20. Látomás

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással, remélem tetszeni fog! :)

Kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

Órákig ültem a sarokban. A hajó már rég továbbállt, már akkor elindult, mikor az utolsó ember felért a fedélzetre. Sőt, lehet, hogy ott is hagytunk valakit a nagy sietségben. A kapitány nagyon siettette az indulást, amit nem is csodálok. Declan kis akciója miatt kész káosz uralkodott a Telihold-szigeten.

Azóta sem tudtam kiverni a fejemből azokat az arcokat. Sem Declanét, aki lélektelenül, könyörületet nem adva gyilkolta meg az árust, sem az áldozatáét, aki küzdött ellene. Ugyan ki gondolta volna, hogy Declan képes erre? Én nem. Rendben van, jó erőben volt, ezt nem lehet tagadni, de olyan kis vicces, szerény és barátságos volt velem… az őrökkel nem, de ez másik kérdés. Őket fenyegette, de sosem hittem volna, hogy komolyan gondolja. Túlságosan is alábecsültem. Tényleg ilyen rossz emberismerő lennék…?

A gondolataim elterelésén az sem könnyített, hogy rettenetesen sajgott az arcom attól a pofontól. Megremegtem, ahogy visszaemlékeztem a kapitány szavaira. „Amint átadlak az új gazdádnak, megkapod a magadét” Ez vajon mennyire érvényes most? Hisz nem tudott eladni. Itt nem. Viszont fennáll annak a veszélye, hogy máshol el tud. Vagy ami rosszabb: nem ad el, hanem megöl. Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik verzió a kecsegtetőbb. Egy dologban biztos voltam, a kapitány nem fogja büntetlenül hagyni az ellenkezésemet.

Nem mérsékelte a helyzetemet, hogy egyedül voltam odalent. Mintha egy rabot sem hoztak volna vissza rajtam kívül. Mondjuk abban a nagy kavarodásban nem csodálom, hogy magukat mentették. Gyáva kalózok… egy viking ott maradt volna harcolni.

Erre a gondolatra keserűség mart belém. Hisz én sem tettem mást. Menekültem a harc, a vég, a halál elől. Ugyan milyen viking menekül el egy csatából? Reménytelen és gyáva vagyok, sosem voltam jó vikingnek. Úgy éreztem, nem véletlen, hogy apa mindig inkább otthon tartott segíteni, míg Hajnalt engedte gyakorolni. Csakis azért tudok valamelyest bánni a fegyverekkel, mert apa régen tanított. Aztán ahogy nőttünk fel, egyre inkább bezárt a házba. Főztem, mostam, takarítottam. Apám jó háziasszonyt nevelt belőlem. De mit ér ez, ha vikingek közt nő fel az ember? Fikarcnyit se.

Hiányzott a társaság. Hiányoltam apámat, a testvéreimet, a barátaimat. De még a szomszédos rabokkal is beértem volna, igaz, nem értettem a beszédüket. Rendben, ott volt az Égszelő és a többi sárkány, de az más volt. Egyszerűen hiányzott az emberi kinézet látványa. Pedig csak pár órája voltam egyedül.

Furcsa neszek csapták meg a fülemet. Nehéz léptek a lépcsőn. Összehúztam magam, remegve a sarokba húzódtam. Nem gondoltam, hogy lehet egy embertől ennyire félni. Sosem rettegtem még ennyire, a fejemben visszhangzott a kapitány ígérete. Ha még egyszer megpróbálok szökni, átad a legénységnek. De ez nem volt szökéskísérlet, ugye…? Vagy igen? Ő annak vette?

Két őr jelent meg a lépcsőnél, egy harmadik személyt vonszolva. Kinyitották a szemben lévő cellát és behajították. A fiú kiterült a padlón, mintha nem is élt volna. Azok ketten rám sem hederítettek, csak távoztak. Viszont én nem bírtam abbahagyni a remegést.

A személyben ráismertem Declanre. Ruhái szakadtak voltak, mindenhol sérülések borították, ahol láttam. De volt pár, amik egyszerűen nem látszottak harci sérüléseknek. Nagyon szét volt verve. Az arcát sok helyen kék-lila véraláfutások fedték, szemöldöke felszakadt, ahogy a homlokán is volt egy ocsmány vágásnyom. Nyöszörögve húzta maga alá vágásokkal borított karjaim, hogy felnyomja magát, de nem bírta, visszacsuklott a földre. Remegett, sziszegett a fájdalomtól.

