17. A Hó és a Fúria (1/2)

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ebben a hónapban csak egy résszel tudtam szolgálni, ihlet híján voltam, valamint nyaralni is mentem, ott pedig nem tudtam írni.

Tekintettel arra, hogy pénteken (nekem legalábbis pénteken) kezdődik a suli, új tanév, új mindenség, és megint járhatom ki a kilencediket (nulladik évfolyamos voltam, nem megbuktam! XD), nem tudom, mennyi időm lesz a blogra és a részekre. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy havonta legalább egy résszel szolgálni tudjak, de a tanulás az első. Remélem megértitek :)

Nos hát akkor... jó sulikezdést, már ha az lehet jó... az újdonsült kilencedikeseknek pedig külön sok sikert az új helyen! :)

Kellemes olvasást! :)

~Hajnalpír~

Kora hajnalban indultunk tovább. Hosszú út állt előttünk. A térképen húzódó vonal hossza alapján nagyjából három-négy, ha nem öt napos túrával számoltam, célirányosan az északi fagyok és jeges szigetek felé.

Alzira ütemes tempóban repült. Nem sietett sehová, de nem is volt lomha. Ötóránként álltunk meg pihenőt tartani az elején, bár ő elmondása szerint tovább is bírta volna. Ez később meg is mutatkozott. Akkor pihentünk, mikor helyet találtunk. Mit ne mondjak, a fagyos vizeken nem túl gyakoriak a tengerből kiálló sziklák. De akadt pár. Alzira pedig addig is repült.

Már a negyedik napja voltunk úton. Alzira négy órája repült folyamatosan, nem túl alacsonyan, de nem is olyan magasan, hogy mindenképp észrevegyünk mindent. Párszor rám mordult, hogy igazán aludhatnék kicsit, próbáltam is, de nem ment. Túl kényelmetlen volt hozzá a nyereg egy idő után.

Elővettem a térképet, hogy ellenőrizzem, merre járunk. Egy kéréssel sikerült megoldanom, hogy a varázstérkép folyamatosan mutassa, merre járunk pontosan és egy x-szel jelezze a célt, emellett foltokkal a környék szigeteit, ha vannak. A nagyon lassan mozgó kis pötty voltunk mi, szinte a semmi közepén. A célunk pedig szinte teljesen előttünk volt, jó messze.

:Milyen messze vagyunk attól a nyavalyától?:, érdeklődött hirtelen a Hófúria.

- Egy nap, nagyjából. Talán másfél. Körülményfüggő –néztem körbe. Az eget nagy felhők takarták, amik egyre csak kezdtek összeállni eggyé. A mozgásuk alapján pont minket követtek, arra szálltak amerre mi. – Nem tetszenek a felhők.

Alzira felpillantott, először rám, majd a fellegekre. Kék szemeivel úgy méregette őket, mint egy időjós boszorkány. Nem tetszően prüszkölt egyet. Véleménye szerint közel álltunk ahhoz, hogy belekeveredjünk egy jó északi hóviharba.

Percek teltek el. Hosszú, néma percek, szinte már az idő múlását sem éreztem. Egy madár sem csipogott, egy sárkány sem dalolt. Alzira nem beszélt, ahogy magam sem szóltam egy szót sem. Egy rémisztő másodpercre csak a saját szívdobogásomat hallottam. Felismertem a nagy vihar előtti szempillantásnyi csendet.

Nem kellett sok idő. A lenge szellő egyre kezdett felerősödni, belekapott a hajamba. Magával hozta az eddig nem érzett északi fagyot, bekúszott a ruhám alá. Egyenesen libabőröztem tőle. A felhők barátságos fehér színe ellenséges szürkébe fordult, egyre csak kavargott felettünk. Vad morajlás hangzott fentről, keresztülzengett a vidéken. A fények vad játékba kezdtek a sötét égbolton. A tenger sötét veszedelemként dobálta a hullámokat és a jégdarabokat. Esni kezdett valami. Először eső. Zuhogó csapadék. Majd havas eső, ami elolvadt, amint a bőrömhöz ért. Végül ködös zuhogássá erősödött a hó és a jég, ami csípett minden alkalommal, amikor az arcomra és a kezemre hullott. A nyugalmas táj alig negyed óra alatt változott északi zordsággá.

Alzira próbálta egyenesben tartani magát, amennyire csak tudta, de láttam, hogy nehezére esik. A szél úgy dobált minket, mintha puszta falevelek lennénk. Erősen kapaszkodtam a nyeregbe, hogy ne essek le, mikor Alzira hirtelen pördült egyet a szárnyai alá kapó légáramlattól. Nem mertem a térképért nyúlni, nem volt merszem a köpenyemet keresni. A jeges hó olyan heves, sűrű, nagy pelyhekben esett, hogy az orromig sem láttam. Nem mintha a szememet ki mertem volna nyitni. Rásimultam a nyeregre és reménykedtem, hogy a Hófúria kiigazodik itt és megtalálja a kiutat, lehetőleg minél hamarabb.

Újabb hosszú, gyötrelmes percek teltek el. A levegő egyre csak hűlt le, már bőven fagypont alatti hőmérséklet uralkodott. Kezdtem fázni. Úgy tűnt, ezt a hideget már a saját belső tüzemmel sem tudtam elviselni. Vacogtam, a fogaim csattogtak, mint egy idegesítő, felhúzható játék. Akármennyire próbáltam Alzirához bújni, a nyereg megakadályozott, nem értem el a meleg pikkelyeket. Nem mintha sokat érzékeltem volna belőle. A saját ujjaimat sem éreztem. Nem volt nálam kesztyű. Ugyan ki gondolta volna, hogy ennyire északra fogunk jönni? Annyi nyugtom volt, hogy legalább Zira otthon érezte magát egy kicsit itt.

