8. Az oposszum-taktika

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással, Alkony szemszögéből! :) Előzetes figyelmeztetés:

A rész helyenként olyan részleteket tartalmaz, amik megzavarhatják az olvasó lelki nyugalmát! (legalábbis... szerintem...)

Szóval... OLVASÁS SAJÁT FELELŐSSÉGRE, vagy valami ilyesmi. Annyira azért nem lett durva szerintem, de gondoltam kiírom :D

Aki még nem ment rá az X-re és hagyta el a blogot, annak kellemes olvasást! :)

~Alkonypír~

Nem számoltam már a napokat. Fogalmam sem volt, hány nap telt el a pofonom óta. Tizenhárom? Talán tizennégy? Vagy már eltelt több, mint két hét is? Kezdtek egyre jobban összefolyni a nappalok és az éjszakák, nem tudtam megmondani milyen nap van ma, vagy volt tegnap. Esetleg szerda…? Vagy csütörtök? Talán már péntek? Nem tudtam. És ez megijesztett.

Ha lehet így mondani, egyre rosszabb állapotban volt mindenki. Én is és a többi rab is. Bár az étel ugyanannyi volt, hosszútávon kikészítette a szervezetünket. Mindenki egyre soványabb lett. És egyre betegesebben éreztük magunkat. Legalábbis én igen. Az elmúlt napban tompa fejfájásom volt, és kicsit jobban fáztam, mint szoktam.

Mindenki elég rosszul nézett ki. Sápadtság ült ki mindenkire, egyre jobban hasonlítottunk a fehér falra. Néhányuk köhögött is párszor, de csak ritkán. Viszont ha rájött a köhögő roham, akkor nagyon rájött. A köhögők közé tartozott a Damian-hasonmás jobbról, a szembe lévő cellában ülő férfi és a két szürke szemű fiú balról. Szerencsémre, én nem köhögtem.

Az az őr, aki egyik nap nem adott ennem, nem jött többet. Nem tudom, mi történhetett vele, de nem is nagyon érdekelt. Örültem, hogy nem láttam eddig a rusnya képét.

Napok óta agyaltam egy szökési terven. Bármilyen terven, aminek egy hangyányi valószínűsége is van. Elegem volt a bezártságból, és az embertelen bánásmódból. Meg akartam szökni. Nem tudtam, mennyi esélyem van, de nem akartam már ott lenni. Meguntam.

Először gondoltam arra, hogy egyszerűen leütöm az őrt. De hogyan? Nem jutnék elég közel és elég erőm sincs ahhoz, hogy ezt véghez vigyem. Felkelni is alig volt erőm, nemhogy leütni valakit.

Fegyverem nem volt, pedig talán képes lettem volna oldalba, vagy lábon szúrni egyiküket. Megtettem volna. A szabadságért…

Felötlött bennem, hogy átpréselem magam a rácsok között. Kipróbáltam, nem fértem át. Kórosan le voltam fogyva, de még így is túl zsúfoltan voltak egymás mellett a rácsok, nem fértem ki.

Végső elkeseredettségemben az is eszembe jutott, hogy egyszerűen szépen megkérem az őrt, mert annak is nagyobb esélye van, hogy ő enged ki, minthogy a baromságaim beváljanak.

Reménytelen voltam. Reménytelen ötleteim voltak egy reménytelen helyzetben. Ugyan ki ne akart volna már megszökni onnan?! Az elmúlt hetekben mindenki csak ült a cellájában, és elvolt a maga dolgával. Senki sem csinált semmit. Reménytelenek voltunk…

- Meg kellene próbálnom… -suttogtam magam elé. - Talán sikerül valami…

Nem érdekelt, hogy bolondnak néznek azért, mert magamba beszélek. Könnyebb volt így rávenni magam bármire is.

