16. A Kívülállókról sárkányszemmel

Halihó, emberek! :)

Mielőtt bárki bármit szólna, nem, nem haltam meg, élek és virulok! Egyszerűen lefárasztott a suli, mint ahogy másokat is :)

Viszont mindezek ellenére: ha valami kérdésetek lenne (már ha van, és aminek a válasza nem tartalmaz sok spoilert); vagy ha érdekelnek titeket dolgok; vagy ha netán "kívánságotok" van, hogy miből lehetne kicsit több, vagy épp kevesebb; vagy ha esetleg csak beszélgetni támad kedvetek a legtöbb esetben ráérek, és a következő e-mail címre várom az üziket: fantaziafoldjen@gmail.com Írjatok bátran, nincs mitől félni, nem harapok és nem nyelek le senkit (csak kóstolgatok...) ;D

Na, nem húzom a drága időt, íme a folytatás:

- Alzira! Zira, merre vagy?!

Már durván negyed órája jártam a rejtekhelyem környékét és üvöltöttem torkom szakadtából sárkányom nevét. És semmi. Jó, pár közeli Rettenetes Rémet megrémiszthettem, mikor melléjük érve kiabálni kezdtem (mellékesen megjegyzem, ki is akadtak rám rendesen, nagyjából két percen át üldöztek), de komolyabb probléma nem történt. Ja, és öt sárkányt láttam felreppenni kiabálásom során. Ők persze meghallják a hangomat. De vajon hová tűnt Alzira? Itt csak nem hagyott! Vagy…

- Alzi- Odinra! –kiáltottam fel rémülten. Ugyanis amikor megfordultam, egy nagy, fehér „felhőt” vettem észre magam mögött, aki kíváncsian méregetett hatalmas, kék szemeivel, félredöntött fejjel. Sikerült ismét kisebb szívrohamot hoznia rám. – Befejeznéd ezt? Halálra rémisztettél!

:Te hívtál.:, mondta könnyedén. :Hogy hogy ilyen hamar visszajöttél? Nem úgy volt, hogy csak holnap nézel rám? Mert lebukhatunk? Nem mintha nem örülnék neked, csak kérdezem.:

- De, és hidd el, nem jöttem volna, ha nem lenne nagyon fontos –mondtam, miközben megsimítottam a fejét. Dorombolva fogadta.

:Valami baj van?:, érdeklődött aggódó hangon.

- Hát… igen, így is mondhatjuk –vakargattam a tarkómat. – Nem lehet, hogy ezt a rejtekhelyen beszéljük meg? Rettentő éhes vagyok!

:De, persze!:, ugrott fel boldogan, majd lehajtotta a fejét, hogy fel tudjak ülni a nyakára. Mielőtt megkapaszkodhattam volna (magam sem tudom, hova), elrugaszkodott és már szelte is az eget. Már nagyon, de nagyon várom azt a nyerget! Egyszerűen már a gondolatától is biztosabban ültem a hátán… a nyakán… valahol a háta és a nyaka között, na.

Csak repültünk valamerre, valószínűleg a rejtekhelyem felé. Őszintén, nem nagyon figyeltem az utat. Elmerültem a gondolataimban. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan mondom el a dolgokat Zirának. Lehet, hogy nem is tud segíteni. Hisz északon nőtt fel, nem? Arrafelé elég kevesen élnek, ha nem számítjuk azt a törzset, a Hólidérc címerrel. Mit is mondott Alzira, minek nevezik? Hóharcos? Jégmező? Jég… vadász… Az! Jégvadász! Vagyis, én nem tudok róla. Eddig azt hittem mi vagyunk a legészakabbi törzs, de látszólag tévedtem. És elméleteim szerint nem ők az utolsók. Ha ezek a Jégvadászok ott vannak, biztos élnek mások is, egy kicsit távolabbi szigeten. Vagy nem tudom… ez az én elméletem.

Alzira hirtelen landolt a rejtekhelyem peremén, majd megrázta a fejét. Lecsúsztam a hátáról. Az ágyamhoz sétáltam, majd leültem, a térdemre támaszkodtam és csak meredtem magam elé. Hófúriám állt velem szemben és figyelt, majd leült és félre döntötte a fejét.