Kezdtem egyre fáradtabb lenni, pedig jóformán semmit sem csináltam. Hallottam, hogy Alzira beszél hozzám, de nem fogtam fel a szavait. Álmosodtam. Nem testi fáradtság volt, amit éreztem. Belül voltam bágyadt. A szervezetem mégis dolgozott. Annyi hőt termelt, amennyire képes volt. Igyekeztem ébren tartani magam, de nehezen bírtam ki, hogy ne aludjak el. Mintha a hideg nemcsak a kezemet, de az agyamat is lefagyasztotta volna.

Majd a sárkány tett egy hirtelen éles jobb kanyart. Szétfagyott ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a nyereg szélébe. Ennyire még képes voltam, ennyire még magamnál voltam. Rájöttem, hogy Alzira tart ébren, a mozgása, ahogy éreztem a nyergen át is folyamatosan dolgozó izmait. Különben elaludtam volna. És tudtam, ha elalszok, akár meg is halhatok.

Éreztem, hogy valami megváltozik. Nem tudtam miért, de csukott szemmel is érzékeltem valamiféle változást a környezetemben. Már nem csípte az arcomat a jég és a hó. Vége volt. Nehezemre esett kinyitnom a szememet. A szakadó hó vakító fehérsége helyett vaksötét nézett farkasszemet velem. Abban sem voltam biztos, nyitva van-e egyáltalán.

Egy fénycsóva. Olyan hirtelenséggel ért, hogy visszahunytam a szemem. Villám, csakis villám lehetett. Nemsokára a dörgés is megérkezett mellé, visszhangzott a falak között. Igen, mindenképp zárt helyen voltunk. De valami nem volt rendjén. A dörgés mellé társult valami csilingelő hang, mint mikor kardot ejt valaki a sziklára.

Bátorságot erőszakoltam magamra, sűrűn pislogva pillantottam fel ismét. A következő villámnál nem csuktam be a szemem.

Árnyak.

Ez volt az első, amit felismertem. Sok hatalmas, ijesztő árnyék vetült a falakra a fény hatására. Alzira nyakára simítottam a kezem. Már az is furcsa volt, hogy meg tudtam egyáltalán moccanni. Átfagyott ujjaim bizseregtek, mikor száraz, meleg pikkelyeihez értem. Éreztem a tenyerem alatt a rezgéseket. Alzira morgott, vadul kapkodta a fejét mindenfelé, mintha keresne valamit a sötétben.

- Hol vagyunk, Zira…? –kérdeztem halk, rekedt hangon.

Ő nem válaszolt. Valami vadul kopogott a sikamlós jégen, és akármi is volt az, egyre közeledett felénk. Zira forgolódott, mintha nem tudná, hová figyeljen.

Újabb villámlás. Az árnyak ismét a falra vetültek, még hatalmasabban, még rémisztőbben. Morgás visszhangzott végig a barlangon, de hangosabb volt, mint Alziráé. Felismertem a sárkánymorgást. Méghozzá nem is egy sárkányét. Ekkor jöttem rá, hogy az árnyak is hozzájuk tartoznak. Egy sárkánycsapat vett körbe minket, az ő barlangjukban vagyunk, és nem örülnek nekünk. Én sem szívlelném a hívatlan betolakodókat a helyükben.

Egy sivító hang kíséretében eldurrant az első lövés. Pontosan Alzira lába elé lőttek. Majd újra és újra, amíg a Hófúriát körbe nem kerítette egy lángoló kör.

Meleg.

Fények.

Tűz.

Alig bírtam nyitva tartani a szemem. Furcsa bizsergés szaladt végig rajtam. Mozdítottam a kezem a meleg felé, érezni akartam. Meglepődtem, mikor ez sikerült. Nem csak a kezem, de az egész testem. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, lecsúsztam a nyeregből és kiterültem a hideg kőpadlón. Alzira szinte azonnal fölém lépett, védelmezően, mintha a fiókája lennék. Vadul morgott, vicsorgott az ellenséges sárkányokra. A Hófúria ontotta magából a hőt, ahogy a körülöttünk lobogó tűz is, ami lassan kialudni készült.

Minden olyan homályos volt. A falakról úgy verődött vissza a tűz meleg fénye, mintha kristályból lett volna. Időbe telt rájönnöm, hogy ez jég. A csilingelés nem maradt abba, a fejembe fészkelte magát és leragadt. A sárkányok köröztek körülöttünk. Annyira ismerősek voltak az árnyékok, amiket vetettek. Ahogy kitisztult a látásom és hozzászoktam a fényhez, elgondolkodtam azon, hogy rémeket látok és nagyon beverhettem a fejem.

A sárkányok Alzira kiköpött másai voltak. Úgy méregettek, mint a leendő vacsorájukat. Az egyik megpróbált felém közelíteni, de a felettem terpeszkedő Hófúria felé csapott.

:A közelébe ne merj jönni!:, sivította.

Védi az embert!

A kétlábúval van!

Áruló!

Ehhez hasonló káromlásoktól visszhangzott a barlang, elnyomta a vihar zaját is. A tűz kialudt. Ocsmányságokat vágtak sárkányom fejéhez a sötétből. Alzira hátracsapta a füleit és összehúzta magát. Biztosra veszem, hogy nem estek jól neki a szavak. Még nekem is fájtak, mintha engem sértegetnének.

Aztán a hangok elhallgattak. Csend telepedett ránk. Hosszú másodpercekig semmit sem hallottam. Aztán ismét jött a sivítás. Azt hittem ránk lőnek, de helyette a szájában tartották a lángot. Nem tudtam pontosan összeszámolni a fényforrások számát. Biztos lehettek vagy tizenöten. És ekkor megláttam…

A sárkány nagyobb volt a többinél. Pikkelyein úgy csillogtak a lángok fényei, mintha ezüst borítaná. Vad, kék szemeivel úgy vizslatott, mint macska az egeret, mint a következő prédáját. Méltóságteljesen közeledett felénk, tiszteletet parancsolóan. Karmai gyémántként kopogtak a jégen, ahogy lépkedett, majd nem messze tőlünk megállt. A lélegzetem is elállt. Egy Hófúria volt. Ahogy az összes többi is.

