9. Álmomban már láttalak

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással! :) Nem tudom, kinek hiányzott Damian, kinek nem, de... most meghoztam egy részecske erejére ;)

Valamint, ma megint szülinapot ünneplünk! NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK drága jó barátnőmnek, KLEDIRN-NEK, a Kledirn, a sárkánylovas című blog írójának, és a Sárkánybarlang elnevezésű blog társírójának!!!! <3 <3

Kellemes olvasást mindenkinek! :)

~Hajnalpír~

Egy tisztáson voltam. Egy nagy, végeláthatatlan rétnek a közepén ültem és csak meredtem magam elé. A távolban hatalmas hegyek emelkedtek az ég felé. Óriási fákkal volt körbezárva a mező. Körülöttem száz és százféle virág nyílott, melyek illata betöltötte a levegőt. A fű enyhén harmatos volt. Imádtam az egész tájat. Olyan békés, csendes. A madarak csiripeltek, vígan repültek el felettem, örömtáncot jártak az égen. A nap vakítóan sütött, az ég felhőtlen volt.  Lágy, langyos szellő fújt, érezni véltem, ahogy az arcomat simogatja, összeborzolja a hajam.

Szinte azonnal próbáltam rendet teremteni zabolázhatatlan tincseim között, kicsit kevés sikerrel. A hajam nem arról volt híres, hogy beállt úgy, ahogy én akartam. Valami mindig volt vele.

- Le kellene vágnom -morogtam az orrom alatt. Kicsit sem volt furcsa, hogy csak úgy magamban beszélek, méghozzá a hajproblémámról. Nem, ez teljesen normális.

- Ha rám hallgatsz, nem teszed meg -hallottam meg egy hangot magam mögött. Megfeszültem, mikor valaki a fürtjeimmel kezdett babrálni. Érdes ujjak húzták a fülem mögé a tincseket. - Nincs semmi baj a hajaddal, csak jól kell vele bánni -mondta a hang kedvesen. Hátranéztem, tekintetem összetalálkozott egy túlzottan ismerős, kék szempárral.

Mosoly kúszott az arcomra.

- Szia -köszöntöttem. Bár elég idiótán éreztem magam utána. Egy köszönés? Tényleg? Az is jobb lett volna, ha csak nézek rá!

De Damian csak mosolygott.

- Üdv, hercegnőm! -üdvözölt. Végigszaladt rajtam valami bizsergés a becenév hallatán. Szerettem hallani a hangját és azt is, hogy így hív. Nem hallottam már… két hónapja. Igen, két hónapja volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem vele, akkor is egy… álomban…

Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez nem lehet más, csakis egy álom. Hogy nem valóság. Damian nem volt ott igazából, én sem voltam. Ő otthon van, a családjával és a… menyasszonyával. Én pedig Zira hátának dőlve alszok egy szigeten.

Ezek a gondolatok viszont eléggé elhalványították a mosolyát. Ennek nem örültem. Ha már úgysem láthatom őt többé, legalább az álmok maradjanak meg. Most meg a negatív gondolataimmal még ezt is elszúrom. Szép volt, Hajnal!

- Valami gond van? -kérdezte. Sütött valami aggodalom a hangjából és a pillantásából, ahogy végigmért.

Biztató mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nem, nincs semmi -mosolyogtam rá. – Csak… örülök, hogy látlak, ennyi az egész.

- Rémesen hazudsz -jegyezte meg, majd megint piszkálni kezdte a hajamat. Nem tudtam, mit akar, de hagytam neki. - Na, mesélj!

- Nincs semmi, Dam -sóhajtottam fel. - Egyszerűen most tudatosult bennem, hogy álmodom.

- És?

- És? Ez azt jelenti, hogy ez nem a valóság.

- Azt akarod, hogy az legyen? -érdeklődte. Egy kicsit meghúzta a hajam, de nem tudtam hátrafordulni, hogy megkérdezzem, mit csinál. Talán… fonta a hajam? Nem, az nem lehet. Bár, ez az én álmom…

Felsóhajtottam.

- Nem tudom -vallottam be.

