11. Az első képzés

Sziasztok! :D

Megérkeztem a folytatással :) Most nincs senkinek se szülinapja és más egyéb hihetetlen fontosságú bejelentésem sincsen, szóval... nem húzom az időt.

Kellemes olvasást! :)

~Hablaty~

Egész este elvi vitát folytattam magammal arról, hogy megéri-e nekem elmenni a kiképzésre. Végül arra jutottam, hogy teljesen felesleges, de ha nem megyek, apa mérges lesz és minden személy a szigeten át fog nézni rajtam, és semmibe fog venni – jobban, mint eddig. Így hát arra a személyemnek nem tetsző döntésre jutottam, hogy el kell mennem a képzésre. Hogy megrövidítsem a saját szenvedésemet, azt is elhatároztam, hogy az első, vagy második körben ki fogok esni.

Elhatároztam, hogy másnap kifejezetten korán kelek, hogy legyen időm elkészülni. Bélhangos szerette egészen korán kezdeni az edzést. Nagyon korán. Az eltökélés magában hordozta azt is, hogy nem fogok túl sokat reggelizni. Sejtettem, mi vár rám, láttam már Hajnalpírék edzéseit. Futás, futás, pakolás, még több futás. A végén még kidobnám a taccsot a placc közepén.

A gáz az volt, mikor nem tudtam felkelni kora reggel. Sőt, elaludtam. Apa ugye már tegnap este elment, így nem tudott a maga százötven kilójával berobbanni a szobámba, hogy „Ébresztő, fiam! Itt a nagy nap! Elindulsz a férfivá válás rögös útján!”. Hajnalpír és Alkonypír pedig ugye… nem voltak ott, hogy felébresszenek. Ezért is, mikor kinyitottam a szemem és láttam, hogy a nap már bőven felkelt –igaz az eget világosszürke felhők borították–, mondhatni kicsit bepánikoltam. Bélhangos utálta a későket. És egy késő egy büntetést kapott: futást.

Szerintem életemben nem készültem el olyan hamar. Nem ettem semmi reggelit, a hajam olyan állapotban volt, mint amikor felébredtem. Csak felkaptam az első kezembe akadó ruhadarabokat, meg a szekercét, amit apám hagyott ott nekem és már el is hagytam a házat.

Úgy száguldoztam az utcán, hogy azt hittem, neki is megyek valakinek. Párszor majdnem sikerült is. Az emberek persze méltatlankodtak, morogtak az orruk alatt, vagy kiabáltak utánam, de nem törődtem vele.

Maradjunk annyiban, hogy én és a futás nem jövünk ki túl jól egymással. A táv felénél a rosszullét kerülgetett, szorított a mellkasom és kapkodtam a levegőt. Muszáj volt megállnom egy kicsit. Lassú sétában folytattam az utat, a nyelvem lógott, mint egy kifulladt kutyának és még a lábaimat is alig bírtam megemelni. Mi lesz így velem a kiképzésen?

- Hé, Hablaty! –hallottam meg egy ismerős hangot. Mire megfordultam volna, José már ott is termett mellettem.

- Reggelt, José –köszöntem vissza hulla fáradt hangon.

- Egek, úgy nézel ki, mint aki most kelt –húzta el a száját.

- Mert most keltem –mondtam ésszerűen.

- És mi járatban errefelé? –lépett elém, ezzel megállítva. Mogorván néztem fel rá, mire felnevetett. – Ezt a nézést tutira a nővéredtől tanultad!

- Sietek, José –mondtam neki, majd kikerültem.

- Ejha, de morcos valaki. Baj van?

- Apám beíratott erre a hülye sárkányölő képzésre –panaszkodtam. – Te nagyon jól tudod, miért nem akarok menni rá. De ezt neki nem mondhattam el. Így kénytelen vagyok elmenni, pedig állatira nincs hozzá kedvem és szívem szerint inkább dupla műszakot vállalnék a műhelyben.

José egy kis ideig hallgatott, majd megszólalt.

- A vikingeknek vannak kötelezettségeik, Hablaty.

- Akkor nem akarok- –kezdtem hangosan, majd inkább lejjebb vettem a hangerőmet. – Akkor nem akarok az lenni.

- Tudom, hogy most feldúlt vagy, de akkor is el kell rá menned. Hidd el, megértem én, hogy miért nem akarsz. Fogatlan fontos személy az életedben és nem akarsz neki csalódást okozni. De édesapádnak akarsz?