Alzira hitetlenkedve meredt a sárkányra egy ideig, majd hozzá hasonlóan kihúzta magát. Így sem ért fel a vele szemben állóhoz. Sokáig csak meredtek egymásra, farkasszemet néztek.

Mit keresel itt? –hallottam meg egy domináns férfihangot. Levegőt venni sem mertem, inkább csak összehúztam magam és reméltem, hogy nem vesz engem észre. A sárkány ismerte Alzirát. Sárkányom nem felelt. Válaszolj!

:Ezt én is kérdezhetném tőled.:, feleselt vissza. A hatalmas hüllő morogni kezdett, de Alzira nem tántorodott meg, tartotta a szemkontaktust.

Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz!

A körülöttünk lévőek felmordultak, mintha ezzel intenék óvatosságra Alzirát. A Hófúria hallgatott, fél szemmel körbenézett.

:Téged védenek. Hallgatnak rád.:, jegyezte meg. :Miért?:

Szerinted?

A sárkányon ismét végigcsillogott a tűz fénye. Szinte már visszaverődött róla, mintha a pocsolya-hatást alkalmazná. De nem használta. A normál pikkelyei voltak azok, amik fényesebbek sárkányom enyhén matt pikkelyei mellett. Ez neki is feltűnt. Összeszorította az állkapcsát, teljes testében megfeszült. Tudtam, hogy valami nem stimmel, mégsem szóltam közbe. Jobb volt láthatatlannak maradni.

:Vele mi történt?:

Mintha direkt beszélt volna úgy, hogy egy szavát se értsem. Nem tudtam, ki a sárkány vele szemben, és hogy kire kérdez rá. Egy dologban voltam biztos: ezek ketten ismerik egymást, és nem túl felhőtlen a viszonyuk.

Meghalt. Miattad. Ahogy te is meg fogsz.

A sárkány minden előjel nélkül ugrott neki Alzirának. Sárkányomat annyira meglepte a mozdulat, hogy félreugrani sem volt ideje. Elsodorta felőlem és a földhöz szegezte. A hatalmas sárkány belemart Hófúriám vállába, aki erre felsikított. Azonnal felpattantam.

- ELÉG! –kiáltottam.

Minden pillantás rám szegeződött, a Hófúria figyelmét is magamra vontam. Alzirának volt annyi ideje, hogy kimásszon alóla, de támadni már nem tudott, mert két másik visszafogta. Ismét a földre került, és nem hagyták mozdulni. Az óriási Hófúria, akit én az alfának gondoltam, megindult felém. Nyeltem egyet, hátráltam egy lépést. Nem mondom, hogy nem féltem tőle, mert nem kicsit volt rémisztő, ahogy vicsorogva, a fogait csattogtatva felém lépkedett, de próbáltam bátornak mutatkozni.

IDEHOZOTT EGY EMBERT! –jött valahonnan.

ÁRULÓ!

És a sárkányok megint rázendítettek. Tudtam, hogy elítélendő, ha egy sárkány emberekkel barátkozik, de erre nem számítottam. Ezek a Hófúriák úgy beszéltek rólam, mintha valami parazita lennék. Bár az ő szemszögükből ez teljesen érthető. Idegen voltam itt, ellenség a sárkányok körében. Vajon másfél évvel ezelőtt is ez történt volna? Ha visszajött volna akkor, megérezték volna rajta az emberszagot? Biztos vagyok benne. Miattam utálták volna ki, ahogy most teszik.

CSENDET! –üvöltött fel az alfa.

És így is lett. Némaság telepedett ránk.

A hüllő elkapta a tekintetem. Összeszűkült pupillával meredt rám, figyelte a legapróbb rezdülésemet is. Nem hátráltam tovább. Még így is úgy magasodott fölém, mintha ő lenne a mindenség, a sárkányok királya. Király volt a maga területén, ebben biztos voltam. Ahogy közelebbről sikerült megszemlélnem, feltűnt pár dolog, ami eddig nem. Sebhelyek. Nem csak emberek fegyverei, hanem más sárkányok által hagyottak is. Karmolás- és harapásnyomok.

Némán, mozdulatlanul tűrtem, ahogy kerülget. Alzira végig feszülten figyelt, fel-felmordult, mikor úgy érezte az alfa túl közel merészkedik hozzám. Ez persze nem zavarta a hatalmas sárkányt, nem is foglalkozott vele. Megállt velem szemben, egyenesen rám meredt. Vicsorgott, kivillantotta a fogait, jelezve, nem fél az életemet ontani. Ebben teljesen biztos is voltam. Védte az övéit a betolakodótól, aminek számítottam.

:Ha egy haja szála is meggörbül, én…:, morrant fel sárkányom, de leintettem.

- Nyugalom, Alzira, semmi baj.

Az alfát meglepte, hogy beszélek. Idegesen rám mordult.

Hogy merészelsz megszólalni engedély nélkül?! –sziszegett rám. Végig tartottam vele a szemkontaktust, nem kerültem el a pillantását. Csak azért sem adtam meg neki ezt az örömöt. Hálát kellene adnod az ostoba isteneidnek, hogy még nem ontottam ki a nyavalyás életedet! Mégis mit képzelsz, kétlábú? Addig foglak futtatni, amíg ki nem köpöd a tüdődet, aztán élve felgyújtalak!

Hallgattam, nem feleltem neki. Nem tudhatta, hogy értem, amit mond. Biztos voltam benne, hogy fogalma sincs róla. Lenézően fújtatott rám.

