19. Randevú a vadásszal

Sziasztok! :D

Meghoztam a folytatást. Ez eddig a leghosszabb rész, amit írtam, és szerintem egy jó ideig az is marad :D Remélem ezen egy kicsivel több megtekintés lesz, mint az előzőn... :)

A 18. résznél már említették kommentben, hogy a fejléc nem nagyon illik az eddigi történethez. Igen, tudom, tisztában vagyok vele. De higgyétek el, nem véletlenül választottam ezt. Ha kicsit jobban belegondoltok, a blog címe nem véletlenül Fantázia földjén ;) (Anyukám szerint Az elveszett ereklyék fosztogatói-hangulata van... Ráhagytam, biztos igaza van :D)

[És csakhogy egy apróságot tisztázzunk, nem tudom, ki hogyan ejti Damiant, de én "Démien"-nek. A fordító is így mondta, a Zöld íjászban is így hallottam, nekem is így hangzik jól, de kinek a pap, ugyebár :D]

Miért húzom megint az időt? Fogalmam sincs... Íme, a várva várt (várva várt?) rész!

Alzira finoman landolt a falu mögötti hegy mellett, egész közel a Nagy Teremhez. Bár én rendkívül aggódtam, hogy a korai őrség kiszúr minket, Zira váltig állította, hogy semmi baj nem lesz. Sokkal gyorsabban hazaszállított, mint hittem. Egy kicsit talán alábecsültem a gyorsaságát. Még arra is volt időnk, hogy visszasuhanjunk a rejtekhelyre levenni róla a nyerget és rólam a mellényt.

Lecsúsztam a hátáról és hálásan átöleltem a nyakát.

- Istenek, Zira! Rengeteggel jövök neked! –mondtam.

:Semmivel nem tartozol. Mire valók a barátok?:

- Akkor is. Hálám örökké üldözni fog!

:Remélem is. Vigyázz magadra, jó? Nincs kedvem nap, mint nap megmenteni!:, nyalta meg az arcomat, majd felszállt és eltűnt az égbolton.

Olyan gyorsan futottam hazáig, ahogy csak bírtam, miközben imádkoztam, hogy Damian ne álljon a ház előtt, vagy ami még rosszabb, fejetlenül odabent. Mert ugye apának rendszerint elfelejtettem szólni. Sőt… Elizán kívül senki sem ismeri az esti terveimet. Ebből mekkora baj lehet?

„Nagy…” –válaszoltam meg a saját kérdésemet.

Meg sem álltam az ajtónál, azonnal berontottam a házba, ezzel felkeltve magamra a figyelmet. Ott ültek az asztalnál. Apa, Hablaty, Alkony és Damian. Mind a négyen felém néztek. Apa szigorúan, láttam a szemében, hogy erről lesz egy nem kívánt beszélgetésünk. Hablaty csak kacsintott. Alkony úgy vigyorgott rám a korsó felett, mint a tejbe tök. Damian letette a kriglit, amiben, már ahogy a szagából megállapítottam, mézsör volt. Fantasztikus. Tuti apám töltötte neki. És ki mer ellentmondani apámnak? Senki.

- Szia –köszönt mosolyogva Damian.

- Te mióta vagy itt? –kérdeztem azonnal köszönés nélkül.

- Öt perce –rántott vállat.

- Negyed órája –javította ki Alkony.

- Van az fél is –szállt be a beszélgetésbe Hablaty is.

Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de abban a pillanatban apa volt a legkedvesebb velem, azzal, hogy nem szólalt meg. Lassan elindultam a lépcső felé.

- Mindjárt jövök –mondtam Damiannek. – Várj meg ott! –mutattam a székre, majd felszaladtam a lépcsőn. Becsaptam magam után a szobaajtót és nekidőltem. – Ezt nem hiszem el…

Levetődtem a ládám elé és elkezdtem feltúrni az egészet valami tiszta ruhát keresve. De egyik sem tetszett. Egyszerűen nem találtam semmi normálisat. Ekkor megakadt a kezem valamin. Óvatosan, mit sem sejtve kiemeltem. A randi miatti izgalmam semmivé foszlott. Helyét átvette az üresség. Egy régi sárkánymedálos fém nyakláncot tartottam az ujjaim között. Azt, amit még anyu hordott, amikor kicsi voltam. Az utolsó dolgot, ami megmaradt belőle…

Elöntöttek az emlékek. Minden, ami hozzá fűződött. Eszembe jutott az összes mese, amit a sárkányokról mesélt. Az arca, amikor meglátta, hogy apa vívni tanít. A nevetése. A mosolya. A főztjének rémes bűze. Apa arca, amikor kimondta, hogy elment… mikor a kezembe nyomta a nyakláncot… és mikor én azt letettem a láda mélyére, épp az ilyen pillanatok miatt…

Hatalmas hullámként temettek maguk alá az érzelmek. A nyaklánc kicsúszott a kezemből, csilingelve hullott a padlóra. Tizenhárom évnyi magány és szomorúság tört elő belőlem, amiket egész addig bezárva tartottam. A fal, amit köréjük vontam leomlott, szétrobbant, mintha egy Éjfúria plazmabombája találta volna el. Sírni kezdtem. Sírni? Zokogni. Fuldokoltam a zokogástól. Elszorult a torkom, alig kaptam levegőt. Ha álltam volna, biztosra veszem, hogy összeestem volna. De én térdeltem. A kezeim remegtek, egész testemet rázta a zokogás. Miért épp ma találtam meg? Miért most?

Halk kopogást hallottam az ajtó felől.

- Hajnal? –szólalt meg apa a túloldalon. Ez még hiányzott nekem. Próbáltam leállni a sírással, de nem sikerült. Válaszolni akartam, de csak egy sípoló hang jött ki a torkomon, mikor levegőt vettem. – Minden rendben?

Rendben? Sosem lesz már semmi rendben… Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Azonnal felpattantam és nekivetettem a hátamat, ezzel visszazárva azt. Nem akartam, hogy bejöjjenek. Egyedül akartam lenni, amíg meg nem nyugszom. Nem érdekelt a randi, sem az, hogy Damian vár. Ilyen állapotban nem kívántam mutatkozni senki előtt.

