Végignézett a tömegen, megállt szeme rajtam. Ledermedtem, nem mozdultam. Valahol mélyen tudtam, hogy mit akar.

- Kegyedet még nem láttam errefelé –mutatott rám bundája alá rejtett tegezből kihúzott másfél méter hosszú kardjával. Nyeltem egyet, mikor megéreztem magamon az emberek vizslató tekintetét. – Csak nem egy útonálló vagy?

Mifelénk a kalózokat nevezték útonállóknak és nem számított éppen egy szívmelengető bóknak. Egyenesen sértő volt ránk, vikingekre nézve. Kicsit sem hasonlítottunk a kalózokra. Ők fosztogattak és raboltak, mi pedig tévhitekkel ellentétben kereskedünk. Nem támadunk, ha nem kényszerítenek minket rá.

- Inkább vándornak nevezném magam –szólaltam fel, bár a hangom nem volt épp a legmagabiztosabb. Még mindig tartottam a férfitól, de próbáltam ezt nem kimutatni.

- Akkor hát, vándor –szólt gúnyosan –, mit keresel szerény kis szigetünkön?

- Átutazóban vagyok, semmi több –ráztam a fejem. – Ha megengeded, távoznék is.

- És ha nem engedem meg? –vonta fel sűrű szemöldökét. – Ugye nem gondoltad, hogy csak úgy elmehetsz?

- Nem, igazad van, tényleg nem –biccentettem. – Viszont szívesen kiállok a sárkány ellen, ha a győzelem fejében elengedsz. Hisz te magad mondtad, szeretnéd izgalmasabbá tenni ezt a párbajt. Nevezz nevemen és megyek.

Hallmar – ahogy Nolan nevezte – elgondolkodni látszott. Nem tudta azt mondani, hogy hazug szavak hagyták el ajkaim, hiszen tényleg ő mondta ezt pár perccel ezelőtt. Halványan elmosolyodott és biccentett.

- Kihívlak, vándor, hogy állj ki a sárkány ellen! –mondta.

- Mindkettő ellen? –érdeklődtem. A hüllők bent kerülgették egymást, mintha arra várnának, hogy ismét megkapják a szerintük megérdemelt figyelmet.

- Mondtam ezt egy szóval is?

Alig, hogy kimondta a szavakat, a két sárkány egymásnak ugrott. A Szörnyen Nagy Rémség próbált lángra lobbanni, de a lent repkedő mínuszok valahogy nem engedték neki. Vagy kifogyott a tüze. A Hófúriának nem volt ezzel problémája. Egy nagyobb jégbombát lőtt ellenfelére, aki morogva húzódott hátrébb. Látszott rajta, hogy küzdeni akar, de nem volt hozzá elég ereje. Így visszavonulót fújt, behátrált a ketrecébe. A fehér sárkány nem kérkedett győzelmével, megvárta, míg ledobják neki a jutalmát és szinte már unottan leült, egy vaskaput bámulva. A sárkány várt. Méghozzá rám.

Nyeltem egyet. Semmi kedvem nem volt megküzdenem a sárkánnyal, hisz nem akartam bántani. Ellenben ő biztosan ki akart végezni engem. Eszembe jutottak Damian szavai. Néhány sárkányt egyszerűen nem érdekel, hogy Fúria vagyok. Biztosra vettem, hogy ez a példány is egy közülük.

- Fegyvert használhatok? –érdeklődtem. Ha nem is fogom komolyan megsebezni, de sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a kardommal az oldalamon.

Hallmar a fejét rázta.

- Puszta kézzel kell nyerned, ha elismerést akarsz, idegen.

- Csak tovább akarok állni, nem vágyom az elismerésre –morogtam az orrom alatt. – De legyen.

Lecsatoltam az övet a derekamról, de nem adtam senki kezébe. Vagyis, nem tudtam, kinek adhattam volna oda. Hirtelen megjelent mellettem valaki, és elvette tőlem.

- Addig megfogom –mondta Nolan. Bár rá sem szívesen bíztam a cuccomat, inkább nála legyen, mint egy vadidegennél. Mert ő nem számított annak… igaz? – Ha meghalsz, megtartom.

- Pukkadj meg, Nolan! –mordultam rá, majd megindultam a vasláncok felé.

Bár a sárkány az ajtóból várta az érkezésemet, úgy döntöttem, szerzek magamnak egy kis előnyt, amivel meglephetem. Átlendültem a lánchálótól elválasztó alacsony kerítésen és azzal a lendülettel tovább is ugrottam, le egyenesen az arénába. Talpra érkeztem tíz méter zuhanás után, esésem egy bukfenccel tompítottam. A Hófúria meglepődve fordult felém, nem számított erre a taktikára.