Nézz magadra, kétlábú! Ennél ostobábbat még sosem láttam. Sárkányháton rontasz az otthonomba, a vérem hátán idepofátlankodsz az fészkünkbe. Halálra ítélted magad, ember, ahogy a kis hátasodat is –vicsorgott hátra Alzirára.

Abban a pillanatban egy sárkánysikoly visszhangzott végig a barlangon. Beleremegett az egész mindenség. Hátranéztem. Egy újabb sárkány jelent meg, megint egy Hófúria. De ő más volt, nem éreztem olyan fenyegetőnek, mint az alfát. Sokkal finomabb vonásai voltak, akárcsak Alzirának. Nősténynek tippeltem. Kecsesen, de büszkén indult el felénk. Mintha megfagyott volna a levegő a helyiségben. Ő lehet az alfanőstény?

Mit keres ez itt? –nézett rám megvetően. Igen, biztosan nőstény volt. De idősebb, mint az alfa. Sokkal… tapasztaltabb volt a hangja. Az előttem álló sárkány felhúzta az orrát.

Kérdezd a lányodat.

A nőstény szeme összeszűkült, majd lassan Alzirára pillantott, akit időközben elengedtek a sárkányok. Azonnal ellágyult a tekintete. Odalépett hozzá, a pofájához dörgölőzött, így üdvözölve a hazatértet. A lánya… Alzira hazajött. A nőstény az anyja, az, akire mindenki hallgat, még az alfa is. Padlót fogtam, kezdtem nagyon összezavarodni.

Azt hittem odavesztél… –szólalt meg a nőstény elérzékenyülve.

:Közel voltam hozzá.:, jegyezte meg Zira.

Némán, mosolyogva figyeltem az anyja-lánya egymásra találást. Boldog voltam, hogy Alzira újra láthatja az édesanyját, a családját, az otthonát. Hasonlóan érezhet, mint én másfél éve, mikor megtaláltam anyámat. Ismertem az érzést, amit érezhetett. Meghatódott mosollyal figyeltem a két Hófúriát.

- Hát nem édesek? –kérdeztem az alfától.

Hát, nem volt a legjobb ötlet. Rosszallóan nézett rám, és a megszólalásommal magamra vontam az összes sárkány figyelmét. Behúztam a nyakam. A nősténysárkány rám mordult.

Ez miért van még életben? –sziszegte. Remek, úgy tűnik nem fogok valami jó viszonyt ápolni a családdal…

:Ne, anyám, ő velem van!:, szökkent mellém Zira.

Veled? De hát ő egy ember! Hogy mondhatsz ilyet, lányom?

:Ő más, mint a többiek! Megmentett, meggyógyított. Ő a barátom!:

Öljük meg az árulót –sziszegett rám az alfa.

Hallgass, fiam! –morrant rá a nőstény. Aha. Szóval a nem túl kedves alfa Zira testvére. Egyre jobb… Honnan tudhatod, hogy bízhatsz benne? Minden kétlábú ugyanolyan. Az összes csak árt és sebez minket, a bőrünkre hajtanak és a fejünkre.

:Én is így gondoltam, de Hajnal… ő másmilyen! Ha benne nem is bízol, bennem bízz!:

Eltűntél majdnem két évig, apánk miattad rohant a vesztébe és azt várod, hogy bízzunk meg benned? –sziszegett rá az alfa bizalmatlanul.

Egy szót sem értettem. Az apjuk? Mi történt vele? Mit ért ezalatt a sárkány? Láthatóan nem csak én voltam értetlen, Alzira is elkerekedett szemekkel meredt a hímre. Nyugtató szándékkal a nyakára simítottam a kezem. A két sárkány rám sziszegett, de nem tágítottam. A többi is úgy vizslatott, mintha valami gonosz dolog lennék. Láttam Hófúriámon, hogy cikáznak az agyában a gondolatok, hol perzselő volt a tekintete, hol könnyes, mintha nem tudná eldönteni, sírjon a halálhír hallatán, vagy legyen mérhetetlenül dühös, amiért őt vádolják ezzel. Sokáig hallgatott, mire sikerült úrrá lennie az érzelmein és a gondolatain.

:Az ember marad.:, jelentette ki Zira. :Az én felelősségem lesz. Ha bármi olyat tett volna, már nem élne.:

A sárkányok bizalmatlanul néztek végig rajtam. Végül a nőstény fújtatott egyet.

Egy rossz lépés, és én végzek vele –jelentette ki, majd feloszlatta a gyülekezetet.

A Hófúriák mind szétszéledtek, a fény eltűnt, sötétség telepedett a barlangra. Alzirához húzódtam, hogy ne veszítsem el őt. Már csak az hiányzott volna, hogy vakon tapogatózzak egy vad Hófúriákkal teli jégbarlangban. Alzira lassan lépkedni kezdett, én pedig nem tudtam mást tenni, követtem. Nem ültem a hátára, jobbnak láttam a sétálást, akármennyire is csúszott a talpam alatt a jég. Nem tűnt úgy, mintha őt ez zavarná. A csilingelő kopogások jelezték, hogy a többi sárkányt követjük. Nem ellenkeztem. Vaktában előkotortam a köpenyemet és a vállamra terítettem, ezzel óvva magam a benti fagytól.

Egy kanyarnál viszont mégis kénytelen voltam a hátára pattanni, ugyanis felfelé vezetett az út. Nem kért meg rá, csak felém pillantott, mégis értettem a néma jelzést. Nem állítom, hogy a családja és a fajtája jó szemmel figyelte, ahogy ezt teszem. Zira felreppent, mintha csak a szél kapott volna a hátára egy hópelyhet és követte az alig tíz fős felderítőcsapatot. Kanyarogtunk a jéghegy gyomrában. Nagyon úgy tűnt, hogy sárkányom tökéletesen tudja, merre kell mennie.

