10. A sikoly földje

Sziasztok! :D

Megérkeztem a folytatással (ami... elég... izé, hosszú lett szerintem) :) A legutóbbi Hajnalpíros résznél, ahol megjelent a rejtvény, találgatták már, hogy miről szólhat. És igen, igazuk volt, Scream pajti megérkezett! XD

Remélem tetszeni fog Nektek! :)

Kellemes olvasást!

A reggeli események után Zira nem kérdezte, miért fáj a kezem, de azóta el is múlt már. Alzira halászott is, ő jóllakott, és közölte, hogy akkor megyünk tovább, miután emésztett. Nem veszekedtem vele, felesleges lett volna. Így is, úgy is az van, amit Őhófúriasága akar.

Késő délelőttre beborult az ég, halványszürke felhők takarták el a napot. Nem tűnt úgy, hogy esni fog az eső, de mindenesetre készültem rá. Már csak az hiányzott, hogy út közben ránk szakadjon az ég.

:Nem fog esni.:, nyugtatott meg Hófúriám. :Nem érzek esőszagot. Ezek csak sima felhők.:

- Akkor jó. Hajlandó vagy végre felemelni a feneked? Nem ülhetünk itt egész nap, tudod, hogy dolgunk van.

:Tudom, de nem napolhatnánk el?:, nyavalygott.

- Nem. Emlékszel, mit írt Xypia, vissza fog terelni az útra, ha letérnék róla –emlékeztettem. A fehér sárkány csak a szemeit forgatta.

:De mi úton vagyunk. Csak pihenőn. Jóóó hosszú pihenőn.:

- Mondták már, milyen lusta vagy? Én azt hittem a Fúriák igazi energiabombák.

:Majd kicsattanok az energiától, nem látod?:

Felkuncogtam.

- Te inkább úgy nézel ki, mint egy partra vetett kardszárnyú delfin.

Kék szemein mintha villám futott volna át. Anya elvei szerint egy sárkány átveszi a lovasa tulajdonságait, és fordítva. Szerintem Zira átvette tőlem a gyilkos nézést. Egyenesen látszódott rajta, hogy most meg fog sértődni. Egy kis ideig csak csúnyán nézett, majd egy kisebb hóbombát lőtt egyenesen az arcomba. A hideg hó szétporladt, amint a bőrömhöz ért és olvadni kezdett, így tiszta víz lettem. Más esetben felháborodtam volna, de most csak kinevettem és letöröltem az arcomról a vizet, majd ráfröcsköltem. Megrázta a fejét, prüszkölt egyet, mint a lovak.

- Csak nem megsértődött, Őhófúriasága? –gúnyolódtam.

:Nem vagy vicces.:, morogta.

- Olyan könnyen felkapod a vizet! Rosszabb vagy, mint Alkony!

:Még mindig nem vagy vicces.:

- Nem is viccnek szánom –mondtam. Erre persze felhúzta az állát és hátat fordított nekem. – Te mindent halál komolyan veszel, Zira?

:Te mindent halál komolyan veszel, Zira?:, gúnyolódott. Nem sikerült utánoznia a hangomat.

- Gyerekes vagy.

:Te vagy a gyerekes!:

- Rendben, szólj, ha befejezted végre –forgattam a szememet.

Előbányásztam a térképet. Tegnap éjjel már nézegettem, tanulmányoztam az utat, de úgy éreztem, indulás előtt mindenképp szükséges lesz áttekinteni az útvonalat és magát a rejtvényt is.

A vékony, fekete vonal, ami az utat mutatta a szigetig, szinte teljesen egyenes volt, kicsit balra húzott. Tegnap azt hittem, hogy északkelet felé fogunk menni, most már inkább északinak, enyhén északnyugatinak tűnt az irány. Útba fog esni néhány sziget is, de ránézésre délután ott is leszünk. A kérdés az volt, mennyi idő, míg megtaláljuk a ládát.

A rejtvényre siklott a tekintetem.

- Hófehér test, vörös szempár fészke lesz, hol ládád rád vár –olvastam fel. Furcsa volt ez az egész. Nem hallottam még fehér pikkelyes, vörös szemű sárkányról, így elképzelésem sem volt, mi fog ránk várni ott. – Hófehér test és vörös szempár… Albínó vaddisznó? –találgattam. Persze ezt magam sem hittem el.

Hirtelen egy hűvös leheletet éreztem a nyakamnál, árnyék vetült a térképre.

:Te olyan hülye vagy.:, jegyezte meg Alzira.

- Miért, van netán jobb ötleted? -néztem fel rá. A sárkány gondolkodni látszott, majd szárnyat vont.

:Majd agyalok rajta, amíg odaérünk.:, nyújtózkodott egyet, és megrázta magát. :Készen állsz?:

- Vártam már, hogy mikor kérdezed meg -vallottam be, majd felgöngyöltem a térképet és visszatettem a pokróc mellé. Alzira morgott valamit az orra alatt, de hagyta, hogy feltegyem rá a nyerget. Meghúztam a szíjakat, megigazítottam a hátán. - Jó lesz?

:Jó. Bepakoltál mindent?:, kérdezte.

- Elvileg be -néztem körbe. Tegnap semmit nem vettem elő a pokrócomon és a térképen kívül, enni azt a halat ettük, amit Alzira fogott. A pénz nálam volt, a fegyverem megvolt, az Ugrókövek megvannak, a térkép eltéve… Minden fontos dolog nálam volt. Felpattantam a nyeregbe, megveregettem a nyakát. - Indulás!

Zira már készült elrugaszkodni, mikor hirtelen kihúzta magát.

:Éhes vagyok...:

- Alzira! -szóltam rá türelmetlenül.

A Hófúria a szemeit forgatta, majd egy sikoly kíséretében elrugaszkodott, mintha ezzel akarná jelezni a világnak: "Vigyázzatok, parasztok, itt jövök!"

~Đ~Ł~

Három órája úton voltunk. Alzira negyedóránként nyöszörgött nekem, hogy éhes, persze az elindulás pillanata óta. Egyszer emiatt meg is álltunk, mert már azzal fenyegetett, hogy meg fog mártózni a vízben. Miután a királykisasszony teletömte a bendőjét, és én is ettem egy falatot, továbbálltunk.

Egész úton azon agyaltam, mi várhat minket a szigeten. Az agyam leragadt az albínó vaddisznóknál. Elképzeltem, hogy a sziget tele van sűrű erdőségekkel és egy albínó vaddisznó a csapat vezetője és a törzshelyükön van a láda. Ha igazam van, pedig tuti nincs, állati nehéz lesz megszerezni a ládát. Bár, ha Eret szobájába be tudtam törni, ez sem lesz nehéz.

Ezen gondolkodtam nagyjából három órán keresztül, mikor aztán valami kezdett megjelenni a horizonton. Elővettem a térképemet, próbáltam egyeztetni a rajzot a valósággal.

- Szerintem ez lesz az -mondtam.

Ahogy közelebb értünk, egyre jobban kezdtek körvonalazódni a sziget paraméterei.

Nem tűnt olyan hihetetlen nagynak, egészen kicsi volt. Első ránézésre két szó jutott eszembe: szikla, homok. A szigetet ugyanis ez a két alkotóelem építette fel, ránézésre teljes egészében. Azt a részt, amit nem szürke sziklák borítottak, homok fedte. Erdő, élet sehol. A sziget semmi jelét nem adta annak, hogy bármi is él ott. Egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben: mit keres itt egy láda?

Alzira hamar közelebb ért. Bizalmatlanul pásztázta az egész helyet, biztonságos leszállóhelyet keresett. Nekem semmi sem tűnt veszélyesnek, de ő csak rám morgott, hogy hagyjam ezt inkább rá. Ráhagytam.

A Hófúria tett egy kört a sziget körül, majd egy helyen leszállt, valahol a sziget közepe felé, a homokba. Látszott rajta, hogy frusztrált, idegesen pásztázta folyamatosan a helyet és fülelt.

Leszálltam a nyeregből, körbenéztem. Végeláthatatlan szikla- és homokmezőket láttam, kiszögelléseket, mélyedéseket. Egy kész szikla-bánya volt az egész. Ránézésre egyszerű kőnek és bazaltnak tűnt a hely, de biztosra vettem, hogy többféle kőzetből áll.

Alzira körbeszimatolt, majd halkan morogni kezdett.

:Nem tetszik a hely.:, mondta idegesen. Megpaskoltam a fejét.

- Nyugodj meg, Alzira! Kihaltnak tűnik -néztem körbe. Sehol egy folyó, se semmi növény. Élet nuku. Lehetetlen itt megélni.

:Tűnik.:, hangsúlyozta ki a sárkány.

- Nem lesz baj, Zira –simogattam meg. De ő nem lazított. - Jobb lesz, ha szétválunk -vetettem fel az ötletet. - Gyorsabban át tudnánk fésülni a helyet, hamarabb mehetnénk.

:Ki van zárva! Nem engedlek el egyedül egy ismeretlen szigeten!:, ellenkezett azonnal.

- Zira, nincs itt semmi! Annyira szerencsétlen meg nem vagyok, hogy beleszaladjak a tengerbe egy szirtről -mondtam. A Hófúria elhúzta a száját és félrenézett. - Kösz -morogtam az orrom alatt, mert sejtettem, mire gondol. - Akkor most megsértődök és elindulok arra -mutattam jobbra. - Ha találtam valamit, vagy valami megtalált engem, sikítok.

És elindultam.

:De… Te… Most tényleg itt hagysz?!:, hápogott a sárkány.

- Ott ám. Gondolkodj el ezen.

:Puffogó vipera…:

- Hallottam ám!

Többet nem szólt hozzám. Átnézve a vállam felett csak azt láttam, hogy felszáll és a másik irányba repül. Tudtam, hogy nem fog itt hagyni. Vagyis, reméltem. De azzal tisztában voltam, hogy annyira szeret engem, mint én őt, szóval nem lenne szíve hozzá. Bár… belőle azt is kinézem.

A leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy néz ki egy vadkanverem. De még csak sejtésem sem volt róla. Meg arról sem, hol kellene keresnem. Mert bár az égből nem tűnt nagynak a sziget, a földről nem volt kicsi. Sok idő lesz átfésülni.

Már negyed órája csak mentem a semmi közepén, kémlelve magam előtt a tájat, keresve bármi jelét annak, hogy merre van a láda. De semmi. Néha éreztem, hogy enyhén remeg a talaj a talpam alatt. Gejzírre tippeltem. Nem volt hülye ötlet, nemde? Mi más lehetett volna egy teljesen üres szigeten?

Elmerültem a gondolataimban, nem néztem a lábam elé. Csak azt érzékeltem, hogy a lábam már nincs alattam és seggre esek. Nagy jajdulással kaptam a hátsómhoz.

- A fenébe! -sziszegtem, majd megnéztem, min csúsztam el. Egy gejzír víztócsájára számítottam. Hát, nem az volt. Hanem valami… más. Nagyobb felületen bele volt szorulva a sziklába. Konkrétan bele volt épülve, mintha évszázadok óta ott lenne. Jobban szemügyre vettem a dolgot. Barna volt, de vöröses árnyalat is volt benn. Megkopogtattam. Szétmorzsolódott. A kezembe vettem a port. Ismerős szaga volt. Mint a rozsda.