Tényleg nem tudtam. Egyszerre akartam, hogy valóság legyen és egyszerre örültem annak, hogy csak álom. Egy szinten bennem volt az, valahol nagyon mélyen elrejtve, falak közé zárva, hogy még mindig érzek iránta valamit, és örültem annak, hogy újra láthatom, még akkor is, ha csak egy lidércálom. Ugyan, ki ne örült volna Damian Rossy-nak?! Másrészt ott volt a valóság tudata. Ez nem Damian. Ez egy álom. Ő pedig otthon van, Tamaranon… a menyasszonyával. Aki lehet, hogy már a felesége.

Ez valami keserű, eddig ismeretlen érzést váltott ki belőlem. Úgy vibrált végig rajtam, mint százezer tűszúrás.

- Féltékenység -mondta Damian hirtelen. Megfeszültem. - Amit érzel. Féltékenység.

- Nem vagyok féltékeny -mondtam. Valahol mélyen tudtam, hogy ez hazugság, de hinni akartam magamnak. Ugyan miért lennék féltékeny egy lányra, akit nem is ismerek?!

- Pontosan azért, mert nem ismered -mutatott rá Damian. Meg akartam jegyezni neki, hogy ne turkáljon a fejemben, de inkább hagytam. Ha nem akarnám, hogy a gondolataimban olvasson, akkor úgyis elintézném, hogy ne tehesse meg. Abban a pillanatban szinte még örültem is neki, hogy olvas a fejemben. Egyszerűbb volt gondolni, mint beszélni.

- Ugyan minek kellene féltékenynek lennem rá? -kérdeztem. Damian egy kis ideig hallgatott.

- Durván fog hangzani, de… ő "birtokol" engem azzal, hogy a menyasszonyom. És ez zavar téged.

- Már miért zavarna?

- Mert kedvelsz.

Ez szöget ütött a mellkasomba. Összeszorítottam a fogaimat. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy tényleg ez a bajom. De nem tehetek ellene semmit sem. Nem vághatom tönkre az életét a saját önzőségem és makacsságom miatt. Nem tudnék mit tenni. Hogy nézne ki, ha megjelennék a szigeten csak úgy, és közölném a csajjal, hogy szálljon le a pasimról? Főleg úgy, hogy Damian nem is a pasim. Semmi közöm nincs hozzá egy fojtogató érzelmen kívül, amit valószínűleg csak én érzek.

- Ez nem igaz -feleltem neki. Tudtam, hogy hazudok. És ő is tudta.

- Hazudsz -közölte velem. Felhorkantottam.

- Honnan vagy ebben olyan biztos? -néztem át a vállam felett lenézően. Damian rám villantott egy mosolyt.

- A fejedben vagyok. A te lidércálom-kivetülésed vagyok, az elméd játéka. Mindent tudok.

Elvörösödtem, visszafordultam előre. Ez igaz volt. Ebben igaza volt. És persze pont erre nem gondoltam eddig. De természetesen nem igazán zavart, mi igaz, és mi nem. Csak, hogy nekem legyen igazam.

- Jogos -mondtam. - De tévedsz. Nem érzek irántad semmit.

Damian nem reagált egy ideig. Csak piszkálta a hajamat. Lassan kezdtem biztos lenni benne, hogy fonja. De nem igazán zavart. Más kezét már eltörtem volna, amiért a hajamhoz mert érni, de... Damian más. Mindig is más volt…

- Mindketten tudjuk, hogy ez mekkora hazugság -felelt végül pár perc elteltével.

- Nem válthatnánk témát? -kérdeztem már egy kicsit idegesen. - Például arra, hogy mi a fityfenét művelsz a hajammal?!

- Befonom -felelte egyszerűen, mintha ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne. Felvontam a szemöldököm.

- Tudsz fonni? -érdeklődtem. Később rájöttem, hogy ez egy hülye kérdés volt. Még szép, hogy tud, hisz az én álomkivetülésem…

- Tudod, van egy húgom -jegyezte meg. - Megtanított pár dologra. Ha anya nem ér rá, amúgy is én fonom az ő haját. Más idiótát nem igazán talált volna, aki megteszi neki.

Ettől még nagyobb idiótának éreztem magam. Hát persze, Brigit. Honnan tanulna egy amúgy is tökéletes srác fonni, mint a hugicájától? Teljesen nyilvánvaló.