A sárkányok egy nagy üregbe vezettek minket, ami sok felé ágazott el. Valahogyan mintha több fény lett volna odabent, mint a külső barlangban. Lenyűgözve pillantottam körbe. Úgy éreztem magam, mint egy kislány a gyémántpalotában. Talán ott is voltam. A jég úgy csillogott és verte vissza a legapróbb misztikus fényt, mintha minden üveg lett volna. Semmi különleges nem volt a barlangokban, üregekben, amiken keresztülmentünk, mégis csodálatos volt.

Akárhány sárkány mellett mentünk el, mind megbámult. Ezen nem lepődtem meg. Tű voltam a szénakazalban, áldozat a ragadozók között, ellenség a szövetségesek körében. Kétlábú voltam, ők pedig sárkányok. Alzira mégis büszkén repült velem a hátán. Egy-egy szófoszlányt csíptem el a sárkányok körében. Mind a visszatért hercegnőről és rólam szóltak. Úgy adták tovább a hírt, hogy mire elértünk a végállomásig, közel hatvan szempár lesett ránk minden sarokból és szegletből. Mi voltunk a fő látványosság.

Az alfa időközben elment a dolgait intézni, de bizalmatlankodva, nehéz szívvel hagyott minket ott. Tudtam, hogy jobban szeretett volna szemmel tartani minket, de ez a feladat így az anyjára hárult. Mielőtt eltűnt egy kanyarban, ellenséges pillantásokkal bombázott minket. Nem voltam a szíve csücske, ahogy Hófúriám sem. Nem tudtam, mi válthatta ki köztük ezt a vad testvéri viszályt. Csak sejtéseim voltak. Arra gondoltam, talán az apjuk halála. Ha jól emlékszem, Alzira azt mesélte, hogy az alfa az édesapja volt, az örökös pedig a bátyja, akivel találkoztunk is. Úgy tűnt, a báty Zirát vádolja az apjuk haláláért. És ő ezt nem értette. De ki tudja, lehet, hogy már azelőtt nem volt felhőtlen a viszonyuk. Az ok lehet akár egy fiókakori baleset is, egy vadabb összezördülés. Bár ezt nem tartottam valószínűnek. Mi is sokszor ugrottunk egymásnak a testvéreimmel, voltak komolyabb vitáink is, de valahogy mindig megoldottuk.

A barlang, ahová a nőstény vezetett minket, elég világos volt és tágas. Nem volt bent semmi, csak egy üres jégüreg az egész, a megmagyarázhatatlan fények játéka mégis varázslatossá tette. A falak olyan simák voltak, mintha lecsiszolták volna, láttam a torz tükörképemet. Nem festettem valami bíztatóan.

A nőstény leszállt középen, Alzira pedig követte a példáját. Én magam is lecsusszantam a nyeregből, ám túl nagy lendülettel, így csaknem elcsúsztam a sikamlós jégen. Időben kapaszkodtam meg sárkányom nyakában, aki talpra állított.

:Óvatosan, csúszik!:, figyelmeztetett utólag. Ő bezzeg könnyen beszél, a karmaival úgy váj a megfagyott vízbe, mint kés a vajba, meg sem érezte, hogy mennyire könnyű orra bukni.

A nőstény felhorkantott, magára vonva a figyelmemet. Lehetőségem nyílt közelebbről megvizsgálni. Kifejlett, idős sárkány volt, mégis varázslatos. Fehér pikkelyei mattabbak voltak az átlagosnál, ez jelezhette náluk a kort. Hatalmas, ezüstös karmokkal és fogakkal áldotta meg az ég, valamint mandulavágású kék szemekkel. Fülei hegyesebbek voltak az alfáénál, valamint farokszárnya is jobban meg volt nyúlva. Nem tudtam, mennyi idős lehetett, karcsú teste nem árulkodott a koráról. Ellenszenves volt, és vad. Kicsit Petrát juttatta eszembe, a Tamaran törzs főnökének, Lionelnek feleségét. Őt sem szerettem túlzottan, ő engem pedig egyenesen gyűlölt. Ugyanerre a felállásra ismertem rá köztem és Alzira anyja között.

Csont sovány vagy –bukott ki a sárkányból, ahogy végigmérte Alzirát. A Hófúria felhorkantott.

:Inkább csak vigyázok a vonalaimra.:

Ez már kóros soványság. Délen nincsenek halak? Vagy az ember nem ad enned? –nézett rám megvetően. Be akartam szólni neki, de inkább visszafogtam magam. Hiba lett volna rontani amúgy sem rózsás helyzetemen.

Alzira rám, majd az anyjára pillantott.

:De, képzeld, ad. Ne hidd, hogy egy ketrecben tart bezárva és csak akkor vesz elő, ha repülni támad kedve! Szabad akaratom van, oda megyek, ahová akarok, amikor akarok!:

Mégsem jöttél haza –jegyezte meg a nőstény. Vagy oda már nem enged?

:Hazajöhettem volna, ha akartam volna. De nem akartam. Jó nekem vele. Ő a lovasom, a társam. Te mondtad, nem emlékszel? „Ha érzel valamit egy ember iránt, és az nem düh, félelem vagy gyűlölet, hanem bizalom, akkor a legenda szerint ő a lovasod is lehet.”:

A nőstény felhorkantott.

Ez egy ostoba mendemonda, lányom, nem gondoltam volna, hogy el is hiszed!

:Elhittem. És igazad volt. Bízok Hajnalban, az életemet is rábíznám. Ha nem így lenne, nem lennénk most itt.:

Megsimogattam a sárkány nyakát és adtam egy puszit a fejére, ezzel jelezve, hogy az érzés kölcsönös. Dorombolva fogadta. A nőstény tudomást sem vett rólam, ez pedig kettős érzéseket váltott ki belőlem.

