19. Döntések, döntések

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással. Remélem még vagyok páran, akik követik a blogot... :) Ez a fejezet nem sikerült olyan hosszúra, mint amilyenre terveztem, szóval ezért elnézést kérek... Remélhetőleg most, hogy jövő héten őszi szünet lesz, kicsit több időm marad írni és a következő valamivel hosszabb lesz :)

Kellemes olvasást minden még itt lévő olvasómnak! :)

~Hablaty~

A pálya már fel volt állítva, mire mentünk. Nem igazán tudtam elképzelni, ki vagy kik voltak azok a félnótások, akiket Bélhangos befogott a feladatra, de sajnáltam őket. Bár az előző esetből okulva, amikor ugyanis pályaépítés közben a Siklósárkány rejtélyes módon kiszabadult és megtámadta a bent lévőket, pontosabban a nővéreimet és az akkori felkészülőket, az is meglehet, hogy Beles egyedül emelte a falakat egy másik felnőtt közreműködésével. Apa nem hagyott itthon túl sok harcost, sokan mentek vele. Nem tudtam elképzelni, apám mivel vette rá őket. Tudtam, hogy lassan kezdik megunni a próbálkozásokat. Mármint, apa sokszor rángatta már őket a Pokolszirt-kapuhoz, hogy kutassák fel a sárkányfészket, amit mi már Hajnallal évekkel ezelőtt megtaláltunk. Erről persze az ég világért nem szóltunk volna senkinek sem, hisz elkezdtek volna faggatni, hogy hogy jutottunk oda és a többi. És ezt szerettem volna elkerülni.

Edzés alatt egész végig a sárkánykalauzon járt az eszem. Annyi meg annyi sárkány leírását találtam meg benne, legendás fajokét, mint a Csonttörő és a Szárnyváltó, amiket talán ember nem látott még, de az Éjfúriákról semmi. A többi Fúriának még a neve sem volt megemlítve. Gondolkodtam rajt, hogy miért, egész este és éjjel, alig aludtam valamit. És azóta sem ment ki a fejemből. A Fúriák ennyire legendás és lehetetlen fajok, hogy említést sem kaphatnak? Ennyire félik őket a vikingek? Mi történt, ami miatt az Éjfúriákat ennyire féljük?

Épp az egyik kanyarban fordultam le, mikor megláttam Bélhangost a rácson kívül. Megálltam előtte, felnéztem rá. A Sikló nem igazán foglalkozott velem eddig sem, gondoltam nem most fogja elkezdeni. Hisz ott van Takonypóc és a többiek, akik sokkal… „vikingesebben” néznek ki, mint én valaha is fogok. Egy kis pihenő nem fog megártani.

- Olvasgattam a könyvet. A sárkánykalauzt –kezdeményeztem beszélgetést. – És történetesen észrevettem, hogy a könyvben semmi sincs az Éjfúriákról. Van netán egy másik könyv? Vagy egy második kötet? Vagy egy kis Éjfúria-brossura?

Ekkor egy magnéziumbomba csapódott mellettem a falba. Nem kicsit lepődtem meg, főleg mikor észrevettem, hogy lerobbantotta a szekercém teljes élét. Remek, javíthatom meg ezt is.

- Koncentrálj, Hablaty! Erőltesd meg magad –mordult rám Bélhangos, mikor szembenéztem a kék Siklósárkánnyal.

A hüllő a fal tetején állva hajolt le és vicsorgott rám. Leugrott, lassan megindult felém. Ingatta a fejét, furcsa hangokat adott ki. Hirtelen nem tudtam, merre induljak el, de végül a jobb oldal mellett döntöttem. Rohanni kezdtem, a sárkány pedig a nyomomban volt. Neki könnyebb volt, mint nekem, egyszerűen felugrott a fa válaszfal tetejére és meg volt oldva minden. Ő ezt játéknak vette. Én az életemért futottam.