Lassan, nagy nehezen felálltam. Fájt a fejem, kicsit szédültem is. Nehezen álltam meg a lábamon. Nem tudtam, mit akarok ilyen állapotban tenni. Ugyan mi jött volna össze? Még így sem fértem volna át a rácsok közt! Viszont támadt egy őrült és lehetetlen ötletem. Az oposszum-taktika.

Megremegtek a lábaim, fennakadtak a szemeim és egyszerűen összeestem a cella közepén. Hallottam, hogy az egyik nő kiabál valamit azon a nyelven. Páncélzörgés. Csizmakopogás. Kulcscsörgés.

Hallottam a cellaajtóm nyikorgását, ahogy valaki kinyitotta. Hallottam, hogy mond valamit. Közelebb lép. Letérdel. Éreztem, hogy a nyakamhoz nyúl.

Hirtelen energialöketként suhant végig rajtam valami. Megragadtam az őr karját, a lábam megtámasztottam a csípőjén és átlendítettem a másik oldalamra, neki a falnak. Nyekkent egyet, majd lecsúszott a földre. Felálltam. Még életben volt, fel akart kelni. Hirtelen nem tudtam mit tenni, így állon rúgtam. Kiterült a padlón.

Nem vizsgáltam meg az életjeleit. Kiléptem a cellámból, kiszedtem a zárból a kulcsot és elkezdtem kinyitni a három másik cellát. A kulcscsomón nem volt túl sok kulcs, nem kellett sokat próbálkoznom. Az összes cellát kinyitottam.

Az emberek viszont nem mozdultak. Meglepetten néztek rám, néhányan rémülten.

- Gyertek! Menjünk! -intettem nekik. Hittem abban, hogy sikerül. Sikerülnie kellett. De senki sem mozdult. Csak az egyik lány. A kékszemű, aki ételt adott nekem. Az anyja féltőn visszahúzta, de a lány csak mondott neki valamit. Rövid vita alakult ki köztük, amibe beszállt az apa is, és a másik testvér, de a kékszemű lány ellentmondást nem tűrve mellém lépett. Mindenki más a helyén maradt. Ránéztem. - Menjünk!

Nem érthette, mit mondok, de sejthette. A tőlünk telhető leggyorsabb léptekkel indultunk el a folyosón, egyenesen a lépcsők felé. Imádkoztam az összes istenhez, főleg Xavierhez, hogy nyújtson védelmet és vezessen ki minket a hajón lévő folyosók labirintusából.

Kétszer fordultunk, egyszer jobbra, majd balra, senki sem jött szembe velünk. Addig.

Egy őrbe botlottunk bele az egyik saroknál. Olyan hirtelen jött belénk, hogy hirtelen nem tudtam mást tenni, mint megrúgni. Egy kellemetlen tájon találtam el, mire fájdalmasan nyögve rogyott térdre. A lány is besegített. Állon térdelte a pasit és ököllel az arcába csapott, mire az kidőlt a folyosó közepén. A lány és én összemosolyogtunk, majd mentünk tovább.

Nem lehetett ilyen nagy ez a hajó. Egyszer találtunk egy lépcsőt, de az csak egy feljebb lévő szintre vezetett minket. Gondolkodtam, hogy vajon tényleg ekkora-e a tengeri jármű, vagy csupán szemfényvesztés az egész és igazából körbe-körbe megyünk.

Végül a lány megragadta a karom és rángatni kezdett valamerre. Odanéztem. Fény. Talán… talán sikerül, talán tényleg kijutunk!

- … az a vörös szuka -hallottam meg valahonnan. Megtorpantam. Halk hang volt, de nem lehetett messze. - A hibbanti vörös! Miért, hány vörös van a hajón?!

A lány rángatott, hogy menjek, siessünk, de kihúztam a karom a kezéből. Valahol rólam van szó. Az átkozott kíváncsiság felgyúlt bennem. Felismertem a kapitány hangját. Tudni akartam, miről van szó.

- Venire!¹ -mondta a lány. Sürgetőnek hangzott. Valószínűleg azt akarta, hogy menjek vele. Csak intettem neki.

- Menj! Mindjárt megyek utánad! -intettem a fény felé. A kijárat felé nézett, majd rám. Végül csak mordult egyet és egyszerűen kifutott. Én viszont követtem a hangot. Egy oldalsó, szűk folyosóra jutottam. Szemben velem egy ajtó volt. Kíváncsian léptem közelebb és tapasztottam rá a fülem.

- A főnök azt mondta, öljük meg a lányt! -sziszegte benn valaki. Nem ismertem fel a hangját. Nem az ételhordó őrök egyike volt.

- Ugyan, Patrick! Láttad már szemtől szemben? A vörös haj pont passzol a tüzes természetéhez.

Lefagytam. Rólam volt szó. Tudtommal nem volt más vörös hajú a hajón. És amúgy is én ellenkeztem legtöbbet.

- A főnök világosan megmondta, hogy öljük meg a hibbanti szukát! -morogta az a Patrick srác. - Ez a parancs! Ha a főnök megtudja…

- ÉN vagyok a főnök ezen a hajón, Patrick! Az van, amit én mondok! A lány életben marad!

- Tudod, hogy ha a főnök megtudja, akkor…

- HALLGASS! –Csattanás hallatszott, majd egy puffanás. Mint mikor valaki elesik. Nem tudtam, hogy sajnáljam-e a srácot, vagy ne. Inkább nem sajnáltam. - El sem hiszed, milyen ritkák az olyan vörösök. El sem hiszed, milyen jól fizetnek az emberek egy tüzes, vörös rabszolgáért! Teszek rá, mi volt a megbízás. Már amúgy is ki vagyunk fizetve. Ki a francot érdekel, hogy tényleg megöljük-e? Innen úgysem szabadul, ha pedig gazdára lel… onnan sem fog. És így még bónusz pénzt is kapunk érte.

A férfi szünetet tartott. Valószínűleg felnyalábolta Patrick-ot a földről.

- De te, Patrick, felesleges vagy, senkinek nem tűnne fel egy nyamvadt, nyeszlett emberke hiánya, akin úgyis átnéz mindenki. Ha még egyszer ellenkezni mersz, pallóra állsz és a cápák közé vetlek, akármilyen ranggal is rendelkezz, világos?!

Lefagytam. El akarnak adni rabszolgának. Ennél még a halál is kecsegtetőbben hangzott.

A léptek hangja hozott vissza az élők közé. Olyan gyorsan futottam el onnan, ahogy csak tudtam. Ki a főfolyosóra, a fény felé.

- ÁLLJ! MEGÁLLNI! -hallottam meg magam mögött egy hangot. Nem ismertem fel, de nem is érdekelt.

Felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a fedélzetre. Ekkor megkondult a vészharang. Lebuktam.

Úgy lökdöstem félre az értetlen arcú kalózokat, mint a babzsákokat. Hirtelen nem tudtak mire vélni, egy ideig nem tettek semmit. Nem tudtam, merre futok. Csak futottam.

A hajó nagyobb volt, mint hittem. Sokkal nagyobb. Rendkívül nagy fedélzete volt, egy kis idő után pedig a kalózok is felfogták, hogy valami nincs rendben, és üldözni kezdtek. Vagyis, keresni. Mert még időben elbújtam egy hordó mögött. Savanyú, erős szag áradt belőle. Nem ismertem fel, sosem éreztem még, de hallottam már róla. Vagyis, azt hiszem, hallottam róla. Minek is hívta ezt a bolond kalmár? Pencilpor? Papírpor? Pulykapor...? Puskapor!

Lihegve néztem oldalra. Legnagyobb meglepetésemre, ott volt az a lány is, nem messze, alig tíz méterre tőlem. A kékszemű lány. Rémülten tekintett rám. Félt. Elkezdett valami bűntudat mardosni. Egek, mibe rángattam bele szegényt...

Aztán hirtelen elhatározást láttam megcsillanni a szemében. Nem értettem.