Oda akartam menni hozzá, ellátni a sebeit, de aztán emlékeztettem magam, hogy ő egy gyilkos, nem jó ember. Egy pszichopata. És amúgy sem tudtam volna átpréselni magam két rácson.

- Gratulálok! Szépen elintézted magadnak, mit ne mondjak! Legalább megérte? –kérdeztem tőle megvetően. Próbáltam a lehető legtöbb gúnyt sűríteni a mondandómba, hogy érezze a súlyát a tettének, de a hangom megremegett.

Declan kinyitotta a szemeit, rám nézett. Egyenesen a szemembe. Mindent vártam, csak azt nem, hogy felnevet. Viszont határozottan hallottam, hogy kuncog, majd egyenesen nevetni kezdett. Kirázott a hideg. Hogy képes ezen még nevetni is? Nagy nehezen a hátára fordult. Az oldalán egy nagy, ocsmány, vérző seb vicsorgott rám, emiatt pedig inkább félrenéztem. Éreztem magamon Declan tekintetét. Égette a bőrömet a pillantása.

- Most berágtál rám? –kérdezte szórakozottan. Megremegtem.

- Ez nem a berágásról szól, Declan! Te… egy pszichopata vagy –mondtam.

- A kreatív megnevezést jobban szeretem –jegyezte meg. Hitetlenkedve néztem rá.

- Szerinted ez vicces? Megöltél egy embert, Declan! –intettem valamerre előre. Declan nehézkesen felemelte a fejét, arra nézett amerre intettem. Ezután felvont szemöldökkel rám pillantott.

- Mit mutogatsz? Van ott egy légy, vagy mi?

- Te semmit sem vagy képes komolyan venni?! –akadtam ki.

Furcsa fájdalom suhant végig rajtam, szúrt az oldalam. Talán nem volt jó ötlet kiabálnom, de kikívánkozott belőlem. Declan végig figyelt. Annak a barna tekintetnek olyan súlya volt, hogy akár agyon is nyomhatott volna vele. Vigyorra húzódó száját összepréselte, és már kicsit sem festett úgy, mint aki mókásnak találja ezt az egészet. Sokkal inkább úgy, mint aki engem is megöl, ha nem fogom be a számat.

- De igen, képes vagyok –mondta. Hangja olyan komoly volt, amilyet ezelőtt csak akkor hallottam tőle, mikor egy őrt fenyegetett meg. Megijesztett a hirtelen váltás, az, hogy akár egy másodperc alatt képes szórakozott kisfiúból lelketlen szörnyeteggé változni. – Azt akarod, hogy komoly legyek? Legyen. Igen, Alkonypír, megöltem egy embert. Miután elmentél talán többet is. De ha nem vetted volna észre, nem értek hozzád. Szóval szívesen.

Egy ideig csak meredtem rá, próbáltam felfogni, amit mondott.

- Te tényleg… miattam öltél meg valakit…? –kérdeztem halkan, félve a választól.

- Egyrészt –pillantott félre. Furcsa forróság öntött el. Minden erőmet összeszedve estem neki a rácsnak. Eszméletlen fájdalom suhant át rajtam, de nem foglalkoztam vele. Az ereimben olvadt acélként folyt végig az adrenalin.

- És mégis ki kért meg erre?! –kiabáltam vele torkom szakadtából. – Az a férfi nem tett ellened semmit! Miattam pedig nem kellett volna ölnöd! Nem kértelek arra, hogy bemocskold a kezedet!

- Az én kezeimnek már mindegy, Alkonypír –mondta higgadtan.

- Nem akartam, hogy miattam ilyet tegyél! Senki sem kért rá, érted?! Az a férfi ártatlan volt, te pedig megölted! Egy gyilkos vagy, Declan, semmi más! Ne hidd, hogy emiatt hálával tartozom neked, mert nagyon nem! Undorodom tőled, érted? –csaptam a rácsokra könnyes szemmel.

Declan lassan pillantott felém.

- Még valami? –kérdezte.

Felé köptem. Nem volt valami nőies dolog, de már magasról tettem rá. Egyszerűen taszított az egész lénye. Az, ahogy néz, ahogy viselkedik. Egyszerűen ijesztő volt maga a srác. Hogy ekkora erő van benne, ennyi higgadtság, és ilyen szakértelem egy gyilkossághoz. Egyszerre féltem tőle, és undorodtam. De inkább féltem. Ha egy jó erőben lévő férfival ilyet képes tenni, mit tehetne egy hozzám hasonló kiképzetlen lánnyal? De nem bírtam befogni a számat.