- Ma csak a támadásra koncentrálunk –jelentette be Bélhangos. Mondja ezt nekem, aki ezerrel fut egy Sikló elől. Kedves, Bélhangos, remélem ezt nekem címezted. A sárkány végül addig ingatta a fejét mindenfelé, hogy kikerültem a látóköréből és eltűntem az egyik kanyarban. – A Siklók gyorsak és nagyon mozgékonyak. Nektek még fürgébbnek kell lennetek.

Ahogy visszanéztem, csak azt láttam, hogy a sárkány megáll egy helyen és lövésre emeli a farkát. Nem tudom pontosan, hány tüskét képesek kilőni, de nem keveset. Halvér sikolya visszhangzott végig a falak közt, így feltételeztem, hogy a sárkány őt találta meg.

- Biztos, hogy ez a legjobb módja a tanulásnak? –hallatszott tőle a kérdés. Kicsit megkönnyebbültem, hogy a Sikló nem nyársalta fel.

Továbbrohantam. A szemem sarkából láttam az egyik elágazásnál az ikreket, de nem nagyon foglalkoztam velük.

- Keressétek a vakfoltját –adta a tippet Bélhangos. – Minden sárkánynak van. Találjátok meg, bújjatok oda és csapjatok le!

Igen, ez igazán könnyű és egyértelmű feladat. Főleg úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol van egy Sikló vakfoltja. Vagyis, de, sejtettem, viszont én sokat járok az erdőbe Fogatlanhoz. A többiek meg csak a bábukat csapatják ezerrel, nem igazán van tapasztalatuk sárkányokkal. Ennyi előnyöm származott az egészből. Meg is lett a végeredménye: ki vagyok közösítve. De nézzük a jó oldalát: talán túlélem ezt a rémálmot, amit kiképzésnek hívnak…

Kicsit visszább indultam el, hallottam az ikreket beszélgetni.

- Uh… szoktál te fürdeni? –grimaszolta Kőfej. Nem tudtam, hogy jöhetett ez pont most témába, de szerintem nem is akartam.

- Ha valami nem tetszik, keress saját vakfoltot! –mordult rá Fafej. Szóval a Sikló megtalálta őket. Remek. És a vakfoltjában vannak. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ügyesek, amiért megtalálták, de aztán rájöttem, hogy az ikrekről van szó és nagy eséllyel csak mázlijuk volt. Az ikrek túl… fa- és kőfejűek ahhoz, hogy ilyet tudjanak.

- Mit szólnál pár kékfolthoz?! –vágott vissza neki testvére. A következő pillanatban már csak a sárkány tüzelését hallottam. Nem megmondtam? Közben sikerült a futással csatlakoznom Takonypóchoz és Asztridhoz, valamint Josette-hez.

- Vakfoltja van. Süketfoltja… nem igen –ingatta a fejét Bélhangos, jót nevetve saját viccén. Megint előtte kötöttem ki. Megtorpantam, hogy feltegyem neki az újabb kérdésemet.

- Hé, hé… és hogy lehet becserkészni egy Éjfúriát? –érdeklődtem, mintha nem tudnám a választ. Pontosan tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy vélekedik erről egy idősebb és tapasztaltabb viking. Kaptam is egy furcsálló hátrapillantást Josette-től.

- Nincsen, aki becserkészte és túlélte volna –sóhajtott fel, mint akit már idegesítek. – Nyomás befelé! Iszkiri! –utasított.

- Tudom, tudom, de csak elméletileg… –hátráltam egyre beljebb, amíg le nem pisszegtek. Odakaptam a fejem. Asztrid, Josi és Takony guggolt a falnak lapulva, pajzsukat és fegyverüket közel tartva magukhoz.

- Hablaty! Hasra! –mordult rám Asztrid halkan. Egy pillanatra, amíg rám nézett elvesztem kék szemeiben és el is feledkeztem arról, mit kérdeztem Bélhangostól. Inkább tettem, amit a lány kért és magam is a falhoz húzódtam. Szinte hallani véltem a sárkány lépteit, pont azon a folyosón, ami felénk vezetett. Csak reméltem, hogy nem dugja ki a fejét a következő pillanatban és támad meg minket.