:Ez a valami nagyon nyomaszthat.:, jegyezte meg.

- Igen. Eléggé –vallottam be.

:Na, akkor mesélj.:

- Segítened kell!

:Igen, erre rájöttem, de mégis miben?:

- Lehet, hogy ez furán fog hangzani, sőt biztos, és eszméletlen idiótának tartasz majd, hogy ilyen lehetetlen, képtelen elméleteim vannak, de egyszerűen nem találok más magyarázatot egy ilyen…

:Térj a lényegre, kérlek!:, vágott közbe. Erre vettem egy nagy levegőt.

- Úgy érzem… Olyan érzésem van, mintha eltűntek volna az emlékeim. De csak néhány. Mintha valaki ellopta volna őket –néztem a szemébe. Erre egy olyan semmilyen arckifejezésbe váltott. Az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni belőle. Talán csak a szemébe csillogott a fény, ami azt sugallta: „Te egy eszméletlen idióta vagy!”

:Aha…:, szólalt meg végül. Olyasféle hanglejtése volt, mint aki teljesen bolondnak tart. Nem hisz nekem. Nem mintha én hinnék magamnak, de akkor is. Egy kicsit több megértést vártam volna. Csak egy hangyányit. Vagy bővebben kifejthette volna a véleményét a butaságomról. Erre csak annyit mondd, hogy „Aha…”.

- Aha? Ennyi? –vontam kérdőre felhúzott szemöldökkel. – Ennyit tudsz mondani? Se egy „Idióta vagy.”, vagy „Te nem vagy komplett.”, vagy ilyesmi megjegyzés? Szóval tényleg idióta vagyok? Elment az eszem, mi?

:Nem, egyáltalán nem. Van ilyen.:, mondta könnyedén megrántva a szárnyait. Ez az emberek vállrántására emlékeztetett. De elképedtem. A szám is tátva maradt.

- Hogy mi? –kérdeztem rá. Alig akart eljutni a tudatomig, amit mondott.

:Van ilyen. Sok olyan eset volt a múltban, hogy az emberek elvesztették az emlékezetüket. Mostanság is van, csak ritkábban.:

- De én nem egy beütött fejre gondoltam, vagy betegségre –forgattam a szemeimet, ugyanis azt szűrtem le belőle, hogy ő erre gondol. Megpróbáltam kicsit jobban megmagyarázni az érzésemet. – Hanem… én arra gondoltam… Egy… személyre céloztam. Valaki ellopta az emlékeimet!

:Igen, tudom, először is megértettem!:, forgatta szemeit. :Én is egy személyről beszélek. Egy két lábon járóról, egy Kívülállóról.:

- Szóval akkor nem vagyok idióta? Tényleg van ilyen? –hüledeztem. Pedig tényleg nem gondoltam, hogy igazam van.

:Már hogyne lenne? Ez Fantázia! Itt minden van. Xypia nagyon megtervezett mindent.:, nevetett.

- Te már találkoztál ilyennel? –érdeklődtem. Erre megrázta a fejét.

:Nem, még nem. De nagyon szeretnék. Mindig is érdekeltek a Kívülállók, meg az, hogy mire képesek. Viszont hallottam ezt-azt. Anyámtól, apámtól, a nagyszüleimtől, rokonoktól, és persze a szószátyár Rettenetes Rémektől. Pár hal és dalolnak, mint a madarak. Szóval, lássuk csak.:, kezdett el gondolkodni, majd egy perc csend után beszélni kezdett. :Ezek Kívülállók. Emlékvadászoknak nevezik őket. Elég kevés van belőlük, főleg ha a régi időkhöz hasonlítjuk a létszámukat. Leginkább a viking határokon kívüli szigeteken élnek még, az angónok, hermionok területén, de néhányan errefelé, az emberek terepén is megtalálhatóak. Ez az erő, ami nekik van, a családokban marad, és hétszáz év alatt az a pár család, akik ilyen erőt kaptak, eléggé szerteágaztak. Sosem sikerült teljesen kiirtani őket, ahogy más Kívülállókat se. Azért hívják őket Emlékvadászoknak, mert képesek elvenni mások emlékeit, de sosem értettem, hová tűnnek azok. De mindegy is. Öhm… Nagyon rejtélyesek, hisz még ha le is lepleződnek, elfeledtetik mindenkivel, aki tud róla. Leginkább érintéssel, de a profik már gondolattal, kontaktus nélkül képesek rá. De ahhoz már nagyon képzettnek kell lenni. Viszont olyat is hallottam, hogy aki eléri az ötös szintet, annak megy a gondolatolvasás is.:

