16. Aukció

Sziasztok! :)

Mielőtt a részre térnénk, néhány apróság:
1. Elkezdtem az elejétől átírni a részeket. A prológust teljesen átírtam, a többi részben csak egy-egy apróságot firkantottam át.
2. Emellett, elkezdtem feltölteni a részeket Wattpadra. Ide kattintva megtaláljátok. Két-három naponta teszek ki egy-egy részt, szépen az elejétől kezdve (a prológussal együtt 6 rész már kint van). De a blogot persze nem hagyom itt, ide is folyamatosan fogom feltölteni a részeket :)
Hát ennyi lenne mára :) Kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

Egy hét telt el azóta, hogy összebarátkoztam a sárkánnyal és ezzel a Declan nevű sráccal, akit idő közben átköltöztettek a szomszédos, eredetileg sárkányoknak szánt cellába. Senki sem magyarázta meg, hogy miért teszik, egyszerűen nyakon lőtték egy vérkő-nyíllal és átvonszolták oda. Amikor őt kérdeztem az okáról, csak vállat rántott.

Nem sok mindent tudtam meg róla az elmúlt időben. Ha beszéltünk, akkor is jelentéktelen dolgokról, mint például, hogy milyen rettenetes a koszt, merre tartunk éppen, mennyire kényelmetlen a padlón aludni, vagy egyszerűen az őröket beszéltük ki. Őt egy kicsit jobban megviselte az ittlét, mint engem, amit nehezen tudtam elképzelni. Gyakran mászkált fel-alá a cellában, és edzett is, elmondása szerint csak azért, hogy csináljon valamit. Nem tett jót neki ez a bezártság dolog.

Emellett néhány személyes dolgot is megtudtam róla. Például, hogy tizenkilenc éves. És ezt nagyon nehezen hittem el neki. Mármint, elég volt ránézni. Csupa izom ártatlan, piszok jóképű arc, hihetetlenül perverz humor és rejtegetett jólelkűség. Idősebbnek tűnt, jóval, személy szerint huszonnégy körülinek tippeltem volna, ha nem többnek. Erre itt benyögi nekem, hogy még csak tizenkilenc.

Elmondása szerint egy Reves nevű városból jött, ott lakik és dolgozik. Hallottam már arról a helyről. Egészen nyugaton helyezkedik el egy nagyobb szigeten. Nagy, tipikus kereskedővárosnak mondják, ahol mindenféle portéka megtalálható, de elég drágán. Kíváncsi voltam, Declan mit dolgozik, de mást nem is nagyon mondott erről, hiába kérdeztem. Nem nyílt meg nekem, bezárkózott típusú srác volt, de mégis éhezett a társaságra. Úgy volt furcsa a gyerek, ahogy volt. Ennek ellenére egy hét összezártság után mégis kezdtem egyre inkább a barátomnak tekinteni.

A sárkányról időközben kiderült, hogy hím. Declan legalábbis állította, hogy az. Egyikünk sem értett a sárkányok nyelvén, így nem tudtam megkérdeni a hüllőt, viszont mikor egyszer „kislány”-nak neveztem, erőteljesen ellenkezett és sértődötten elfordult tőlem, így elfogadtam Declan állítását. Többet nem is neveztem így a sárkányt.

Declan kifejezetten sokat tudott a sárkányokról, mondott is pár érdekességet az Égszelőkről. Például, hogy nem merészkednek viking területekre, inkább meghúzzák magukat. Nem a legbátrabb sárkányfajnak írta le őket, annak ellenére, hogy ez a sárkány volt akkora, mint egy Szörnyen Nagy Rémség. Igen, határozottan nagyobb volt, mint egy Fúria, aminek először néztem. Declan a vadászattal magyarázta a visszahúzódó természetüket. Bár most keleti sárkányfajnak számított, régebben mindenhol megtalálhatóak voltak. Aztán mikor a vikingek tömegével levadászták őket a bőrükért, ami tökéletes álcát biztosított nekik az erdőkben (tekintve, hogy az Égszelők terepszínűek voltak), csak keleten maradt nagyobb létszámú populáció, inkább az angónok területén. Emellett ezek a sárkányok odavannak a tobozért. A halat is szeretik, de a toboz a kedvencük. És ezt furcsa volt hallani.

Hiába faggattam Declant arról, honnan veszi ezeket az információkat, mindig vigyorogva közölte, hogy ha elmondja, meg kell, hogy öljön. Nem gondolta komolyan, biztosan viccnek szánta, de volt valami a hangjában, ami miatt egy idő után felhagytam a kérdezősködéssel.

Kora délelőtt járt az idő. Declan már túlvolt a reggeli edzésén, ami sok fekvőtámaszból, felülésből és húzódzkodásból állt. Esetek nagy részében –hétből ötször– végzett, mielőtt felkeltem volna, a másik két alkalommal végignéztem. Vagyis, pont, hogy próbáltam nem őt nézni. Ami elég nehéz volt.

A reggeli adag kaját már megkaptuk és el is majszoltuk mindketten. Épp a cella sarkában ültem és a rácsok közt átnyúlva vakargattam az Égszelő nyakát, mikor a hajó mozgása hirtelen megváltozott. Ez nem csak nekem tűnt fel, Declan is felkapta a fejét. Valami nagyon nem volt rendben. Nem szoktunk csak úgy megállni. Csak kéthetente szoktunk megállni, akkor is csak élelemért és vízért. Vagyis, nagyjából, azt hiszem. De egy biztos, Declan megjelenése előtt két nappal álltunk meg legutóbb. Még nem volt itt az ideje egy újabb megállónak.

Felpattantam a sarokból, és nagy nehezen a cellámnál lévő, jó magasan elhelyezett ablakhoz küzdöttem magam, ami csak félig állt ki a vízből. Épp akkor eresztették le a horgonyt az orrom előtt. Ijedtemben elugrottam onnan, majd szidva a hajósokat, megint felmásztam. A nyílt tenger nézett velem farkasszemet. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem megyek semmire.

- Mit látsz? –kérdezte Declan. Rápillantottam.

- Megálltunk –feleltem. – Nem láttam semmit, csak a vizet, de… lehorgonyoztak. –Pillantásom összeakadt Declan csokoládészín tekintetével. – Nagyon rossz érzésem van, Declan.

- Nekem is –bólintott. Bár ő nem tűnt annyira kétségbeesettnek, mint én, látszott rajta, hogy ideges.

Ekkor megjelentek az őrök. Teljes készültségbe voltak öltözve, fegyverekkel felszerelve. Tizenketten voltak. Minden cellához odamentek, kirángatták az embereket és láncra verték őket. Kivert a víz, nem tudtam, mi történik.

- Declan, mi folyik itt? –kérdeztem tőle. Az őrök folyamatosan mondták a magukét, de nem értettem a szavakat. Declan igen.

- Visznek minket árusítani –mondta halkan.

Az egyik őr felé fordult, nyakon lőtte két vérkő-nyilacskával. A fiú reagálni sem tudott, már nyílt is a cellaajtaja, két nagydarab férfi nekinyomta a falnak, mielőtt ellenkezhetett volna. Pedig ellenkezett, méghozzá nem is kicsit. Míg a jelenetet figyeltem, nem vettem észre, hogy hozzám is bejöttek.

- Tempus est ostende te, puella¹ –szólt az őr, miközben vastag vasbilincset tett a csuklóimra és a lánccal, ami hozzá volt kötve, kirántott a cellából. Olyan hirtelen történt, hogy alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. De már csak az kellett volna, hogy nekiessek egy őrnek, vagy esetleg a lába elé boruljak. Ahogy figyeltem, az egyetlen, akit nem rángattak ki a cellájából, az Declan, aki még mindig a vérkövesek ellen küzdött. Oda akartam menni, hogy segítsek neki, de az őr visszarántott a sorba.

Kivert a víz. Ekkor jutott el az agyamig, mi lesz most. Eladnak rabszolgának. Ijedten néztem Declanre. Elkapta a tekintetem.

- Declan… –kezdtem halkan, mikor az őr meglökött, kényszerítve az indulásra. Máshoz egyszerűen nem tudtam volna fordulni. Nem tudom, mit vártam. Hogy majd áttör az emberek között és megment? Ugyan. Megvolt a maga baja is, ahogy az őrök ellen küzdött a cellájában.

Declan valami idegen nyelven kiabált az őt lefogó férfiakkal. Azoknak láthatóan nem tetszett, mert gyomorszájba vágták. Declannek bennszorult a levegője, előregörnyedt amennyire tudott, de a karjait még mindig lefogták. Megrezzentem az ütés láttán, de nem tudtam sokáig nézni a fiú szenvedését, kilökdöstek az ajtón, fel a lépcsőn, a fedélzetig.

Nem fűztek túl szép emlékek a fedélzethez. Eszembe jutott a kékszemű lány, akit akkor szinte kirángattam a cellák közül, hogy szökjünk meg, és hasba lőtték a cél előtt. A tengerbe zuhant és a testét elnyelték a habok. Az a nap volt életem második legrosszabb napja. Azon a napon vertek és szégyenítettek meg. Azon a napon találkoztam először Declannel. Ahogy a kalózok a csónakokhoz vezettek minket, még láttam a száradt vér nyomát a fedélzeten.

Csónakonként heten mentünk. Talán többen is fértünk volna bele, de így kényelmesebb volt. Ha jól figyeltem, tíz csónak függött a hajó oldalára erősítve, talán több. Mi, ahogy elnéztem, ötöt hozunk el. Engem az első csónakkal vittek. Ebbe a hajócskába került a kapitány, két nagyobb rangú férfi, egy nagy, vörös orrú, pufók pasas és két evezős. Nem mertem hátranézni, hogy ülnek a többiben. Senkire sem mertem ránézni, vagy sokáig figyelni. Főleg úgy, hogy éreztem magamon a kapitány rideg, sötét tekintetét.

Percek múlva kikötöttünk a dokknál. Nem értettem, miért nem a nagy hajóval kötöttek ki közvetlen a dokknál, de inkább nem kérdeztem rá. Biztos nyomós okuk volt erre. Kirángattak nyolcunkat, a rabokat a ladikokból és sorba állítottak minket. Én vezettem a sort. Előttem két fegyveres őr ment, a kapitány, a pufi és a két tisztnek elkönyvelt férfi. Kétoldalt őrök fogtak közre minket. Nem mintha bárki mert volna ellenkezni.

Egy domb felé meneteltünk. Percekig sétáltunk. A nap vakítóan sütött felettünk, csak néhány csúnyácska felhő tarkította az eget. Magamba szívtam a friss levegőt és a napsugarakat. Hetek óta csak az ablakból figyeltem a napot és a szelet. Mintha csak gondolnom kellett volna rá, lágy szél kapott a hajamba, fémes, ismerős illatot hozva magával. Esni fog.

A domb tetejére érve egy kapu nézett velem farkasszemet. Fából és vasból összetákolt, masszív átjáró, ami a faluba vezetett. Mindkét szárnya nyitva volt. A boltívén egy jelkép vigyorgott rám merészen. Vizsgálni kezdtem, kutatni, hogy honnan lehet ez nekem olyan ismerős a szikrázó gömböt magasba emelő kéz. Biztos voltam benne, hogy apa már mesélt róluk, de egyszerűen nem emlékeztem a klán nevére. Akkor vettem csak észre, hogy lelassítottam a lépteimet, mikor a mögöttem lévő nő belém jött és meglökött. Ez azonnal lépésre ösztönzött. Így pedig, mielőtt még normálisan megvizsgáltam volna a jelet, átsétáltunk a kapun, a falu főterére érve.

Nem számítottam ekkora tömegre. Pedig volt. Nem voltak harckészültségben, viszont mindenki oldalán legalább egy jól megtömött kis szütyő függött. Pénz. Készülnek rabszolgákat venni. Nagyot nyeltem a tömeg láttán. Végignézve az embereken, egy arcot sem láttam, akinek szívesen lennék a rabszolgája. Olyan kiéhezetten néztek ránk, mint az éheztetett farkasok egy legelőn hagyott bárány láttán. Középen, egy trónon ült egy megtermett férfi, balra tőle egy nő. A törzsfőnök és a felesége. Nem tűntek túl barátságosnak.

A férfi egy megtermett, törzsfőnek kinéző ember volt őszülő barna hajjal. Úgy szemlélt minket a trón karfáján könyökölve, mint aki maga is rabszolgát akar venni. A mellette ülő fiatal nőnek szőke, kontyba kötött haja volt és rideg tekintete. Tekintetéből annyit olvastam ki, hogy a legújabb riválisát keresi. Mögöttük három korombelinek tűnő fiú sorakozott fel, akiket a gyermekeiknek könyveltem el. Ők sem tűntek valami barátságosnak.

A kapitány, a pufók és a két tiszt odament a főnökhöz, amíg az őrök megállítottak minket és szembefordítottak a tömeggel. Úgy éreztem magam, mintha a saját kivégzésemen lennék. Viszont volt időm megfigyelni a törzs zászlaját, ami a törzsfőnök trónja felett lebegett. A gömböt tartó kéz. Néztem egy jó ideig, mire rájöttem, hogy az nem gömb, hanem a hold. Telihold. Úgy vágott belém a felismerés, mintha csak villám csapott volna agyon.

„Telihold… Telihold-sziget… A teliholdiak…” –gondoltam elszörnyedve.

Újra végigfuttattam a tekintetem a három srácon, akik a trón mögött álltak. Hirtelen ráismertem a középen álló magas, izmos fiúra. Oscar Moon. A srác, akihez apám feleségül akart adni. Egész eddig nem volt vele problémám, most viszont egyenesen taszított a gondolat. Én, egy mocskos, rabszolgahajcsár felesége? Ó, nem! Ha apám ezt megtudja…

De rájöttem, hogy nem fogja megtudni. Mert eladnak. Ha nem is itt, valahol biztos. És soha többé nem jutok haza. Mert halottnak hisznek. És egy halottat senki sem keres.

A kapitány és a két tiszt odébbállt, de a pufi ember felénk indult el. Félúton megállt, és intett felénk. Az egyik nőt kirángatták a sorból és a pufók mellé állították. Ekkor rájöttem, mi is a férfi. Ő fog eladni minket.

- Tisztelt hölgyek, urak! –fordult körbe valószínűleg negédes mosollyal. – Az első ajánlatunk ez a csinos hölgyemény itt –intett a mellé állított, rövid, barna hajú lányra. A kékszemű testvére volt. Remegve állt ott, leláncolva, kapkodva a fejét az őt figyelők között. – Fiatal és tökéletesen tanítható háziasszonynak, vagy más egyébnek –mosolygott cinkosan. – Lidércül beszél, de a mutogatásból, vagy a korbácsból biztos érteni fog. A kikiáltási ár ötven arany.

- Ötvenegy –jött az első licit.

- Ötvenöt –hangzott a következő.

- Ötvenhét!

- Hatvan a kislányért!

- Hatvanöt!

- Hetven!

És csend. Nem érkezett több licit.

- Hetven először. Másodszor. Harmadszor. Elkelt! Uram, a licit végén átveheti az ifjú hölgyet és rendezzük az árat.

Lefagyva néztem a jelenetet. Ilyen könnyű eladni egy embert. Hetven arany sok pénznek számított északon, még keleti vizeken is. Egy ruha nálunk nagyjából négy-öt aranyba került, és azok jó anyagúak voltak. Ezek az emberek majdnem egy ház árát adták egy emberért.

Előállították a következő embert, majd még egyet és még egyet. Az összesnek akadt vevője. A szürke szemű, barna hajú lány hetvenöt kelt el. A fiút, a fekete hajú, felemás szürke szemű fiút százötért vették meg. A húsz év körüli, barna hajú kék szemű srác száztizenötért lett eladva egy bőkezű férfinak. Még a nyolc éves kisfiút is sikerült eladni száz aranyért. A sánta férfi és az ötvenes éveiben járó nő nem lelt vevőre, senki sem akart belefektetni öregekbe. Nem volt jó üzlet számukra. Két ember maradt hát. Vagyis egy. Én. Mert Declan nem volt sehol.

Az őr megragadta a bilincsemre erősített láncot és kirángatott a nyilvánosság elé. Az volt az első dolgom, hogy körbepásztáztam a tömeget. Mindenki úgy méregetett, mintha valami ruha lennék. Nem úgy tekintettek rám, mintha ember lennék. Inkább egy tárgynak néztek, amit birtokolhatnak majd. Tekintetem megakadt viszont valakin, aki számomra kilógott a tömegből. Mindenkivel ellentétben ő egy fekete köpenyt viselt, mélyen a fejébe húzott csuklyával. Nem tudtam miért, de valamiért különbözött a többiektől.

- A következő árunk… Ez a kisasszonyka –zökkentett ki a bámészkodásból a pufók, vörös orrú férfi. – Fiatal, jó erőben lévő, tüzes vörös hölgyemény. Igazi ritkaság. És megtört –tette hozzá. Izgatottan suttogtak össze az emberek. – A kikiáltási ár nyolcvan arany.

Már azon is megakadt a szavam, hogy ilyen magas árral indított. De ami még jobban meglepett, hogy még liciteztek rám. Az ár lassan felment kilencvenre, majd rádobtak ötöt, aztán tízet, tizenötöt, és meg sem álltunk száznegyvenig. Ott csend lett.

- Száznegyven először… másodszor…

- Százötven! –jött a licit. A szám is tátva maradt. A törzsfőnöktől érkezett az ajánlat. Gonosz mosoly ült az arcán, mikor harmadik felszólításra sem licitáltak rá.

- Elkelt! –mondta a pufók elégedetten. – Tökéletes választás, uram! Nem fogja megbánni.

- Ebben biztos vagyok –bólintott megnyalva a szája szélét.

Kirázott a hideg. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.

- Nem –suttogtam először. De senki sem figyelt fel rám. Úgy döntöttem, akármi lesz, nem lehet rosszabb. Így kinyitottam a számat. - NEM!

Ennyit mondtam, és csend telepedett a népre. Meglepve néztek rám, én pedig ebből merítettem erőt a folytatáshoz.

- Nem, nem leszek a házi szajhád! Nem leszek a szolgád, inkább meghalok! –süvöltöttem, hogy mindenki hallhassa.

Elkezdtem rángatni a láncot, hátha kiszabadíthatom magam. Egy dolgot értem el vele. A vasláncot tartó őr fém karvédővel fedett keze felém lendült és arcul csapott. Végigsuhant rajtam a fájdalom, megszédültem és térdre estem. Villogó pontokat láttam mindenfelé, nem voltam képes beazonosítani a dolgokat. Éreztem valamit lecsurogni az arcomon. Vér. Mielőtt bármi mást tehettem volna, felrántottak a földről és visszaállítottak a sorba. Minden homályos volt a szemembe szökő könnyektől.

Csak azt vettem észre, hogy egy alak áll elém, egyenesen az arcomba hajolt. Megcsapott a keserű alkoholszag, ahogy a férfi megemelte az államat.

- Amint átadlak az új gazdádnak, megkapod a magadét –sziszegte az arcomba a kapitány, majd elengedte az államat és morogva odébb állt.

Utána akartam köpni, de inkább visszafogtam magam. Már így is eléggé kihúztam a gyufát. Nem is kicsit. Ki tudja, mivel készül nekem Moon törzsfőnök. Biztosan nem fog megajándékozni az ellenkezésemért. Sőt, mi több… tudtam, hogy ennek nyoma fog maradni.

A vörös arcú férfi intett. Két megtermett férfi lépett előre, kétoldalt fogva Declan karjait. A fiú bicegett, alig emelte a jobb lábát. Valami nem stimmelt. Reggel még semmi baja nem volt. Bár ki tudja, mit műveltek vele az őrök, amíg egyedül voltak vele. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Rám kacsintott. Rossz előérzetem támadt. Ezalatt az egy hét alatt megtanultam, hogy Declan nem kacsintgat csak úgy, és nem játszik meg semmit ok nélkül. Tervez valamit. És nem lesz szép vége.

Kiállították középre. A placc közepére, ahol én álltam az előbb. Csak egy férfi maradt mellette, aki tartotta a láncát. A vas szélesebben kulcsolódott az alkarjára, mint nekünk. Veszélyesebbnek ítélték, mint bármelyikünket. Jól tették. Declan kiszámíthatatlan, akár egy sárkány. Senki sem tudja, mikor támad, honnan és hogyan. Declan a meglepetések nagy mestere.

A férfi odaállt Declan mellé, végigmérte, majd a tömeg felé fordult.

- Tisztelt uraim, és kedves hölgyeim, a legjobbat hagytam utoljára! Ez az úriember az utolsó a mai aukción! Nézzenek csak rá, kérem! Fiatal, tele élettel, tele energiával. Kicsit vad, de… mindenki megtörhető.

- Mi van a lábával? –hangzott valahonnan a kérdés.

A férfi felvonta a szemöldökét, majd azonnal visszavette a diplomatikus arckifejezését.

- Csak egy enyhe rándulás, pikk-pakk helyrej-…

A vörös orrú be sem tudta fejezni a mondanivalóját. Declan minden előjel nélkül teljes erővel fellökte a láncát tartó őrt, majd átugrott a bilincse felett. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig lehetett követni. Az aukcióvezető mögé lépett, a nyakára tekerte a láncot. A férfi próbálta megmarkolni a fémet, próbálkozott az ellazításával, de hasztalan volt. Declan tekert rajta egyet, aztán hátat fordított a férfinek, továbbra is tartva a láncot a válla felett. Az áldozat vöröslő feje így a srác vállára hajlott. A férfi fuldoklott. Szenvedett. Declan rám nézett. Valami idegen, gyilkos fény villogott a szemeiben. Valami, amit eddig még nem láttam bennük. És Declan rántott egyet a bilincsláncon.

Egy reccsenés. Olyan hangos, hogy még én is hallottam. Megrezzentem, végigfutott rajtam a hideg. Declan érzelemmentes arccal ellazította a láncokat, mire a férfi elesett. Orral a földnek csapódott és nem mozdult többé. Meghalt.

Szemeim megakadtak a holttesten. Tudtam, hogy ő többé nem mozdul. Véglegesen távozott az élők sorai közül. Nem mertem elhinni, de tudatalatt tudtam, hogy így van. Declan megölte. Végzett vele, méghozzá szemrebbenés nélkül.

A fiúra néztem. Még mindig az a lélektelen tekintet nézett vissza rám. Declan egy egyszerű mozdulattal lepattintotta a karjáról a vastag bilincset, de azért kéznél tartotta. Az őr, aki kivezette, megpróbált felállni, de a fiú állon rúgta, így a feje visszahanyatlott a földre.

Két őr próbált közelíteni felé. Az egyik karddal, a másik szekercével. Előre láttam, hogy esélyük sincs. Tényleg nem volt. A kardos közelíteni akart hozzá, felé csapott a fegyverrel, de Declan kitért és pofon vágta a bilinccsel. A férfi vért és fogat köpve kiterült a földön. A szekercésnek feleszmélni sem volt ideje, Declan a lábába akasztotta a láncot és kirántotta alóla a lábát.

Addig észre sem vettem az őt hátulról támadó embert, amíg rá nem ugrott Declanre. A fiú nem pánikolt be. Egyszerűen átlendítette a férfit a válla felett. A támadó nyekkent a földön.

Declan felegyenesedett, kihívóan pillantott körbe.

- Pikk-pakk, ahogy mondta. Tikk-takk, ketyeg az óra –vigyorogta, ahogy vadul villogó szemekkel körbenézett. A hideg futkosott tőle a hátamon. – Ki bátrat küldtök még rám? Önként jelentkező talán? –Egy pillanatra elhallgatott, majd felnevetett. – Istenek, egy költő veszett el bennem!

Declan egyszerűen hátborzongatóan festett. Az a hidegvérűség, ami uralkodott rajta, miközben kihívó tekintettel körbepillantott az embereken. Mikor pillantása rám esett, megremegtem. Nem tudtam elhinni, hogy az a jófej, perverz, flörtbajnok srác képes ilyet tenni. Képes hidegvérrel elintézni egy embert, és kiiktatni négy másikat, ezek után pedig még fel is vágni vele. Pedig képes volt rá. És ez rendkívül sokkolt. Volt egy másik oldala, amit eddig nem mutatott. És én eddig azt hittem, hogy az őrök oltogatásával mutatta ki a foga fehérjét. Hát nem. Hanem ezzel. És ki tudja, mi gonoszság rejlik még amögött a mosoly mögött.

Néhány pillanatig néma csendbe burkolózott a nép. Mozdulni sem mert senki. Csak a süvítő szél hangját lehetett hallani egy másodpercre, majd az is elhalt hirtelen. Mindkét némaság ugyanaz volt. A vihar előtti vérfagyasztó csend.

A következő pillanatban kitört a pánik. Teliholdi katonák támadtak a kalózokra és Declanre, akik, mintha összedolgoznának, együttes erővel kaszabolták az ottaniakat. A vad pánik ádáz harccá nőtte magát. Az emberek hirtelen azt sem tudták, ki kivel van, mindenki ütött mindenkit és harcolt mindenkivel. A dulakodás porfelhőt kavart maga körül, semmit sem láttam, csak lefagyva álltam ott a kibontakozó káoszban. Akkor ébredtem fel a sokkból, mikor az egyik teliholdi katona felém lőtt a nyílpuskájával, a vessző pedig közvetlen előttem fúródott a talajba. Akkor pedig rohanni kezdtem. Ösztönösen el a harctól, a dokk felé. Talán nem volt a legjobb ötlet.

A kapitány ugyanis belátta, hogy túl kevesen vannak a túlerő ellen. Vadul integetve rendelte vissza a legénységét a csónakokhoz.

A szívem szaladó lépteim ritmusára dobogott a torkomban. Ki volt száradva a szám, azt sem tudtam, hová megyek, miért, csak szaladtam el a harctól, el a küzdelemtől, a szenvedéstől és fájdalomtól. Megláttam a lehetőséget a szabadságra, ami előttem állt. Alig egy karnyújtásnyira.

Aztán valaki elkapta a láncomat. Legnagyobb meglepetésemre, nem egy kalóz volt, hanem a fekete köpenyes férfi. Automatikusan sikongatni és ellenkezni kezdtem, ütöttem, rúgtam, ahol értem. Nem tudtam mit akar, de nem kértem belőle. Már csak az hiányzott, hogy visszarángasson a szigetre és megtartson magának, mint rabszolgát, vagy ami még rosszabb, átadjon Moonnak.

Ezzel csak azt értem el, hogy az egyik kalóz utolért minket és hirtelen indulatból leütötte a köpenyest. Elég nagy ütést kaphatott, mert elájult. Megjelent az őr két másik társa, ketten felnyalábolták a csuklyást, az az egy pedig engem kapott a vállára. Rúgkapáltam, mindent megtettem, hogy elengedjen, de nem hagyott menekülni. Beledobott az egyik csónakba és vízre eresztette.

Minden túl gyorsan történt ahhoz, hogy felfogjam. Már a markomban volt a szabadság, és mire feleszméltem, már úton voltam a hajó felé, ami épp a horgonyt húzta fel, indulásra készülve. Csak a kapitányt várta és az esetleges visszatérőket. De tudtam, hogy nem sokáig.

Visszanéztem a szigetre. A helyre, ahol eladni készültek. A helyre, ahol cellatársam kimutatta a foga fehérjét és lehet, hogy ott is veszett már a harcban. Két másik csónak jött mögöttünk, de nem láttam, kik vannak bennük. Az egyikben biztosan a kapitány ült. Láttam néhány kalózt, vadul integetve a dokkon, hajóért kiáltva, segítségért, de senki sem ment vissza értük. Ott ragadtak. Nem is bírtam többet a szigetre nézni.

Létrát eresztettek le a hajó oldalán. Kényszerítettek, hogy felmásszak. Gondoltam rá, hogy egy bizonyos magasság után inkább visszaugrom, de mire rászántam volna magam, már fent fogták a láncomat és rántottak a fedélzetre. Se szó, se beszéd, lerángattak a cellákhoz és bedobtak az enyémbe. A kis ablakoshoz. Nem mertem felmászni és kinézni. Féltem a látványtól, ami elém tárult volna.

A hajó megvonaglott és elindult. Hallottam magam mellett a hullámok mély moraját. A második esélyem úszott el ezzel az akcióval. Egyedül voltam odalent. A csend fájdalmába burkolózva kezdtem zokogni a sarokban ülve, az Égszelő mellett. Az én hangom visszhangzott a falak közt egy ideig. Aztán halk kopogások, cseppenések vegyültek néma sírásom hangjába.

Esni kezdett az eső.

¹Ideje megmutatni magad, kislány