Asztrid kinézett, majd abban a pillanatban vissza is húzódott, hátát nekivetve a falnak. Ebből már biztosan tudtam, hogy a sárkány ott van. Alig hallottam a hangját. Lopakodott, vadászott. Méghozzá ránk. Asztrid vett egy mély levegőt, lassan kifújta, majd pajzsostul-mindenestől átbukfencezett a következő falhoz. A sárkánynak fel sem tűnt. Josette és Takonypóc követték a példáját, és már futottak is tovább. Egyedül Josi nézett rám várakozóan.

Nagy bátran oda is álltam, elhittem, hogy sikerül majd. Igen, ha a többiek meg tudják csinálni, akkor nem lehet olyan nehéz. Szóval, megpróbáltam. Ezzel csak az volt a baj, hogy alapjában sem tudok normálisan bukfencezni, nemhogy egy nyavalyás pajzzsal a kezemben. Így történt az, hogy nem voltam elég erős vagy nehéz ahhoz, hogy magammal rántsam a pajzsot bukfencezés közben, így az rántott vissza engem. Josette a homlokára csapott.

A sárkány azonnal kiszúrt. Soha életemben nem pattantam még fel olyan gyorsan. Alig álltam meg a lábamon, már húztam is el onnan a csíkot. A Sikló utánam kapott, de már csak a levegőt harapta meg. Sikerült leráznom annyira, hogy elvesztette az érdeklődését irántam és új préda után kezdett kutatni. Felugrott a falra, annak tetején ugrándozott párat erre-arra, majd vissza a földre. Fél füllel hallottam Takonypóc hangját.

- Vigyázz, bébi, majd én elintézem!

Odakaptam a fejem. Asztrid és Takonypóc állt nem is olyan messze tőlem, az egyik kanyarban. Takony beállt, dobásra készen, majd elhajította fegyverét. Hallani véltem, ahogy a kalapácsa a sárkány feje/teste helyett valami másnak csapódik neki. Talán… fának? A falnak. Takonypóc jó harcos volt, semmi kétség, de a célzása kifejezetten pocséknak tűnt. Nem adtam volna semmiféle fegyvert a kezébe, minek használata célzást igényel. Nem ment volna vele sokra senki. Hallhatóan a Sikló jót derült rajta.

- Szemembe sütött a Nap, Asztrid! –próbálta védeni magát ezzel a közel sem hihető indokkal. Asztrid a szemeit forgatta, majd elindult felém. A Sikló éppen akkor lőtt egy adag magnéziumot feléjük. Takonypóc Asztrid után iramodott. – Mit csináljak, kioltsam a Napot? Megtehetném, de nincsen rá időm!

Ezzel lekanyarodott egy egyel előbbi kanyarban. A Siklósárkány nem nagyon foglalkozott vele, úgy tűnt, kipécézte magának Asztridot. A szőke hajú lány elsietett mellettem, élesen vette be a kanyart. Megcsapott valami friss illat, amit nem tudtam pontosan beazonosítani, de biztos voltam benne, hogy az ő illata volt. Annyira elbódított, hogy nem is foglalkoztam nagyon a mögötte szaladó Siklósárkánnyal, ami nekiment a felállított fafalnak és fel is döntötte azt, közben szemeit le sem véve Asztrid alakjáról. Egy kis ideig csak néztem utána, majd felpillantottam Bélhangosra.

- Nappal pihennek, nem? Tudod, mint egy macska –utaltam az Éjfúriákra. Persze, hirtelen tudtam váltani egyik gondolatomról egy másikra, és ezen nem könnyített, hogy akárhányszor ránéztem Belesre, mindig sárkányokkal kapcsolatos kérdések jutottak eszembe. Vele hiába is akartam beszélni nőügyekről, nem mertem nála felhozni a témát. Főleg nem úgy, hogy közel ötven éves és felesége sem volt soha. Nem akartam tudni ennek az okát, bár voltak sejtéseim. – Látta már valaki… szunyálni őket?

- Hablaty! –mordult rám Beles.

Ekkor az egész banda elszaladt mellettem, Halvér kis híján fel is lökött. Nem értettem, mire ez a nagy sietség, míg meg nem hallottam Asztrid hangját. Felnéztem. A műfal dőlni kezdett felém. Hirtelen annyira meglepett, hogy nem tudtam ellépni onnan, nagyot nyögve hátraestem.

A következő, amit megéreztem, egy embernyi súly volt magamon. Mikor felnéztem, csak egy igéző kék szempárral találtam szembe magam. A vér is megfagyott bennem. Asztrid még sosem volt olyan közel hozzám, mint akkor. Rajtam feküdt, még ha egy szinten egy pajzs is választott el minket egymástól. Ismét megéreztem azt a friss illatot… egek az az illat…

- Úúú, szerelem a csatatéren! –gúnyolódott Fafej.

- Jobb pasi nem volt? –fintorgott Kőfej.

Asztrid elkezdte rángatni a szekercéjét, ami beleállt a pajzsomba. Egy kicsit megijedtem tőle, hisz az a fegyver akár a fejembe is beleállhatott, vagy a karomat is levághatta volna. Áldottam az eget, hogy ez nem történt meg. Hisz köztudott, a Hoffersonok kifejezetten élesen tartják a fegyvereiket. Hofferson asszony pedig kifejezetten. Asztrid nagyon ficánkolt, mint egy partra vetett hal és próbált szabadulni, ugyanis lábaink eléggé összegabalyodtak. Többször is sikerült megcsapnia közben, sőt, egyenesen az arcomba tenyerelt.

- Várj, majd én –mondtam. – Vagy inkább… AU!

Asztridnak sikerült felállnia, bár ez azzal járt, hogy egy nem épp kellemes helyen térdelt meg. Ez persze őt egy cseppet sem zavarta. Miért is zavarta volna, hisz ő Asztrid! Vetett rám egy nagyon csúnya pillantást, mintha az egész az én hibám lenne, majd ijedten felkapta a fejét, mikor a Siklósárkány kiszabadult a rádőlt fadarabok alól. Ismét nekiállt a szekercéjét rángatni, az viszont makacsul a pajzsban maradt, nem engedett. Asztrid rálépett, úgy próbálkozott. Lába lecsúszott a pajzsról és az arcomon kötött ki, de nem zavartatta magát, tovább rángatta fegyverét. Végül sikerült neki lerántania a pajzsot a karomról és lendületből pofán vágta a felé közeledő sárkányt. A pajzs darabokra tört, a Sikló egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, majd méltatlankodva állt odébb, kicsit szédülve.

A szőke lány lihegett pár sort, majd dühösen felém fordult. Josette azonnal testvére mellett termett, de Asztrid csak intett neki, hogy neki semmi baja nincs. Josi rám nézett, mikor látta, hogy ikertestvére hogy néz rám.

- Ez szerinted valamiféle vicc? –füstölögte Asztrid. – A szüleink háborúját mi fogjuk örökölni. Döntsd el, melyik oldalon állsz! –tartotta az orromhoz a szekerce élét és távozott.

Ismerősen csengtek a szavai. Rémlett, hogy pár éve ugyanezt vágta hozzám, mikor összekaptunk valami miatt, ugyanúgy a sárkányok miatt. Csak kuporogtam ott a földön és néztem, ahogy Asztrid szitkokat árasztva magából sebesen távozik az arénából. Takonypóc emelt állal követte, muután vetett rám egy felsőbbrendű pillantást. Halvér kicsit meghúzta magát, de az ikrek kíséretében ugyanúgy a lány után ment. Egyedül Josette állt ott és nézett ikertestvére után, aztán rám pillantott.

- Gyere, te –nyújtotta kezét és felsegített. Bélhangos időközben visszazárta a Siklósárkányt a ketrecébe. Ő sem nézett rám kifejezetten kedvesen.

- Látod ezt? –mutatott körbe. A fél arénát leromboltuk. Elhúztam a szám. – Sok sikert, ugyanis te takarítasz ma! Aztán legközelebb gondold át, mikor kérdezgetsz egy elkaphatatlan gyilkos gőtéről.

Ezzel ő is távozott. Josette rám pillantott.