Hallgattam. A válaszom egyértelműen nem volt. Apa már így is eleget szenvedett az elmúlt években. Anyát elrabolta egy sárkány nem sokkal a születésem után. Hajnalpírt „megölte” egy Hófúria, aminek nem mellesleg sikerült elmenekülnie. Apa nem tudhatja, hogy Hajnal igazából megszökött a sárkánnyal. Alkonypírt pedig egy csapat kalóz rabolta el. Róla azóta sincs semmi hír. Kalmár Johann sem tud semmi információval szolgálni róla, José sem tudott eddig semmit kideríteni. Azt mondta „Az angyalok hallgatnak.”. Nem tudtam, mit jelent ez pontosan, de nem hangzott túl bizalom-gerjesztően.

Felsóhajtottam.

- Nem, nem akarok.

José mosolyogva veregetett vállon.

- Menni fog, Hablaty! Fogatlan is meg fogja érteni, miért kell ezt tenned, higgy nekem. Gyere, elkísérlek az arénáig. Bélhangos talán nem öl meg, amiért elkéstél.

- Éreztem a hangsúlyt a „talán”-on –morogtam az orrom alatt, de folytattam az utat az aréna felé. Egy angyallal megyek oda… talán túl fogom élni.

~Đ~Ł~

Az arénában már lent volt szinte mindenki, mikor odaértem. Az első edzés megfigyelésére pusztán három ember jött el, hogy nézze a bénázásunkat. José volt az egyik, aki engem kísért. Hanyagul dőlt neki az egyik vastömbnek, ami a verem tetejét képző láncszerkezetnek az egyik fő tartóelemét alkotta. A másik Nala volt, aki az utolsó kanyarnál csatlakozott hozzánk idefelé jövet. Azzal az indokkal jött el megnézni, hogy nézze a bénázásunkat. Igazán kedves, mit ne mondjak. A harmadik személy Gothi volt, a sámánunk, aki a Vének Tanácsának legfőbb személye is volt egyben és minden képzést végignéz, hogy a végén kiválaszthassa azt, aki méltó arra, hogy megölje a Szörnyen Nagy Rémséget.

- Kezdődjön hát a kiképzés! –rikkantotta Bélhangos, éppen akkor, amikor odaértem. Remek. Talán nem fog neki feltűnni, hogy csúsztam egy kicsit.

Az aréna ajtaja felnyílt. Kifejezetten sokan voltunk ott. Jelen volt Halvér, Takonypóc, az ikrek –Kőfej és Fafej–, Josette és Asztrid. Na és persze én. Ők hatan emelt fővel, büszkén sétáltak be a verembe, én kicsit meghúzva magam, mögöttük kullogtam, eléggé lemaradva tőlük. Asztrid, amint beért, azonnal körbefordult, végigmért minden négyzetcentit, felmérte a terepet. Egy kicsit félreseperte a frufruját, így látszódott mindkét kéken csillogó szeme. Magamra kellett szólnom, hogy csukjam be a számat.

Fegyvereket tekintve sem volt hiánya senkinek, mindenki otthonról hozott. Halvér, a nagydarab szőke hajú srác egy kalapácsot hozott otthonról. Az ikreknél lándzsa volt. Takonypóc egy buzogányt szorongatott, nagyképűen fordult körbe, miközben a ruhaujjába törölte az orrát. Igazán higiénikus, mit ne mondjak. Asztrid a saját szekercéjét hozta magával, Josette-nél pedig két tőr volt. Én meg ott egyensúlyoztam a szekercémmel.

- Remélem, bejátszik pár odapörkölés –jegyezte meg Fafej széles vigyorral.

- Ja, meg marcangolás –toldotta meg Kőfej. – Például a vállamon, vagy a hátamon –tornásztatta meg a vállát egyidejűleg.

- Ja, ezt csak úgy buli, hogy ha sebhely is van –mondta végül Asztrid. Abban a pillanatban értem be az arénába. Láttam, hogy Josette félrenéz ikertestvére megjegyzésére. Josi nem volt valami harcolós típus, és taszították a sebhelyek. Valószínűleg úgy volt az ittléttel, mint én: kényszerítették rá.

- Ja, de frankón, igaz? –jegyeztem meg unott hangon, mire mindenki felém fordult. – Fájdalom, az kell.

- Ó, klassz, ezt meg ki engedte be? –húzta el a száját Fafej. Csodálkoztam, hogy az első beszólást nem Takonypóc szolgáltatta felém, de biztos voltam benne, hogy a délelőtt folyamán kapni fogok tőle is. A fiú iker megjegyzését inkább magamra se vettem. Egyik fülemen be, másikon ki. Sokkal könnyebb volt így elviselni mindenkit. Nem kívántam újra balhéba keveredni.