Egy részem örült ennek. Maga módján félelmetes sárkány volt, az alfa anyja és az előző főnök párja, a volt alfanőstény, így kicsit tartottam tőle. Hegei arról árulkodtak, hogy harcos is rejtőzködik benne. Nem tudhattam meddig ér el a hatalma, de az tökéletesen látszott, hogy befolyása van a fia felett. Ha neki nem leszek szimpatikus, akkor másnak sem. Kifejezetten olyan villogása volt a szemének, mint aki mindezzel tisztában van. A sárkányok biztosan tisztelték és félték, akkor is, ha nem ő van hatalmon.

Egy másik oldalam mégis fel volt háborodva rajta. Lehet, hogy az emberi gőg az, ami belőlem beszél, de mégiscsak ott voltam. Előtte álltam, lélegeztem, nem voltam láthatatlan. Kétlábú voltam egy sárkányokkal teli barlangban és képes volt úgy tenni, mintha nem is léteznék? Megfordult a fejemben, hogy ha a nőstény tisztában lenne a képességeimmel, akkor máshogy nézne rám, de visszafogtam magam. Nem vághattam fel minden sárkánynak – és senki másnak sem – azzal, hogy Fúria vagyok. Annyira nem én lettem volna. Ennek ellenére valami mocorgott bennem, ösztökélve arra, hogy mégis felfedjem magam.

Túlságosan a gondolataimba merültem, észre sem vettem, hogy a sárkány távozik, és egyedül maradok Alzirával.

- Hová tűnt anyukád? –érdeklődtem körbenézve. Alzira fújtatva feküdt le a fal mellé, én pedig az oldalának dőlve leültem.

:Hívatták. Mindjárt jön a váltás, aki figyel ránk.:

- Úgy kezel minket, mintha betolakodók lennénk.

:Lehet, hogy annak is tart minket.:, rántott szárnyat.

Pár másodpercnyi csend telepedett ránk, amit én törtem meg.

- Tudod… nem tudta elkerülni a figyelmemet, mennyire átnéz rajtam.

:Ember vagy, Hajnal, mit vártál? Hogy majd körbetáncolnak és éltetnek, mint egy istennőt?:

- Ig-… vagyis nem, dehogy! –ráztam a fejem. Fogalmam sem volt, miért akartam igent rávágni erre a minden realitást mellőző kérdésre. Ez Zirának is feltűnhetett, de nem tett rá megjegyzést.

Sokkal feszültebb volt, mint általában. Hátranyúltam, hogy megsimítsam a fejét, de ő egy lépéssel előttem járt. Helyezkedett kicsit mögöttem, majd az ölembe helyezte buksiját. Halkan dorombolni kezdett. Remegve simítottam végig a száraz, meleg pikkelyeken. Ontotta magából a hőt. Eddig észre sem vettem, hogy fázok.

- Hogy kerültünk ide, Zira? –kérdeztem tőle egy kis idő múlva.

:Nem maradhattunk kint. Én még bírtam volna, de te… szinte már haldokoltál.:

- Végül is… így nem megfagyok, hanem ropogósra sülök a bátyád közreműködésével –jegyeztem meg.

A sárkány megint nem felelt. Nem mondott semmi humoros, esetleg sértő visszavágást, amivel a porba tiporhat, csak bánatosan hallgatott. Szinte rá sem ismertem. De ezt inkább nem tettem szóvá. Csend volt, egy sárkány sem jött ellenőrizni minket. Mégis éreztem, hogy a közelben járnak, hogy szemmel tartják a kijáratot. Ha figyeltem, hallottam a kint süvítő orkán erejű szélvihart. A gondolatától is megremegtem. A Hófúria karmai csilingelve kopogtak, ahogy a jeget kaparászta. Ahogy a többié is, akik kint mászkáltak. Mély levegőket vettem, próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Egy jégbarlang. Ergo, jéghegy. Tisztán emlékeztem, hogy a térképem semmi helyet nem jelzett, nem is láttam semmit se közel, se távol. Akkor hogy kerül ez ide?

- Miért nem jelezte a térkép a helyet? Jeleznie kellett volna –nyúltam a nyeregtáskához. Előhúztam a kissé elázott, fagyott szélű papiruszt és az ölembe vettem. Ugyanaz látszott rajta, mint eddig. Csak most a mozgó pontból, ami mi voltunk álló pont lett a semmi közepén, több száz kilométerre a céltól. - Hogy találtál ide, Zira…?

:Miután megjött a vihar, úgy éreztem ismerős vizeken járok. Csak abban reménykedek, hogy nem Hólidérc hegyet fogtam ki, az nem lenne előnyös senkinek sem.:

- Miért…?

:A Hólidércek és a Hófúriák évszázadok óta ellenségek. Nem tudom, milyen viszályt szítanék vele, ha most ellenséges szigetet találtam. Biztos nagy harcok lennének.:

Nem csak lennének, vannak is –lépett be a jégbarlangba egy újabb nőstény. Kicsivel nagyobb volt Ziránál és fényesebb pikkelyű. Olyan volt, mint a többi, amit eddig láttam. Azzal a különbséggel, hogy volt egy kis zöldes árnyalata a szemének.

Sárkányom felkapta a fejét, szembenézett az érkezővel.

:Mit keresel itt? Téged küldtek, hogy ellenőrizzen?:, kérdezte Alzira kicsit megvetően. Ismerték egymást. Persze, hisz egy csapathoz tartoztak, valószínűleg itt mindenki ismer mindenkit.

Nem –csilingelte az érkezett. Csak kíváncsi voltam, igaz-e a hír. A hercegnő visszatért és hozott magával egy… embert –pillantott rám kissé ellenségesen. Alzira azonnal felmorrant, de leintettem. Már kezdtem megszokni, hogy minden sárkány a lehetséges zsákmányt látja bennem. Nagyon veszélyes mutatvány volt tőled, remélem tudod. Főleg most.

