15. A nap, amikor mindenki megsértődik

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással :) Nem lett a leghosszabb, de így sikerült...

Kellemes olvasást! :)

~Hablaty~

Arra keltem, hogy valaki bökdös. Az elmúlt időszakban kezdtem hozzászokni, hogy a nővéreim nem akarnak kiráncigálni az ágyból, hogy reggelizzek végre, vagy valami. Az agyam lassan fogta fel, hogy azoknak az időknek vége. Így az, hogy valaki lökdös és piszkál, rendkívül furcsa volt az elmúlt másfél évet tekintve. Morogva nyúltam oda, hogy félrelökjem a kezét a piszkálónak, de a kezem csak furcsa, kicsit száraz, meleg pikkelyekkel találkozott. Beletelt egy kis időbe, amíg tudatosultak bennem a dolgok.

- Fogatlaaan! –nyöszörögtem fáradtan, de mikor a sárkány csak azért sem hagyta abba a piszkálódást, morogva felültem és szembenéztem vele.

Először minden homályos volt, de aztán szembenézett velem egy okos, smaragdzöld szempár. A fejem sajgott, mintha bevertem volna. Mert így is történt. Lassan kezdett tisztulni a kép. Lejöttem a medencébe Fogatlanhoz, és… beszélt hozzám. És elájultam. Vagy ez a része csak álom volt és pusztán bevertem a fejem idefelé jövet? Igen, ez hihetőbb.

- El sem tudod képzelni, mit álmodtam –kezdtem a tarkómat dörzsölve. – Álmomban… beszéltél hozzám és én értettelek. Nagyon beteg volt…

~Nem álom volt.~, szólalt meg hirtelen egy hang. Azonnal elkezdtem körbenézni, keresve a hang tulajdonosát. ~Ne keress, még mindig itt vagyok.~

Erre ledermedtem. Ez a hang. Olyan, mint álmomban. Lassan, nagyon lassan, szinte már drámaian fordítottam a fejem Fogatlan felé, aki csak okosan pislogott rám.

- Magasságos Thor bütykeire…! –kezdtem el hátrébb kúszni. Ő csak a szemeit forgatta.

~Nevetséges vagy, tudod?~

- T-te… te… TE BESZÉLSZ!!!! –akadtam ki teljesen. Sárkány. És beszél. Hozzám. Vagy megint álmodom? Vagy ennyire bevertem a fejem?!

~Jaj, el ne ájulj megint, kérlek! Csak… csak hallgass meg, Hablaty, oké?~

- H-honnan tudod a nevem? –kérdeztem remegő hangon. A sárkány fújtatott egyet, a fejét rázta.

~Annyira okos gyerek vagy, Hablaty és tényleg képes vagy ezt megkérdezni?~, morogta az orra alatt kicsit bosszúsan. Leálltam a hátrálással.

- Tényleg te beszélsz hozzám, Fogatlan?

~Ki más?~

- De… de… ez… hogyan…? –kérdeztem elhaló hangon, dadogva. – Egy embernek nem szabadna megérteni téged, nem?

~Erre egy magyarázat van: Kívülálló vagy.~, mondta egyszerűen, leülve elém.

Csak pislogtam rá.

- Kívülálló. Én. Neked nincs ki a négy kereked, pajti! Néztél már rám? Vézna vagyok, satnya, gyenge, egy rakás szerencsétlenség. Reménytelen eset és…

~Én vagyok a legjobb barátod, annyira azért nem lehetsz szerencsétlen.~, jegyezte meg. Kicsit mintha bosszús lett volna a hangja, vagy sértett. Megsértődött.

- Nem úgy értettem.

~Ja, akkor én nem számítok?~

- Egyszerűbb volt, mikor nem értettem, mit mondasz –tettem megjegyzést. Erre felhúzta az orrát és odébbállt. Remek. Sikerült megsértenem. Megint. – Fogatlan! Fogatlan, várj! –álltam fel nagy nehezen és utána mentem. – Remek, 5 perce hallak és már meg is sértelek… makrancos gőte…

~Hallottam ám.~

- Meddig fogod ezt játszani?