- Na, lássunk hozzá! –lépett közelebb hozzám Bélhangos, miután becsukta az aréna kapuját. Menekülési út elzárva. Remek. – A legügyesebb újonc lehetőséget kap rá, hogy az első sárkányát a falu színe előtt ölje meg! –gesztikulált hozzá hevesen.

- Hablaty már megölt egy Éjfúriát –jegyezte meg Takonypóc. Na, mit mondtam? Tudtam, hogy ma se úszom meg beszólás-sorozat nélkül. – Akkor ő most ki van zárva, vagy…? –fordult el tőlem, inkább be sem fejezve a mondatot. Az ikrek persze nevettek rajta, mint általában mindenen, majd a csapat elindult a hátsó fal felé.

- Ne aggódj! –ragadta meg Bélhangos a vállamat. – Kicsi vagy és gyenge. Így kevésbé vesznek célba. Azt hiszik beteg vagy, vagy gyogyós, és majd inkább a vikingszerűbb srácokra mennek.

Bár tudtam, hogy a kovács ezt egy nyugtató beszédnek szánta, egyenesen lekezelőnek hatott. Áh, szóval arra sem vagyok jó, hogy egy sárkány megöljön. Fantasztikus. Köszönöm, Bélhangos!

A kovács odalökött Halvér mellé, vagyis, egyenesen neki a fiúnak, aki egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de azonnal vissza is szerezte. Kaptam tőle egy csúnyának szánt pillantást, majd nem is foglalkozott velem többet. Remek, barátokat már biztosan nem szerzek itt.

- A sok fajtából csak néhány van az ajtók mögött, így velük fogtok gyakorolni –kezdte a szokásos kezdőbeszédet Bélhangos, majd az első ajtóra mutatott. – A Siklósárkány.

- Sebesség: nyolc. Páncél: tizenhat –kántálta Halvér teljesen izgatottan, de mégis monoton hangon

- A Fertelmes Cipzárhát.

- Rejtőzés: tizenegy, duplán.

- A Szörnyen Nagy Rémség.

- Tűzerő: tizenöt.

- A Rettenetes Rém.

- Erő: nyolc. Méreg: tizenkettő!

- Befejeznéd végre?! –kiáltott rá Bélhangos Halvérre, aki megszeppenve húzta össze magát és fogta be a száját. Csak néztem a srácra. Honnan vesz ez ennyi adatot a sárkányokról? Hogy bírja egyáltalán megjegyezni? Az eszem megáll, komolyan. Bélhangos ekkor az utolsó ajtót nyitó karhoz bicegett. - És a Gronkel.

- Harapó erő: nyolc –suttogta nekem oda Halvér a rendkívül érdekes és fontos információt, mintha ezen múlna majd az életem. Kösz, tényleg!

- Hé, hé, várj! –szólalt fel Takony. Éreztem egy kevés pánikot a hangjában. – Nem tanítasz először?

- Szerintem a gyakorlat teszi a mestert –jegyezte meg vigyorogva a kovács. Ekkor jöttem rá, hogy Bélhangos mire készül. Ránk fogja ereszteni a sárkányt. Csak úgy. Hogy megöljön minket. Ez a nap egyre jobb és jobb. Beles végül meghúzta a kart. Az ajtót eltoloncoló farönk elkezdett felemelkedni. Két csendes másodperc. Majd a barna sárkány kitört a ketrecből. – A mai napot… túl kell élnetek! Ha megpörkölődtök, végetek.

A hetes kis csapatunk azonnal szétszakadozott. Mindenki futott, amerre látott, ki-ki a saját fegyverét szorongatva, ügyelve, hogy a hüllő buzogányszerű farka ne vigye le a fejét. A sárkánynak kissé rossz volt a koordinációja, valószínűleg hirtelen jött ki a fényre a sok bent töltött sötét óra után. A Gronkel egyenesen nekirepült a falnak és földre került. Egy pillanatra fellélegeztem, hogy a sárkány volt olyan ostoba, hogy elintézte saját magát, de a következő pillanatban felpattant és megevett pár kőtörmeléket, ami a falból pattant ki. Ó, kaját szerzett magának. Remek. Egyre jobb.

- Gyorsan, mi az első, amire szükség lesz? –tette fel Bélhangos a villámkérdést. Egyetlen dolog jutott eszembe.

- Egy orvos? –kérdeztem kissé elveszve a helyzetben.

- Ötös sebesség? –kérdezte Halvér. Legszívesebben homlokon csaptam volna magam, de nem volt rá elég időm.

- A pajzs! –hallatszott hirtelen Asztrid hangja. Legalább van egy okos is a csapatban. Okos és gyönyörű…

- Pajzs. Nyomás! –noszogatott minket Bélhangos.