:Van valami, amiről tudnom kellene?:, érdeklődte Alzira.

Az emberek egyre többet járnak felénk –kezdte. Vadásszák a mieinket, a csapatunktól az északi csapaton át a keletiig. De nem csak minket. A Hólidérceket is, minden sárkányt. Elvitték két testvéredet. Szóval ne csodálkozz, amiért mindenki csúnyán néz a kis kétlábúdra. Épp olyan, mint az összes többi, egytől egyig, ízig-vérig egyformák, egy sem állja a szavát!

Összeszorítottam a fogaim. Be akartam szólni neki, de nem tettem. Lenyeltem a kitörni vágyó visszavágásaimat. Mikor ismét végignéztem a sárkányon, akkor vettem észre a hegeit. Volt köztük drótcsapda és nyíl hagyta heg, de pár karmolás nyomot is láttam. Hozzá kell szoknom, hogy itt sok sárkánynak több harci sebe van, mint a legtöbb vikingnek. Főleg, hogy ők két oldalról kapják a támadásokat. A sárkányoktól és az emberektől.

Aztán eljutott az agyamig, amit mondott. „Egy sem állja a szavát.” Ezek szerint…?

- Volt már dolgod emberrel, igaz? –bukott ki belőlem a kérdés. A sárkánylány rám kapta a tekintetét, furcsán méregetett. Farkasszemet néztem vele. – Azt mondtad, az összes egyforma, egy sem állja a szavát. Ezek szerint becsapott már egy ember, ugye?

A sárkány lesokkolt. Láttam, hogy csillan valami a szemében. Hátranézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem más szólt-e hozzá, vagy nem-e figyel valaki. Megváltozott valami a tekintetében, mikor újra rám pillantott.

E-ez… te… te értesz minket? –hűlt le teljesen. Halvány, elégedett mosolyra húztam a számat és bólintottam. Kívülálló vagy, nem igaz?

- De, így van, az vagyok –biccentettem.

:Hajnal Fúria. Szinte már egy közülünk.:, mondta Alzira.

A sárkány egy kicsit mintha megrémült volna. Nem nagyon értettem a reakcióját, hisz felesleges volt félnie tőlem. Lassan felálltam és Alzira is hasonlóan cselekedett. A Hófúria hátrált egy lépést. Védekezően felemeltem a kezeimet.

- Felesleges félned. Nem azért jöttünk, hogy ártsunk nektek –mondta lassan. Ő hátracsapta a füleit.

De hát mind azt teszitek.

- Szóval igazam volt, ugye? Volt dolgod emberrel?

Egyszer –ismerte el. Elengedett egy csapdából a Jégvadász-szigeten. Azt mondta, nem bánt. Aztán elkapta egy másik társamat, aki a segítségemre sietett.

- Gondolom rátámadt –jegyeztem meg.

A bátyám volt, akit elkapott –sziszegte. Megsebezte. Mielőtt eljöhetett volna megjött a többi és elkapták! Alig tudtam megmenekülni! És azóta nem is láttam őt…

Vissza akartam vágni valami logikus érvvel, de ekkor megjelent Alzira anyja. Őt már biztosan meg tudtam különböztetni a többiektől. Volt egy nagy karmolás nyom a nyakán. Valamit tárgyalt a másik nősténnyel, aki fülét-farkát behúzva távozott, majd mikor már az alfa anyja nem figyelt, ráfújtatott és elegánsan távozott. Furcsák ezek a sárkányok…

Alzira anyja úgy méregette Zirát, mintha a súlyát akarná megsaccolni. A következő pillanatban felöklendezett egy nagy adag halat. A szám elé kaptam a kezem, mikor megcsapott a szaga.

Egyél, lányom –mondta. Alzira kis hezitálással ment közelebb és ette meg a halakat. Jó, tudtam, hogy ez sárkányoknál szokás, Felhőugró is kínálta már Zirát hallal. De azóta sem szoktam meg, inkább oda sem néztem.

Néhány percnyi csend következett, miután sárkányom végzett az evéssel és visszalépett hozzám. A nőstény nem hagyott minket egyedül, csak feküdt ott és figyelt. Alziránál sosem éreztem még, hogy idegesít a közelsége, de ennél a sárkánynál már kezdett irritáló lenni, hogy folyton engem néz. Akármennyire is lenyűgözött a domináns megjelenése és szépsége.

El sem hiszed, mennyire vártam már, hogy haza gyere –szólalt meg hirtelen egészen lágy hangon. De nem csak én. Mindenki. Nélküled nem volt ugyanolyan a csapat.

:El tudom képzelni mennyire.:, morogta az orra alatt, majd hirtelen megfeszült, mintha eszébe jutott volna valami. :Anya… mi történt apával…?:

A levegő megfagyott kettejük között, én inkább meg sem szólaltam. Ez egy személyes beszélgetés lesz. Már indultam volna ki a barlangból, hogy magukra hagyjam őket, de Zira rálépett a lábamra, jelezve, hogy ne tegyem. Összekapcsolódott a tekintetünk. Nem kellettek szavak hozzá, hogy lássam rajta, ez túlságosan is mélyen fogja érinteni, támaszra lesz szüksége. Megsimítottam a nyakát és visszaálltam mellé.

A nőstény mély levegőt vett, mintha nem is izgatná az előbbi jelenet.