- Hajnalpír? Hajnalpír, engedj be! –hallottam meg sípoló zokogásom mellett apám erőteljes hangját.

- Menj… el! –szipogtam. – Hagy-hagyjatok bé-békén!

A túloldalon csend. Aztán újra megpróbálták kinyitni, immár kicsit durvábban. Megvetettem a lábam, szemeim felizzottak. Az erőm hirtelen a duplájára nőtt. Tartottam az ajtót. Nem sikerült bejutniuk. Végül apám feladta.

- Hajnal… –próbálkozott Alkony is, de közbevágtam.

- Menjetek… el! Kérlek! –könyörögtem, miközben egy újabb zokogáshullám tört rám. Alkonypír hangja hasonlított anyáéra. Túl sok emléket zúdított rám ismét.

Ismét csend. Csak az én zokogásom visszhangzott a szobába. Tudtam, hogy ott állnak. Éreztem a jelenlétüket. A szomorúságukat, azt, hogy nem értik mi van velem. Aztán nehéz léptek indultak el, le a lépcsőn, majd két finomabb. Egyvalaki maradt az ajtó túloldalán, aki hangot is adott ottlétének egy halk kopogással, közvetlen a hátamnál.

- Hajnal… –hallottam meg Damian mély, finom hangját. Egy pillanatra levegőt sem vettem, ez pedig visszaszorította a zokogásom. Szipogtam párat. – Engedj be, kérlek!

- Nem –suttogtam.

- Hercegnőm –suttogta vissza. Becenevem hallatára mintha összeomlott volna a védelmem. Elléptem onnan és felé fordultam. Ő lassan nyitotta ki az ajtót. Nem nézett rám szánakozva. Bár nem tudhatta, mi bajom van, mégis úgy szemlélt, mint aki megért. Őszintén. Odaléptem hozzá és átöleltem keskeny derekát. Arcom fekete szőrmemellényébe fúrtam és ott zokogtam tovább. Damian azonnal magához szorított és lassan ringatni kezdett, miközben állát a fejemen támasztotta meg. – Ssshhh, nincs semmi baj! Semmi baj! Itt vagyok!

Megéreztem Alkony jelenlétét az ajtóban. Valószínűleg Damian is, mert hátranézett és kissé megrázta a fejét. Az ajtó becsukódott.

Beletelt pár percbe, amíg lenyugodtam. Ezt nagyban elősegítették Dam nyugtató szavai és biztonságot nyújtó ölelése. A félálmos kábulatból Damian hangja rántott ki.

- Úgy hiszem, a randi lefújva –jegyezte meg. – Fáradtnak látszol. Ki kellene pihenned magad.

- Nincs az az Isten! –feleltem.

- Tessék? –kérdezte, mire elhúzódtam tőle.

- Egy kis pityergés miatt nem mondok le semmilyen randit –töröltem le az arcomról a könnyeket. – Legalább már sötét van. Annyira, hogy ne lássák, milyen nyúzottan festek.

Damian ajkai halvány, elégedett mosolyra húzódtak, ahogy végigmért. Tekintete perzselte a bőröm.

- Káprázatosan nézel ki –dicsért. Éreztem, hogy elpirulok. Nem értettem, hogy mi lehet rajtam olyan káprázatos azután, hogy minden vizet kisírtam magamból. – A végén még a csillagok is leesnek irigységükben.

Nem válaszoltam –nem mintha egy szót is képes lettem volna kinyögni–, elindultam a lépcső felé. Damian utánam. Leballagtam, ügyelve, hogy véletlenül se nézzek rá se Hablatyra, se Alkonyra, se apára. Ami persze nehéz volt, hiszen nővérem egyből előttem termett és az arcomba mászott, ettől pedig kissé kényelmetlenül éreztem magam.

- Hajnal…

Mielőtt Alkonypír bármit is kérdezett volna, leintettem.

- Majd holnap –mondtam. – Most randim van –Ezzel a már az ajtónál ácsorgó fiúra néztem. – Mehetünk?

Nem mondott semmit, csak kinyitotta az ajtót, és intett. Az udvarias gesztus, ami még pár napja hányingerrel töltött el, most inkább megmosolyogtatott. Ami ennyi sírás után rám fért. Átbújtam a karja alatt, majd bevetettem magam az est félhomályába. Tényleg, nagyon tudtam örülni az enyhe sötétségnek, mert ha olyan nyúzottnak tűntem, ahogy azt elképzeltem, gyerekeket lehetett velem ijesztgetni. Damian becsukta maga után az ajtót és lemosolygott rám.

- Akkor, irány a part? –kérdezte halkan, finom hangsúlyokkal.

- Irány a part –bólintottam, és a dokk felé vettem az irányt.

Nem szóltunk egymáshoz. Lassan sétáltunk a főutcán. Az emberek lassan eltünedeztek és csak ketten maradtunk. A kovácsműhely előtt Damian mintha megtorpant volna egy pillanatra. Láttam a honvágyat felvillanni a szemében, de amilyen gyorsan jött, oly’ sebesen el is tűnt. És már indult is tovább.

Nem kérdeztem rá. Úgy gondoltam, ha beszélni szeretne róla, megteszi. Pedig érdekelt. Kíváncsi voltam, milyen az élete a saját szigetén, az otthonában. A családjára, a barátaira, netán az első szerelmére. Igen, az is érdekelt. Hirtelen egyszerűen csak meg akartam ismerni. Hisz Kívülálló volt. Egy Emlékvadász. És igenis tudni akartam, hogy élt túl ennyi évet egy olyan szigeten, ahol vadásznak a magunkfajtákra.

Már lefelé sétáltunk. Le a kikötőbe, ahonnan a partra juthattunk. Egy-két viking sétált fel a falu felé, akik nemrég érkezhettek meg a halászatból. Udvariasan biccentettem, ők is nekem. Nem tettek ránk egyetlen megjegyzést se. Nem kérdezték, miért megyünk oda le, miért ketten. Ezért szerettem ezeket az embereket. Tisztelték a magánéletemet.

Félúton voltunk, az egyik fordulónál. És akkor…

- Ó, drágám! –hallottam meg Hofferson asszony hangját, valahonnan lentről.

Az első kép, ami a szemem előtt kezdett lebegni, az a holttestem volt. Főleg, amikor megláttam a nőt, miként szekercéjét szorítva közeledik felénk. És ez meg is látszódhatott rajtam. Bár Damian egy lépés távolságra állt tőlem, szinte éreztem, ahogy megfeszül mögöttem. Erről az is tanúbizonyságot tett, hogy fél lépést közeledett felém, így félig mellettem, félig mögöttem állt, mint egy ugrásra kész Éjfúria. Nagyon cuki, mit ne mondjak. Vagy ciki? Hofferson asszony alacsonyabb volt, mint én (pár centivel), de azért rémisztő. Kevés embertől féltem ennyire. A nő ugyanabban –vagyis hasonló– ruhában volt, mint mikor utoljára láttam. Barna felső, vasból készült mellvért, szegecses szoknya, szürke, térdnél vaskorongos nadrág és barna csizma. Haja befonva. Kék szemében barátságos fény játszott, amikor rám nézett.

- Szerbusz, kedvesem! –köszöntött ismét, immáron akkor, amikor elém ért.

- Jó estét, Hofferson asszony! –köszöntöttem vissza, és talán kicsit remegett a hangom. Ez neki szerencsére nem tűnt fel.

- Bélhangos még a műhelyben van, nem tudod?

- Nincs, asszonyom. Már hazament. Gond van? –érdeklődtem.

- Igen, tudod a szekercém kicsit életlen –kezdte lengetni az orrom előtt. Hátrahőköltem, egyenesen neki Damiannek.

- Hű, nekem elég élesnek tűnik –jegyezte meg a fiú. A nő szemében lévő baráti fény kihunyt egyetlen pillanat alatt, és úgy villant fel akár egy sárkány gyilkos tekintete.

- Te ki is vagy, fiatalember? –érdeklődte negédes, mégis nagyon megtévesztő hangon. Menten a föld alá akartam süllyedni. Azt kívántam bár inkább a fejembe állítaná a szekercét, hogy megnézzük, mennyire kell megélezni.

- Damian Rossy, asszonyom, Tamaranról –nyújtott jobbot Dam, és mikor a nő a markába helyezte a sajátját, egy csókot nyomott a kézfejére. Az asszonyság láthatóan megszorította Damian kezét, azzal a tipikus kezet törő szorítással. Nekem még nézni is fájt, randipartnerem viszont meg sem rezzent. – Magának rendkívüli szorítása van, asszonyom!

Hofferson asszony mintha egy pillanatra meglágyult volna.

- Sokan mondják, kevesen bírják –mondta a nő, majd elhúzta a kezét. Damian bevetette a lehető legszebb mosolyát, amit eddig láttam tőle, majd vállat rántott.

- Magas a fájdalomküszöböm.

A nő csak bólintott, majd rám nézett. Pillantásától a hideg futkosott a hátamon.

- Mi járatban errefelé? –kérdezte.

- Én… mi csak… Én csak körbevezetem… Damiant –dadogtam. A nő felvonta a szemöldökét.

- Ilyenkor?

- Igen? –Válaszom inkább kérdésnek hatott, mint kijelentésnek. Hofferson asszony a fiúra nézett, majd rám, majd ezt megismételte. Tekintete végül Damianen állapodott meg.

- Kedvellek –ütögette meg a srác karját, talán kicsit erősebben a kelleténél. – Vigyázz a kisasszonyra! Kicsit… elővigyázatlan.

Ezzel otthagyott minket. Megvártam, míg eltűnik a látóteremből, aztán kifújtam a levegőt, amit egész addig benntartottam. Az egész testem beleremegett. Damianhez fordultam. Nem sikerült semmit sem mondanom, mert ő megfogta a kezemet, egyik ujját a csuklómra helyezte és azt mondta:

- Csak úgy zakatol a szíved. Jól vagy? –kérdezte.

- Épp most nyerted el a falu második legijesztőbb nőjének a tetszését –jegyeztem meg. Dam felvont szemöldökkel nézett Hofferson asszony után.

- Nem is ijesztő –mondta. Felhorkantottam.

- Majdnem levágta az orrom azzal a szekercével. És még éleztetni akarja. Hidd el, ijesztő –fordultam meg, és elindultam előre, de még eszembe jutott valami, így séta közben hátranéztem rá. – Puszta kézzel képes leverni egy Gronkeee- –sikítottam el a végét, ugyanis a pallók eltűntek a lábam alól. Fel sem tűnt, hogy a pihenő széle felé sétáltam, a tenger és a biztos vég irányába. Kis híján a halálomba zuhantam. Ha Damian nem kapja el időben a kezemet és nem ránt vissza, szétlapultam volna a sziklákon. Egyenesen magához rántott, távol a szegélytől. Átkarolta a derekamat, másik kezét a hátamra tette. Lélegzetem szaporább lett, szívverésem az addiginál is jobban felgyorsult. – Ez nem sokon múlt –jegyeztem meg.

- Tényleg elővigyázatlan vagy –rázta a fejét rosszallóan, miközben elhúzódott tőlem és végigmért. – Jól vagy?

- Csak… kicsit sokkban. De igen. Köszönöm!

Nem válaszolt, csak rám mosolygott, és még mindig a hátamat fogva terelni kezdett lefelé. Mintha tudná, merre kell menni. Ismét nem szóltunk egymáshoz. A dokkhoz érve elkanyarodtam jobbra, le a part felé. Tudniillik, Hibbant-sziget partja sziklás. De találtam egy kis részt, amit homok borított. Damian követett. Nem kérdezte, hová, merre, miért megyünk, csak követett. Elkezdtünk a sziklák között bóklászni, ugyanis volt ott egy út, ami a partra vezetett. Kinek köszönhetően? Nekem!

Az egyik nagyobb sziklánál megálltam, elnéztem a távolba.

- Látod? Ott –mutattam előre, ahol már kicsit messzebb lehetett látni a csillogó homokot. – Oda kell eljutnunk, annak a végére. Onnan nagyon szép a víz.

Damian bólintott. Ekkor eszembe jutott valami.

- Verseny? –kérdeztem.

- Mármint, hogy ki ér előbb oda? Most inkább nem –rázta a fejét.

- Ejnye, ennyire félsz attól, hogy legyőz egy lány? –ugrattam a mellkasát bökdösve. És az ujjam csak izommal találkozott a pólón át. Csak… izommal…

- Azért, mert kegyetlenül legyőznélek –vigyorgott rám. Felhorkantottam.

- Kötve hiszem!

- Akkor fogócska –ajánlotta. Felvont szemöldökkel nézett rám. – Mi van? Öregnek érzed magad hozzá?

- Nem! Dehogy!

- Adok tíz másodperc előnyt –vigyorgott gonoszul. – Tíz… kilenc…

Ekkor esett le, hogy futnom kéne. Megiramodtam a saját utamon. Tudtam, hogy valahol lennie kell egy elágazásnak. Oda is értem. Gondolkodás nélkül a jobb oldalit választottam, ami közelebb volt a vízhez. Mindkettő ugyanoda vezetett, csak ez rövidebb volt. Nem néztem hátra, csak füleltem. Hallásom felerősödött. Hallottam pár csobbanást, de lépteket sehol. Pedig biztosra vettem, hogy a nyomomban van. Már láttam a célt. Éreztem a győzelem ízét, mikor kiértem a sziklák közül és csak rohantam a homokos parton. Nevetve néztem hátra. Damian sehol.

Persze, rossz irányba figyeltem. Ugyanis Damian előttem volt. Ha nem figyelt volna, úgy borultunk volna a homokba, mint a kidöntött fák. De ő számított arra, hogy nem tudok lassítani. Elkapta a derekamat és, hogy tompítson a lendületemen, pördült velem egyet, úgy tett csak vissza maga elé a homokba. Lihegve néztem fel rá. Ő csak elégedetten vigyorgott, kivillantva hófehér fogsorát.

- Megvagy! –közölte, miközben egyik ujjával, még ha véletlenül is, de végigsimított a gerincemen a derekamnál. A lehűlt levegő ellenére melegem lett. Az arcom égett, valószínűleg tűzvörös volt. Damian lehajolt, homlokát az enyémnek döntötte és halkan felnevetett. – Megint zavarba jöttél!

Rácsaptam a mellkasára és elhúzódtam tőle. Ő nevetett tovább.

- Hogy előztél meg? –vontam kérdőre.

- Gyorsan futok –rántott vállat.

- Ennyire gyorsan?

Ismét vállrántás. Nem firtattam tovább a dolgot, lekaptam a csizmám, kezembe vettem és elindultam a víz mentén. Damian követte a példámat, fekete csizmáját lehúzva folytatta az utat mellettem, felvéve az én lassú tempómat. Karja az enyémhez ért. Még mindig ámulva néztem a finoman hullámzó vizet. Nem lehet leszokni a látványról. A Hold teli korongja gyér fénnyel világított be mindent és fodrozódva tükröződött vissza a tengeren. Néhány kisebb felhő takarta ki a csillagokat. Fél szemmel Damianre pillantottam, aki konkrétan tátott szájjal bámulta az eget. Ezen muszáj volt nevetnem.

- Mi az? Nem láttál még Holdat? –kérdeztem.

- Tudod… délen sokkal kisebb. Itt… hatalmas –mondta.

Igaza volt. Mifelénk a Hold tényleg hatalmas. A legenda úgy tartja, hogy Luna, a Hold ősi istennője jobban kedvelte az északi hideget, ezért az innen sokkal nagyobbnak látszik. Testvére, Sole, a napistennő vele ellentétben melegkedvelő volt, így a Nap délen jobban süt.

- Akkor… van valami beszédtéma is, vagy csak bámulunk ki a fejünkből? –törtem meg a köztünk beállt csendet. Damian rám pillantott, én is rá. Tekintetünk összeakadt és egy pillanatra elvesztem kék szemeiben. Aztán a hangja kirántott a merengésből.

- Először szeretnék bocsánatot kérni –mondta.

- Miért is? –vontam össze a szemöldököm.

- Amiért… összeverekedtem a haveroddal.

Bár a hangjából ítélve ő ezt teljesen komolyan gondolta, nekem muszáj volt felhorkantanom.

- Azt hiszed, haragszom? –kérdeztem.

- Hát, elég szépen otthagytál minket, hogy kinyírjuk egymást.

- Gyerekesek voltatok. Úgy verekedtetek, mint két kölyök az utolsó cukorkáért.

- Tudom, sajnálom, de… kihozott a sodromból.

- Észrevettem. Akárhányszor José közelében vagy, olyan, mintha elveszítenéd az önkontrollod –mondtam. Elkapta rólam a tekintetét, a tengerre nézett.

- Talán tényleg az történik –jegyezte meg halkan. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Kár volt belemennem ebbe a beszélgetésbe. Célirányosan rontom el a randit. Gratulálok, Hajnalpír!

- Őszintén… kicsit tetszett, hogy harcoltál értem –mondtam, hátha ezzel oldom a feszültséget. Damian csak elmosolyodott, de nem nézett rám. Ekkor vettem észre a kékes-lilás véraláfutást a bal szeme alatt, ahová José behúzott neki. Megálltam. Ő is ezt tette, teljes testtel felém fordult. Felemeltem a kezem, és megsimítottam a harc nyomát. Semmilyen kis mozdulat volt, Damian mégis lehunyta a szemeit és felsóhajtott. – Azért látszik, hogy bunyóztatok –jegyeztem meg halkan.

- Semmi bajom. Már alig látszik –nézett rám. Kezem visszaejtettem magam mellé. – Szerintem én is bevittem neki pár ilyet. Bár neki a… háta sokkal rosszabbul fog festeni.

- Azt lefogadom –nevettem fel. Feltűnt a pillanatnyi gondolkodása és a furcsa hangsúlya. Mégsem mondtam semmit. Magam mögött akartam hagyni ezt a témát, hogy valami másra térhessek rá. Mondjuk a tamarani életére, őrá. De persze nem hagyta annyiban. Felém nyúlt, megfogta a karomat, és hüvelykujjával megsimította a karcolást, amit José kardja okozott délelőtt. Alig ért hozzá, mégis megrezzentem, mire felkapta a fejét.

- Fáj? –kérdezte. Hallottam a hangjában és éreztem a kíváncsiságát és az aggodalmát.

- Bizsereg –mondtam. Tényleg bizsergett. De nem csak a seb. Mindenhol, ahol hozzám ért. Elmosolyodott, mintha hallaná a gondolataim, majd tekintete a homokra tévedt. Ekkor mosolya nyomtalanul eltűnt, összevonta a szemöldökét.

- Mi történt a lábaddal? –tette fel a kérdést. Követtem pillantását. A nadrágom szára felcsúszott, így látni lehetett a heget a bal bokámnál. Minden izmom megfeszült, azonnal ráráncigáltam a nadrágszárat, hogy eltakarjam. Nem néztem Damianre, akkor sem, amikor megszólított. – Hajnal… az tényleg…?

Elfordítottam a fejem. Nem szerettem a heg keletkezési körülményeiről beszélni. Anya témája mellett ez volt az, amit még gyűlöltem felemlegetni. Összeszorult a gyomrom már a gondolatára is.

- Hercegnőm… –fogta meg az állam és finoman maga felé fordította. Összeakadt a tekintetünk. Nem csillogott kék íriszében semmi. De csak egy pillanatra láttam ürességet. Utána megtelt sajnálattal, és elfojtott dühvel. – Nyugodj meg! Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. De hidd el, nem csak neked van.

- Mim? Hegem? –kérdeztem. – Tudom. Sokaknak van, de ilyen…

- Amit korbács okozott? –kérdezte. Összerándult a gyomrom. Honnan tudta? Az, hogy én megmondom ránézésre, az egy dolog. De ő…? Ezzel a kérdéssel csak egy dolgot ért el.

- Tíz éves voltam… –kezdtem mesélni. Magam is meglepődtem azon, hogy a hangom nem remegett bele a szavakba. Damian teljes testtel felém fordult.

- Nem muszáj beszélned róla! –állított meg.

- Tudom –néztem fel rá. – De megbízom benned annyira, hogy elmondjam. –Szünetet tartottam, vártam, hátha ellenkezik, de a szája csak nyílt és zárt. Így folytattam. – Az Ádáz-sziget harcosai meglátogattak minket, hogy frissítsék a szerződést. Nekem kellett lefoglalnom Dagurt, a törzsfőnök fiát. Két évvel volt fiatalabb nálam, azt hittem nem lesz vele gondom. Az erdőben bújócskáztunk. Én voltam a hunyó. Elég könnyen megtaláltam. Ezt nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Előhúzta az apja korbácsát és… –hajoltam le, majd a térdemig feltűrtem a nadrágomat. A heg szinte világított a bőrömön. A térdem belső felétől egyenesen a bokám külső részéig húzódott. – rácsapott a lábamra. Összeestem, nem tudtam mozogni. Dagur pedig csak állt ott és nevetett. Otthagyott. Ha Hablaty nem talál meg, elvéreztem volna. És tudod mit mondtak apáink? Hogy ő csak egy kisfiú. Hogy biztosan véletlen volt. Nem tudtam mozdítani a lábamat három hétig. Azt mondták, egyszerűbb lenne, ha… nem lenne. Nem engedtem. És… meggyógyult. Most már úgy futok, mint a szél. De már nem bírom addig, mint régen. Néha csak úgy elkezd szúrni, általában akkor vi-… Te meg mit csinálsz?

Nem tudtam normálisan befejezni a történetet, mert olyan dolgot csinált, amire kicsit sem számítottam: vetkőzni kezdett. Lehámozta magáról a fekete szőrmemellényt.

- Damian, mit művelsz?

Nem felelt. Levette a hosszú ujjú, kék felsőjét és a mellénnyel együtt ledobta a földre. És mit tettem én? Bámultam. Tekintetem először kidolgozott felsőtestén akadt meg. Első nap levéznáztam volna? Tévedtem. Éppen elég izom volt rajta, egy deka felesleg nélkül, de vézna az semmiképp nem volt. Minden csepp vérem az arcomba tódult, mikor azon kaptam magam, hogy a kockáit számolom. Ó, igen. Megvolt neki mind. Aztán Damian lassan megfordult. A látvány pedig ledöbbentett.

Félig az volt, amire számítottam: egy tökéletes mellkashoz tartozó izmos hát. Másrészt viszont tele volt hegekkel. A szám is tátva maradt. Ez volt az, amire nem készültem fel. Korábbi zavaromról megfeledkezve léptem közelebb hozzá. Felemeltem a kezem, ujjaim végighúztam az egyiken. A var régi volt, több éves. Damian minden izma megfeszült, mire automatikusan elkaptam onnan a kezem. Túlontúl ismerős volt a forradás kinézete. Egyetlen fegyver jutott eszembe, ami ilyen sebet képes ejteni. Az, ami miatt az én lábam is olyan, amilyen.

- Ez…? –Nem volt erőm megkérdezni. Nem akartam tudni, hogy jóra gondoltam-e.

- Korbács –felelt halkan. Válasza úgy ért, mint egy tőr a szívbe. Öt korbácsütés hagyta heget számoltam. És emellett még én merem sajnáltatni magamat? – Én sem voltam mindig jó gyerek… Tizenkettő voltam, amikor apám rajtakapott, hogy a családi ereklyénkkel szórakozok, egy karddal, amit még a dédapám dédapja kovácsolt. Csak gyakoroltam, akkor még nem dolgoztam a műhelyben, nem volt saját kardom. Emlékszem, hogy apa akkor jött haza egy jól sikerült Kívülálló-vadászatból, így az első útja nem haza, hanem az ivóba vezetett a többi vadásszal. Apám… elvette tőlem a kardot… letépte rólam az inget… fellökött… előkapta a korbácsot… és már csak a fájdalom és anyám sikolya rémlik. Két hétig feküdtem kómában a vérveszteségtől. Apámmal pedig nem csináltak semmit.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ez rémes. Hogy képes egy szülő ezt tenni a gyerekével?! Damian megfordult, én pedig felnéztem rá. Szám csak nyílt és zárt, megszólalni sem tudtam. De nem is kellett. Dam ölelésre tárta a karjait. Tudtam, hogy nem neki, hanem nekem van erre szükségem. Mégsem borultam oda azonnal. Megköszörültem a torkom.

- V-vegyél már fel valamit! –korholtam, miközben visszarángattam a nadrágszárat a lábamra. – Nincs olyan jó idő!

És mintha ezt demonstrálni akarná az ég is, fagyos, tengeri szél csapódott az arcomba. Megborzongtam, összekoccantak a fogaim, pedig nem szoktam fázni. Most mégis éreztem, ahogy a hideg futkos a hátamon. Damian csak felnevetett, látszódott a lehelete és láthatóan őt nem érdekelte a levegő hűvössége. Felkapta a földről a felsőjét. Muszáj volt valahova oldalra néznem, hogy ne bámuljam megint a kockáit. Aztán valami meleget éreztem meg a hátamon. Visszakaptam rá a tekintetem. Dam mosolyogva terítette rám a mellényét, és mielőtt még ellenkezhettem volna, magához szorított. Állát a fejem búbján támasztotta meg. Visszaöleltem, bár finoman tettem kezeimet a hátára. Tudtam, hogy már nem fáj neki, de gondoltam hátha mégis. Ezt persze észrevette és nevetéssel fogadta.

- Ej, de finom és nőies lettél hirtelen –kacagta.

- Én mindig finom és nőies vagyok –rántottam vállat. Oké, ezt még én sem hittem el. De persze ő sem.

- Ezt azért nem mondanám. De már nem vagy olyan vérszomjas, mint első nap.

- Te sem vagy olyan tökéletes, mint hittem, megnyugodhatsz –húzódtam el tőle.

- Senki sem tökéletes, Hajnal. A királyok sem, a koldusok sem, te sem, én sem. Mindenkinek vannak hibái. Mindenki követett el dolgokat, amire nem büszke. Csak meg kell tanulni elfogadni –mondta. Gúnyolódni akartam, hogy hirtelen mennyire bölcs lett, de semmilyen frappáns megjegyzés nem jutott eszembe. Így jó öreg barátomat húztam elő a tarsolyomból: az egómat.

- Hékás! Én tökéletes vagyok! –mutattam végig magamon kihívó tekintettel. Magas labda volt, mégis visszapattant, mikor Damian tetőtől talpig végigmért, és tekintete még a vastag mellényén át is lyukat égetett belém és lángra lobbant az arcom. Ezt megcsinálta visszafelé is, végül elkaptam a tekintetét. Ha azzal a tekintettel tüzet lehetett volna gyújtani, Dam minimum kétszáz méteres körzete –velem együtt– hamuvá égett volna.

- Na, most kinek van nagyobb egója? –kérdezte.

- Azért még nem érek fel a te szintedre –vágtam rá egyből.

- Sok mindenben nem érsz fel hozzám, törpe –kócolta össze a hajamat, akár egy kisgyereknek. Elhátráltam tőle, megigazítottam a fürtjeimet. Ez az egyik, amire „allergiás” vagyok.

- Kikérem magamnak, nem vagyok alacsony! Nem lehet mindenki olyan égimeszelő, mint te!

- Angónnak is elmehetnék, nem? –kérdezte szórakozottan, majd elgondolkodva ezen a füléhez nyúlt, és végigtapogatta. – Bár nincs meg hozzá a fülem.

Tudniillik, az angónokat két szembetűnő dolog különbözteti meg az emberektől: a magasságuk és a fülük. Kalmár Johann kisebb koromban így írta le az angónokat: „Képzelj el egy két méteres, csupa izom, harci vággyal fűtött és elszánt tekintetű embert, hegyes fülekkel. Na, úgy néz ki egy angón, csak kétszer ijesztőbb!”

Emellett örültem, hogy Damian felhozta az angónokat. Kicsit cikisen éreztem volna magam, ha nekem kellett volna megkérnem, hogy váltsunk már témát.

- A környéketeken élnek angónok? –érdeklődtem, miközben leültem a homokba. Ahogy elnéztem, Damiant nem zavarta a váltás. Lekuporodott mellém, karja az enyémhez ért, mikor egyszerre húztuk fel a térdeinket.

- Két napi hajóútra, igen –mondta a tengert nézve. – Arrafelé, félúton van egy sziget, az úgynevezett Angón Határ szigete. Állítólag még Lionel ősei ott megegyeztek az akkori angón királlyal, hogy nem lépik át a határt és akkor nem lesz öldöklés egyik fél részéről sem. A szigetet egy folyó szeli ketté. A mi oldalunkon mi állítottunk őrtornyokat, az ő oldalukon ők. És így figyelik egymást. Minden tamarani férfinak kötelező jelleggel minimum két évre őrségbe állnia. Bár ezt a két évet sokszor kitolják háromra, négyre.

- Te voltál már kint?

- Még nem. De hamarosan mennem kell. Amint Brigit munkába áll, kiküldenek –mondta keserű hangon.

- Nem tűnsz valami lelkesnek –jegyeztem meg. Ő csak megrázta a fejét.

- Sosem hagytam még magára a húgomat ennyi időre. Soha. Tudod, milyen idősebb testvérnek lenni, nem? –pillantott rám.

- Hát igen. Hablaty néha kicsit idegesítő, de talán őt szeretem legjobban ezen az átkozott szigeten. Ha valaki, bárki őt fenyegeti, akkor engem fenyeget. És mint azt láthattad, szó szerint nyakra megyek –mosolyogtam rá. Erre felnevetett.

- Igen, tudom. Láttam, hogy elintézted volna azt a szerencsétlent első nap. Talán még sajnáltam is, nem lett volna éppen szép halála.

- Én nem sajnáltam volna. Kicsit sem –mondtam komoran. Jobbnak láttam váltani, mielőtt belementünk volna ebbe a témába is. – De gondolom te is az a tipikus báty vagy…

- Mondhatni. Imádom Bri-t, jobban, mint bárkit, bár néha ki tudna kergetni a világból. Igen, az a tipikus báty vagyok, aki mindentől meg akarja védeni a kishúgát. És… félek otthon hagyni őt egyedül.

- Igaz, csak egyszer találkoztam Brigittel, de biztosra veszem, hogy meg tudja magát védeni. Mégiscsak egy Kívülállóvadász szigeten nőtt fel –próbáltam nyugtatni.

- A hatalmas szája rendkívül sok bajba fogja keverni –túrt a hajába.

- Engem mindig a hatalmas szám kever bajba! És általában azzal is mászok ki belőle. Amúgy, hány éves is a húgod?

- Tizennégy –mondta. – Jövő hónapban lesz tizenöt. Akkor elküldik a képzésre. Utána munkába áll. Én meg húzok a Határra két évig.

- És hogyhogy nem öltél még Kívülállót? –tettem fel a kérdést, ami már régóta piszkált. Jó, rendben, ő is az, de valahogy fent kell tartania a látszatot, nem?

- Voltam képzésen. De gondolom, nálatok is úgy megy, mint nálunk, a végén csak egy ölhet –Bólintottam. – Nos, én a döntő előtt kiestem. Nem mintha nem tudtam volna megcsinálni a feladatokat. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy kösz, akár Kívülálló, akár nem, tisztán tartom a kezeimet –mondta. Szíve alig észrevehetően felgyorsult, mintha hazudna, de lehet, hogy csak a rázúduló emlékektől. Az utóbbit tartottam valószínűbbnek. Úgyis tudja, mi vagyok, és mire vagyok képes. Miért hazudna? – És úgy gondoltam, megleszek én a kovácsolással is, nem kell mindenképp vadásznak állnom.

- Van benne ráció –bólintottam. – Nekem nem ilyen könnyű. Apa mindenképp azt akarja, hogy én öljem meg a Szörnyen Nagy Rémséget. Mert a törzsfő lánya vagyok, és nem sározhatom be a nevet –mondtam az utolsó mondatot gúnyosan.

- Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy mindenhol van kiskapu. Hidd el, ebből is ki tudod beszélni magadat –mondta. A fejemet ráztam.

- Ez pont egy olyan helyzet, ahol nem ér a szavam semmit…

- A kényszerházasság rád erőltetésénél ért?

Nem válaszoltam. Végtére is igaza volt. Az ilyeneknél ér a legkevesebbet egy nő szava. Ha abból ki tudtam mászni, ezt is meg fogom oldani. Valahogy…

Csend telepedett ránk. Erre szükségem is volt, hogy összeszedjem a gondolataimat. Legalább a mai estére eldobhatnám az önsanyargatást és az önsajnálatomat, hogy élvezzem is egy kicsit az életet. Hisz kérlek! Ez mégiscsak egy viking sziget, ahol sárkányokat ölnek! Más szórakozásra nem nagyon van lehetőség. Ez a randi pont kapóra jött. Ugyanis ha úgy vesszük, ez az első normális randim és szerintem az utolsó is.

- Milyen Kívülállókról hallottál már? –kérdeztem hirtelen. Damian rám kapta kék tekintetét. Egy pillanatra láttam a kérdést a szemében: váltsunk erre a témára? Bólintottam. Ajka megrándult, vissza akarta fojtani a mosolyt, de nem sikerült neki.

- Egy Kívülállóvadász szigeten élek, Hajnal –mondta. – Az összeset ismernem kell, amiről információ van.

- Akkor mondj olyanokat, amik gyakoribbak –rántottam vállat. Damian gondolkozott egy ideig.

- Vannak a Gyorshajtók. Ők a többi Kívülállóhoz képest elég gyakoriak. Képesek olyan gyorsan futni, hogy fennmaradnak a víz tetején –mesélte. – A Tűzforgatók tűzállóak és képesek a kezükből tüzet fakasztani. Az Emlékvadászok emlékeket lopnak, adnak vissza, vagy változtatnak meg. Mindhárommal találkoztam már, amikor a vadászok elkapták és a szigetre hozták őket.

- Azt nem értem, hogy hogyan fogjátok el a Kívülállókat. Hisz, mégiscsak képességeik vannak, kiszámíthatatlanul használhatják. És honnan tudjátok, hogy ki Kívülálló?

- Van egy kő. Nem tudom pontosan, honnan szerezték be. Egy kereskedőhajó hozott belőle Tamaranra négy hatalmas tömbbel. Vörös színűek, és ha hozzáérnek egy Kívülállóhoz, blokkolják az erejét több órán, vagy akár egy egész napon keresztül. És elég hozzá egy nagyon kicsi darab is. Ezért a mi törzsünk minden fegyvert azzal von be –húzta elő a tőrét. A Hold gyenge fényénél is láttam a penge vöröses villanását. – És köpőcsővel vadászunk leginkább. A nyilak abból a kőből készülnek. Egy eltalálja, az ereje blokkolva lesz, és sokkal könnyebb így elkapni őket. Kipróbálod? –nyújtotta a tőrt, pengével előre.

- Kösz, passzolom –húzódtam arrébb, nehogy hozzám érjen. Damian vállat vont és eltette a fegyvert. Láthatóan kerülgettük a témát, egyikünk sem említette a másik Kívülállóságát. - És mi van a sárkányokkal?

- Felénk nincs túl sok, róluk nem tudok beszélni –rázta a fejét. – Vannak Siklók, Gronkelek, és Homoklidércek, de Cipzárhátat és Szörnyen Nagyot ritkán látni. És itt?

- Hemzsegnek –nevettem fel. – Nem csodálnám, ha ma hajnalban is megjelennének portyázni.