- Non ego manere hic² -jelentette ki remegő hangon, majd felállt, és felmászott a hajókorlátra. Azonnal rájöttem, mire készül.

- Ne… -suttogtam oda, de mintha meg sem hallott volna. - NE! -kiáltottam rá.

Az egyik lába már nem volt a korláton. Már majdnem leugrott. Aztán már csak a mellkasába álló nyilat láttam. Ledermedtem, a számhoz kaptam a kezem. Sikítani akartam. De egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem, ahogy a lány megfeszül és előredől, egyenesen a hullámok felé. Sikítva pattantam fel, lenéztem a vízre. A testet elnyelte a tenger. Nem láttam sehol. Könnyek suhantak végig az arcomon.

Nem volt időm az önmarcangolásra, azonnal meghallottam a kalózok vad kiáltását. Rohanni kezdtem, miközben alig láttam a könnyeimtől.

Hirtelen viszont valaki teljes erőből nekem jött. Olyan szinten, hogy összeszorult a mellkasom és enyhén elemelkedve a földtől hátrarepültem és kiterültem a deszkákon. Alig kaptam levegőt, fájt mindenem. Nem tudtam felkelni. Vége volt.

Egy erős kéz ragadta meg a karom, majd egy másik. Felrántottak. Egy ütést éreztem az oldalamon, majd egyet a mellkasomon, az arcomon. Fájdalom hasított a bordáimba. Levegőért kapkodtam, hogy ordíthassak, de már a puszta légzés fájt. Ellenkezni nem tudtam. Elhagyott az erőm. Visszalöktek a földre. Hallottam a ruhám anyagának szakadását, ahogy letépték rólam a mellényt, és a felsőm egy részét. Térdre estem, alkaron tartottam meg magam. Belém rúgtak. Addig csinálták, amíg a karjaim fel nem adták és össze nem rogytam. Nem bírtam. Sírni sem volt erőm, pedig nagyon akartam. Meg akartam halni…

Nem volt erőm hozzá, hogy felemeljem a fejem, de hallottam még egy pár fájdalmas nyögést. Az, aki nekem jött, ellenség lehetett, mert vele sem bántak kesztyűs kézzel. Egy puffanás mellettem… Arra volt még erőm, hogy kinyissam a szemem egy pillanatra.

Férfi. Fiatal. És küzd.

Ennyit sikerült megállapítanom róla, semmi többet. Képtelen voltam rá. Az agyam nem fogadta az információkat. Azt még láttam, hogy fel akar állni. Hogy fel akarja tolni magát. De valaki sarkantyús bakanccsal a kézfejére lépett. A férfi felüvöltött. Volt valami idegen, valami természetellenes él abban az üvöltésben. És fájdalom. Szenvedett. De küzdött, amíg öt kalóz végül le nem teperte, és valami vörös követ nem szorítottak a nyakára. Nem tudtam, mi lehet az, de csak úgy izzott, mikor az idegen bőréhez ért. Amaz összeszorította a fogait, morgott, próbálta visszafojtani az üvöltést. Végül győzött a kő. A férfi lihegve terült el mellettem a földön.

Csodáltam a kitartását. Az erejét. Hogy ő eddig bírta. Én meg…? Feladtam. Feladtam már az első ütésnél. Reménytelen volt a helyzetem. A legrosszabbra készültem.

Hallottam egy újabb ruhaszakadást. Nem akartam tudni, most melyik ruhadarabomat tették tönkre. Lehunytam a szemem, halkan zokogni kezdtem, bár égett a mellkasom. Vége. Egy hajó kellős közepén szentségtelenítenek meg.

Éreztem, ahogy egy vasmarok a csípőmre szorul, majd felhúz. Üvölteni akartam, csapkodni, ellenkezni, de elhagyott az erőm. Feladtam. Csupán görcsösen ökölbe szorítottam remegő kezeimet és vártam a vesztemet.