Erre megállt és szembefordult velem. Egy kis ideig méregetett, majd felsóhajtott.

~Mázlid, hogy nem vagyok haragtartó! Egy kis fülvakargatással megbékülnék.~

Ezen csak vigyorogtam. Eleget téve a kívánságának, mellé léptem és vakargatni kezdtem a fülét és a nyakát is. Az állához nem nyúltam, tudtam, hogy az az érzékeny pontja. Fogatlan hangosan dorombolni kezdett. Furcsa, a dorombolásnak nincs külön jelentése, nem hallottam semmi beszédet. Bár azt sem tudtam, hogy képes egy sárkány dorombolni. Ez egy olyan macska-dolog, nem?

Akármennyire is fura volt, hogy hallom, egy bizonyos szinten tetszett. Könnyebben megbántottam? Az tuti. De így legalább nem kell találgatnom, hogy mit akar. Meg… hallani a sárkányokat nem lehet olyan veszélyes, nem?

Ekkor viszont eszembe jutott a nővérem. Ő is hallotta, értette, amit mondanak. Lehetséges, hogy…?

- Fogatlan, lehet, hogy én is Fúria vagyok? –kérdeztem halkan.

A sárkány megfeszült, majd a vakargatás hatására ismét ellazult.

~Nem hiszem. Nem tudok sokat a Kívülállókról, de… szerintem nem vagy Fúria. Mármint, egy szigeten is soknak számít két Fúria, nemhogy egy családban! Főleg úgy, hogy tizenketten vannak csak. Egy egész világban szétszórva, több milliónyi ember, több százezer sziget. Nem akarlak elkeseríteni, Hablaty, de szerintem nem vagy Fúria.~, magyarázta.

- Nem keserítesz el. Szerintem ez inkább bíztató –mondtam. Persze egy kicsit önbizalom-romboló volt, hogy a sárkányom nem hitt benne, de az igazat megvallva, én sem tartottam valószínűnek. Fogatlan érvei teljesen reálisak voltak. Egy részem tényleg örült ennek. Hisz Hajnalt eltekintve, akinek el kellett mennie emiatt… én nem nagyon szándékoztam elmenni innen. Akármennyire nem bántak velem jól, ez az otthonom. Nem lenne hová mennem.

Furcsa volt ebbe belegondolni. Én mindenképp kívülállónak számítottam a falun belül, de nem nagybetűsnek, hanem kisbetűsnek. Erre most jön ez. Ez az én szerencsém, mindig mindent kifogok, amivel bajba tudom keverni magam. Most méghozzá nem is kicsibe.

Jobban belegondolva már nem is annyira tetszett ez a gondolat. Kívülálló vagyok. Más, mint mindenki. Hatalmam van, vagy lesz, még ha nem is akkora, mint egy Fúriának, de lesz. Mindenki veszélyesnek fog tartani. És ki fognak végeztetni. Apám már nagyon fiatalon belém nevelte, hogy a Kívülállóság egy betegség, amire nincs gyógymód és el kell pusztítani mindenkit, aki elkapja. És én most elkaptam. Ahogy a nővéreim is. Hisz Alkony Látó volt, egy teljesen ártalmatlan Kívülálló, és most senki sem tudja, hogy merre van. Apám szerint meghalt, de én hiszek abban, hogy nem. Hogy talán csak magára akar találni, mint Hajnalpír. Hajnal, aki szintén Kívülálló, Fúria, egyike az általam ismert legveszélyesebb Kívülállóknak. Én nem tudtam róluk sokat, sőt, semmit. Erre, északon nem túl gyakoriak. Nem úgy, mint Tamaranon, vagy más délebbi szigeten.

Felkaptam a fejem. Őrült ötletem támadt.