Mikor elmentél, apád utánad ment. Senkinek sem szólt, senkit sem vitt magával. Áttévedt a Hólidércek területére, akik hát… tudod, milyen rossz néven veszik a területhatár átlépését. Belefutott egy kisebb csapatba –mondta nehéz szívvel a nőstény, mintha könnyek gyűltek volna a szemébe. Apád bátran harcolt. Sikerült… visszajutnia ide a fészekbe, de… nem maradt elég ereje, hogy a sebeket túlélje… De a lelkemre kötött valamit… hogy ha egyszer hazajössz, ne engedjelek el újra, ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint akkor…

Alzira megremegett mellettem. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lehet ezt hallania. Az apja azért ment, hogy őt hazahozza, hogy visszakapja a kicsi lányát. És ez lett élete utolsó tette. Viking szemmel nézve ez nemes és őrült cselekedet volt, amit minden apa megtett volna a lányáért. Viszont nem értettem a nőstény utolsó szavait. Ugyanaz a hiba. Milyen hiba? Sosem faggattam Alzirát, hogy miért hagyta hátra a családját, az életét. Nem mintha beszélni akart volna róla. Néhányszor rákérdeztem nála az elmúlt másfél évben, de mindig ugyanazt a választ adta. „Nem akarok beszélni róla.” Ezért hát inkább ráhagytam. Ha egyszer készen áll rá, akkor elmondja. Nem erőltetek rá semmit, amit nem akar. Nem lenne fair.

:Ezért mondta a bátyám, hogy az én hibám, igaz? Ha nem mentem volna el, akkor apa még élne.:

A nőstény félrenézett. Pontosan tudta, hogy a hím ezért utálja Alzirát.

Most pedig idehoztad az embert. Remélem tudod, hogy nem maradhat. Sem itt, sem sehol máshol. Tudja, hol van a fészkünk, így nem maradhat életben.

Ledermedtem, ahogy Alzira is. Azonnal felpattant és rásziszegett az anyjára.

:Azt hiszed, hagyom, hogy akár egy karommal is hozzáérjetek?! Ha ő megy, akkor én is!:

- Zira…

:Csend!:, morrant rám. :Ha te, akkor én is. Nem gondolhatod, hogy hagylak egy rohadt jégbarlangban meghalni, mikor dolgunk van! Azt sem tudom, miért vagyunk még itt egyáltalán!:

Ő csak egy ember. Egy kétlábú. Semmi haszna nincs, csak öl, mint a többi, csak árt a fajtánknak. Pusztítanak, mióta csak léteznek!

Megint ezek a vádak. Vadul csillogó szemekkel néztem a nőstényre, aki állta a pillantásom. Nem bírtam visszafogni magam.

- Minden tisztelettel, de ma már nem tudom megszámolni, hogy hányadszor hallom ezt!–akadtam ki.  – Úgy nézek ki, mint aki árt a sárkányoknak? Figyelj, értem én, hogy nem bízol bennem, hogy senki sem bízik bennem, rendben? Kétlábú vagyok, tény, a fajtám vadász titeket. De nem lennék itt, ha egy lennék közülük. Szerinted Alzira megbízott volna bennem, ha így lenne? Egy frászt! Nem áll szándékomban bántani titeket! Mondhatod nekem, hogy emberek így, emberek úgy, de ne ítélj meg engem a nép alapján, ahová születtem. Nem vagyok olyan. Nem vagyok egy közülük. Nem is vagyok ember!

A nőstény lefagyva nézett rám, majd fújtatott egyet, mintha minden, amit mondtam, egyszerűen egyik fülén be, másikon pedig kiment volna.

Nekem aztán hiába magyaráz egy nyavalyás kétlábú! Lehetsz más, de mégis egy faj, egy vér. A lányomat is csak elámítottad, ő még hisz a tündérmesékben. Hiába is maradnál életben, a lányomnak nem lenne ideje foglalkozni veled, ha fiókái lesznek!

Alzira megfeszült mellettem.

:Ó, szóval erre megy ki a játék? Hogy megszedd az apának adott szavad. Azt hiszed, itt fogok raboskodni, hogy utódokat költsek attól a nyikhajdértől, akinek ígértél? Ki van zárva! Teljességgel kizárt! Meg is mutatom, mennyire! Gyere, Hajnal, elmegyünk!:, indult el a kijárat felé.

Nem igazán tehettem mást, követtem Alzirát ki a barlangból a hosszú szirtre, ami egy lefelé vezető ösvény is volt egyben. Hófúriám elindult lefelé. Gyorsan felzárkóztam, nem volt kedvem egy légtérben maradni az anyjával. Minden tiszteletem, de eddig nem nyerte el a szívemet, kifejezetten nem kedveltem. Minden szempár ránk szegeződött, valószínűleg mindenki hallotta a benti kiabálást.

Ne merészelj tovább menni! –hallottam meg magunk mögött a nőstény ideges hangját. Alzira olyan hirtelen pördült meg, hogy majdnem a mélybe sodort.

:Különben? Szobafogságra ítélsz? Nem vagyok már gyerek, nem parancsolhatsz nekem!:

Az anyád vagyok! Azt teszed, amit mondok!

:Többé már nem.:, felelte hűvösen, majd rám pillantott. :Szállj fel, elmegyünk!:

Mit tehettem volna? Alzira rendkívül zaklatott volt, meg is értettem miért. Bele akarták kényszeríteni egy olyan kapcsolatba, amit ő nem akart. Akárcsak engem. Méghozzá kétszer. Ahogy engem. Mintha a sorsistennő szórakozna velünk, hogy ne csak jellemre hasonlítsunk.

Felpattantam a nyeregbe, Alzira pedig azonnal a levegőbe emelkedett… volna, ha egy sikoly be nem töltötte volna a teret. Velőt rázó sárkánysikoly volt. Alzira megfeszült, vadul kapkodta a tekintetét az üregek között. A Hófúriák szintén így tettek. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, így rákérdeztem.

- Mi ez, Zira…?

:Figyelmeztetés…:, suttogta. :Támadni fognak…:

- Kik?

:A Hólidércek.: