21. A jégvadász

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással. Ezzel együtt pedig szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog Karácsonyt és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánni! Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben az évben is, találkozunk 2018-ban! <3

~Hajnalpír~

Két nap repülés állt mögöttünk. Alzira szerint a fészkük csak fél napi repülésre volt a Jégvadász-szigettől, és én ebben nem is kételkedtem mindaddig, amíg el nem tévedtünk. Igen, az egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ránézzünk a térképre mégis jó irányba tartunk-e. Nem, helyette ráhagytam magam a Hófúriára. Mi lett a vége? Elsiklottunk a sziget mellett és fordulhattunk vissza. És ha ez mind nem lenne elég, a vihar utolért minket, így húzhattuk meg magunkat. Egy teljes napig ragadtunk bent egy elhagyatott jégbarlangban.

Akármennyire is hibáztatni akartam Alzirát, nem tettem meg. Nem volt épp a legjobb formában az elmúlt napokban. A Hófúriafészeknél való harc és maga az egész hazatérés nagyon megviselte szegényt. Párszor megpróbáltam felvezetni a témát, de Zira mindannyiszor elzárkózott. Nem akart beszélni a történtekről, így a későbbiekben inkább nem is erőltettem. Úgy tűnt, ez nagyon érzékenyen érintette. Nem csak most, hanem régebben is. Sosem szeretett annyira a múltjáról beszélni.

Abban az egy napban, amit bezárva töltöttünk, volt időm gondolkodni. Felmerültek bennem dolgok Ziráról is. Biztosra vettem, hogy önmagát marcangolja az édesapja halála miatt. A bátyja közölhette volna ezt finomabban is, nem kellett volna így letámadnia vele. Főleg nem olyan vádakkal, hogy minden Zira hibája. Én nem így véltem. Bár lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert Alzira a legjobb barátom volt. Én ezért semmiképp nem okoltam volna őt. Bele sem mertem gondolni, mit érezhetett Alzira. Talán hasonlót, mint amit én éreztem, mikor apa elmondta, hogy anya elment és nem jön már vissza. Annyi különbséggel, hogy anyám nem halt meg, csak elrabolták. Alzi apja viszont nem fog visszajönni…

Emellett gondolkodtam az egész küldetésen is. Hogy Xypia miért éppen nekem címezte a levelét. Mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek? Minden láda kinyitásakor megjelenik egy ősi isten, akiben igazából nem is szabadna hinnem és megköszöni, hogy visszaadtam az erejét. Hallottam mondákat arról, hogy Odin elvette az istenek hatalmának egy részét és elzárta, hogy ne legyenek képesek a saját befolyásukkal irányítani a világ dolgait, de ez… lehetetlen, nem? Mármint, egy isten erejét elvenni… vagyis, nem, összesen tizenkilenc isten erejét elvenni! Ugyanis az ősi istenek források szerint tizenkilencen voltak. Ez azt jelenti, hogy ennyi ládát kell megtalálnom? Ennyi rejtvény vár rám és ennyi kaland? Hiszen még csak a negyedik láda felkutatásán vagyok!

Mi vagyok én, hogy más nem volt jó a ládáinak megkeresésére? Rendben, Fúria vagyok, erős Kívülálló, de… biztosra vettem, hogy vannak nálam sokkal erősebbek is. Mint például Damian. Ő a Káoszfúria, a leghatalmasabb a Kívülállók között, miért nem tudták őt megbízni ezzel? Akkor talán… talán még találkoztunk is volna újra. Személyesen is, nem csak álomképekben, amiket az elmém kreált. Hiszen az első láda Eret erődjében volt.

Vagy Damian akarta, hogy én kutassam fel őket? Jobban belegondolva, minden a térkép miatt van, amit ő adott nekem búcsúajándékul még Hibbanton. Azt mondta, hogy a térkép utat mutat a sorsom felé. De ő ezt honnan tudta? És tényleg ez lenne a sorsom? Felkutatni holmi ládákat?

Ezekre a gondolatokra a vihar csak erősödött, így abba is hagytam az agyalást. Mintha Xypia olvasott volna a gondolataimban, és ez jobban zavart, mint mikor Damian tette. Dame-et ki tudtam zárni, de egy istennőt nem.

Lényegtelen. Már úton voltunk a sziget felé és egyre csak közeledtünk. Éppen a térképet tanulmányoztam és a rejtvényt próbáltam fejtegetni, mikor Alzira felmordult.

:Hé! Szerinted az lesz az?:, kérdezte. Felnéztem. Valóban egy sziget kezdett kibontakozni a távolban. A térképre sandítottam, majd ismét a horizontra.

- Szerintem igen. A térkép szerint igen –mondtam, majd feltekertem a pergament és a helyére tettem. – Leszállás előtt repüljük egyszer körbe, jó? Szeretnék találni egy barlangot és enni végre valamit.

:Egyetértünk. Éhen veszek!:

Alzira viszonylag hamar a sziget közelébe ért. Kérésemhez hűen körberepültük terepszemle gyanánt. Maga a sziget nem volt túlzottan nagy és őszintén, nem igazán takarta semmi a havon kívül. Szó szerint, mintha az egész jégből és hóból lett volna, bántotta a szemem a nagy fehérség. A falu egészen közel feküdt a parthoz, de elég magasan, hogy védve legyen dagálykor. Már ha épp volt dagály… A sziget körül kilométeres körzetben be volt fagyva a tenger, csak egyetlen csíkban láttam vizet, ami a dokkhoz vezetett. Feltételeztem, a kereskedők miatt volt nyitva az a rés a jégmezőn. Messziről nem láttam a zászlót, így csak remélni tudtam, hogy jó helyen járok.

Alzira a sziget másik fele felé vette az irányt, de nem ment túlzottan messze a falutól. Elég célirányosan repült, mintha ismerte volna a szigetet. Ezen nem lepődtem meg annyira, hisz nincs messze a fészkétől, nyílván kíváncsi fiókaként járt már erre. Egy jégdomb közelében szállt le. Automatikusan le akartam ugrani a nyeregből, de ő nem állt meg, tovább indult a domb felé. Olyan sima volt a talajon levő jégréteg felülete, hogy attól féltem, Alzira is el fog csúszni. De ez nem történt meg.

A következő pillanatban a Hófúria egy tűzbombát lőtt a jégbuckára. Megrezzentem.

- Te meg mit művelsz?! –kérdeztem kissé idegesen. Akkor pillantottam csak meg az alagutat, amit a tűz olvasztott ki. Vagyis, aminek bejáratát kirobbantotta. Egy üreg nyílt meg előttünk, sárkányom pedig lazán elindult befelé. – Biztonságos ez? –kérdeztem rá azért.

:Elvileg igen.:, felelte.

Elvileg… igazán bíztató…

A sárkány nem ment túlságosan mélyre, mert az üreg zsákutcába torkollott. Nem volt túl nagy, de ketten bőven elfértünk benne. És igazából ez volt a lényeg. Amúgy sem szándékoztunk heteket itt tölteni. Óvatosan szálltam le a nyeregről. Bármennyire is vigyáztam, amint letettem a lábam, már zakóztam is el a jégen. Nyöszörögve nyúltam a derekamhoz.

- Ezt nem nekem találták ki…

:Miféle északi viking vagy te, hogy nem tudsz megállni a jégen?:, kérdőjelezett meg.

- Ennyire nem északi! Szerintem eltört a farcsontom…

:Jaj, ne táposkodj már! Talpra, hopp!:, hajolt le hozzám, majd oldalba bökött. Ennek következtében odébb csúsztam a jégen. :Jaj, Hajnal, ne csináld már!:

- Közelebb tudsz jönni?

Zira mellém lépett. Levettem a pokrócomat a nyereg hátuljáról és leterítettem magam mellé. Rágurultam. Azon álltam fel. Győzelemittasan néztem a Hófúriára.

- Látod? Mire nem képes az emberi találékonysááág! –sikítottam el a végét, ugyanis ahogy áthelyeztem a súlyomat, a pokróccal együtt csúszott ki alólam a lábam. Alzira persze kinevetett. Én is ezt tettem volna a helyében, csak abban a pillanatban nem annyira találtam viccesnek. – Ez NAGYON nem vicces, Zira!

:Olyan szerencsétlen vagy, hogy az szavakkal elmondhatatlan!:

- Bocs, hogy nekem nincsenek ezüstkarmaim, amivel meg tudok kapaszkodni a jégen –próbáltam meg felülni. Nagy nehezen sikerült is. Sárkányom csak a szemeit forgatta.

:Elvileg Fúria vagy. Sárkány.:, mondta. :És ha esetleg kiderül, hogy Hófúria vagy, nagyon ki foglak röhögni, ugye tudod?:

- Hogyne tudnám –forgattam a szemeimet. – Segítesz felállni, vagy sem?

:Ha szépen kéred, akkor persze.:

- Kérlek szépen, segíts felállni!

A sárkány mellém lépett, lehajolt, hogy a nyakába tudjak kapaszkodni. Felhúztam magam, a lendülettől pedig majdnem orra is estem, de Zira időben megfogott. Nehezen sikerült ismét visszaszereznem az egyensúlyomat.

:Meg tudsz állni fél percre legalább?:, érdeklődte. Biccentettem. Alzira elkezdte felolvasztani a jeget a talpunk alatt. Rá akartam szólni, hogy ne csinálja, mert eltűnik alólunk és a vízben kötünk ki, de alig pár másodperc után megláttam a jég alatt elterülő sziklát. Felvontam a szemöldököm. Mégsem csak jég az egész sziget? :Na, ezen már csak meg tudsz állni!:

Beugrottam a lyukba. A szigetet nem kevés jég fedte. Nagyjából egy méternyi jégtakaró takarta el a sziklát és a betonná fagyott földet, az arra telepedett hóról nem is beszélve. El nem tudtam képzelni, hogy egy ember hogy maradhat itt életben egyáltalán. Összedörzsöltem a kezemet.

- Nagyon remélem, hogy többet nem kell ennyire északra jönnöm, a vér is megfagy bennem lassan –leheltem rá a kezemre. Annyi eszem nem volt, hogy kesztyűt hozzak otthonról. Nem mintha lett volna…

:Olyan finnyás vagy! Én szeretem ezt az időt, szerintem kellemes.:, rántott szárnyat.

- De te ehhez vagy szokva és van belső tüzed. Én mindjárt megfagyok –dideregtem.

Alzira úgy nézett rám, mint egy fogyatékosra.

:Sárkány vagy. Van belső tüzed.:, kezdte el kaparni a jeget. Nem volt valami kellemes hangja, de legalább egyikünk képes volt helyet teremteni a jégteremben.

- De nem tudom, hogy kell használni.

:Fázz!:

- Fázok, de nem működik!

:Fázz jobban!:

- Egyéb értelmes tanács? –kérdeztem gúnyosan.

Zira mogorván pillantott fel.

:Azért nem tudod használni a képességeidet, mert nem is akarod. Ha nem akarod, hogy szeretnéd hogy működjenek? Nem fognak csak úgy maguktól megjelenni.:

El kellett ismernem, hogy igaza van. Egész eddig éreztem magamban egy minimális belső tüzet, ami épp elég volt ahhoz, hogy a fészekben ne fázzak. Itt viszont ez kevésnek bizonyult. Megpróbáltam a tűzre koncentrálni. A bennem tomboló lángokra, amik felmelegíthetnek. Már a tűz puszta gondolatára kivert a libabőr, bizseregni kezdtek a végtagjaim. Felfigyeltem valamiféle változásra, de nem tartott túl sokáig. Mintha a testem nem lett volna képes több belső tűz előállítására, vagy ha mégis, csak pár másodpercig tudta fenntartani. Ez nem volt meglepő, hisz lehetnek akármilyen képességeim, akkor is csak egy szimpla emberi testben élek.

:Na, amíg itt erőlködsz, leveszed rólam a nyerget? Elmegyek halászni valamit, hozok neked is.:, mondta. Készségesen csatoltam le a hátáról a nyerget és letettem a sziklára, a kis lyukba, ahol én is voltam. Arra ültem rá, hogy ne kelljen az átfagyott kövön helyet foglalnom. Alzira nyújtózott egyet. :Fél órán belül itt vagyok, lehetőleg ne fuss messzire… nem mintha tudnál a jégen futni. Átfogalmazom: ne csússz messzire!:

Ezzel egyedül hagyott a jégbarlangban. Utána akartam morogni, hogy mekkora egy bélpoklos gőte, de nem tettem. Egyrészt, én is éhes voltam, és Alzira már nem egyszer csinálta meg velem, hogy nem hozott nekem kaját csak azért, mert beszóltam neki. Másrészt, reggel ettünk utoljára és már bőven délután volt. Tudtam, hogy nem csak fél óráig lesz távol, ha meg akarja tölteni a bendőjét. Csak remélni tudtam, hogy nem fog lebukni. Hisz már hosszú ideje most először voltunk lakott területen.

A táskámból előkutattam még egy felsőt és nadrágot, amiket rávettem a már rajtam lévő, kicsit ázottakra, valamint jó mélyről egy kabátot is sikerült előkotornom. Reméltem, hogy ez és a köpenyem már valamennyire véd a fagytól. Nem tudtam elképzelni, hogy az itt élők mennyi ruhadarabot viselhetnek, és miből készítik. Azt sem sikerült teljesen felfognom, miből élnek meg. Hiszen ez egy jégvidék, szinte teljesen növénymentes, alig néhány fenyőcsoportot láttam csak a levegőből. Mivel fűtenek? Mit esznek? Hogy maradnak életben?

Tudtam, hogy ezekre a kérdéseimre – vagy legalábbis egy részükre – hamarosan választ fogok kapni. Hisz a láda ezen a szigeten van valahol, és őszintén kételkedtem benne, hogy valahol ebben a barlangban lelek rá a jégréteg alatt. Volt egy sanda gyanúm, miszerint a faluban lesz valahol, méghozzá nem egy könnyen fellelhető helyen.

Előkerestem a térképet. A pergamenen azóta is az útvonal volt megjelenítve, de egy kérésemre változtak a vonalak és a sziget rajza rajzolódott ki rajta éjfekete színnel. Kis házikókkal jelezte, hol van a falu és egy x-szel, hogy hol vagyok én. Nem voltunk túlságosan messze, de a saját tempómmal órákig tarthat eljutni odáig, hisz minden lépésemnél elzakózok. Bár ha csúszok, akkor percek kérdése is lehet.

- Nem akarsz kicsit több infóval szolgálni nekem, jól gondolom? –kérdeztem a térképet. Azóta is furán éreztem magam, amikor a térképhez beszéltem. Kicsit, mint aki megzakkant. Ha nem tudtam volna, hogy ez egy varázstérkép, már aggódtam volna a saját épeszűségem miatt. Bár néha még így is kételkedtem benne… A térkép viszont mélyen hallgatott. – Egy kicsit sem akarsz könnyíteni a helyzetemen? Nem olyan kicsi ám ez a sziget, mint hiszed! Csak egy kis támpontot adj, hogy merre éri meg keresnem! Kérlek!

A vonalak változtak és a térképen megjelent egy kicsit pontosabb rajz a faluról. Nem tartalmazott sok mindent, leginkább házakat egy hosszú utca mentén. Volt egy tér is egész közel a parthoz, amit piacnak gondoltam. Nagyjából ennyiből állt az egész. Az egyetlen dolog, ami szemet szúrt, egy nagyobb, kör alakú hely a falu északi részén. Nem tudtam mi az, de nem támadt jó előérzetem attól, hogy ránéztem. Van rá esély, hogy egy aréna legyen? Kételkedtem benne. Ki jönne el ennyire északra, hogy lásson egy sárkánypárbajt? Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy a saját szórakoztatásukra nem tarthatnak sárkányokat… Ebbe inkább bele sem mertem gondolni.

- Remek –sóhajtottam fel. – Be kell mennem a faluba. Bár ez annyira nem rossz dolog, nem igaz? Körbe tudok nézni a piacon valami melegebb ruháért, a kardomra is ráférne egy köszörűzés… Meg lehet, hogy nem ártana kicsit már emberek közt lennem. Kezdek megőrülni, napok óta csak sárkányokkal társalogtam. Egek, ebbe így belegondolva, mit érezhetett anya? Jó ég…

:Te tényleg a térképpel beszélgetsz?:, jelent meg Alzira a barlang szájánál. :Ki kéne vizsgáltatnod magad, kezdenek nálad elmenni otthonról.:

- Kérlek, ne is mondd… –sóhajtottam fel. – Sokszor úgy érzem, már megőrültem.

:Hát, aki egy térképpel beszélget…:

- Nem a térképnek beszéltem, hanem magamban. – Jobban belegondolva ez sem hangzott sokkal jobban. – Maradjunk annyiban, hogy hangosan gondolkodtam, rendben?

:Ahogy gondolod, térképekkel suttogó kisasszony.:

Jobbnak láttam nem reagálni semmit a beszólására.

- Be kell mennem a faluba –mondtam neki is. – A térkép szerint ott lesz a láda.

:Mondott mást is?:, lépkedett beljebb és letette elém a halat, amit nekem hozott.

- Nem. A térkép nem beszél, csak változik.

:Mi van a rejtvénnyel?:

- Mi lenne vele? –vontam fel a szemöldököm.

:Hát, nem is tudom, nekem az a világ vége dolog nem hangzik túl szívmelengetően. Volt benne szó egyáltalán világvégéről?:

- Igen, volt. Várj, felolvasom neked: Fagyott sziget fagyos helye / Testvérjelölt fagyos neve / Fagyott ember fagyott szíve / Fagyott láda, világ vége.

:Az első sor tuti erre a szigetre utal. Szinte át van fagyva a sziget, és körülötte a tenger is. De mit takar a többi?:

- Nem tudom. Majd kiderül. De szerintem a világ vége dologgal nem arra utaltak, hogy itt a vég, és minden elpusztul, hanem… helyileg, hogy ez a hely a világ végén van valahol –rántottam vállat.

:Ajánlom, hogy igazad legyen.:

- Na, mindegy… szerintem eszek, aztán körbenézek a faluban, te pedig addig itt maradsz. Nem akarom, hogy észrevegyenek.

:Egy frászt maradok itt!:, háborodott fel azonnal. Nagyot sóhajtottam.

- Nem kockáztatom, hogy elkapjanak. Csak… maradj veszteg. Estére visszajövök.

:És ha nem?:

- Visszajövök, Zira, ígérem! Rendben? Nem lesz baj, ez csak egy falu. Ugyan mi lehet benne annyira veszélyes?

:Ó, nem is tudom… Talán a kétméteres, szőrös kétlábúak, akik baltát vágnak minden vadidegen fejébe?!:

Pár másodpercig csak pislogtam rá.

- Nem nyugtattál meg.

:Nem is az volt a célom.:

- Kösz –morogtam az orrom alatt.

Megebédeltünk. A hal hamarabb kihűlt, mint hittem, bár ennek köze lehetett ahhoz, hogy a hőmérséklet nem haladhatta meg a mínusz huszonöt fokot. Valamiféle belső tűz mégis lehetett bennem, ha nem fagytam eddig halálra, nem?

Nehezen tudtam meggyőzni Alzirát, hogy maradjon veszteg, amíg vissza nem érek. Mindenképp velem akart jönni, még ha nem is be a faluba, de követni akart, figyelni a levegőből. Makacson ragaszkodott ehhez a tervéhez, azzal sem tudtam ellene érvelni, hogy észrevehetik, lelőhetik és kabátot csinálhatnak belőle. Így előrukkoltam egy „B” tervvel: felvetettem, hogy ahelyett, hogy engem csőszködne, addig akár aludhatna vagy halászhatna is. Ennek irányába már valamelyest jobban hajlott, bár nehezen egyezett bele. Végül egyetértett abban, hogy ráférne egy kiadós alvás. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy ő vigyen el a faluig.

Így történt, hogy sárkányháton érkeztem meg egy, a falutól nem messze fekvő domb lábához. Alzira végig szemmel tartott, amíg nagy nehezen elbotladoztam a házakig, majd eltűntem a főutcán. Nem volt valami hatalmas falu. Vagyis, nem tűnt annak. Csakhogy az az utca hosszabb volt, mint hittem és nem egy mellékút vezetett el jobbra-balra. Gyanítottam, hogy zsákutcák lehetnek, de nem esküdtem meg rá. Csuklyám mélyen a fejemre húzva sétáltam a síkos, jeges úton. Többször is majdnem orra buktam, és imádkoztam az istenekhez azért, hogy végül inkább ne történjen meg.

Úgy éreztem magam a faluban, mint sárkányfióka a fészekben, ami tele van hatalmas sárkányokkal. Megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam és úgy sétálni, elkerülve mindenki tekintetét. Ez azért nem volt könnyű, mert mindenki, szó szerint mindenki megbámult.

Ahogy megfigyeltem, Alzira nem túlzott a meséiben, mikor ezekről az emberekről beszélt. Hatalmasak voltak minden lehetséges értelemben. Széles vállúak és szőrösek – rendezetlen szakállasak, bajszosak. Bár egytől-egyig téli sapkákat viseltek, amit már majdhogynem aranyosnak neveztem, próbálták felturbózni őket szegecsekkel és pikkelyekkel. Hatalmas bundákat viseltek mind a nők, mind a férfiak. Az egyetlen rész, ami kilátszott a tömérdeknyi szőrme alól, az az arcuk volt, bár sokak viseltek valamiféle furcsa maszkot. És amit még nem említettem: az összes fegyverrel a kezében járkált.

Házaik nem voltak túlcsicsázott faházikók, mint nálunk Hibbanton – nem mintha mi annyira elcicomáztunk volna mindent. Ezek az emberek, ezek a Jégvadászok nemes egyszerűséggel jégből épített kunyhókban laktak. Nem is láttam nagyon másból készült építményt.

Nem tudtam, milyen messze vagyok még a piactól, vagy legalábbis attól a helytől, amit én piacnak néztem. Vittem magammal egy kis pénzt, reménykedtem benne, hogy elfogadják és nem köteleznek cserekereskedelemre. Ha elfogadják az aranyat, akkor muszáj volt vennem valami melegebb ruhát és talán valami más ételt a hal helyett. Bár nem nagyon tudtam elképzelni, halon kívül mit ehetnek itt az emberek. Ennek már a puszta gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam túl sok időt itt tölteni.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is néztem, hová lépek. Már csak azt vettem észre, hogy valaki nekem jön… vagy én megyek neki. A vállunk ütközött össze, talán kicsit durván. Egyszerre hátratántorodtam és automatikusan a kardom után nyúltam. A srác, akivel egymásnak mentünk, ugyanígy tett. Láttam, hogy a keze már a tőrén van, de végül leengedte. Láttam, hogy végigmér, így én is ezt tettem. Az első, amit megállapítottam róla, hogy magas és egész fiatal, korombeli srác. Szemet szúrt az is, hogy nem volt az a megtermett viking, viszont amennyire a szőrmék engedtek következtetni, olyan vékonynak sem mondhattam. Hozzá hasonlóan én is leengedtem a kezem, eltakartam kardomat a köpenyemmel.

- Elnézést! –nyögtem ki végül. Akármennyire nem tűnt veszélyesnek, jobbnak láttam így tenni. Udvariasságért még nem végeztek ki senkit.

- Nem, én sajnálom, jobban kellett volna figyelnem –biccentett. Egy részem áldotta az eget, amiért ismerte a viking nyelvet. Nem nagyon tudtam mit válaszolni, így csak lehajtottam a fejem és elléptem mellette, gondolván, folytatom az utat a piac felé. Viszont ő nem hagyta ennyiben. – Te nem vagy idevalósi, igaz? –szólt utánam.

Megtorpantam, átnéztem a vállam felett.

- Ennyire egyértelmű? –kérdeztem rá, bár tudtam, hogy így van.

- Igen, eléggé.

- És ez miben mutatkozik meg?

- Ez az én szigetem –mosolygott rám halványan, de hangja továbbra is komoly volt és diplomatikus. – Itt születtem. Mindenki ismer mindenkit. És kegyedet… nem ismerem.

- És ez akkora baj netán… uram? –kérdeztem csípősen. Egy pillanatra félrenézett, majd ismét rám, mintha nem tudná hová tenni gunyoros viselkedésem.

- Tudod, kedves, itt az a szabály, hogy ha nem ismersz valakit, végzel vele –közölte halálos nyugalommal. – Biztosan feltűnt, hányan megbámultak. Igazam van?

- Igen –feleltem zavartan.

- Nekik is szemet szúrtál, hidd el. És biztosra veszem, hogy hamarosan keresni is kezdenek. Ha nem ismer senki, akkor… nyekk –imitálta a torokelvágást. – De ez elkerülhető. Nem akarok neked rosszat, mert nem tűnsz rossz embernek. Egy bemutatkozással elkerülhetjük ezt a kis… konfliktust.

Nyeltem egyet. Rettentő rideg kisugárzása volt, és az ehhez társuló fagyos szempártól már a hideg futkosott a hátamon. Hangja akár a jeges fuvallat, mégis ijesztően kimérten beszélt. Bár kifejezetten jóképű arca volt, és nem tűnt veszélyesnek, a frászt hozta rám a szavaival. Mégis éreztem benne az egyenességet, hogy nem vezet félre. A zord őszinteség sugárzott belőle.

- És ha valójában rossz ember vagyok? –érdeklődtem.

- Akkor valószínűleg tévedtem –rántott vállat. – De erre kicsi az esély. Szóval… hogy hívhatom kegyedet?

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy tényleg elmondjam-e neki. Fogalmam sem volt róla, mennyit tudhat egy jégvadász-szigeti Hibbantról, vagy hogy egyáltalán ismerős lesz-e neki a nevem. Viszont úgy éreztem, ez az idegen képes a lelkembe látni és tudja, ha hazudok. Átkoztam magam, hogy belemegyek az őrült játékba.

- A nevem Hajnal –mondtam készségesen. – És téged hogy hívnak? Vagy nevezzelek egyszerűen idegennek?

A fiú arcára rideg mosoly ült, miközben kezet nyújtott.

- Nolan –mutatkozott be. Kezet ráztam vele. Érdekes módon ő nem csókolt kézfejet, mint egyesek. Bár ezt nem igazán bántam. Erős marka volt a srácnak és biztosra vettem, hogy jéghideg is. Csakhogy neki volt kesztyűje, ellentétben velem, így ezt nem érezhettem. Nem mintha átfagyott ujjakkal bármit is éreztem volna. – Te igazából nem tudtad, hová készülsz, igazam van, Hajnal?

- Mármint? –vontam fel a szemöldököm. Elengedte a kezem.

- Nem vagy épp… helyi időjáráshoz öltözve.

- Jól tűröm a hideget.

- Lila a szád –jegyezte meg. Azonnal az ajkamhoz kaptam. – Hogy nem fagytál még át teljesen?

Erre választ már nem tudtam adni, ugyanis valaki megfújta a kürtöt. Összehúztam magam. Régi emlékképek kúsztak a fejembe a kürtszótól. Minden sárkánytámadásnál ez jelzett Hibbanton. Eszembe jutott az első portya és az utolsó, amit láttam, amin jelen voltam. Automatikusan keresni kezdtem az égen feltűnő árnyakat, azok viszont nem jöttek. Nolan viszont annál furcsábban nézett rám.

- Minden rendben? –érdeklődte. Próbáltam fegyelmezni magam és eltaszítani a fejemből a sárkánytámadások képeit, kisebb-nagyobb sikerrel. Biccentettem. – Nálatok mást jelent ez a kürtszó, igaz?

- Így is fogalmazhatunk –feleltem hűvösen. Nem akartam, hogy többet megtudjon rólam. Láthatóan vette a lapot, nem kérdezett rá.

- Nos, ez mifelénk párbajt jelent –mondta. – Megnézed velem?

Hirtelen ért a kérdés, pár másodpercig csak pislogtam rá, mintha nem érteném a nyelvet.

- Öhm… sajnálom, de van még pár do-

- Mindenki ott lesz, szóval a piac bezár –közölte egyszerűen. – Ez ilyen falusi esemény. Egy kis szórakozás a zord hétköznapokban. Lefogadom, hogy tetszene.

Valami legbelül azt suttogta, ne fogadjam el a meghívást. Hogy jobban tenném, ha fognám magam és elhagynám a falut, esetleg éjjel térnék vissza még körbenézni és a ládát keresni. Visszagondolva, lehet hogy a térképnek való térden állva könyörgéssel jobban jártam volna. Lehet, hogy mégsem. Talán a sors akarta, hogy ez megtörténjen.

- Hát… –kezdtem volna ellenkezni, de nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. - Akkor miért is ne…?

Nolan ajkai hideg mosolyra húzódtak. Ő tudta, mire vállalkozok. Én viszont nem. Ha tudtam volna, biztosan nemet mondok. De nem tudtam. Így szembe kellett néznem a döntésem következményével.