Egy követ vettem a kezembe és lekapartam a rozsdát. Egy fényesebb felület nézett velem farkasszemet. Egy pajzs. Mit keres egy ilyen szigeten egy pajzs? Felnéztem. Egy csont nézett velem szembe egy szikláról. Egy fél koponya. Hátraestem. Milyen szigetre keveredtünk…?!

Ismét megremegett a föld. Felálltam. Minél hamarabb el akartam tűnni onnan. Már épp elindultam a másik irányba, mikor nekimentem valaminek. Száraz volt, meleg és… mozgott. Elhátráltam, és felnéztem rá. Megállt bennem az ütő.

Egy sárkány volt. Egy hatalmas sárkány. Sokkal, de sokkal nagyobb, mint bármi, amit eddig láttam. Na, jó, a Gnúvadhoz és a Vörös Halálhoz nem ért fel, de ennek ellenére óriási volt. Az egész lény hófehér volt, mintha hóból készült páncél borította volna. Lélektelen, vérvörös szemeivel úgy pásztázott, mintha az Árnyvölgybe akarná rántani a lelkemet. Fogai pengeélesek voltak, és akkorák, mint én. Keresztbe le tudott volna nyelni. Hatalmas feje volt és hosszú farka, lábai nem voltak. Egy ideges, nagyon nagy kígyóhoz tudtam hasonlítani hirtelen. Szárnyai viszonylag kicsik voltak, imádkoztam, hogy ne tudjon velük repülni. Tüskék borították a farkát. Néhány kisebb volt a fején is.

Sötéten meredt rám, ijesztő volt már a puszta pillantása is. Nyeltem egyet, ahogy szembenéztem vele. Füst gomolygott ki az orrából. Tudtam, hogy nagy baj van. És hogy ez a sárkány nem szimpatizál velem.

Ember… -hallottam meg a mély, ellenséges hangot. Még egyet nyeltem. Nagyon rossz előérzetem volt.

A lény kinyitotta a száját. Bepánikoltam. Bántani nem akartam, nem használtam a kardomat. Mi mást tehettem volna?! Felkaptam a koponyadarabot és hozzávágtam. Aha. Nem volt jó ötlet.

A fehér sárkány egy másodpercre meglepődött, majd a következő pillanatban felém kapott. Nehezen tudtam kitérni előle. Úgy mozgott a földön akár egy kígyó, rendkívül jó reflexei voltak. Rohanni kezdtem.

- ALZIRA!!!! -kiabáltam torkom szakadtából, miközben konkrétan az életemért futottam.

A sárkány nagyon a nyomomban volt egy ideig. Jó ideig. Már azon voltam, hogy a tüdőmet kiköpöm. Tudtam, hogy ez nem vicc, hogy ez a sárkány tényleg a vacsorájának akar, és hogy nem szereti az embereket. Mondjuk, melyik sárkány szeret minket?! Átnéztem a vállam felett. A sárkány lemaradt, majd mintha egyenesen elnyelte volna a föld.

- Mi…? –lassítottam le.

Aztán hirtelen egy szorítást éreztem a vállamon, és elemelkedtem a földtől. Egy pillanatra bepánikoltam, de hamar rájöttem, hogy ez csak Zira. Magasra repült velem, majd eleresztett és berepült alám, hogy a hátára kerülhessek.

:Találtál valamit? Albínó vaddisznó?:, kérdezte, miközben egyhelyben csapkodott. Miután elhelyezkedtem a hátán, lenéztem, a földet kémleltem. Hová tűnt a sárkány? Nem nyelhette el a föld csak úgy. :Hahó! Föld hívja Hajnalt! Vagyis… mindegy.:

- Az előbb még itt volt… -suttogtam halkan. Nagyon rossz előérzetem támadt. Alzira is a földet kezdte kémlelni.

:Az albínó vaddisznód?:, kérdezte.

- Nem. Egy sárkány -mondtam.

:Van itt egy sárkány? Van itt egyáltalán bármilyen élet?:

- Egy sárkány, egy nagy, fehér sárkány, vörös szemekkel -magyaráztam. - Róla szólt a rejtvény.

:Hajnal, nem azért, de te mondtad, hogy ez egy kipusztult sziget. Nincs itt se-:

Abban a pillanatban, mintha földrengés kezdődött volna. A föld láthatóan remegett, hallottam a sziklák pattogását. Alzira ledermedt, majd kapcsolt és feljebb emelkedett.

Jól tette.

A földből ugyanis kiemelkedett a sárkány, ami eddig üldözött. Szikladarabok repültek felfelé, és oldalra, ahogy a föld kettéhasadt előtte, majd a fehér rém morogva utánunk vetette magát. Alzira hátra sem nézett, gyorsabb tempóra kapcsolt. Ami legjobban meglepett, hogy a fehér dög tudott repülni. Egész gyorsan, folyamatosan csapkodott a szárnyaival, farka folytonosan, spirál alakban mozgott vele együtt. Hatalmas volt és gyors. Kezdtem nagyon megutálni azt a sárkányt.

- Húzz bele, Zira! Itt van a sarkunkban! -mondtam a Hófúriának.

Alzira most nem ellenkezett, nem szólt rám, hogy fogjam be. Az izmai megfeszültek, ahogy begyorsított. Elhagyta a sivár sziget területét, csak repült a nyílt tenger felé. A nagy fehér pedig követett minket. Hátranéztem. Az óriássárkány kinyitotta a száját. Láttam a torkában gyúló fényt.

- VIGYÁZZ! -rántottam jobbra a nyerget, mire a Hófúria élesen abba az irányba dőlt. A vörös szemű akkor lőtt. Kör alakú tűzbomba-sorozatot zúdított ránk, folyamatosan tüzelve.  Zira alig tudott kitérni előle.

:A rosseb egye meg!:, morogta a Hófúria, majd maximum gyorsaságra kapcsolva a nyílt víz felé repült.

A fehér lény még egy ideig követett minket, majd felhagyott az üldözésünkkel. Alzira nem állt meg. Tíz percnyi repülés után leszállt egy nagyon aprócska szigeten és megrázta magát. Azonnal lecsúsztam a hátáról.

:Kész! Hagyjuk a ládát! Elmegyünk!:, jelentette ki Alzira, majd lejjebb ereszkedett, hogy fel tudjak szállni rá. :Szállj vissza!:

- Nem mehetünk, kell az a láda -ellenkeztem. Alzira szemei felvillantak.

:Te meg vagy húzatva?! Az egy Sikoltó Halál, te eszelős, nem mellesleg 'vagy kilencven éves! Esélyünk sincs!:

- De… de meg kell próbálnunk…

Egy ideig csak meredt rám, mint egy bolondra. Az voltam. Ugyan ki más ment volna fejjel neki egy ismeretlen sárkánynak, ha nem én?

:Őrült vagy. Egy idióta. Egy… fú!:, morogta, majd felsóhajtott. :De ha van terved, hallgatom.:

- Tervem még nincs, csak annyiban vagyok biztos, hogy kell az a láda -vallottam be. Felhorkantott.

:Szép. Nagyon szép, mit ne mondjak!:

- Most mit izélsz? –tártam szét a karjaimat. - Csak ki kell találnunk valamit és meglesz.

:Hallottad egyáltalán, amit mondtam?!:, lépett közelebb hozzám. :Az a sárkány megvan kilencven éves, ha nem több! Erősebb és okosabb, mint mi. Nincs. Esélyünk. Ellene.:

- Ránézésre meg tudod mondani, mennyi idős egy sárkány?

Persze, hogy nekem ezen az egy dolgon akadt fenn az érdeklődésem.

Alzira fújtatott egyet.

:Igen. Vagyis… megérzem. Érzem rajta. Érzem a szagán. Kevés sárkány éli meg a kilencven évet, de ez megélte, és ahogy láttam, nem úgy néz ki, mint aki a halálán van.:

- Milyen sárkány ez, Alzira? -érdeklődtem. Tudtam, hogy az előbb említette, de arra pont nem figyeltem. A Hófúria felsóhajtott.

:Sikoltó Halál. Nagyon ritka, száz évente egyszer születik csak. Én eddig csak történeteket hallottam róluk. Ezek ilyen… elit változatai a Suttogó Haláloknak. Nagyobbak, erősebbek és okosabbak. Gyorsan mozognak és nincs gyengepontjuk. Legyőzhetetlenek. Csak a természet képes legyőzni őket.:

Sikoltó Halál. Már a neve sem hangzott túl biztatóan. Nem a legaranyosabb sárkány volt, amivel valaha találkoztam, az egyszer biztos. De abban biztos voltam, hogy róla szólt a rejtvény. Csak a fészkét kell megkeresnem, fognom a ládát és eljönni. Csak a dögöt kell valahogy távol tartani, amíg végzek.

Tekintetem Alzirára siklott, aki éppen mosakodott. Mikor észrevette, hogy nézem, rám pillantott.

:Ajaj… Ismerem ezt a nézést. Milyen őrültséget eszeltél ki már megint, amibe bele fogunk halni?:, kérdezte.

A szemeimet forgattam.

- Olyan negatív vagy.

:Beletrafáltam, igaz? Öngyilkos akció lesz, jól sejtem?:

- Csak fel kellene tartanod, amíg belógok a fészkébe -rántottam vállat. Zira egy ideig csak nézett rám.

:A fészkébe. Belógni. Amíg én feltartom. Figyeltél te rám az elmúlt tíz percben?!:

- Igen, figyeltem.

:Akkor meg miért nem tudja felfogni a csökevényes agyad, hogy nem fog menni?! Tudod te, ez milyen veszélyes?! Nem csak az, hogy én feltartsak egy ekkora kígyót, de az is, hogy te a fészek közelébe menj! Hajnal, ha elbukok, oda fog menni először. És akkor véged, meghalsz. Ez öngyilkosság!:

- Cserélhetünk is -ajánlottam. - Feltartom, amíg belógsz a fészkébe.

Felhorkantott.

:Te egy oltári nagy barom vagy. Két másodpercig nem tudnád feltartani. Plusz két másodperc, amíg ELEVENEN FELFAL!:

- Nem tudnál kicsit pozitívabb lenni?

:Nem tudnál nem ekkora idióta lenni?:

- Akkor? Van jobb ötleted? –tártam szét a karjaim.

:Van! Húzzunk innen! Egy láda ide vagy oda. Majd máskor visszajövünk érte.:

- Nem hagyom itt a ládát, Alzira –ismételtem ki tudja hányadára.

:Xypia fenyegetése miatt? Mert ha nem haladsz a helyes úton, visszaterel rá minden eszközzel?:

- Egyrészt. Másrészt, ha megbíznak valamivel, legalább csináljam normálisan -mondtam. Alzira felsóhajtott. - Nélküled halálra vagyok ítélve, Zira…

:Tudom. Semmire se mennél, ha én nem lennék.:

Kedvem támadt visszavágni, de inkább nem tettem.

- Akkor? Segítesz?

Alzira úgy tett, mint aki gondolkodik, majd drámaian felsóhajtott.

:Persze. Nélkülem tényleg meghalnál.:, közölte egyszerűen. :Szedd le rólam ezt a nyavalyát, aztán menjünk. Enélkül könnyebb mozogni.:

Kerestünk egy barlangot, ahol engedelmesen leszedtem róla a nyerget, majd visszaszálltam a hátára.

- Remélem, tudod, hogy találunk vissza, mert az összes cuccunk itt van.

:Eh… Majd találgatok.:, mondta, ezzel felszállt.

Inkább nem firtattam a tájékozódási képességeit, bíztam abban, hogy vissza fog találni ide.

A tervem magától értetődően akkora baromság volt, amekkorát ki se találhattam volna. Kezdve azzal, hogy Alzirát küldöm a nagy fehér ellen. Nem kételkedtem Zira gyorsaságában és erejében, de akkor is. Ha ez a sárkány tényleg olyan, mint állította, akkor technikailag halottak vagyunk. Nem akarom, hogy Zirának bármi baja essen az én ostobaságom miatt. Nem bocsátanám meg magamnak.

Hamar visszaértünk a szigetre. Alzira leszállt néhány nagyobb szikladarab mellett. Lecsúsztam a hátáról, körbepislogtam.

- És most? -kérdeztem, mikor a sivárság nézett velem szembe.

:Innentől intézem. Menj a sziklák mögé, amíg elcsalom!:, utasított. Két szikla közé ballagtam. Alzira abban a pillanatban felordított. Az ő hangjától visszhangzott az egész sziget.

"Na, ha a kígyó erre nem jön elő, akkor semmire." -gondoltam.

A föld ekkor megremegett. A sárkány pedig előtört a föld alól. Nem tűnt túl boldognak.

Fúria -sziszegte a vörös szemű.

:Na, mi van, te nagyra nőtt kolbász? Nem tetszik a jelenlétem?:

Alzira felrepült, a lény pedig követte. Elég dühösnek nézett ki. Zira pedig elszántnak. A Sikoltó csak kergette Alzirát, nem foglalkozott velem. A járathoz osontam, amiből az előbb kiemelkedett. Tudtam, mennyire kanyargós lehet egy ilyen, hisz a sárkány hasonlított a Suttogó Halálokhoz, és régen egy olyan járatban „éltem”. Tisztában voltam a ténnyel, hogy ezek a sárkányok kész labirintusokat alakítanak ki odalent. De meg kellett próbálnom. Nem volt sok választásom.

Így hát mély levegőt véve beugrottam a lyukba. Mint ahogy arra számítottam, jó mély volt. Másodpercekig zuhantam, amíg talajt nem értem. Talpam alatt megremegett a föld, ahogy talajt fogtam, majd egy laza bukfenccel tompítottam az érkezésemet. Másfél év alatt megtanultam talpra érkezni bizonyos magasságokból anélkül, hogy kitörném a bokámat.

Minden sötét volt, szemeim képtelenek voltak megszokni a fény hiányát, majd ahogy a sárkányérzékszervek működésbe léptek, egyre könnyebben vettem ki magam előtt a járatot. Az utóbbi időkben nem nagyon használtam ezt a fajta képességemet, nem volt rá szükségem. Most viszont az összes létfontosságú lett. Figyeltem a legapróbb neszekre, szemeim egyszerűen éjszakai látásba kapcsoltak. A szagok egészen megragadtak az orromban, ahogy lépkedtem. Mindenhol annak a sárkánynak az erős, domináns szaga terjengett. Úgy éreztem, sosem fogom elfelejteni ezt a bűzt.

Volt egy olyan érzésem, hogy már régóta kóválygok az alagutakban. Rengetegszer fordultam le egy-egy járatnál, egészen tehetetlennek éreztem magam, pedig tudtam, hogy fontos feladatom van odalent. Nem tudtam, mit csinálhatnék. Elvesztem egy ismeretlen, vad sárkány labirintusrendszerében, ahol ő kiigazodik, én pedig nem, ergo halott vagyok. És még a fészekig sem jutok el.

Fogalmam sem volt arról, hogy találom meg a fészket. Tanácstalanul kocogtam a sötétben, minden kanyarnál attól tartva, hogy a nagy fehér szembenéz velem, azokkal a lélektelenül vörös szemeivel. Nem kívántam, hogy ez megtörténjen. Átkoztam magam, amiért nem hoztam magammal a térképet. Biztos sokat segített volna. De részben örültem is annak, hogy ott hagytam. Így nem fog elveszni. Már ha visszatalálunk arra a kis szigetecskére.

Megtorpantam. Gondolkodnom kellett. Kell lennie megoldásnak, valahogy meg kell találnom a fészket és azt az átkozott ládát. Nem bukhatok el már ennél a feladatnál. Nem lehet olyan nehéz. Vagy igen?

Aztán beugrott. A ládában egy istenség hatalma van bezárva. A hatalom energia. A sárkányok ezeket megérzik, érzik az energiákat, érzelmeket. Ez is hasonló lehet.

Lehunytam a szemem és koncentrálni kezdtem. Próbáltam kizárni mindent és az energiák kisugárzására összpontosítani. Éreztem valami dominanciát, erőt, ami a fehér sárkányé lehetett. Érzékeltem néhány elhanyagolhatóbb életenergiát, más sárkányokét, akik alá vannak rendelve a Sikoltónak. És éreztem a tüzet. A forróságot, az igazi, gyökeres hatalmat. A ládát.

Tovább szaladtam, miközben próbáltam nem elveszíteni az energia magját. Szinte már a bőrömön éreztem a lángokat, mintha igazi tűz lett volna. Pedig nem más volt, mint energia. Kanyarogtam néhány percig a sötét útvesztőben, amíg el nem értem egy zsákutcába. Megtorpantam.