- El kell mennünk Hajnal rejtekhelyére –mondtam hirtelen, abbahagyva az Éjfúria vakargatását, aki ezt méltatlankodva fogadta.

~Miért?~

- Talán… talán kapott valami könyvet Damiantől, vagy… nem tudom, talán van ott valami, amiben ír, vagy írnak a Kívülállókról. Talán így rájöhetünk, milyen Kívülálló vagyok! –lelkesedtem, bár annyira nem örültem a dolognak.

Fogatlan egy kis ideig csak pislogott rám, majd látszólag beadta a derekát. Leeresztette a nyakát, hogy fel tudjak szállni a nyeregbe.

~Ezért jössz nekem egy kosár tőkehallal!~

Vigyorogva ültem fel a nyeregbe, állítottam a farokszárnyon, Fogatlan meg már szárnyalt is. Furcsa módon így egészen más érzés volt a repülés. Egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam úgy, hogy nem csak én figyeltem mindenre, hanem megértettem azt is, amit ő akar mondani, így ha valami baj volt, amit ő előbb meglátott, mint én, tudta jelezni. Vagyis, én így képzeltem el. Az út Hajnal rejtekhelyéig viszont csendben telt.

Nem a Suttogó Halál vájaton át mentünk, hanem leszálltunk a szirtre, ahonnan nyílt a barlang. A viharkaput elhúztam nem sokkal azután, hogy ő elment. Azóta csak ritkán jártunk ide Alkonnyal, bár Eliza minden hétvégén eljött. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy Hajnal ott van, és így kicsit újra a legjobb barátnőjével lehet. Nem tudta megmagyarázni. Szerintem ez ilyen angón-dolog lehetett. Aztán ő is elment. Mint mostanság mindenki.

Elhúztam a viharkaput. Fény lepte el a barlangot. Hátborzongató volt az egész hely. Hideg volt és mindent pókhálók sokasága borított. Iszonyatos bűz csapta meg az orrom, mintha valami rohadt volna odabent. Fogatlan is fintorgott egyet.

~Rothadó hal- és fűszag van itt… Hófúriával keverve.~, grimaszolt. Leszálltam a nyeregből.

- Másfél év telt el, és még érezni Alzira szagát? –kérdeztem.

~De még mennyire. Egy sárkány szaga sokáig megmarad, ha megjelölte a fenségterületét. A Hófúria megtette. Én is megtettem a medencében, nem is jön oda semmi, aminek esze van.~

- Jó tudni.

Hajnalpír könyvespolcához sétáltam, végigfuttattam rajta a szemem. Szeretett könyveket gyűjteni. Ha volt egy kis megtakarított pénze, vagy valamije, amit el tudott cserélni Johannal, mindig vett magának egyet. Akkor is, ha el sem olvasta. Úgy néz ki itt gyűjtötte őket. Okos lány.

Leszedtem a pókhálót a könyvekről és kihúztam egyet, amire éppen rányúltam. Fogatlan addig letelepedett a kőre, összegömbölyödve figyelte, ahogyan kutatgatok. Mikor kinyitottam a könyvet, csak a megsárgult szélű lapok néztek velem szembe. Üres volt. Értetlenkedve tettem le az asztalra, majd levettem egy másikat. Az is üres. Hat könyvet lapoztam fel, bármilyen szöveg után kutatva, de egyikben sem volt. A hetedikben végül találtam valamit a… gyógynövényekről.

~Na? Valami?~, kérdezte Fogatlan percekkel később.

- Gyógynövények –mondtam, miközben már a negyedik gyógynövényes kötetet tettem le az asztallapra. – Hajnalnak volt négy könyve a gyógynövényekről.

~És ez baj?~

- Mi van, ha egy könyve sincs a Kívülállókról? –vetettem fel az ésszerű kérdést. Hisz tekintve, hogy egy olyan szigeten élünk, ahol a Kívülállóságra betegségként tekintenek, nem lehetnek itt olyan könyvek, amik róluk szólnak. Apám nem tűrné meg. De Hajnal mindig szeretett ellentmondani apánknak. Emiatt hittem abban, hogy van legalább egy könyve erről. De nem volt.