- Milyen ötös szint? Vannak szintek? –kérdeztem. Mindent sikerült némileg felfognom abból, amit mondott, de ez a része nem volt tiszta.

:Én is pont ezt kérdeztem attól a Rettenetes Rémtől. Ő egy arrafelé élő Siklótól hallotta, aki elméletileg az Arénájukból szökött és kihallgatta az embereket. Valami „T” betűs sziget, eléggé délen, közel a határhoz.:

- Véletlenül nem Tamaran? –kíváncsiskodtam kicsit félve a választól. Nem akartam, hogy az Emlékvadászok onnan származzanak.

:De, az! Tamaran. Tényleg. Na, azt mesélte, hogy a Kívülállóknál öt szint van. Az első a kezdő. A második már jobb. A harmadik haladó. A negyedik jó. Az ötödik pedig profi. De azt is hallottam, hogy kevesen érik el a hármas szintet is, nemhogy az ötöset. Mert ugye hirtelen tör elő és a közhiedelemmel ellentétben ennek semmi köze a tizenötödik életévedhez. Akkor ébred fel benned, mikor már készen állsz. És a peched van, lebuksz.:

- Értem. És ezt… minden családtag megkapja? Mert ez a része se tiszta…

:Nem. Valahogy úgy mesélték, hogy… ez ugye a családokban marad. Ha például a Siklók lennének Emlékvadászok, akkor egy Szörnyen Nagy Rémség nem lehet, hacsak valamelyik őse nem volt az. Vagy… Ugyanezzel a Siklósárkányos példával, egy Sárkány-szigeten élő Sikló nem lehet az, hacsak nincs tamarani felmenője. Érted?:

- Azt hiszem –feleltem bizonytalanul.

:Akkor megpróbálok érthetőbb lenni. Neked van tamarani felmenőd, ősöd, vagy akárki, aki ott élt?:, kérdezte. Hirtelen ért a kérdés, de gondolkodni kezdtem. Sem apa, sem anya nem mesélt olyan rokonról, aki Tamaranon élt volna. Apa családja mindig is Hibbanton élt. Ahogy anyáé is… vagyis, az övé nem mindig. Nem is tudom milyen szigetet említett, hogy hol éltek az őseink a Tisztítótűz idején. De biztos nem Tamaran volt. Azt megjegyeztem volna.

- Öhm… nincs. Elméletileg nincs –feleltem.

:Akkor te nem lehetsz Emlékvadász. Egy kicsi esély sincs rá. Ugyanis minden Emlékvadász Tamaranról származik. A testvéreid sem lehetnek azok, és a családod sem. Senki, akinek nincs olyan őse, aki valaha Emlékvadász volt. Most már érted?:

- Igen.

:Rendben. Nos. Az erő nem törik fel minden emberben. Valamikor több évtizeden, vagy akár egy évszázadon át nyugszik. Van úgy, hogy egy férfinek majd csak az unokája, vagy a dédunokája lesz csak Kívülálló. Ez mindenkinél más. De a testvéreknél… nagyon ritka az, ha csak az egyik kapja meg az erőt. Ilyenkor, főleg az ikreknél mindkét fél megkapja a képességet. Vagy mindhárman. Attól függően, hány testvér van, mert ennek is vannak határai. Lehet, hogy aztán egy nagyon nagy családnál, hol tíz gyerek van, mert olyanról is hallottam, csak hárman, vagy négyen kapják meg az erőt. Mert csak annyira terjed szét. És nem biztos, hogy a legidősebbek, vagy a legfiatalabbak. Mindig változó. Viszont egy biztos: minél kevesebb gyermek közt oszlik szét a hatalom, annál nagyobb és kezelhetetlenebb.:

- Akkor mivel én is és a nővérem is Kívülállók vagyunk, ezért az öcsém is az lesz?

:Valószínűleg.:, bólintott.

- És nem annyira nagy az esélye a lelepleződésnek, mert eloszlik az erő.

:Hát… ebben nem nagyon vagyok ám biztos. Ez az én elméletem. Aztán, hogy mi igaz belőle, mi nem…:

- Ja, értem.

:Hallottad már a legendájukat?:, szólalt meg pár percnyi csend után, amit arra használtam, hogy emésszem a hallottakat. Hisz elég sok minden kavargott bennem. Szóval a tamaraniak közül valaki lehet Kívülálló, méghozzá egy Emlékvadász, aki nagyon nem akarja, hogy emlékezzek dolgokra. És ez azért képtelenség, mert Tamaranon megszállottan vadásszák őket. Lehet, hogy beszéltem valaki mással is, csak nem emlékszem rá? Vagy tényleg… Damian az? Nem, azt kötve hiszem. Ő nem lehet Kívülálló! Az rontana a „tökéletességén”. Vagy ha mégis az, miért venné el az emlékeimet? Mit tudtam, amit nem kellett volna? Valami rosszat csinált, lopott, vagy ilyesmi? Mondjuk azt kulturáltan meg lehet velem beszélni, van olyan dolog, amiért tartanám a számat. Ha szépen megkér, például, hallgattam volna. Vagy… ölt? Áh, ha eddig Kívülállót nem ölt, akkor mást mért ölne meg, nem igaz? Vagy láttunk mást lopni? Vagy ölni? Vagy zsarolni? Lehet, hogy Damiant megfenyegették, hogy vegye el az emlékeim? Áh, túl sok opció, túl kevés tény…!

- Milyen legenda? –kérdeztem végül kizökkenve a merengéstől. Belefájdult a fejem a sok verzióba. – Miknek a legendája?

:Az Emlékvadászoké.:

- Nem. Eddig azt se tudtam, hogy léteznek.

:Szóval nem. Akkor elmondom. Nekem is a szüleim mesélték. Ez egy valós, megtörtént legenda.:, feküdt le, majd mély levegőt véve beszélni kezdett. :Tamarant nem véletlenül nevezték el így. Xypia tiszteletből adta neki ezt a nevet. Hiszen az Emlékek és a Gondolatok ősi istennőjét Tamarának hívták. Úgy tartották akkoriban, hogy az a hely minden emlék központja. Lidérc varázslók éltek ott és ők őrizték mindenki emlékét, sárkányok segítették őket, olyanok, amik már kihaltak mind egy szálig. Ott lakott Tamara is, emberi valójában, ugyanis állítólag ha ránézel egy Istenre, vagy egy Istennőre, aki nem halandó alakban van, kiég a szemed, de ez most mellékes. Ő egy affajta törzsfőnök volt, ő irányított mindent a környéken. Aztán jött a főistenetek, Odin, és embereket telepített oda, akik kitaszították a lidérceket, sőt elkergették őket, Tamarával együtt, aki bosszút esküdött. És ez nem csak az Emlékistennőt zavarta. Mikor később Xypia varázslata, a Tisztítótűz elérte az embereket és Kívülállóvá tette őket, azok olyan képességet kaptak, ami a szigethez volt köthető. Ezzel véste az eszükbe, ezzel büntette őket, Tamara kérését meghallgatva. Az Tisztítótűz leginkább azokon fejtette ki hatását, akik részt vettek a kergetésben és a vadászatokban. A főkolomposok bűnhődtek. És Tamarának ez nagyon tetszett. Emlékvadászoknak nevezte el őket, ő találta ki a képességüket, amiről már meséltem. Képesek voltak elvenni, eltűntetni, megváltoztatni, vagy épp visszaadni bárki emlékét. Kivéve a sárkányokét. Náluk nem használt a kis hatalmuk, ahogy az angónoknál, hermionoknál, lidérceknél sem. Ők Eredetiek. Az Elsők. Míg az emberek csupán paraziták, ha használhatom ezt a kifejezést. Őket nem az teremtette, aki ezt a világot. Hanem Odin, aki idekontárkodott és elvette a hatalmat. Xypia úgy intézte, úgy mondja ki a legenda: „Kit a Teremtő Istennő, Fúria Xypia teremtett, azon képességek nem fognak.”, szóval senkin, az embereken és a Kívülállókon kívül. Rajtuk is csak azért, mert csak félig az ő munkája. Meg azért is működött, mert emberből lettek Kívülállók. „Miből leszen erőnek tulaja, azt irányítja Másik lénye.”, valahogy így mondták az emberek Jégvadászon, amikor a kisembereknek mesélték. Mást nem igazán tudok róluk.:, fejezte be, majd várakozóan nézett rám.

Próbáltam felfogni a legenda lényegét. Szóval van ez az Istennő, Tamara, és az ő tiszteletére nevezték el a szigetet Tamarannak. Az emberek elkergették az ott élő lidérceket, és az istennőt is. Xypia pedig mintegy bosszúként Kívülállóvá változtatta őket a Tisztítótűzzel… na, álljunk csak meg!

- A Tisztítótűz az nem akkor volt, amikor meghaltak? –tettem fel a kérdést hirtelen. Alzira rám nézett és abbahagyta a mancsa nyalogatását (szerintem mosakodott, mint a macskák), majd összehúzta a szemeit.

:Hogy mi?!:, kérdezte, és most nagyon éreztem a hangsúlyán, hogy idiótának néz. :Nem! A Tisztítótűz a varázslata volt! És nem haltak meg…:

- Hogy mi? –Most rajtam volt az értetlenkedés sora. Minden eddigi történet, amiről hallottam, vagy amit olvastam azt írta, hogy Xypia, Gwendolin és Xavier meghalt a Jóslat után. Az összes.

:Az Istenek és az Istennők nem halnak meg. Ők sem. Csak eltűntek. Felkerültek az Égbe, és nem jöhetnek le. Olyan, mintha… börtönben lennének. És semmivel nem lehet őket megölni, mert halhatatlanok. Téves a ti szemszögetekből írt verzió. Mindig is az volt.:

- Aha… –adtam a rövid, lényegre törő választ. – És tudsz még valamit a Kívülállókról? Csak, hogy kicsit jobban ki tudjam ismerni magam.

:Hát… Azt is mondják, hogy: „Minden Kívülállót a képesség leplez le.” Ezt nem csak úgy lehet felfogni, hogy feltör benne rosszkor, rossz helyen, elkapják és megölik, vagy épp elmenekülnek előle. Van egy másik értelme is. Az, amit meséltem. Az erő a szigethez van kötve. A képesség a szigetből fakad. Az Emlékvadászok Tamaranról származnak. Minden oda köti őket. És ők Tamarához hűek. Az Emlékekhez. És amíg valaki hisz, addig az ereje is él. Amint megszűnik hinni, elhal benne a hatalom. De meséltek olyat is, hogy valamelyik szigeten az emberek megtalálták a Képesség forrását. Valahol el volt rejtve. És nem lehet elpusztítani. Viszont felragyog, ha Kívülálló közelébe kerül. Ezzel szokták elkapni őket. Minden odaérkezőnek közelébe viszik, és ha felragyog, megölik, mielőtt a városba léphetne. Nagyobb zsarnokok és gyilkosok még a Tamaraniaknál is. De nem emlékszem, melyik szigetről beszéltek.:

- Azta! Akkor ott biztosan nem élnek magamfajták –mondtam.

:Biztos nem.:, erősítette meg. :De a Kívülállóknak is három fajtája van ám. Van, aki hisz és jó célra használja az erejét. Van, aki hisz, de zsarnoki hatalomra tör vele. És van, aki nem hisz, így ereje sincs. Szerintem te az első kategóriában vagy. Nem tűnsz olyannak, aki világuralomra akar törni.:

- Nem is tudnék mivel –nevettem fel. – Ugyan mihez kezdjek egy pár világító szemmel és a gondolatolvasással?

:Nem olvasol a gondolatunkban. Megérted a nyelvünket.:, mondta.

- De valamikor meghallom az emberek gondolatait is. Az öcsémét, Alkonyét, Damian-ét. Random módon hangzanak fel a fejemben. Ahogy te is, és más sárkányok. Meg mihez kezdek mások érzelmeinek megismerésével? Ha valaki szomorú, akkor érzem. Ha boldog, azt is. Ha fél, akkor én is. És az érzékszervek? Miért van az, hogy jobban látok, hallok és érzek dolgokat?

:És ki tudod égetni a talajt is.:, tette hozzá. Értetlenül pillantottam rá, fogalmam sem volt arról, amiről beszélt.

- Honnan veszed, hogy kiégetem a talajt? –kérdeztem rá.

:Te mesélted. Még tegnap. Nem emlékszel?:

- Nem. Lehet, hogy az Emlékvadász ezt az emlékemet is elvette –találgattam. – De jó tudni, hogy erre is képes vagyok. Ez csak még furábbá tesz…

:Ez a Kívülállóknál természetes.:, mondta. :Az összes furának hiszi magát, és mind úgy véli, hogy ő a legbizarrabb. Aztán nem. Én nem tudom megmondani, hogy számomra melyik a legfurcsább, mert csak veled találkoztam.:

- Engem ezek az Emlékvadászok megijesztenek –vallottam be. – Ácsi! Ezek többen vannak? Úgy értem, hogy több embernek van ugyanaz a képessége?

:Persze! Miért, mit hittél? Nincs annyi képesség, ahány Kívülálló van ezen a földön! Az is elég ritka, ha valakinek kettő képessége van, nemhogy… ennyi, mint neked…:

- És mi van akkor, ha… mit tudom én, két Kívülállónak, akiknek teljesen más képessége van, gyereke születik?

:Honnan tudjam? Minek nézel engem, valami mindentudónak?:, kérdezte, majd felállt és nyújtózkodott egyet. :Na, mesélésből is megárt a sok. Meg már elég késő is van.:, nézett ki a barlangbejáraton, én pedig követtem a tekintetét. Már eléggé sötét volt ahhoz, hogy tudjam, gyalogolni nem fogok. Zira meg biztosan fáradt és már elege van az én hurcolászásomból. Szóval… itt ragadtam. Felálltam, és követve Alzira példáját, kinyújtóztattam a végtagjaimat. Ennek pár halk roppanás és zsibbadt láb lett a vége. Olyan szinten bizsergett mindkét lábam, hogy abban sem voltam biztos, hogy állok. Megráztam a fejem, de ennek ellenére sem múlt el. Pedig be szokott válni, Gothitól tanultam. A Hófúria a három bevésett polchoz ment, majd az alsóról lerántotta a halas ládámat. Nem kicsit felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy kinyitja (nem tudom, hogyan) és az orrával arrébb lökdösve valamit, finoman a fogai közé vette az egyik hal farkúszóját, odahozta hozzám és az ölembe tette. Amint elengedte, elfordult tőlem és tüsszentett egyet. Rendkívül furcsa és aranyos volt egyszerre, de mosolyt csalt az arcomra. :Mi az a fehér izé, aminek ilyen fura íze van?:, kérdezte két tüsszentés között.

- Só –feleltem röviden.

:És miért csíp?:

- Nem arra való ám, hogy így simán megedd! –nevettem fel.

:Nem ettem, felment az orromba!:, nyavalygott.

- Hogy ment fel az orrodba?

:Megszagoltam, úgy!:, morogta.

- Miért szagoltad meg?

:Ha téged érdekel egy dolog, mit csinálsz? Megeszed?:

- Nem, de nem is szagolom meg –nevettem fel, majd felé tartottam a halat. – Megsütnéd nekem?

:Nem! Süsd meg magadnak!:, vágta be a sértődöttet, majd hátat fordított nekem.