Őszinte leszek, a leghalványabb fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem. Hisz nem engedhettem meg, hogy szemeim felragyogjanak, ezzel felfedve Kívülállóságomat. Kézzel hiába rontottam volna neki a sárkánynak, menten darabokra cincált volna. Fegyver nélkül reménytelen volt a helyzetem. Egek, mibe keveredtem már megint…

- Biztos nem kapok fegyvert? –néztem fel a törzsfőnökre.

Fegyverrel a kezedben sincs esélyed ellenem, kétlábú –hallottam meg egy mély hangot a fejemben.

A Hófúria kimért léptekkel közeledett felém, én pedig ugyanabban az ütemben hátráltam. Próbáltam kitalálni, hogyan győzhetnék le egy kifejlett hím Hófúriát fegyverek, lebukás és megsebesítés nélkül. Semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy mikor a sárkány felém ugrott, inkább menekülőre fogtam.

Jobbra indultam el, magamban imádkozva egyrészt azért, hogy ne érjen utol, másrészt hogy a lehető legkevésbé tűnjek nevetség tárgyának. Persze az utóbbi nem jött össze, a jégvadászok hangosan kacagtak rajtam. Még a sárkány is kinevetett.

Ennyit a nagyszájú lánykáról, aki azt hitte, kiállhat egy Hófúria ellen halál nélkül!

- Bármikor feladhatod, idegen! –kiáltott nekem oda Hallmar.

Hogyne, persze, csakis arról vagyok híres, hogy megadom magam. Egy kis ideig még kergetőztem a sárkánnyal, de aztán mindketten meguntuk az egészet. Nem tudom, melyikünk elégelte meg előbb. Én, aki megálltam, vagy ő, aki elkezdett hóbombával támadni. Ugyan csak kettőt lőtt felém és csak egy talált el, de az is elég volt ahhoz, hogy méterekkel odébb repítsen. Földet éréskor gurultam egy keveset és megálltam. Lihegve néztem a sárkányra, aki vérben forgó szemekkel bámult vissza rám.

- Au! –nyögtem oda neki gúnyt vegyítve a hangomba.

Még mindig élsz?! –fújtatott.

Erre elkezdett megint bombázni. Időben pattantam fel és ugrottam odébb a lövéssorozat elől. Nem igazán számoltam, hány lövést pazarolt el rám, pedig lehet, hogy az mentette volna meg az életemet. Többször is eltalált, de nem olyan nagyobb robbanó és gyulladó bombákkal, hanem sima hóbombákkal. Ennek ellenére az is állatira fájt, és biztosra vettem, hogy ha élve kikerülök az arénából, akkor tele leszek kék-lila véraláfutásokkal.

- Kellett nekem ezt elvállalnom… –morogtam az orrom alatt, mikor megint eltalálta a karomat.

Sokáig bírod, kétlábú –jegyezte meg. De kezdem unni a játékodat, akármilyen mulattató.

Reménykedtem, hogy ez azt jelenti, hogy rám hagyja a mérkőzést és visszaballag a helyére, de nem. Persze, hogy nem, miért is tette volna? Helyette két ugrással előttem termett és rám vetette magát. Még Alzirát sem láttam ilyen gyorsan mozogni, időm sem maradt arra, hogy félreugorjak, a sárkány már le is döntött a lábamról. Bevertem a fejem, kettőt láttam mindenből, így a lövésre nyíló szájából is. Kezdtem beletörődni abba, hogy nekem itt most végem van. Aztán meghallottam egy hangot.

- Anya! Anya! Nézd, a néni most felrobban! –kiabálta kitörő lelkesedéssel egy kisfiú valahonnan a tömegből.

Erre nem csak én, de a sárkány is felkapta a fejét, mintha nem hinné el, amit hall. Kihasználtam az alkalmat és utolsó esélyként a Hófúria álla alá nyúltam és megnyomtam egy bizonyos ponton. A sárkány pupillája kitágult, dorombolva esett rám. Azt hittem a belemet kiköpöm.

A tömeg elhalkult, amíg kimásztam a sárkány alól és leporoltam magam. Körbenéztem. Pár másodpercnyi néma csend után mindenki a meglepetten álló törzsfőnökre tekintett, várva az ítéletet.

- Végeztünk? –kiabáltam fel. Nagyon ajánlottam, hogy a válasz igen legyen.

Hallmar megköszörülte a torkát.

- A Jégvadászok ősi törvényeinek értelmében igen, vándor –kezdte lassan, kimérten, mintha oda kellene figyelnie, mit mond. – Az istenek éltessék a heti bajnokot!

Egy helyen tapsolni és „Hurrá!”-zni kezdtek, és ez az öröm hullámként söpört végig a közönségen. Nagyon nem értettem, mire megy ki az egész, de inkább nem foglalkoztam vele. Heti bajnok? Hát persze, legyőztem a sárkányt. Még ha nem is öltem meg, de legyőzni legyőztem, ez volt a lényeg. Egy részem kissé bűntudatot érzett emiatt, egy másik örült neki. Utóbbinak adtam át magam. Jól esett végre egy kis elismerés.