Rendben, a népünk nem valami nagy Kívülállóvadász-törzs, mint a Tamaraniak, vagy a Teliholdiak, így apám nem is foglalkozott annyira a dologgal. Ha volt is itt Kívülálló, vagy nem bukott le, vagy elment. Hibbant egy nagyon furcsa sziget, az biztos. Van itt minden: Kívülálló, felemás, angyal… még jó, hogy istenek nem hullnak az égből!

Sárkányok, azok bezzeg vannak. Nem is kevés. Ez Hajnal könyvein is meglátszott, a kötetek háromnegyede tele volt sárkányelemzésekkel, rajzokkal és miegyebekkel. Nem bírtam ki, muszáj volt átolvasnom mindet. A Sárkánykönyv másolata is megvolt, két példányban is, ahogy elnéztem. Voltak kicsit kiegészített részek, de csak néhány ismertebb fajnál. Az Éjfúriákról nem volt benne sok minden, csak az, amit eddig is tudtam.

A Hófúriákról is vezetett egy külön oldalt. Ott nagyon sok érdekességet találtam, amiket bizonyára Alzira mesélt neki. Elgondolkodtam, hogy vajon ha megkérném rá, Fogatlan is mesélne-e nekem az életéről. Ezt akkor délután nem derítettem ki. Első nap letámadni ezzel mégiscsak modortalanság lett volna.

Mire észbe kaptam, a nap már félig a horizont alá bukott. Ideje volt indulnom. Felálltam az asztalról, amire időközben letelepedtem, és az alvó Éjfúriához léptem.

- Fogatlan! Gyere, menjünk!

~Muszáááj?~, nyavalyogta nyűgösen.

- Hát, jó lenne. Nekem még haza is kell sétálnom.

Fogatlan felsóhajtott.

~Jó… A kupit csak így itt hagyod?~

Átnéztem a vállam felett. Minden könyvet leszedtem a polcokról, az összes szanaszét hevert az asztalon és akörül. Elhúztam a számat. Nem nagyon szerettem rendetlenséget hagyni magam után, de tekintve, hogy tizenöt perc az út a medencétől a faluig és nem volt túl sok kedvem sötétben hazasétálni, így csak legyintettem.

- Majd… majd máskor visszajövök és visszapakolok –mondtam, bár magamnak sem hittem ezt el.

~Aha. Hogyne. Majd emlékeztetlek rá.~

- Örülnék neki, mert el fogom felejteni –léptem ki vele a szirtre, és visszahúztam a viharkaput. Jó ötletnek tűnt. A távolban gyülekeztek a nem túl barátságosnak tűnő viharfelhők. Ez még úgy hiányzott nekem mára. – Jó lesz, ha sietünk, nem hiszem, hogy viharban olyan jól működik a farokredő.

Fogatlan nem is várt sokat, amint felszálltam a nyeregbe, mint akit katapultáltak, szélsebesen a levegőbe emelkedett és a medence felé vette az irányt.

~Đ~Ł~

Mire visszaértem a faluba, csurom víz lettem. Félúton járhattam, amikor az istenek gondoltak egyet és a nyakamba zúdítottak egy kiadós égszakadást. Így mire sikerült elérnem a Nagy Terem ajtaját, patakokban folyt rólam a víz. Egy vödröt meg tudtam volna tölteni csak a mellényemből kifacsart esővel. De nem nagyon foglalkoztam vele, az agyam egész máshol járt.

Nem voltak kifejezetten sokan odabent, több emberre számítottam. Pár felnőtt beszélgetett az asztaloknál, hátrébb José és Nala fogyasztotta a vacsoráját. Mikor a srác észrevett, intett is nekem egyet, én pedig visszaintettem. Aztán megláttam a bandát. Egy asztalhoz telepedtek le, egész közel a tűzhöz, Bélhangos körülöttük sétálgatott és hevesen magyarázott. Remek, egy gyűlés és nagyon késtem róla. Úgy éreztem, oda kell mennem hozzájuk, így ezt tettem.