- Naaa! Légyszi! –kérleltem.

:Nem.:, makacskodott.

- Zira. Kérlek! –néztem rá hatalmas, boci szemekkel, mert szinte biztos voltam abban, hogy fél szemmel figyel. Pár perc múlva egy nagy, megadó sóhaj hallatszott, majd a sárkány felém fordult, elvette, feldobta a halat, egy bombát lőve rá megsütötte és elkapta. Így, készen, átpirítva adta vissza nekem. Rámosolyogtam, mire megforgatta a szemeit. Visszaballagott a ládához, becsukta, és Odin tudja hogyan, de visszarakta a helyére. Konkrétan a falatot nem tudtam lenyelni, úgy meglepődtem, milyen ügyességgel teszi vissza csupán a fejét használva. Próbáltam rájönni, hogyan csinálta, de mindig zsákutcába torkollottam. – Ezt hogy csináltad? –kérdeztem rá, mert már nagyon furdalt a kíváncsiság. Érdeklődve pillantott rám.

:Mégis micsodát?:, kérdezett vissza.

- Hát… hogy tetted vissza a ládát? És hogy nyitottad ki egyáltalán?

:Hát… ügyesen. Amúgy ezekkel a fogakkal nem nehéz felfeszíteni.:, villantotta ki hegyes fogsorát. :És hogyan tettem vissza? Kicsit megemeltem és feltoltam. Nem nagy tudomány.:

- Aha…

:Tudod…:, kezdett bele. Rendkívül gondolkodó hangja volt, mint aki már nem tudom mióta mereng valamin, és most hangosan kezd gondolkodni. :Lehet, hogy ez az egész képesség dolog nem is olyan bonyolult, mint hittem.:

- És ez mit jelent? Miről beszélsz? –kérdeztem tőle.

:Most kezdem megérteni…:, nézett rám csillogó szemekkel. :Mi van akkor, ha azok a ritka esetek nem is olyan különlegesek. Mi van, ha a képességnek ezek különböző megnyilvánulásai? Egy képességnek!:

- Például?

:A tiéd! Vegyük a tiédet! A kifejlett érzékszervek, a tüzes talp, a gondolatolvasás és az érzelmek érzékelése… ezek mind egy sárkány tulajdonságai! Ezek azok, amik minden sárkányban megvannak! Szoktál fázni, amikor beköszönt a Nagy Hó, és mindenki olyan vastag szőrmét vesz fel?:

- Öhm… nem igazán. Vagyis, szoktam, de nem annyira. Nem fagyok halálra, na!

:Ez az! A belső tűz! Minden sárkánynak van!:, pattant fel izgatottan. Ekkor jutott el igazán az agyamig, amit mondott. Furcsálló tekintettel tettem félre a halamat.

- Azt akarod mondani, hogy sárkány vagyok? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja.

:Igen! Vagyis, nem… Félig. Ez egy képesség. Az a képességed, hogy sárkány vagy!:

- Aha… és hol vannak a szárnyaim? –kérdeztem.

:Hát, azok még nem fejlődtek ki. Több fázisa van a képességeknek, hisz mondtam!:, méltatlankodott, majd hirtelen elkomorodott. :Ó-ó.:

- Mi az? –kérdeztem már kissé aggódva. Látszott rajta, hogy valamire rájött és nekem nagyon nem fog tetszeni.

:Az Emlékvadász.:

- Mi van vele?

:Ha ez tényleg itt van… akkor hatalmas bajban vagyunk!:

- Miért is? Kifejtenéd, kérlek! Hadd ne kelljen minden szót kirángatnom belőled! –álltam fel.

:Jó, rendben. Ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő emléket, kutatnia kellett. Megnézni mindet, az összes emlékedet és kiválasztani a megfelelőt, amit ki akar törölni. És ha neked elvette az emlékeidet, akkor…:

- Kutattak a fejemben –döbbentem rá. – Tudják, hogy létezel. Meg fognak keresni… Hát… –bólogattam az alsó ajkamba harapva. – … hatalmas bajban vagyunk.