Tekintetem Nolanre siklott, aki lassan, de elismerően tapsolt. Felsóhajtottam. Az adrenalin szintem leesett, kezdtem ismét érezni, hogy fázok. Idegen érzés volt és furcsa, sosem tapasztaltam még ilyen intenzíven. Vacogva indultam el a kijárat felé. Nem érdekelt már a láda egy kicsit sem. Csak ki akartam jutni az arénából, a faluból, az egész szigetről. Elegem volt a fagyból, ami már rég a bőröm alá rágta magát és nem engedett. Csak el akartam már tűnni innen.

Az üdvrivalgás hirtelen maradt abba, az emberek mintha megijedtek volna valamitől. Fogalmam sincs, mi bajuk volt, egész addig, amíg Nolan rám nem kiáltott.

- Hajnal, fuss!

Megfagyott bennem a vér. Semmi okom nem lett volna a futásra. Átnéztem a vállam felett. A Hófúria kezdett magához térni, dülöngélve állt lábra és megrázta a fejét. Tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok. A kijárat túl messze volt ahhoz, hogy odaérjek még a sárkány előtt és erőm sem maradt odáig szaladni. Ezt Nolan is látta. Maga elé mutogatott, hogy menjek oda a falhoz. Nem tudtam, mire készül, de hallgattam rá. Nem mintha nagyon lett volna más esélyem. A fal felé kezdtem rohanni. Közben figyeltem, Nolan mit művel, hogy mi a terve pontosan. Egész egyszerű volt. Valaki megfogta a lábát és leeresztette, hogy el tudja kapni a karomat és fel tudjanak húzni. Ez igazából nem volt rossz ötlet. Mire a közelbe értem, Nolan már ott lógott, nyújtotta felém a kezét. Intett, hogy ugorjak.

Ugrottam, de nem értem el. Hiányzott még jó húsz centi. Próbálkoztam még párszor, de nem sikerült. Kezdtem fáradni. Fújtatva fordultam meg. A sárkány már eléggé visszaszerezte a lélekjelenlétét, tüzes tekintetével engem keresett. És meg is talált. Idegesen indult meg felém. Láttam a tekintetében, hogy ezt már nem úszom meg, ha esik, ha fúj, ő bizony most kivégez.

Próbálkoztam egy utolsó ugrással, de nem tudtam elkapni Nolan kezét. Csak a kesztyűt sikerült lerántanom a kezéről. Tudtam, hogy már esélyem sincs. Végső elkeseredettségemben a sárkányhoz vágtam a jégtől fagyos kesztyűt.

Orron találtam vele. A sárkány annyira meglepődött, hogy hirtelen lefékezett. Méterekig csúszott, mire sikerült megtorpannia, pont alig két lépésre tőlem. Csak meredt rám pár másodpercig. Az egész arénában megfagyott a levegő arra az időre. Mindenki várta, hogy a hüllő leharapja a fejem, szétcincáljon vagy valami. Én is vártam. A sárkány lassan vicsorra húzta a száját, torkából vad morgás tört fel. Egyenesen a szemembe nézett. Egy rémisztő pillanatra megláttam benne magamat. Villogtak a szemeim, majd szabályosan világítani kezdtek.

A sárkány abbahagyta a vicsorgást, meglepődve nézett rám. Mintha nem számított volna erre. Lassan felemelte a fejét, a fölöttem lógó Nolanre pillantott.

- Eszedbe ne jusson! –mordultam rá halkan. Már csak az hiányzott, hogy megtámadja az egyetlen itt élő embert, akiben legalább egy hajszálnyit megbízok. A Hófúria kapkodta köztünk a tekintetét, majd idegesen fújtatott egyet és hátrált.

Most szerencséd volt, Fúria. Legközelebb nem lesz –mordult rám, majd hátat fordított és visszasétált a ketrecébe.

Fellélegeztem. Sosem éreztem még ilyen megkönnyebbülést. Megvártam míg a sárkányra rázárják a zárka ajtaját, majd lecsúsztam a fal mentén. Egy puffanást hallottam magam mellett, egy kezet éreztem meg a vállamon.

- Neked elment az eszed? –hallottam meg Nolan számon kérő hangját.

Kicsit dühösen néztem rá.

- Igen, jól vagyok, köszi a kérdést –vetettem oda, majd remegő térdekkel felálltam. Hallmarra néztem, aki egész eddig dermedten bámult rám. – Most már elmehetek?

Mintha transzból zökkent volna ki, bólintott.

- Elmehetsz, vándor. Miután meginvitáltalak a Nagy Igluba és megünnepeltük bajnokságodat! –jelentette ki.

Fogalmam sem volt, miről beszél. De jól hangzott. Így belementem.