Elcsíptem Beles első kérdését, mikor odaértem:

- Na, és Hablaty hol rontotta el? –kérdezte egy csipetnyi lenézéssel.

- Ott, hogy eljött –mondta Kőfej.

- Hogy nem ették meg –jött a következő tipp Fafejtől.

- Sosem ott van, ahol lennie kéne –mondta Asztrid fel sem nézve.

- Köszönöm… Asztrid –Bélhangos kupán vágta az ikreket.

Ebből pontosan megértettem, hogy nem szívesen látott személy vagyok az asztalnál, de az is meggyőzött erről, hogy mikor a kajámért és a korsómért nyúltam, Takony és Fa mindig arrébb-arrébb húzódott, hogy ne legyen helyem. Meg sem lepődtem, a szomszédos asztalhoz helyezkedtem el, közel maradva a tűzhöz, hogy valamennyit legalább száradjak.

- Ezt itt kívülről kell fújnotok –dobott le az asztalra egy egészen vaskos könyvet Bélhangos. – A sárkánykalauz. Minden, amit tudunk a sárkányokról, amiket ismerünk. –Ekkor mennydörgött egyet az ég. A kovács elhúzta a száját. – Most nem támadtok, hanem magoltok.

- Várj! Olvasni kell? –kérdezte Fafej. A tőr, amivel eddig szórakozott, koppant az asztallapon.

- Még az életünkben? –húzta el a száját Kőfej.

- Minek olvasni, ha megölhetjük azt az izét, amiről a szavak izélnek? –méltatlankodott Takonypóc az asztalra csapva.

- Oh, én olvastam vagy HÉTSZER –mondta Halvér izgatottan, büszkén. Rendben, Halvér, én meg egész délután mást sem csináltam. – Van ez a vízi sárkány, ami forró vizet köp az arcodba és… a másik meg beássa magát a földbe, mint egy…

- Ja, jól hangzik, eddig volt esélye, hogy elolvasom –vágott a szavába Fa nem túl meggyőzően.

- De így? –forgatta a szemét testvére.

- Ti olvassatok csak, én megyek ölni –állt fel az asztaltól Takony. Nem tudtam, így közel az estéhez hová akar menni, de inkább nem kezdtem el vitatkozni vele. Az ikrek és Halvér persze egyszerre követték, a duci srác tovább nagyarázta az érdekesnél érdekesebb tényeket olyan sárkányokról, amiknek a nevét sem jegyezte meg. Egyedül Asztrid és Josette maradt az asztalnál. Mély levegőt véve álltam fel és léptem a padjukhoz.

- Akkor, olvassuk együtt? –tettem fel a kérdést. Asztrid felém tolta a könyvet, majd felállt.

- Olvasd csak –Ezzel távozott.

- Hű. Öhm. Oké. Akkor egyedül. És… szóval… izé… találkozunk… –Becsapta az ajtót. – Holnap… Úgy érzem, utál engem –jegyeztem meg Josette-nek.

- Nem utál! –mondta, bár a szavai nem voltak túl meggyőzőek. – Nem kedvel, az biztos, de nem hiszem, hogy utál.

- Igazán bíztató, köszönöm szépen!

- Tudod, hogy értem! Hablaty, most meg ne sértődj! –szólt rám, mikor visszaültem a másik asztalhoz és elkezdtem enni. Felkapta a tányérját és mellém ült. – Tudod, hogy nem úgy gondoltam.

- Dehogynem. Tudom, hogy nem kedvel, érted? Nem is értem, hogy gondoltam, hogy csak egy kicsit is érdekelni fogja egy ilyen srác, mint én…

- Az önbizalmad megint a mélyben, remek –morogta az orra alatt.