A keserű érzés ismét motoszkálni kezdett bennem. Rá akartam kérdezni, hogy Liliandél haját is fonogatja-e, de visszanyeltem a megszólalást. Legalább egy álmot ne rontsak el a féltékenykedésemmel, ha már a valóságban ez úgysem történhet meg.

Nem értettem ezt a féltékenység dolgot. Miért vagyok féltékeny valakire, akit még sosem láttam, alig hallottam róla, nem is ismerek? Olyan keserű volt, és annyira idegen, annyira fura. A féltékenység egy durva érzelem. Akármennyire is próbáltam nem foglalkozni azzal a csajjal, egyszerűen nem ment. Talán mégis éreztem Damian iránt valamit, ha az ismeretlen menyasszony puszta gondolata a ”nyársra akarom szúrni”–érzést váltotta ki belőlem. Igen, határozottan volt valami. Csak nem tudtam, mi. Nem mertem megnevezni, hogy mi. Mert valami oknál fogva féltem ettől az érzelemtől.

- Tudod… a térképed… nagyon sokat segített –jegyeztem meg hirtelen. Tudtam, hogy ez csupán egy álom, hogy ő ezt nem fogja tudni, mert igazából nincs ott velem, de akkor is meg akartam neki köszönni. És valami más irányba akartam terelni a témát.

- Ennek szívből örülök -felelte. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Tudtad, hogy… az egy varázstérkép? -érdeklődtem. Ujjai megálltak fonás közben, mintha ledermedt volna. Talán ez is történt. Egy másodperc tört része volt csupán, mégis feltűnt. Aztán Damian onnan folytatta, ahol befejezte.

- Nem értem, miről beszélsz -mondta. Volt valami furcsa a hangjában. Mintha hazudott volna, de mégsem.

- Az a térkép egy varázstérkép -mondtam hátrafordulva hozzá. Ő folyamatosan fogta a fonatot, átemelte a vállamon, hogy folytathassa. Már nem kellett sok a végéig. - De te… te ezt tudtad, nem?

- Honnan tudtam volna? -kérdezte, folyamatosan a fonaton tartva a tekintetét.

- Mert anno északkelet felé küldtél. Azt mondtad, ott megtalálom, amit keresek.

- És megtaláltad? -pillantott rám. Kék szemeiben ugyanúgy ragyogott a fény, mint régen.

- Igen -feleltem. – Egy… sárkányfészekhez jutottam. Volt ott egy alfa, egy sárkánykirály, és egy ismerős sárkány, egy nagy Viharszelő, és… egy nő. Egy sárkánylovas –meséltem. Ő érdeklődve pillantott rám, várta, hogy folytassam. - Az anyám volt az, Damian.

Erre ő felvonta a szemöldökét.

- De… édesanyád meghalt, nem? -értetlenkedett.

- Én is azt hittem –sütöttem le a tekintetem. - Elrabolta egy sárkány. Az a Viharszelő, aki ott volt vele. Összebarátkoztak, Damian. Anyám a lovasa lett, mindenféle képesség nélkül. Ott volt. Vele voltam egész eddig.

Damian közben befejezte a fonást, majd valahonnan a zsebéből előszedett egy bőrszalagot és összekötötte a végét.

- Ez kész is -mondta elégedetten. Valami furcsán sűrű fonás lett, és el kell ismernem, nagyon szép. - Tetszik?

- Nagyon szép, köszönöm! -mosolyogtam rá. Ő erre egy meleg mosollyal válaszolt, ami valami furcsa, kellemes érzést váltott ki belőlem. Aztán Dame felállt és felém nyújtotta a kezét.

- Gyere! Sétáljunk egyet -vetette fel az ötletet.

Egy kis ideig csak néztem rá. Figyeltem, ahogy sötét alakja fölém tornyosul, hogy a nap egyfajta glóriát fest köré, távolivá és természetfelettivé téve őt. Mintha egy angyal állt volna ott. De ezt inkább nem említettem neki. Tudtam, hogy ki nem állhatja az angyalokat. Elfogadtam a felém nyújtott jobbot, mire Dam felhúzott a fűből.