- Mekkora egy pszichopata vagy, hogy ilyen higgadtsággal kezeled egy ember halálát…?! –ráztam a fejem fintorogva.

- Nem vagyok pszichopata –mondta hirtelen, halkan beszélve, de kihangsúlyozva minden szót.

Elpattant bennem valami.

- Akkor mi vagy? –kérdeztem fennhangon. – Épp most öltél meg valakit, és iktattál ki még négy embert, méghozzá hidegvérrel! Ki tudja hányakat mészároltál le, miután elmentem onnan!? Mi vagy, Declan? Talán gyilkos? Mondjuk édes mindegy, a kettő egy és ugyanaz…

- Nem, ez nem igaz. Egyáltalán nem ugyanaz. A gyilkos tudja, mi a fájdalom, mivel jár, ha öl. Érzi a súlyát a tetteinek. Ismeri a fájdalmat. A pszichopata embertelen, számára egy ember csak egy játék, amit szétszed, nem fogja fel, mit tesz, csak teszi, mert számára ez élvezet.

- Akkor te melyik vagy? –kérdeztem.

- Döntsd el te –mondta halkan. – De szeretném, ha tisztában lennél valamivel –fordult felém. – Nevezz akár gyilkosnak, akár pszichopatának… nem fogom megbánni, hogy megvédtelek egy örökös megszégyenüléstől. Mert te is tisztában vagy vele, mit tettek volna veled azok az emberek. Higgy akárminek is, de azt nem hagyhattam. Akár rólad van szó, akár másik nőről. A nők nem érdemlik meg azt a bánásmódot.

Ezzel elfordult tőlem, mint egy sértődött kisgyerek. Valami frappáns visszavágáson agyaltam, de nem jutott eszembe semmi. Nem is gondoltam illőnek bármit rávágni erre. Valahol mélyen hinni akartam neki, de nem ment. Eddig úgy éreztem egy szinten ismerem őt, viszont ebben már nagyon kételkedtem. A történtek után a szememben ő már nem lesz az az ártatlan mosolyú, csillogó szemű nőcsábász, aki halálra sértegeti az őröket szórakozásból. Nem… Ő egy gyilkos. Szívtelen, lélektelen mészáros pszichopata. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a két személy egy és ugyanaz az ember. Már ha lehet embernek nevezni.

Hosszú percek teltek el ismét. Declan időközben összeszedte annyira megmaradt erejét, hogy ülésbe tornázza magát és nekidőljön a falnak. Nagyon rosszul festett. Piszkos ingén több volt a vörös rész, mint a tisztán maradt. Rengeteg szakadás borította. Ő is tudta, hogy ezt nem lehet már helyrehozni. Elkezdett kibújni a felsőből. Minden mozdulatnál felszisszent. Nem akartam megbámulni, de vonzotta a tekintetem. Még egyszer sem láttam felső nélkül sem őt, sem más korombeli srácot. Nem igazán volt elképzelésem róla, hogy kell egy alig húsz éves fiúnak kinéznie, de biztos nem úgy, ahogy ő festett.

Declanen több izom volt, mint először hittem. A bicepszét két kézzel nem értem volna át. Széles váll, izmos mellkas, kockák. Eszembe jutott Hajnal, mikor mesélt Damian kockáiról. Hát, Declannek is megvolt mind. Igen, határozottan megvolt az összes. De emellett ott voltak a sebek. A frissen szerzett sérülései. Vágások, ütések nyoma, de nem úgy nézett ki, mint akit zavarnak. Nem is nagyon foglalkozott velük, egyedül az oldalán lévővel törődött. Széttépte az inget és bekötötte magának. Az összes izma megfeszült.

Zavartan kaptam el a tekintetem. Nem éreztem helyesnek, hogy megbámulom. Ő egy gyilkos, emlékeztettem magam. Egy tökéletes gyilkos. Túl tökéletes…

Ekkor megjelent egy őr. Egy férfit rángatott magával. Megrezzentem, mikor kinyitotta a szomszéd cella ajtaját, azét, ahol nemrég még Declan raboskodott. A sarokba húzódtam. A szemem sarkából láttam, hogy Declan ugrásra készre feszül. Ha tekintettel ölni tudott volna, az őr sikolyok közt végezte volna be. Bár erre még volt esély. A férfi belökte a cellába a másikat és távozott.