- VISSZA! -hallottam meg egy hangot. A kapitányét. Nem hittem el. Aztán a vasmarok eltűnt a csípőmről, és visszaestem a földre. Annyi erő nem volt bennem, hogy fent tartsam magam.

- De főnök…! –hallatszottak a méltatlankodások.

- Azt mondtam, vissza, ti hitvány, nőgyalázó barmok! -üvöltötte a kapitány. Szembetaláltam magam a fényesre suvickolt, fekete csizmával. Nem néztem fel. Nem volt erőm. Csakhogy ő ezt másképp gondolta. Leguggolt, megragadta a hajam és hátrarántotta a fejem. Könnyes szemmel néztem az ő villogó, ronda, sötét szemeibe. - Soha többé ne csinálj ilyen ostobaságot! -sziszegte az arcomba. - Még egy ilyen, csak MÉG EGY… és hagyom, hogy a legénység összes tagja azt tegyen veled, amit csak akar. Világos voltam?

Megremegtem, de aprót bólintottam. A kapitány elengedte a hajam, visszaestem a földre.

- Vigyétek vissza a cellájába! –rendelkezett.

- És a Gyorshajtóval mi legyen, uram? -kérdezte valaki.

A kapitány a mellettem fekvő férfire nézett. Összehúzta a szemöldökét, majd ingerülten felmordult.

- A vallatóba a nyavalyással!

Így történt az, hogy a férfit három ember húzta el a vallatóig, ami a folyosó végén jobbra volt, a cellák felett, míg engem, a szakadt, lógó rongyaimmal együtt egy vasmarkú őr vonszolt az alsó szinten lévő cellákig. Húzott maga után, nem volt erőm menni. A sarkaim kopogtak a lépcsőn. Lehúzott, és egyenesen belökött a cellámba. Fájdalmasan nyögve elterültem a padlón. Nem mertem végignézni magamon. Nem akartam tudni, mennyire vannak rajtam rongyosan a ruháim, mennyire lettem meggyalázva. Egyszerűen féltem.

Remegve húzódtam be az egyik sarokba. Már mindentől féltem. Egyszerűen rettegtem az egész helytől és minden ott lévő embertől. Rettegtem ettől az élettől. Haza akartam menni.

Az idős asszony szólt hozzám a szemben lévő cellából. Hevesen kérdezgetett valamit. Valószínűleg a lányáról. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy eszembe jutott a korombeli lány arcára ülő félelem. Majd bevillant a halálának képe. Hogy mellkason lőtték. Csak mert én bizonygattam, hogy megmenekülhetünk. Hogy lehettem ilyen ostoba?! Hogy hihettem el, hogy összejön?!

Az asszony, mikor meglátta, hogy zokogni kezdek, felüvöltött. Csak jobban belém mart tőle a bűntudat. Sütött az üvöltéséből a fájdalom, a keserűség. Hirtelen nekirontott a ketrecajtónak. Úgy nyúlt át a rácsok között, akár egy megveszett, vad démon, aki ki akarja tépni a lelkemet. Villámló szemekkel bámult rám.

- Monstrum!³ –üvöltözte. Szó szerint köpte felém a szavakat. - Damnant pythonissam!⁴

A fülemre tapasztottam a kezem. Nem tudtam, mit jelentenek a szavak, de tudtam, hogy átkot szór rám. Ezt üvöltözte addig, amíg el nem uralkodott rajta a gyászos zokogás. Én nem tudtam sírni. Nem volt hozzá erőm.

Percek teltek el. Újra lépteket hallottam. Összehúztam magam, próbáltam minél közelebb kerülni a falhoz, bár nem tudtam, ki az.

Két őr jelent meg, egy harmadik személyt vonszolva. A férfit. A Gyorshajtót, akit kivallattak. Látszólag rettenetes állapotban volt, csupa vörös volt… véres… az arca tele volt kék foltokkal. Nem kímélték.

Az én cellámhoz sétáltak vele. Kinyitották az ajtómat, és egyszerűen behajították a férfit. Amaz fájdalmas nyögések közepette felült, nekitámaszkodott a falnak. Barna haja a szemébe lógott, de látszólag az zavarta a legkevésbé. Az őrök becsukták az ajtót, megvetően néztek rá. A férfi pedig válaszul feléjük köpött egy adag vért, nehezen felemelte a kezét és bemutatott nekik. Lefagytam. Azt hittem, az őrök benyitnak és megrugdossák. De nem. Csak elmentek. Egyedül hagytak vele.

Alapesetben elkezdtem volna háborogni, hogy ez biztosan valami tévedés, de elegem volt a fájdalomból. Elég megaláztatás ért aznap ahhoz, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Sosem fogok kiszabadulni onnan. Sosem látom többé a családomat. Sem a fényt. Vége a szabadságnak. Ez a nyomorúság az életem. Ez a végtelenségig átkozott hely… amíg gazdához nem kerülök.

Fél szemmel cellatársamra pillantottam. Na, igen, itt volt még ő is. Ki tudja milyen szadista, elmebeteg állat és egy helyre voltam zárva vele. Rendkívül jó kilátások…

A férfinak barna haja volt. Oldalt enyhén tépett, a teteje előrefésült, rendezetlen. Olyan… fiatalos. Nem nézett ki öregnek, bár arca csak kék, lila és vörös, vagy véres foltokból állt, nem maradt rajta érintetlen felület. Felszakadt a szemöldöke feletti rész és az alsó ajka is egy kicsit nagyobb felületen. Fehér, immár csupa véres inget viselt és fekete bőrdzsekit, ami egy helyen el volt szakadva, és több részen véres volt. Nadrágja szintén valami sötét, durva anyagból készült. Csizmája sötétbarna, az orrán egy száradó vérfolttal.

Észrevehette, hogy bámulom, mert felém nézett. Rémisztően rideg, világosbarna szemei voltak. Egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy tudjam, nem fogok a közelébe menni. Rémisztő volt. Főleg az, amilyen lazán kezelte a sok sebet és fájdalmat. Mint egy pszichopata… mint egy szadista…

Aztán, legnagyobb meglepetésemre, nagy nehezen lehámozta magáról a dzsekijét, és felém dobta. Pont eltalált vele, a fejemre érkezett a nehéz bőr. Értetlenül, félve meredtem rá. Mondott valamit azon az idegen nyelven. Remek. Őt sem fogom megérteni.

Láthatta, hogy úgy nézek rá, mint egy idióta. Megforgatta a szemeit, felém biccentett.

- Kilátszanak a bájaid -mondta. Meglepően jó viking kiejtése volt, mint aki ebbe a népbe született. Talán az is volt. Viking. De Kívülálló. Mint én.

Megvolt hozzá az alkata. Magasnak tűnt és izmosnak. Fehér inge a felsőtestére tapadt, kidagadtak az bicepszei. Úgy nézett ki, mint aki puszta kézzel összezúzza egy ember koponyáját. Ijesztő volt.

Lenéztem. Tényleg eléggé lógott rajtam… úgy körülbelül minden ruhadarab. Zavartan, elvörösödve bújtam bele a dzsekibe, ami enyhén szólva majdnem megevett. Megremegtem. Csak úgy áradt a dzsekiből a hő. A srác –már merem annak nevezni, a hangja alapján egész fiatal, kicsivel lehet idősebb nálam- bólintott, mint aki meg van elégedve a szövegértési tehetségemmel, majd lehunyta a szemeit és nekidöntötte a fejét a falnak. Értettem a néma jelzést: nem kíván kommunikálni velem.

Én a cella másik sarkában maradtam, minél messzebb tőle. Attól, hogy segít, lehet pszichopata. Vagy szadista. Vagy mindkettő.

„Na, ez egy gyönyörű barátság kezdete…”

¹Gyere!

²Nem maradhatok itt.

³Szörnyeteg!

⁴Átkozott boszorkány!