Elindultunk az erdő felé. A fák hihetetlen magasságokba nyúltak fel, a felhőket súrolta a tetejük. Mintha ezzel azt akarták volna mutatni, milyen jelentéktelenek vagyunk mi hozzájuk képest. Valamiféle hatalmas fenyőfák voltak ezek, és nem voltak annyira egymás hegyén-hátán, mint általában. Megvolt közöttük a méretes távolság, bár ez a lombkoronájuknak is volt köszönhető. Tűlevéltakaró fedte a talajt, amin lépkedtünk, sok helyen láttam zöld növényeket, egy-egy bokor volt a fák közelében, vagy nagyobb füves területeket. Pár helyen virágok is nyíltak. Furcsa, fehér szirmú virágcsoportok. Egy növénynek három szirma volt, a feje lefelé hajlott. Nem ismertem fel, sosem láttam még hasonlót. Hallottam egy fakopáncsot, ahogy valamelyik fát kopogtatta. Madarak csiripeltek, visszhangzott tőlük az erdő. Mégis volt benne valami nyugalmas. Valami csendes. Szerettem az erdőben sétálni.

- Szép, nem igaz? -törte meg végül a csendet Damian. Már egész mélyen voltunk az erdőben. Észre sem vettem, elvesztem a szépségében. Damian közvetlenül mellettem sétált, a bal oldalamon, egészen közel hozzám.

- Gyönyörű –ámultam el ismét, mikor körbenéztem. Tekintetem végül Damianen akadt meg, aki mosolyogva figyelte az összes rezdülésemet. - Mi az? -kérdeztem tőle, mikor már egy ideje egymást bámultuk.

- Semmi, csak… nagyon szép vagy, amikor így elámulsz -mondta még mindig halvány mosollyal. Éreztem valami melegséget az arcomon. - És még mindig nagyon jól áll, ha elpirulsz -tette hozzá.

Elkaptam róla a tekintetem, próbáltam másra figyelni, de közben mégis rajta kattogtam. Remek, nem elég, hogy vele álmodok, még zavarba is tud hozni. Igazán fantasztikus.

- Mit értettél az alatt, hogy vele voltál egész eddig? -törte meg a csendet néhány perc múlva. - Hogyhogy egész eddig?

- Tegnap elmentem -mondtam neki.

- Miért?

- Találtam egy ládát. Xypia hagyatékládáját. Volt benne három Ugrókristály és egy levél, nekem címezve.

Észrevettem, hogy Damian egy másodperc tört részére megfeszül a név hallatán, de azonnal el is lazult.

- Mit írt benne? -kérdezte. Furcsa volt a hangja. Furcsán frusztrált, de mintha egyszerre nem is érdekelte volna a dolog. Ennek ellenére mondtam, amire elsőre fejből emlékeztem:

- Nem sok minden. Megírta benne, hogy a látomás, amit láttam, igazából emlék. És hogy meg kell találnom a ládákat, amikbe az istenek hatalma be van zárva. Megírta, hogy a térkép, amit adtál, segíteni fog. Azt írta, figyelni fog, és hogy ha letérek az útról, vissza fog rá terelni, akármilyen módszert is kell, hogy alkalmazzon.

Damian ismét megfeszült az utolsó mondatnál. Ennek észrevehető jele volt az is, hogy megszorította a kezemet. Nem tudtam, mióta sétáltunk kézen fogva. Valószínűleg azóta, hogy elindultunk. Észre sem vettem.  De most kihúztam a kezem az övéből, mert fájt, ahogy megszorította. Ez neki is feltűnt.

- Oh, sajnálom! -kért bocsánatot azonnal, miközben az arcomat fürkészte. - Nagyon fájt? Sajnálom, nem akartam! -nyúlt a kezemért, majd óvatosan az ajkaihoz emelte és lágy csókot hintett az ujjaimra.

Egy kis ideig csak néztem rá, majd megint elhúztam a kezem. Tudtam, hogy ismételten tűzvörös az arcom.

- Semmi gond -mondtam. Látszott rajta, hogy kicsit feszült. Vagyis… nem kicsit. Nagyon az volt. - Minden rendben? -kérdeztem tőle. – Olyan… feszültnek tűnsz.

- Mi? -nézett rám. Már majdnem elismételtem a kérdést, de aztán eljutott a tudatáig. - Persze. Nincs semmi gond.

- Nem voltál túl meggyőző -jegyeztem meg, miközben megálltam. Ő is megállt. Halványan rám mosolygott. Láttam, hogy elkezdi felemelni a kezét, az arcom felé, de megállt a mozdulattal és inkább visszahúzta.

- Nincs semmi gond, Hajnal. Oké? Tényleg -mondta helyette.

- Pedig elég idegesnek tűntél. Biztos vagy benne, hogy minden oké? -kérdeztem az arcát tanulmányozva.

- Biztos. Nincs semmi gond. Az istenekre esküszöm!

Bólintottam. Az istenekre tett eskü szent eskü. Aki megszegi, halál fia. Akkor is, ha ez csak álom.

Tovább indultam, Damian pedig szorosan mellettem sétált. Ismételten elmerültem az erdő szépségében. Néha-néha összeért a kezünk, de olyankor mindig elhúztam. Nem éreztem helyesnek, hogy fogjam a kezét.

Percek óta sétáltunk csendesen, a saját gondolatainkba mélyedve, mikor Damian hirtelen kitette elém a kezét, ezzel megállítva. Valamit nagyon nézett előttünk. Már majdnem rákérdeztem, mi baj van, mikor halványan elmosolyodott.

- Nézd csak! -mutatott előre. - Majdnem teljesen előtted, kicsi jobbra. A nagy fatörzsnél.

Követtem az utasításait. Először nem láttam semmit, aztán feltűnt, mit akar mutatni.

Alig ötven méterre tőlünk egy nagy szarvas legelészett egymagában egy kidőlt fa tövében. Hatalmas, barna állat volt, gyönyörű bézs agancsokkal. Békésen legelészte az előtte lévő zöld füvet, de látszott rajta, hogy nagyon éberen figyel. Az állat felemelte a fejét. Olyan méltóságteljesen állt ott, mint egy igazi király. Körbekémlelt, füle pedig ezzel egy időben mindenfelé mozgott, hogy észrevegyen minden neszt. Megmozdulni sem mertem, nehogy elijesszem. Aztán sötét tekintete megállt rajtunk. Egy kisebb fűcsomót rágcsálva kémlelt minket, nem mozdult. Csak a farka mozgott jobbra-balra, jelezve, hogy eléggé frusztrált és ugrásra kész. Csakhogy én nem akartam elijeszteni.

Megfogtam Damian kezét és hátráltam egy apró lépést.

- Gyere, menjünk! -mondtam neki, szemem folyton a szarvason tartva. - Hagyjuk.

Damian el is indult velem visszafelé. Lassan hátráltunk, nem tettünk óvatlan mozdulatot, közben elkezdtünk hátat fordítani az állatnak. Még láttam, hogy a szarvas kecsesen előrelépett egyet, mintha követni akarna minket, majd megrázta magát és eloldalazott jobbra az árnyékba. Mikor már távolabb értünk, átnéztem a vállam felett, megálltam. A szarvas sötét szemei mintha kéken villantak volna, barna szőre sötét lett, majd a körvonalai eltűntek. Egy kis ideig értetlenül bámultam az állat hűlt helyét.

- Te is láttad…? -kérdeztem Damiantől halkan. Ő hátranézett, először rám, majd a fák közé.

- Mit?

- A szarvas… eltűnt -suttogtam.

Ő egy ideig hallgatott, majd finoman megszorította a kezemet. Sokkal lágyabban, mint ezelőtt. Nem húztam el. Átkoztam magam érte, de túl megnyugtató volt a kezét fogni.

- Ez egy álom, Hajnal. Bármi megtörténhet -mondta.

Igaza volt. Erről el is feledkeztem. Igazán idiótának éreztem magam emiatt. Hogy lehet megfeledkezni arról, hogy valaki álmodik? Nem tudtam. Én mégis megfeledkeztem a tényről.

- Igaz… -suttogtam elismerve, hogy igaza van. Meglepődő arcot vágott.

- Jól hallottam? Igazat adtál nekem? Történelmi pillanat, hölgyeim és uraim! -mondta ünnepélyesen. Ezen elmosolyodtam, a szemeimet forgattam.

- Ne nagyon szokj hozzá –öltöttem rá nyelvet.

- Pedig olyan jól hangzik tőled. Mondhatnád többször is.

- Ki van zárva -ráztam a fejem nevetve. - Jobb, ha nekem van igazam.

- Ej, te kis telhetetlen. Egyszer letörik majd a kis ördögszarvaidat! -mondta velem kacagva.

Kihúztam a kezem a markából és összefontam a karjaimat a mellem előtt. Megjátszott sértődöttséggel néztem rá.

- Ó, szóval már ördög is vagyok? -vontam fel a szemöldököm. - Miket meg nem tudok!

- Az ördögök legrosszabbika vagy -öltött nyelvet. – Vagyis… Nem, nem vagy az. Kijavítom magam. Te egy hercegnő vagy.

- Ördög és hercegnő. Egyre jobb!

- Egy kényes hercegnő, aki azt hiszi, mindig igaza van…

- Mert nekem mindig igazam is van!

- És nem tudja elfogadni, ha nincs igaza -folytatta.

- Olyan nincs.

- Csodálom, hogy még nem olyan fodros ruhákban vagy, legyezőt tartva a kezedben.

- Nevetséges vagy -nevettem fel, miközben elindultam előre. Ő követett, elém szaladt, majd felém fordulva hátrálni kezdett.

- Meglepő, hogy őméltósága még hozzám szól.

- Ez már nem vicces, Damian -mondtam. Ahogy folytonosan beszélt róla, kezdtem egyre jobban magamra venni.

- Nem viccnek szántam -rántott vállat. - Tényleg egy hercegnő vagy -mondta ismét.

Vissza akartam vágni valami csípőset, de semmi sem jutott eszembe. Kezdtem eléggé magamra venni. Néha tényleg gyerekesen viselkedtem, és nehezen viseltem, ha nem nekem volt igazam. Más népeknél a törzsfőnök lánya tényleg hercegnő. Tényleg az voltam. De nem akartam az lenni. Olyan… lenézően hangzott. Mintha ezzel a ranggal akarnék megoldani mindent. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy egy elkényeztetett fruska vagyok, akinek a lába elé raknak mindent.

Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy észre sem vettem, hogy elém lép. Pedig egyenesen előttem állt, alig tíz centire tőlem. Finoman a markába vette az egyik kezemet, míg a másik kezével megemelte az államat. Arra eszméltem fel, hogy kék szemeibe bámulok. Azokba a lélekbe hatoló, acélkék szemekbe…

- Az én hercegnőm vagy -mondta végül, mintegy befejező mondatként, lezárva az egész témát.

Ledermedtem. A szavai visszhangoztak a fejemben, újra és újra csak az ő hangját hallottam. Az ő hercegnője… Egyszerre éreztem kicsit birtoklónak a kifejezést és eszméletlenül aranyosnak.

Hüvelykujjával megsimította az államat, kicsit jobban megemelte. Hagytam neki. Semmi erőt nem éreztem magamban ezek után. Észleltem, hogy Damian egy egész kicsit közelebb hajol. Aztán még közelebb… nem tudtam semmit sem csinálni. Valahol mélyen nem is akartam. Azt szerettem volna, hogy megtegye. Ajkai alig centikre voltak az enyémektől, megcsapott az az átható bors és fahéj illat. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, lehunytam a szemeimet.

Aztán a józan eszem kapcsolt. Ez nem volt helyes. Nem, nem volt, akkor sem, ha csak álom az egész, akkor sem, ha csak az elmém szüleménye. Nem. Nem tehetem. Bármennyire is akarom…

Így hát összeszedtem minden megmaradt erőmet és hátrébb húzódtam tőle, az arcát fürkésztem. Felpattantak a szemei, egyenesen az enyémbe nézett és csak bámult pár pillanatig. Nyeltem egyet.

Damian szinte azonnal kapcsolt. Megköszörülte a torkát, elengedte az állam és a kezem, hátralépett. Zavartan a tarkóját kezdte vakargatni, nagyban kerülte a tekintetem. Én csak álltam ott ledermedve, valami erőt keresve magamban, hogy meg bírjak mozdulni. Tudtam, hogy az arcom láng vörös. Félrenéztem.

- Sz-szerintem ideje lenne… visszamennünk -nyögte be végül zavartan. Rápislantottam, majd azonnal el is kaptam róla a tekintetem.

- I-igen, nem ártana… -feleltem hasonló zavarral.

Egyszerre indultunk el ugyanabba az irányba, ugyanakkora lépéssel, így egy egész picit egymásnak mentünk. Erre persze mindketten sűrű bocsánatkérések közepette néztünk a másikra, majd ismét valahová félre. Ez az előbbi nagyon zavaros volt számomra. Damian végül intett, hogy menjek csak elöl, én pedig tűzvörös arccal, lehajtott fejjel el is indultam.

Percekig sétáltunk feszült, kínos csendben, amíg vissza nem értünk a rétre. Nem mentünk vissza a közepére, a szélénél megálltunk.

Mondani akartam valamit, csak nem tudtam mit. Ez az egész olyan hirtelen jött. A kis kirohanása a hercegnőségemről, aztán hogy majdnem megcsókolt. És én akartam is azt a csókot… Eddig egyik álmomban sem próbált megcsókolni sohasem. Most meg… Vissza akartam pörgetni az egész álmot odáig, hogy ezúttal hagyjam neki, de nem tettem. Nem tehettem. Tudtam, hogy csak álom, reggelre elfelejtem és olyan, mintha meg sem történt volna, de nem éreztem helyesnek. A lelkiismeretem még itt is motoszkált bennem…

- Halványodsz –jegyezte meg hirtelen halkan. Értetlenül pislantottam rá, nem tudtam, hogy érti, mire gondol, de aztán megéreztem valami furcsát. Végignéztem magamon. Az alakom kezdett enyhén halványodni. Felkaptam a fejem, kissé ijedten néztem rá, nem tudtam, mit jelent ez. – Fel fogsz ébredni.

Körbepislogtam. Az álom kezdett lebomlani. A fák egyre csak tűntek el, a rét virágai kámforrá váltak, ahogy lassan minden más is. Én is és ő is. A rét, amin álltunk, foszlani kezdett, csak sötétség maradt utána, ahogy az álomvilág feloszlott.

- Viszlát, hercegnőm! –mosolygott rám. – Legközelebb, ugyanitt.

Ezzel eltűnt.

Felébredtem.

A nap már felkelőben volt, félig felbukkant a horizontnál, szemben velem. Próbáltam kipislogni és kidörgölni a szemeimből az álmosságot, nem akartam visszaaludni. Az utóbbi időben eléggé átszoktam arra, hogy ne aludjam szét a fejem teljes mértékben, mint ahogy azt pár éve próbáltam mindig.

Éreztem a hátam mögött Zira kellemes, langyos pikkelyeit. Egy kis ideig figyeltem, ahogy a sárkány szuszog és egyenletesen veszi a levegőt. Felkeltem mellőle, nagyot nyújtózkodtam. Alzira persze azonnal mozgolódni kezdett, de nem zavartatta magát, aludt tovább.

Ismét a hajnal fényeinek szenteltem a figyelmemet. Az ég alja rózsaszínes-narancssárgás színbe öltözött, a Nap fényesen ragyogott. Mély levegőt véve szívtam be a friss, kora reggeli levegőt. Minden olyan békés volt.

:Jó reggelt!:, hallottam meg Alzira doromboló hangját magam mögött, és ezzel egy pillanatban meg is bökte a kezemet, várva a simogatást. Csakhogy furcsa zsibbadó érzés szaladt végig a tenyeremen, az egész kézfejemen. Halkan felszisszentem, elkaptam onnan a kezem. :Hé! Minden oké?:, lépett elém Zira, majd azonnal szagolgatni kezdett.

A kezemre néztem. Érdekes módon csak a bal zsibbadt. Ez a zsibbadás pedig már lassan fájt is. Megráztam a kezemet.

- Nincs semmi gond. Gondolom túl sokat feküdtem a kezemen, most zsibbad egy kicsit, de elmúlik –nyugtattam. - Neked is jó reggelt! –nyomtam egy puszit a fejére. Zira aggodalmasan kémlelt kék szemeivel.

:Biztos?:

Nem –akartam mondani, de fékeztem a nyelvem. Nem tudom miért, de furcsa érzésem volt ezzel kapcsolatban. Nem, nem voltam biztos benne, hogy csak szétfeküdtem. De ezt inkább nem hangoztattam. Amíg nem tudtam sem neki, de még magamnak sem más reális magyarázattal szolgálni, addig nem tettem szóvá.

- Biztos -mosolyogtam rá végül Zirára. A sárkány egy kis ideig fürkészett, majd bólintott. Ő pedig elhitte nekem.

De én nem hittem magamnak.