Rá is ráismertem. A köpenyes, aki a szigeten elkapta a karomat, aki annyira kilógott az emberek közül Telihold-szigeten. A férfi azonnal felpattant és nekirontott a rácsoknak, akár egy ketrecbe zárt oroszlán, de semmire sem ment vele. Mikor feladta a próbálkozást, leült a falhoz, felhúzott térdekkel és csak meredt maga elé. A kapucni mélyen a fejébe volt húzva, nem láttam az arcát. Ahogy sikerült megfigyelnem, talpig feketében volt. Vagy ha nem is teljesen feketében, de ruhái sötét színűek voltak.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy Declan milyen gyilkos tekintettel bámulja a férfit. Az valószínűleg visszabámult rá, és nem túl kedvesen. Egy részem úgy érezte szemmel ölik egymást. Mintha tudnák, ki a másik, mintha ismerősök lennének… esetleg riválisok. Talán a férfi is gyilkos, mint Declan…? Csak ő engem akart megölni? Erre a gondolatra még inkább a sarokba húzódtam, a lehető legtávolabb tőle. Az egyetlen biztonságot már csak az Égszelő jelentette nekem.

Összehúztam magamon a kabátom. Vagyis, nem az én kabátom. Declan bőrdzsekijét. Kirázott a hideg mikor eljutott az agyamig, hogy egy gyilkos ruháját viselem. Akármennyire is fáztam, kibújtam belőle és félredobtam. Nem akartam magamon érezni az ő cuccait. Ez Declannek is feltűnt.

- Vedd vissza! –mondta.

- Nem.

- Meg fogsz fázni.

- Jó szólal meg –biccentettem fedetlen mellkasa felé. A szemeit forgatta.

- Van egy kis különbség kettőnk testhőszabályozása között. Én tudom, te nem. Szóval vedd vissza azt a kabátot!

Dacosan megemeltem az állam.

- Nem!

- Alk-

- Viking vagyok! Észak szülötte. Északon nőttem fel, az Olaf-hóvihart is túléltem minden évben, hidd el, ezt is túl fogom! –mordultam rá, majd elfordultam tőle. – Nem fog nekem parancsolni valami nyugati suttyó, amilyen te vagy.

Szinte éreztem, hogy rám bámul.

- Au –nyögött fel. – Oké, ezt megérdemeltem. Szörnyű ember vagyok, értem én, bocs, hogy egyáltalán foglalkozok veled.

- Senki sem kért meg rá –suttogtam.

Csend telepedett ránk. Egyikünk sem szólt a másikhoz hosszú percekig. Az újonnan jött idegen sem beszélt. Szerintem nem is értette a viking nyelvet. Mindenesetre nem kockáztattam meg, hogy ezt a problémát előtte tárgyaljuk meg. Declan folyton figyelt, rajtam tartotta a szemét, de nem szólt hozzám. Hogy még jobban érzékeltessem vele, hogy mennyire teszek a véleményére, odébb rugdostam a kabátját. Csendben tűrte, bár láttam, hogy összeszorítja a fogait.

Egy egész kicsit fáztam. A ruháim piszkosak voltak és szakadtak több helyen is, így nem védett teljesen a fagytól. Pedig tudtam, hogy már egészen délkeletre értünk. De egy szál ujjatlanban és nadrágban otthon sem császkáltam nemhogy télen, de nyáron se. Mindig be voltam öltözve egész rétegesen, fagygyűlölő formámnak hála. Ez azóta nem változott.

Egy pillanatra megremegtem, mikor kifújtam a levegőt és megláttam a saját lélegzetemet. Reméltem, hogy ez Declannek nem tűnt fel. De miért is foglalkozok én vele? Ő egy gyilkos, kegyetlen és hidegvérű. Nem érdeklem őt igazából, csak próbálja visszaépíteni a látszatot, amit eddig keltett. Őt senki és semmi nem érdekli magán kívül…

Ismételten léptek csapták meg a fülemet. Két árnyékot vettem észre. Egy újabb visszahozott rabra számítottam, de csak két őrt kaptam. Az volt az első gondolatom, hogy ebédet hoztak. Igen, ebből is látszik, mennyire naiv és buta vagyok, hogy nem tanulok a hibáimból, és hogy mennyire nem vagyok jó emberismerő. A két férfi két vödröt hozott magával. Tele volt… valami folyékonnyal. Talán víz…?