- Nekem nincs olyanom.

- Egyre jobb!

- Nem kértem gúnyolódást.

- Nem gúnyolódok, te mamlasz.

- Dehogynem. Mást sem csinálsz, csak gúnyolódsz rajtam.

- Oh, tényleg? Tudod mit? Akkor olvasd a kis könyved egyedül –pattant fel, majd megindult a többiek után.

- Josette! Josi, sajnálom, nem akartalak… –Becsapta az ajtót. - … megbántani… Remek. Mindkét Hofferson rám csapta az ajtót –morogtam magamnak.

- Ilyen a te szerencséd –jelent meg mellettem José. Az asztallapra hajtottam a fejem.

- Te is jössz kritizálni?

- Jöttem hallgatni a kifakadásodat, ahogy egy jó védelmezőhöz illik –mondta. – Na, mesélj!

- Alig lépek be, mindkét Hofferson rám csapja az ajtót –mondtam. – Az egyik utál, a másikat most sértettem meg.

- Igen, eddig én is tudom. Tovább?

- Nincs tovább, José.

- Fiatal vagy te még a szerelemhez, öcskös –borzolta össze vizes hajamat.

- Tizenöt vagyok.

- Épp azért mondom. Nyugodj meg, el fog jönni a te időd. Ki tudja, milyen hatással lesz rád a kamaszkor. Lehet, hogy most még úgy érzed, Asztrid az igazi, de pár év múlva lehet, hogy más lányt hajtasz.

- Kit? Kőfejet? Kizárt –horkantottam fel.

- Bárkit. Ki tudja, milyen vizekre evezel a jövőben. Nem Asztrid az egyetlen lány ezen a vidéken.

- Te is ezt láttad be, mikor elfogadtad, hogy nem vagy a nővérem esete? –csúszott ki a számon. Az angyal megfeszült.

- Nem örülök, hogy a nővéred pont Rossy-t választotta. De az ő döntése, és tisztelem a döntését. Most megyek. Olvasgasd csak azt a szart, semmire sem mész vele. Hajnal ugyanezeket írta le azokba a könyvekbe. Már mindent tudsz belőle –veregetett vállon.

Figyeltem, ahogy a fiú visszamegy a hátsó asztalhoz, ahol Nala várakozott türelmesen. Nem voltam a csaj kedvence, és ő sem az enyém. A nővérem nem bírta, így bennem volt az, hogy én sem szimpatizálok vele. Akár olyan, mint én, akár nem.

Magamhoz vettem a sárkánykalauzt és belelapoztam. Tényleg ugyanaz volt benn leírva, mint ami Hajnal könyveibe. Talán ez annyival volt több, hogy minden sárkány alá oda volt írva, hogy „Rendkívül veszélyes. Irtandó.”. Hajnal ilyeneket nem firkantott a lapokra.

Addig-addig lapoztam, amíg el nem értem egy üres oldalra. Vagyis, majdnem üresre. A lap tetejére annyi volt írva, hogy „Éjfúria”. Megfeszültem. Semmi rajz nem volt a lapokon, nem meglepő módon, hisz senki sem látott még Éjfúriát. Pár ember kivételével, persze. A lap aljára az volt írva: „Mérete: ismeretlen. Sebessége: ismeretlen. A villám és a halál istentelen ivadéka. Soha ne ütközz meg vele! Az egyetlen esélyed, ha elbújsz, és imádkozol, hogy ne leljen rád!”

- Különben agyonnyalogat… –egészítettem ki a szöveget halkan. Josénak igaza volt, mindent tudtam, ami ebben a könyvben volt. Vagyis, amire szükségem volt, azt biztosan tudtam.

Becsuktam a könyvet és ott is hagytam. A vacsorámat sem ettem meg. Inkább hazamentem. Tekintve, hogy holnap megint túl kell élnem egy edzést, pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Csak remélni tudtam, hogy az eső elárasztja az egész arénát. Nagyon… erősen… remélni.