A hely egész tágas volt, és kör alakú. Mindent hatalmas, fehér pikkelyek borítottak, itt-ott kisebb kupacokban. Némelyik el volt szürkülve, párat pedig karcolások fedtek, darabok hiányoztak belőlük. A Sikoltó levedlett pikkelyei lehettek. A teremszerű helyiség haltól, tetemtől, hatalomtól és dominanciától bűzlött, ennek együttese pedig mintha a halál szaga lett volna. A gyomrom görcsbe rándult. Megvan a fészek…

Remegő lábakkal léptem beljebb és elkezdtem átfésülni a terepet. A láda valahol ott bujkált a csontok és pikkelyek kavalkádja között. Már a harmadik kupacot túrtam fel, mikor a föld érezhetően megremegett és por hullott a fejemre, néhány kisebb ködarabbal karöltve. Ledermedtem, a kijáratra néztem. A sárkány. Közeledett.

Rohamtempóban kerestem tovább a ládát. Tudtam, hogy nincs sok időm, és hogy már rég futnom kellene. De ha a Sikoltó megérzi itt a szagomat, mindennek vége, úgyis mindegy lesz már. A nyomomba eredne, és elkapna. Teljesen mindegy volt, hogy futás közben kap el, vagy itt.

Odébb löktem egy pikkelyt, mire a kezem megakadt valamin. Fa. A láda. Felkaptam a földről. Nagyon hasonlított az előzőre, ugyanolyan művészi faragással készült, csak ennek a tetején egy lángnyelv, egy kalapács és egy véső volt a holdsarló helyett.

- Megvagy -suttogtam elégedetten, majd megfordultam, készen állva arra, hogy olyan sebességgel fussak, aminek végén kiköpöm a tüdőmet. Csakhogy mikor megindultam volna, egy vörös szempár nézett velem farkasszemet. Ledermedtem. - Ó, a fenébe…

Ember… -sziszegte a sárkány. Nyeltem egyet.

Ha ez itt van, akkor Zira… összeszorult a szívem. Nem. Alzirának nem lehet semmi baja. Ő egy Hófúria, makacs és kitartó, egy ilyen kígyó nem győzhette őt le! Éreztem, ahogy könnyek folynak végig az arcomon. Az én hibám. Minden az én hibám. Hogy lehetett nekem fontosabb egy nyavalyás láda?!

Éreztem, hogy ennek a kalandnak itt most vége, a Sikoltó felgyújt, megesz és az életem keserves véget ér. Már mindegy volt számomra.

- Sárkány -szaladt ki a számon halkan. Erre ő morogni kezdett, összehúzta a szemeit.

Emberrr.

- Sárkááány.

Ez persze nem tetszett neki. Kinyitotta a száját, mély levegőt vett. Először azt hittem, megperzsel, hogy lángok közt elenyészik el a testem. De nem. Rosszabb történt.

A sárkány, nevéhez híven, felsikoltott. A hanghullámok ereje nekirepített a falnak. Elejtettem a ládát, a fejemhez kaptam. Iszonyatos fájdalom suhant végig rajtam, majd az összes a fejemben összpontosult. Mintha egy plazmabomba lenne az agyam helyén és fel akarna robbanni. Lerogytam a földre. Először fel sem tűnt, hogy a sárkánnyal együtt sikítok. Csak én a fájdalom miatt. A fülemre tapasztottam a kezeim, próbáltam kiszorítani a hangot, de nem tudtam.

Aztán a fájdalom megszűnt, a sikoly abbamaradt. Sípolt a fülem, az erő elszállt belőlem, mozdulni sem bírtam. Csak térdeltem a földön betapasztott fülekkel, kapkodva a levegőt. Azt hittem, a következő pillanatban felém kap és lenyel, de nem történt semmi. Lassan emeltem fel a fejem.

A sárkány mintha hátrált volna egy kicsit. Távolabbról nézett velem ismételten farkasszemet. Mintha ledermedt volna. Majdnem fellélegeztem. Aztán fújtatott egyet, majd morogva felém kapott.

Összerándultam. Vártam, hogy a kétméteres fogak elkapjanak és széttépjenek. Vártam, hogy megérezzem a sárkány szájbűzét. Vártam a véget.

:TAKARODJ A LOVASOMTÓL, TE ÓRIÁS FEHÉR KÍGYÓUTÁNZAT!:, hallottam meg a fejemben Alzira hangját.

Felkaptam a fejem. Zira… Nem, az nem lehet…! Vagy igen?

A Sikoltó Halál felüvöltött, ide-oda vetette magát a járatban, először nem értettem, miért. Majd megláttam a hátán Alzirát. Pupillája hajszálvékony volt, összehúzta a szemeit és vicsorgott. Karmaival kapaszkodott a sárkány pikkelyeibe.

A következő pillanatban a sárkány levetette magáról a Hófúriát, és egy lyukat rágott magának a felszínre. Alzira mellém esett, gurult egy darabig, majd felállt és megrázta magát. Morogva kémlelte a felszínre vezető járatot.

:Hogy a habzó nyavalya törné fel...!:, morogta magában, majd rám pillantott. Azonnal odarohantam hozzá és átöleltem a nyakát. Pupillái kikerekedtek, dorombolva bújt hozzám, majd mikor elhátrált, végignyalta az arcomat. :Jól vagy?:

Nem bírtam megszólalni, így csak bólintottam. Az igazat megvallva nem éreztem magam jól. Kifejezetten nem voltam patent állapotban. De végtelenül örültem, hogy Zirának nincs semmi baja.

:Ugye nem hitted, hogy ez a fehér rém csak úgy végez velem? Tudod, hogy tőlem nem lehet csak úgy megszabadulni.:, dorombolta, majd leengedte a nyakát. :Szállj fel! Kiviszlek, aztán lerendezem a lábatlan gyíkot.:

Máskor még jót is nevettem volna rajta, de tudtam, hogy Alzira ezt halálosan komolyan gondolja. Ha Hófúriámnál valaki kihúzza a gyufát, az istenek irgalmazzanak neki. Egy sárkánnyal nem szabad szórakozni. A hozzá tartozókkal meg főként nem.

Felvettem a földre ejtett ládát. Látszólag semmi baja nem esett. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez egy vulkánkitörést is átvészelne. Mindenesetre örültem, hogy nem tört össze, repedt meg, vagy ilyesmi. Felszálltam a sárkány nyergetlen hátára, mire ő elrugaszkodott és kirepült a fényre.

Azonnal eltakartam a szemem és hunyorogtam, amint felszínre értünk. Alzira leszállt a földre, megvárta, míg lecsúszok a hátáról, majd morogva ismét a magasba emelkedett. Kellett egy kis idő, amíg visszaszoktam a fényhez, aztán azonnal a két sárkányt kezdtem keresni.

Az égen harcoltak. A Sikoltó egy helyben pörgött, Alzira pedig meglepően gyorsan körülötte repkedett. Kétszer láttam, hogy a Hófúria hóbombával bombázza a fehér rémet. Aztán Zirának sikerült valahogy mögé kerülni. Felkapaszkodott a hátára, belevájta a karmait a pikkelyekbe. Harapta, ahol érte. Nem láttam, mi történik pontosan, de Alzirának sikerült valahogy meggátolnia a sárkányt a repülésben. Zuhanni kezdtek. A Sikoltó Halál nem tudott lyukat fúrni magának, mert az oldalára esett, nem messze tőlem. Automatikusan forogni kezdett, gurult mindenfelé, próbálta levetni magáról a Hófúriát, de nem sikerült neki. Percekig ez ment. Egyszer egy lövéssel is megpróbálkozott, de Alzira közelébe sem értek a lángok.

Aztán a Sikoltó leállt. Nem gurult tovább. Az oldalára dőlt, szaporán vette a levegőt. Utolsó próbálkozásként üvöltött egyet, de Alzira megállt a fején és visszaüvöltött, hangosabban, mint a Sikoltó. A nagy fehér elernyedt, letette a fejét a földre. Feladta.

Óvatosan közelebb mentem hozzájuk. A Sikoltó gyorsan lélegzett, láthatóan el volt fáradva. Alzira is lihegett, nem volt túl fényes állapotban. Pupillája olyan vékony volt, hogy alig láttam. Az orrlyukából füst szivárgott ki. Sejtettem, hogy a végső csapásra készül.

- Alzira! Hagyd!

De a Hófúria nem reagált. Nyitotta a száját egy lövésre. A Sikoltó Halál lehunyta a szemeit. Felkészült a végső vereségre.

- ALZIRA! ELÉG! -szóltam rá erőteljesebben. Éreztem valami erőt végigsuhanni a testemen, a szemeim égtek, valószínűleg világítottak is.

A Hófúria visszanyelte a lövést, rám nézett. Pupillái kikerekedtek egy pillanatra, majd visszapislogott az alatta fekvő sárkányra. Ráüvöltött a Sikoltóra, majd leugrott róla, egyenesen mellém. Támadó állást vett fel, készen állt egy újabb harcra, ha arra adódna a sor.

A Sikoltó Halál lábra állt… vagyis, állt volna, de ugye nem volt lába… Szóval, a sárkány felkelt, megrázta magát. Láttam fehér testén a karmolás nyomokat, amiket Alzira okozott neki. Egy helyen a harapásnyoma is meglátszódott. De a harcnak vége, Alzira nyert, ezt ő is tudta.

Az óriás sárkány rám pillantott. Vörös szemeit az enyémbe fúrta.

Fúria -sziszegte halkan. Nem embernek hívott. Elismert, mint Fúriát.

Hangja elég ellenséges volt, de nem támadott. Ismét végignézve rajta, nem tűnt olyan erősnek és hatalmasnak. Egészen gyengének látszott. Nem nézett ki úgy, mint aki haldoklik. Inkább, mint aki fáradt. Nagy harc volt ez kettejük között.

Ez a sárkány király volt a maga fenségterületén. A Sikoltó-sziget királya volt, ura az itt élő Suttogóknak, akiket bár nem láttam, éreztem a jelenlétüket. Ez a sárkány jó uralkodó. Ő megy csatába, és nem a népét küldi a halálba. Tiszteltem ezért. És bár a király koronája félrecsúszott e vereség miatt, uralkodói méltósága cseppet sem veszett ki belőle.

- Király -hajtottam fejet neki.

A Sikoltó meglepettnek tűnt. Közelebb siklott hozzám, fél szemmel Alzirát figyelve, majd meleg levegőt fújt rám és egy lyukat fúrva mellettem eltűnt. Felsóhajtottam.

- Menjünk… -simítottam meg Alzira fejét. A Hófúria nem ellenkezett.

Hagyta, hogy a ládával a kezemben felüljek a hátára, aztán egy győzedelmes sikollyal a levegőbe emelkedett.

~Đ~Ł~

Szerencsére Alzira visszatalált a szigetre. Én már elfelejtettem, merre mentünk, útvonalak megjegyzését tekintve rémes memóriám van. Főleg, ha tengeri útról van szó. Erdőkben ennek ellenére jól tájékozódom, ott vannak olyan "jelek", amiket megjegyzek, legyen az egy fa, vagy egy jellegzetes szikla.

A barlangot is megtaláltuk, ahová a nyerget pakoltuk le. Mindenem megvolt, semminek sem kélt lába.

Alzira kapott néhány sérülést, de egyik sem volt súlyos. Pár karcolás a hátán, a nyakánál. Kitisztítottam és fertőtlenítettem őket, bár az elején eléggé ellenkezett. Azt állította, hogy megvan ő mindenféle segítség nélkül, de végül sikerült meggyőznöm.

Én viszonylag megúsztam. Néhány karcolásom volt csak a falhoz vágódás miatt. Valamint a fülem is vérzett, nagy valószínűléggel a sárkány sikolya végett.

A nap már lemenőben volt, mikor eszembe jutott a láda, ami egész eddig a nyereg mellett pihent. Magamhoz vettem a faragványt.

- Szerinted melyik isten ereje van bezárva? -simítottam meg a ládát.

Alzira felemelte a fejét, rám pislogott.

:Passz. Mi van a ládán?:

- Egy lángnyelv, egy véső és egy kalapács. Miért?

:Akkor tűzisten lesz.:, mondta, mintha ez magától értetődő lenne. :Nagy valószínűséggel Marcus. Tűz- és mesterségisten. Sok sikert!:

A szemeimet forgattam. Pár percig szemeztem a fém zárral, majd erőt vettem magamon és felnyitottam a tetejét.

Pont, mint ezelőtt, a láda teljesen üres volt és először nem történt semmi sem. Majd nagy fény, ami miatt el kellett takarnom a szememet. Valami furcsa meleget éreztem. Mintha tűz lett volna, de nem égetett meg.

Mikor kinyitottam a szemem, egy férfivel találtam szembe magam. Törökülésből azonnal feltérdeltem és lehajtottam a fejem. Pontosan olyan kisugárzása volt, mint a holdistennőnek, Lunának, akinek erejét ezelőtt szabadítottam ki, és akinek a gyűrűje azóta is a középső ujjamon pihen.

- Álljon fel, kisasszony! -intett az isten. Így is tettem. Gyorsan, de alaposan végigmértem a férfit.

A harmincas évei körül járhatott, de tudtam, hogy sokkal több annál. Hisz isten, halhatatlan. Biztosan volt már párezer éves. Hosszú, gondozott vörösesbarna haja volt, ami a fények játéka miatt inkább vörösnek hatott. Jóképű volt a maga ijesztően komoly módján. Szemei olyanok voltak, mint a tűz. Sárgás-vöröses színnel fénylettek, melegséget és veszélyt sugalltak. Kezeit hátratette, egyenesen állt, egy fejjel magasabb volt nálam. Úri öltözéke volt, finom bőrökkel öltött ruházatot viselt, durva, sötét övvel. Szénfekete palástja a földig ért, s néha mintha felfénylett volna rajta valami - akárcsak a kihűlt kohóban a parázs. Megvolt az az isteni, tiszteletet parancsoló kisugárzása, amit vártam.

Lepillantott rám. Tekintete perzselt, mint a lángok. Nyeltem egyet.

- Köszönöm, hogy visszaadta a hatalmamat, kishölgy! –biccentett az isten.

A lába körül lángnyelvek csaptak fel, amik lassan elborították a testét, és némi égésnyom és szikra közepette egyszerűen eltűnt. Csak bámultam a helyét.

:Felvágós…:, jegyezte meg hirtelen Zira. A sárkányra pislogtam.

- Pardon?

:Felvágós.:, ismételte a sárkány.

Felhorkantottam.

- Ő egy isten volt, Alzira. Mit vártál, hogy egyszerűen fogja magát és kisétál a barlangból?

:Őszintén? Inkább. De ez már felvágás. És amúgy sem kaptál tőle semmit. Ennyit szenvedni egy ”köszönöm”-ért. Hallatlan!:

- Tudod mit? Nem állok le veled ezen vitázni.

:Amúgy sem volt szimpatikus.:, folytatta a Hófúria csak azért is. Erre nem lehetett nem reagálni.

- Ezt hogy érted?

:Úgy, hogy ránézek és nem volt szimpatikus. Lehet miattam isten, tűzisten, amúgy igazam volt, Marcus volt az. De nem volt szimpi. Ennyi. Nem volt még veled olyan, hogy ránéztél valakire, és tudtad, hogy nem bírod?:

- De, volt. Nem egyszer. Mindnek az lett a vége, hogy félreismertem, mert ránézésre ítéltem. Amúgy is, nekem szimpatikus volt. Tetszett az udvariassága.

:Csak azért, mert Damianre emlékeztet. Az udvariasság és a tűz, a mesterségek, a kovács szakma.:

Elvörösödtem.

- E-ez nem igaz –hebegtem.

Alzira felnevetett, azzal az idegesítő sárkánynevetéssel.

:Ha te mondod…:, hagyta rám inkább.

Még azért az orrom alatt morogva elküldtem a sárkányt egy melegebb éghajlatra, de nem nagyon foglalkozott vele. Összegömbölyödött a sarokban és pihent tovább.

Magamhoz vettem a térképet. Úgy sejtettem, a feladatok folyamatosan nehezedni fognak. De van, ami nehezebb egy Sikoltó Halál fészkébe jutásnál? Mindenesetre, biztos voltam benne, hogy ez a kaland még tartogat egyet, s mást számunkra.

- Merre találom a következő ládát?

A térkép halvány narancssárgás színnel derengeni kezdett. Ismét megjelentek rajta a szokványos információk: a kiindulási hely, a sziget, ahol a következő láda van, és az oda vezető útvonal. Egy északkeletre fekvő szigetig húzódott a vonal. Ránézésre hasonló távolság volt, mint az előző.

:Na? Messze kell menni?:, érdeklődte a Hófúria félálomban.

- Nem. Viszont nem holnap megyünk. Ki tudja, mi vár ott ránk. Pihennünk kell. Egy nap pihenő nem árt -mondtam.

:Ahogy gondolod.:

A térkép jobb felső sarkára pillantottam. A rejtvény. Első olvasásra nem volt túl biztató.

Ez állt ott feketén-fehéren:

Színes pikkelyű szépséges álca

Ebédre váró borostyán tálca

Gyászos ének hangja szólít

Ládát régi barát mozdít