Az én cellám előtt álltak meg, állatias vigyorral néztek végig rajtam. Ekkor kezdett elfogni a rossz érzés. Az egyik szólt hozzám, de nem értettem a szavait. Nyílt a cellaajtóm. A másik, egy kicsit alacsonyabb felkapta a kabátot, amit odáig elrugdostam és a vállára vette. Összeröhögtek a társával. Aztán az egyik keze lendült. Rám borította a vödör tartalmát. Nem tudom, mi okozott nagyobb sokkot. Az, hogy megtette, vagy az, hogy a vödör jéghideg tengervízzel volt tele. Azonnal remegni kezdtem, pár másodpercig levegőt sem tudtam venni, úgy összeszorult a tüdőm. Lendült a másik is, amiben ugyanúgy víz volt. Egyenesen a fejemre borította. Pillanatok alatt elzsibbadtak a végtagjaim, mozdulni sem tudtam. Azok ketten csak röhögtek. Jól szórakoztak a szenvedésemen. Egyikük hozzám vágta az üres vödröt. Időben húztam le a fejem, különben eltalált volna. Felkapta a bőrdzsekit, mondott valamit azon az idegen kalóznyelven és rám csukta a cellaajtót.

Declan arra már rég a rácsokat tépte, átnyúlt köztük és próbálta elkapni az egyik őr nyakát, de nem ért el odáig. Nem tudtam, hirtelen honnan lett ennyi ereje, hisz néhány perce még a halálán volt a sebek miatt. Az őr gúnyosan felé köpött. Hallottam egy reccsenést. A cella egyik rácsa kezdte megadni magát Declan erejének, de még bent tartotta. Azonnal köpőcsőért nyúltak az őrök, két vérkőnyilat eresztettek a mellkasába. A fiú térde megrogyott, de nem adta fel a próbálkozást. Ugyanazon az idegen nyelven átkozódott, amin az őrök beszéltek. Cifraságokat vághatott a fejükhöz, mert egyre dühösebbek lettek.

Egyikük elkövette azt a hibát, hogy közelebb lépett hozzá. Declan egy szempillantás alatt elkapta a karját, és mire bárki is feleszmélt volna, már csak az őr üvöltése hallatszott. A fiú olyan szinten hátracsavarta a fogvatartó karját, hogy annak válla látványosan kiugrott a helyéről. Társa a lehető leghamarabb kiszabadította a húzós helyzetből és feltámogatta a lépcsőn.

Döbbenetemben nem is tudtam azzal foglalkozni, hogy csurom víz vagyok és fázok. Lesokkolva néztem először az őrök után, majd Declanre. És feltűnt valami. Nála volt a bőrdzsekije, nagyban porolgatta és morgott az orra alatt. Hát persze, a bőrdzseki… hisz az az övé. Tényleg nem foglalkozik másokkal, csak magával.

Remegni kezdtem a hirtelen ismét rám zúduló hidegrázástól. Reszkettem. Vacogtam, csattogtak a fogaim. Próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam, átkaroltam a térdeimet. Bár látomás nem tört rám, érezni véltem a vesztemet. Csaknem láttam magam előtt halálra fagyott holttestemet a sarokban kuporogni. Nem akartam így végezni, de nagy volt rá az esély. Ezek után főleg.

Tekintetem egy pillanatra Declanre tévedt, de aztán félre is néztem. Nem bírtam elviselni, amit látok. Úgy nézett rám, mint aki tenni akar valamit, de mégis tehetetlen. Megijesztett a folytonos hangulatingadozása. Olyan szinten kiismerhetetlenné tette, nem tudtam eldönteni, melyik az igazi énje. A gyilkos, aki végzett a férfival és még ki tudja hányakkal Telihold-szigeten, vagy ez, a kedves és törődő Declan, aki a perverz poénjaival hozott zavarba minden órában legalább egyszer. Abban a pillanatban mégis úgy éreztem, mindkét énjétől rettegek. Hisz ki tudja, mikor vált egyikről a másikra.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki beszél. Valami idegen nyelven szólaltak meg, amit még nem hallottam. Időbe telt, mire rájöttem, hogy hozzám szólnak. A férfi, akit nemrég hoztak a szomszéd cellába. Ránéztem. Közvetlen a rácsnál guggolt, kapucnija még mindig a fejébe húzva. Domináns és férfias hangja volt, a nyelv amit beszélt pedig elég egzotikusnak hatott számomra. Hanglejtéséből kivettem, hogy egy kérdést tett fel, de nem tudtam, mit.

- Öhm… s-sajnálom, n-nem é-é-értem –dadogtam egyszerre a hideg és a meglepettség miatt.

Ő egy kis ideig csak rám meredt, majd lehúzta a csuklyáját és kibújt a köpenyéből. Még mélyebb döbbenet ült az arcomra. Megfogta a köpenyt és átnyújtotta a rácsok között, egyenesen felém.

- E-ezt nem fo-fogadhatom el –ráztam a fejem jelezve neki ezzel is. Hisz nem érthette a nyelvemet, igaz? Ő megint csak pislogott rám egy kis ideig. Rémisztően szép szemei voltak, akár az olvadt arany.

- Megfázik, kisasszony. Vegye fel, kérem! –tartotta továbbra is felém a köpenyt. Ez volt a ledöbbenésem végső stádiuma. A férfi beszélt vikingül. Méghozzá nem is rosszul. Kifejezetten jó kiejtéssel rendelkezett, bár az akcentus az anyanyelve miatt elmaradhatatlan volt. – Kérem, kisasszony!

- T-te beszélsz… v-vikingül –nyögtem ki végül. Esetlennek és butának éreztem magam a megszólalásom miatt. Ez volt a legbugyutább megállapítás, amit valaha is tettem. Még szép, hogy beszél vikingül, mindenki beszél valami más nyelvet rajtam kívül! Ez egyértelmű!

Halvány mosoly ült az arcára, biccentett egyet. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, milyen helyes. Teakfa bőr, sötét haj és azok az arany szemek, te jó ég… Pillantásától borsózni kezdett a karom. Reszketegen kifújtam a levegőt. Egy részem már nyúlni akart a valószínűleg meleg köpenyért, viszont egy másik felem visszafogta. Illetlenségnek gondoltam és gyengeségnek. Tudtam magamról, hogy gyenge vagyok, de nem akartam, hogy ők is annak lássanak. Jobban, mint eddig.

- Nem fogadhatom el –ráztam a fejem ismét.

- Alkony, fogadd el azt a nyavalyás köpenyt! –szólt Declan.

- Nem! Nem tehetem, nem illik, én…

- Kisasszony, kérem! Hallgasson rá! –mondta a férfi. – Fogadja el!

Kapkodtam a tekintetem Declan és a férfi között. Egyszerre akartam bemutatni Declannek és csak azért sem hallgatni rá, és megfogadni a férfi tanácsát, ami egyezett Declanével. Végül pedig megadtam magam. Elvettem a férfitől a köpenyt és egy hálás mosoly kíséretében belebújtam. Azonnal úrrá lett rajtam a gyengeség és a remegés. Annyira összehúztam magamon, amennyire csak tudtam. A köpeny ontotta magából a meleget, a férfi testhőjét. Átható pézsmaillat csapta meg az orrom, ami szintén a ruhadarab gazdájához tartozhatott. Előbb hallgatnom kellett volna rájuk. Még a csuklyát is a fejembe húztam, hogy vizes fejem se fázzon annyira.

A férfi visszaült, de nem ment el a rács mellől. Meg akartam köszönni neki, de belém fagyott a szó, mikor ránéztem. Eddig nem tűnt fel, bár nem is figyeltem. Hegyes füle volt. Nem is kicsit, hanem olyan… olyan tényleg hegyes. Mint a Kalmár Johann meséiben lévő lényeknek, azoknak az… angónoknak. Nyeltem egyet. Eddig nem sok jót hallottam az angónokról, de ő egész kedvesnek tűnt. Na, igen, tűnt. Declan is csak annak tűnt, pedig egy gyilkos volt. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy lekapom a köpenyt és visszaadom neki, de nem volt hozzá erőm. Végtagjaim teljesen átfagytak, mozdulni sem bírtam és ezen nem könnyített a jeges vizes fürdő sem, amit az őröktől kaptam.

Figyeltem, ahogy Declan és az angón váltanak egy pillantást. Nem éppen a legbarátságosabb értelemben. Úgy méregették a másikat, mintha ellenségek lennének. Lehet, hogy azok voltak, nem igazán tudtam, hogy az angónok hogy viszonyulnak a Kívülállókhoz. De ahogy elnéztem, nem puszipajtásokként viselkedtek. Vagy az angón ismeri Declant? Vagy fordítva? Esetleg látta, mit művelt Telihold-szigeten? Megeshet.