- Igaza van, nem erre kellett volna koncentrálnod –jegyezte meg. – Amúgy is, miért érdekelnek ennyire az Éjfúriák? Közel két éve nem láttunk egyet sem.

- Épp ezért –hazudtam.

Josette összehúzta a szemeit, szóval inkább félrenéztem.

- Nem tudsz hazudni, ugye tudod? –Nem feleltem. – Jó, akkor ne válaszolj. De aztán ne csodálkozz, hogy egyedül maradsz.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Josette már el is tűnt az Arénából, Bélhangossal együtt. Egyedül maradtam. Felsóhajtottam.

- Szép volt, Hablaty…

- Szép volt, kölyök! –kaptam a dicséretet fentről. Meg sem lepődtem, mikor meghallottam José hangját. Mire felnéztem volna, a srác már átbújt a rácsok között és leugrott hozzám. – Ilyen világot anno még mi sem csináltunk, pedig aztán nem voltunk könnyű esetek.

- Kösz, José, ez úgy még hiányzott a napomból –morogtam az orrom alatt.

- Ó, szóval menjek el? Pedig pont most akartam felajánlani a segítségem, de ha nem, hát nem –emelte fel a kezeit.

- Ne szívasd már, te szemét! –jelent meg mellette hirtelen Nala, José karjába bokszolva. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam. Sosem fogok hozzászokni, hogy Kívülálló és hogy olyan gyorsaságra képes. – Az az én heppem.

- Azért jöttetek, hogy kinevessetek? –érdeklődtem. Nalából nem nagyon néztem ki többet, annak ellenére, hogy az elmúlt időben egész jó fej volt.

- Kivételesen nem. Csak tudjuk, milyen szar dolog egyedül takarítani, szóval jöttünk segíteni –dőlt neki Nala Josénak.

- Te is? –vontam fel a szemöldököm.

- Inkább azt mondanám, hogy valaki –biccentett Jo felé – a lelkemre beszélt, fene egye az angyali kisugárzását…

- Nala! –pirított rá José.

Csak pislogtam párat, majd felsóhajtottam.

- Hát, köszönöm! –mosolyogtam. Átnéztem a vállam felett a kupira. – Úgy érzem, szükségem lesz rá…

~Đ~Ł~

- Asztrid hivatalosan is utál –jelentettem be, mikor még be sem értem a medencébe. Fogatlan egyből felkapta a fejét és a tó másik oldaláról odaugrándozott hozzám. – Josetteről nem is beszélve!

~Hoztál kaját?~, kérdezte azonnal. A szám is tátva maradt.

- Én itt a nőügyeimről panaszkodok, téged meg csak a kaja érdekel? –hüledeztem. Fogatlan hátracsapta a füleit.

~Szóval nem hoztál. Figyelj, éhesen rémes hallgatóság vagyok ám, mert végigpanaszkodnám a panaszkodásod. Szóval inkább nem hallgatlak meg!~, fordított nekem hátat. Felsóhajtottam, lekanyarintottam a vállamról a kosarat és felborítottam.

- Tőkehal és sügér, füstölt angolna nélkül. Jó étvágyat!

Fogatlan fogatlan mosollyal nézett hátra, majd visszafordult elém és enni kezdett.

~Mindjárt más. Na, öntsd ki a lelked, ne kímélj!~

Leültem a tó partjára.

- Megint mindent elrontottam. A kiképzésen miattam lett felborítva minden, végigszerencsétlenkedtem az egészet és Asztrid megint a fejemhez vágta, hogy a szüleink háborúját mi örököljük majd és már ideje lenne eldöntenem, melyik oldalon állok.

~Várj, Asztrid melyik? Amelyikkel jóban vagy, vagy amelyikbe bele vagy zúgva?~

- Utóbbi –sóhajtottam. – Bár szerintem most Josi is egy életre megutált.

~Ő miért?~

- Nem mondtam el neki, miért faggattam Bélhangost az Éjfúriákról…

Fogatlan erre felkapta a fejét.