- Portyázni?

- A Siklók, a Gronkelek, a Cipzárhátak, Szörnyen Nagyok és Rettenetes Rémek összeállnak és kifosztják az élelemraktárt és megcsonkítják a nyájat. Fogják és elviszik, nem tudjuk hová. És még itt van az… Éjfúria is –mondtam. Ekkor esett le, hogy azért nem láttam már több hete az Éjfúriát, mert Fogatlan röpképtelen. De ezt persze az ég világért nem mondtam volna Damiannek.

- Annak a híre eljutott hozzánk is. Nem tudjátok elkapni? –kérdezte. A fejemet ráztam.

- Mostanában nem jön. Talán elment máshová, nem tudom. De nem, nem lehet csak úgy elkapni. Nem tudjuk mekkora, hogy néz ki. Sosem lop ételt. Sosem mutatja magát. És látod azt a katapultot? –mutattam vissza a dokk felé. – Meg nem tudom számolni, hányszor lett újjáépítve miatta. Ha valamit le akart lőni… sosem hibázta el a célt. Beleolvadt az éjszakába. Csak a lövedékhangból tudtad, hogy jön.

Damian hirtelen az égre meredt. Először nem értettem, mit bámul, majd mikor követtem a pillantását, nekem is leesett az állam. Csillaghullás volt. Eleinte csak egy fénycsíkot láttam elsuhanni a sötét égbolton, majd egyre több követte. Némelyik csak egy-két pillanatra tűnt fel, párat egész sokáig látni lehetett.

- Megmondtam –szólalt meg mellettem Damian. – A csillagok is leesnek irigységükben.

Nem is figyeltem rá, annyira lenyűgözött a látvány. Ez errefelé ritkaságnak számított.

- Kívánj valamit! –hallottam meg ismét Dam hangját. Erre felfigyeltem.

- Tessék? –néztem rá kíváncsian.

- Kívánj valamit! –ismételte. – Mifelénk ezt szokás, ha hullócsillagot lát az ember. Kíván valamit és teljesülni fog.

- Tényleg? –csillant fel a szemem. Damian bólintott.

Az eget kezdtem kémlelni, hullócsillagra várva. Nemsoká’ fel is tűnt a fénycsík. Lehunytam a szemem és a kívánságomra koncentráltam. Az eszem reális része azt súgta, azt kívánjam, hogy ne kelljen sárkányt ölnöm. Viszont a szívem mélyén mást akartam. Mégsem amellett döntöttem. Hisz tudtam, lehetetlen lenne. Így a reálisnál maradtam. Azt kívántam, bár ne kellene megölnöm a Szörnyen Nagy Rémséget.

- Te mit kívántál? –érdeklődtem. Damian felnevetett.

- Ha elárulom, nem teljesül –mondta. – Tényleg nem tudtad, hogy szoktak kívánni hullócsillag láttán?

Égni kezdett az arcom. Ostobának éreztem magam és tudatlannak.

- Nem… –vallottam be. Nem néztem rá.

Erre ismét hideg szél támadt, ide-oda csapkodva a hajamat. A fagy bekúszott Damian mellénye alá is. Megremegtem. Ez neki is feltűnhetett, mert közelebb húzódott hozzám és magához húzott. Igaz, egy póló volt rajta, mégis olyan hőt árasztott, hogy libabőrös lettem. És álmos. Úrrá lett rajtam a fáradtság. Befészkeltem magam a karjaiba, a mellkasának dőltem. Ő megtámasztotta az állát a fejemen.

- Már késő van. Mennünk kellene –mondta. Csak fél füllel hallottam, félig már az álmok útján jártam.

- Ühüm –adtam tök értelmes választ.

És filmszakadás.

~Đ~Ł~

Nagyjából már álomvilágban jártam. Mégis észleltem a külső hatásokat. Főleg érzelmeket és hangokat.

Érzékeltem, hogy sétálnak velem. Egy erős férfitesthez simultam hozzá, akinek szíve a fülem mellett dobogott. Csodálat, óvatosság. Ezt éreztem át, mint érzelmet.

Csizmasarok koppanása a deszkán… egy csosszanás a poron… ismét deszka…

Majd kopogás. Nyikorgó ajtó. Egy pisszegés, halk beszéd, egy csendes sóhaj. Megkönnyebbülés.

Cipőkopogás. Ajtónyílás. Aggodalom, beszéd, megnyugvás. Cipőkopogás.

És a mellkas eltűnt, puha helyre tettek le. A szívdobogás megszűnt közvetlen a fülem mellett. És akkor jöttem rá, hogy végig az tartott kómában. Óvatosan felnéztem. Ahogy a bútorok körvonalát kivettem, a szobámban voltam. Az ágyamban feküdtem, betakarva. És még mindig fáztam. A szoba majdnem üres volt. Csak egy távozó férfialakot láttam. Egy név ugrott be.

- Damian –szólítottam meg halkan a távozót. Ő azonnal felém kapta a fejét, visszajött az ágyhoz és leült a szélére.

- Hé! –fogta meg a kezem. – Azt hittem alszol.

- Majdnem –suttogtam az oldalamra fordulva. – Hogy kerültem ide?

- Elaludtál. Hazahoztalak. Hideg voltál, mint a jég –simogatta hüvelykujjával a kézfejemet.

- Ühüm –morogtam, mert újra rám tört az álmosság.

- Aludj tovább –suttogta, és éreztem, hogy fel akar állni, ezért megszorítottam a kezét.

- Damian…

- Igen?

- Holnap még látlak, ugye? –pillantottam rá. Erre elmosolyodott és bólintott. Visszamosolyogtam. – Akkor jó.

Odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra, amit lehunyt szemmel fogadtam.

- Jó éjt, hercegnőm!

- Jó éjt! –suttogtam. Hallottam, hogy feláll és távozik. Csak akkor engedtem meg magamnak egy reszketeg sóhajt, mikor már tudtam, hogy nincs a házban. Egyetlen gondolat keringett a fejemben.

„Alkony halálra fog szekálni holnap…”