Eltelt egy óra. Majd még egy. Egy kis időben a két férfi halkan kommunikált egymással valami idegen nyelven, amit nem értettem. Talán épp azért. Nem értettem, mit beszélhettek meg, de fontosnak tűnt. Mindketten olyan diplomatikus arcot vágtak beszéd közben. A halk csevej a végére már kiabálásba torkollott. Nem hallottam még Declant ilyen idegesnek, de a másik férfi is megijesztett a hangszínével, bár nem velem kiabáltak. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ismerik egymást. A vége az lett, hogy Declan feltehetőleg átkozódott, míg az angón nagy eséllyel mindennek elmondta a Gyorshajtót mérgében. Nem beszéltek többet. Sem egymással, sem velem.

Újabb órákon voltunk túl. Csendes, szótlan órákon, mit egyedül az angón halk dobolása zavart meg. Volt valami furcsa ritmusa, ahogy ujjaival kopogtatta a deszkákat, de értelmét nem láttam. Declan viszont úgy tűnt, hogy igen, mert lenézően vizslatta az angónt. Velem viszont nem osztotta meg, mit csinál éppen. Próbáltam koncentrálni és magamtól rájönni. A ritmusok folyamatosan változtak, mégis voltak olyan részei, amik egyeztek. Lövésem sem volt róla, mit jelent. Talán valami angón zene ritmusa? Zenélnek az angónok egyáltalán?

A dobolás egészen bódító hatást gyakorolt rám. Egyre nehezebben tartottam nyitva a szemeimet. Úgyhogy inkább feladtam a harcot a fáradtság ellen. Nekidőltem a rácsoknak és a falnak, be a sarokba. Lehunytam a szemeimet. Alig pár másodpercig voltam képes hallgatni az angón ritmikus dobolását. Egyre távolibbnak tűnt.

Végül elsötétült minden.

~Đ~Ł~

Tűz.

Igen, biztos voltam benne, hogy a fény, amit látok, az tűz. A narancssárga lángok vadul nyaldosták a fát, ami recsegve-ropogva adta meg magát. Füst lepte el a helyet, ami miatt alig láttam valamit. Aztán minden kitisztult és felismertem a helyet, ahol voltam. A hajó. Égett a hajó.

A tengerjáró megingott a lábam alatt, mégsem éreztem. Mintha ott sem lettem volna. Az orr lassan bukott előre, majd emelkedett az ég felé, azzal fenyegetőzve, hogy így vagy úgy, de el fog süllyedni. A tatba beáramlott víz sistergett, mikor a tűz találkozott vele.

Közbenéztem. Holttestek hevertek mindenhol. Egyszerre láttam kalóz és angón holttesteket, valamint pár sárkányét. Mi történt itt? Nem értettem a helyzetet. Furcsa homály vetült mindenre, nem láttam az arcokat, nem tudtam beazonosítani a holttesteket. Megmozdulni sem bírtam. Egyszerre éreztem, hogy ott vagyok, és hogy mégsem.

Hirtelen sötét árnyak vetültek mindenre. Sárkányárnyak táncoltak a lángok körül, de mintha a sötétség magába szippantotta volta a tüzet is. A fények kialudtak és minden elkezdett sötétségbe borulni. Alakok mozdultak meg az árnyak között, emberi és sárkányalakok egyaránt. Idegen testek. Halk nyögések, fájdalmas sikolyok, a recsegő fa hangja belekúszott a fülembe és nem engedett. Futni akartam, de a lábam nem engedelmeskedett.

Szinte egyszerre éreztem meg a nyakamnál egy lélegzetet és a penge hideg élét, amit a torkomhoz tartottak. Hallottam a férfi szavait, de nem fogtam fel őket. Igen, biztosan férfi volt. Reccsenések. A hajó megremegett. A kés eltűnt.

A következő pillanatban már csak a felém repülő tőrt láttam…

Sikítva ébredtem.

Fel sem fogtam először, hogy hol vagyok. Nem voltam képes fókuszálni. Észleltem egy alakot mellettem, fölém hajolva, de nem tudtam, ki az. Kellett pár másodperc, mire eljutott a tudatomig, hogy ez nem lehetséges, ugyanis egyedül voltam egy cellában. Cella… igen, cella, a hajó, a rabság, lassan minden beugrott… az egyedüllét a cellában, az angón szomszéd és Declan… Declan…

Mikor újra képes lettem felismerni a dolgokat, rádöbbentem, hogy nincs előttem senki. Ugyanúgy egyedül voltam, mint mikor elaludtam. Mielőtt magába szippantott volna a látomás. Már el is felejtettem, milyen érzés ez. Azóta nem volt egyetlen vízióm sem, mióta idekerültem. Az is kiment a fejemből, hogy képes vagyok rá. És az, hogy most megint megtalált, hogy megint elkezdődnek a rémálmok és a látomások, nagyon nem tetszett. Nem akartam ezt a képességet, gyűlöltem. Nem akartam látni a jövőt, olyan nyugalmat akartam, amim eddig volt. De persze ez nem így működött.

Nem tudom, mióta sikítoztam, de azt vettem észre, hogy kiszáradt a szám. Fuldokló köhögésbe torkolltam. Mintha súlyos vastömb húzta volna a tüdőmet, egyre csak préseltem ki belőle a levegőt, de frisshez nem juttattam. Nehezen sikerült ismét lélegeznem. Remegve kapkodtam levegő után. Úgy éreztem magam, mint akit újraélesztettek. A mellkasom sajgott, egész testemben remegtem.

Nem fogtam fel még teljesen a látomást és annak jelentését, de ez sokkal élethűbb volt, mint az eddigiek. Sokkal inkább éreztem közel magamhoz, mint a többit. Mintha hozzám kötődött volna. Tán megláttam a saját halálomat? Láttam a hajó pusztulását? Mekkora ennek az esélye? És mikor fog ez megtörténni?

- Nem akarok meghalni… –suttogtam magam elé szinte önkívületben. Lassan ringatni kezdtem magam ülőhelyemben, átkaroltam a térdeimet, lehajtottam a fejem. – Nem akarok meghalni… nem akarok még meghalni…

- Alkony! Alkonypír, nézz rám! –hallottam meg egy hangot. Közel volt, de mégis távolinak hatott. Rémlett valahonnan, talán a látomásból. Igen, határozottan hallottam Declan hangját is ott.

- Meghalsz… meghalok… mindenki meghal… –suttogtam. – Senki sem éli túl…

- Miről beszélsz, Alkony?

Ránéztem a fiúra, könnyek futottak végig az arcomon.

- Láttam, Declan. Halált láttam, tüzet, sárkányokat és… elsüllyedünk, mindannyian itt halunk meg. Annyi halottat láttam, jóságos Xypia, miért teszed ezt…? –zokogtam fel.

Declan rám bámult, próbálta felfogni a szavaimat. Próbálta felfogni a tényt, hogy magam is Kívülálló vagyok, Látó, aki épp megjósolta a végzetét. Éreztem magamon az angón tekintetét is. Nem mertem rápillantani. Nem akartam látni, hogy néz rám. Mégis vetettem oda egy oldalpillantást. A könnyfátyolon keresztül csak egy meglepett tekintetet láttam. De nem a megszokott meglepettet. Mintha számított volna erre az egészre, erre a végkimenetelre, csak nem tudta volna, hogy most következik be.

Nem foglalkoztam vele túlzottan, hogy technikailag most buktattam le magam. Egyszerűen nem tudott érdekelni abban a szituációban. A két férfi összenézett. Néma eszmecserét folytattak. Aztán Declan szemei dühösen felizzottak. Vadul sziszegett, mint egy vipera.

- Nem tetted… –mordult rá az angónra. Amaz félrenézett.

- Tettem, amit tennem kellett –felelte.

Nem tudtam, mit jelentenek a szavak. Mi köze lenne az angónnak a látomásomhoz? Már épp visszafogtam a zokogásom annyira, hogy rá bírjak kérdezni, de valami meggátolt. Egy rossz előérzet. Nem csak nekem támadhatott ez az érzésem. Declan abbahagyta a morgást és fülelni kezdett. A szomszédos cellában fekvő Égszelő is felpillantott, mintha hallott volna valamit. Halkan felmordult, de Declan leintette. Abba is hagyta. Az angón csak csendben ült és várt türelmesen.

Akkor lassan összeállt a kép. A látomásban lévő angón harcosok… ők nem véletlenül voltak a hajón. A kopogás… ő hívta ide őket. Így jelzett nekik, ki tudja hogyan, de így tehette. És az angónok porig fogják égetni a hajót, a legénységgel és velünk együtt.

Mintha csak feltevésemre érkezett volna igazolás, dobogó léptek hangja ütötte meg a fülemet. Készültséget rendeltek el a fedélzeten. A távolban egy ismeretlen sárkány üvöltött fel éles, velőtrázó hangon. Kifutott az arcomból a vér.

A látomás hamarabb valóra vált, mint gondoltam.