~Te nem vagy normális! Engem is kérdezhettél volna ám. Ugyanis, hé, Éjfúria vagyok!~

- Nem azért kérdezgettem –intettem le. – Csak a sárkánykalauzban nem volt semmi rólatok és kíváncsi voltam egy… felnőtt, képzett viking észrevételeire rólatok. Vagy hogy hátha vannak feljegyzések, amiket cáfolhatok. Már ha te mesélsz a fajtádról.

~Miért ne mesélnék? Nem tehetek róla, hogy sosem kérdezel.~

- Szavadon foglak!

~Az emberlányok mind ilyen temperamentumosak?~

- Hát, Asztrid biztos.

~Amúgy… szerintem igaza van. Mármint Asztridnak.~, mondta két falat közt.

- Te most kinek az oldalán állsz? –kértem ki magamnak.

~Senkién. De Hablaty… már lassan két éve csinálod ezt. Akkor is a fejedhez vágta, nem? Nem véletlenül. Viking vagy, akármennyire is nem tűnsz vagy nem érzed magad annak, de az vagy. Egy viking… nincs jóban a sárkányokkal. Ilyen a természetetek.~

- Érdekes, én mégis elég jól kijövök veled szerintem.

~De te Kívülálló vagy. Ahogy a nővéred is az volt. Hajnalpír Fúria volt, egy közülünk, de mégis más. Te… te nem tudom, mi vagy. Mindenesetre egy ember és egy Kívülálló nagyon más, nagyon különböznek. Ti közelebb álltok a sárkányokhoz, akármilyen faj is vagytok. Hisz… a Kívülállók is ugyanúgy Xypia teremtményei, mint mi, a sárkányok. Ezzel arra akartam kilyukadni, hogy… gondold át, amit Asztrid mondott. Ti öröklitek ezt a háborút, ami már hét emberöltő óta zajlik szakadatlan egy nyavalyás félreértés miatt. Ugyanaz a sors vár rátok, mint a szüleitekre. Vér és harc. Mert a sárkányok nem adják meg magukat, Hablaty. És ti sem. Nem, amíg valaki nem nyer. De ezt a háborút senki sem nyerheti meg. Mert Xypia nem hagyja veszni a teremtményeit, ahogy Odin sem az övéit. Érted, mire gondolok, ugye?~

Bólintottam. El kellett ismernem, hogy Fogatlannak igaza volt. Ez egy háború. Egy közel négyszáz éves háború, aminek sem elejét, sem végét nem látni. Nem tiszták az okok, hogy miért tört ki, rengeteg teória van, de egyik sem áll elég biztos lábakon ahhoz, hogy elfogadott tény legyen. Apám szerint minden népnek más az elképzelése a háború kezdetének okáról, mert mindenki mást tart szem előtt, de az ellenség minden viking törzsnek egy: a sárkányok.

Tudtam, hogy Asztridnak és Fogatlannak igaza van, csak nem akartam elfogadni. Igen, háború van, amit mi öröklünk. De nem voltam biztos benne, hogy én ezt folytatni akarom. Apa biztosan ezt fogja elvárni tőlem, hisz örökös vagyok, a törzsfő fia, de… én ezt nem akartam. Sosem voltam az erőszak híve, főleg nem a sárkányok ellen… vagyis, azóta nem, hogy megismertem Fogatlant. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt gondolhatja. Hogy az emberek és a sárkányok félreismerik egymást. Egy másik részem viszont nem akart szégyent hozni apámra.

A hajamba túrva támaszkodtam a térdemre, míg Fogatlan evett. Nem szólt hozzám, hagyta, hogy komolyan elgondolkozzak azon, amit mondott. Tudtam, hogy döntenem kell. Elfogadtam, hogy tényleg meg kell hoznom ezt a döntést, aminek nem kis ára lenne. Nem volt olyan könnyű, mint hittem. De még volt időm. Ha nem is sok, de volt. Pár hét, amíg a képzés véget nem ér, vagy ameddig csak halasztani tudom, bár ezt el akartam kerülni. Nem szerettem halasztani a dolgokat, csak rossz döntéseim születtek belőlük. Tényleg döntenem kellett. Méghozzá a lehető leghamarabb.