Mindenki egy emberként indult az arénában szétszórt pajzsok felé. Én találtam is egy piros-fehér pajzsot nem messze tőlem, annak a felvételével vacakoltam. Lehet, hogy ciki, de nem tudom, hogyan kell felvenni egy ilyet, nem szoktam használni. Főleg, hogy általában mindig a műhelybe vagyok bezárva.

- Az úgy nem lesz jó –rikkantott le José. Dühös pillantást vetettem rá.

- Ezzel nem segítesz! –szóltam neki vissza. Nala felnevetett.

- Egek, úgy néz, mint Hajnal! –kacagta a lány. Egyre jobban hasonlítok a nővéremre. Remek.

- A legfontosabb felszerelésetek a pajzsotok –mondta Bélhangos, miközben hozzám lépett, és két mozdulattal a karomra tette a pajzsot. – Ha választanotok kell kard és pajzs között, válasszátok a pajzsot!

Ezzel belökött a placc közepére, hogy mindenképp szem előtt legyek. Az ikreken akadt meg a tekintetem, akik épp egy halálfejes, lángnyelves pajzson marakodtak ezerrel.

- Ne fogdosd a pajzsomat! –morgott rá Fafej a húgára.

- Van itt egy millió pajzs! –feleselt neki vissza Kőfej.

- Ezt vidd, ezen virág van, ez olyan csajos.

Kő ebben a pillanatban kikapta testvére kezéből a tárgyat és jól kupán vágta vele.

- Upsz. Ezen most már vér is van –nyújtotta neki vissza.

Ismét marakodni kezdtek rajta. Olyan szőkék, istenek! A Gronkelnek persze fel is tűntek, azonnal támadni kezdte őket. Egy lávabombát lőtt feléjük, a pajzsot találta el. A két fiatal pördült egyet, majd kiterültek a földön, de semmi bajuk nem esett.

- Fafej, Kőfej, kiestetek! –jelentette ki Bélhangos. Akkor mégsem vagyok egy nagy rakás szerencsétlenség! Tök jó! – A pajzs valami másra is jó. Zajt csapni. Csapjatok zajt, hogy megzavarjátok a célzásban!

- Ezt előbb nem tudta mondani? –morogta Josette az orra alatt, miközben a pajzs közepén lévő fém kört kezdte csapkodni. Mindannyian követtük a példáját. Úgy nézett ki, hogy beválik. A sárkány szemei furcsán forogtak, rázta a fejét, nagyon is zavarta a zaj. Már kezdtem érteni, miért szokott rám csúnyán nézni Fogatlan, mikor a tőrömet élezem a sziklákon.

- Minden sárkánynak adott számú lövése van. Egy Gronkel hányat tud lőni? –jött a következő villámkérdés Bélhangostól, aki a verem széléről figyelte, hogyan körözünk az egy helyben csapkodó Gronkel körül. Mintha táncot járnánk körülötte, komolyan. Ki is szálltam ebből a „táncból” és elrejtőztem egy, a falnál felállított, fából készült… izé mögé. Úgy gondoltam, nekem ott pont jó helyem lesz.

- Ötöt? –tippelt Takonypóc.

- Nem, hatot! –emelte a magasba a pajzsát tartó kezét Halvér.

- Ez az, hatot! Vagyis most már mindenkire jut egy!

- Pedig igazán…

Halvér nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a sárkány felfigyelt rá és egy lávabombát lőtt rá. A fiú karjáról lerepült a védelmet nyújtó tárgy, és egyenesen a falba csapódott, pár méterre tőlem. Bélhangos kijelentette, hogy Halvér kiesett, mire a fiú kiáltozva elszaladt valamerre. Megpróbálkoztam az elő jövetellel, rogyasztott térdekkel, oldalazva tettem két lépést a rejtekemtől, de ekkor egy újabb bomba csapódott be, közvetlen mellém, ami miatt vissza is ugrottam a rejtekhelyemre. Ezzel egy időben egy sikolyt is hallottam. Női sikoly. Vagy Asztrid, vagy Josette. De az utóbbi kicsit valószínűbb volt. Ő is kiesett.

- Josette, kiestél –jelentette ki Beles, helyessé téve az elméletemet.

Elfojtott nevetés csapta meg a fülemet, mire kinéztem. Nala és José épp fölöttem volt.

- Hablaty, ha a nővéred látna titeket, fuldokolna a röhögéstől –mondta a lány.

- Köszönöm, Nala, nincs még elég rossz napom, szívd a vérem te is egy kicsit! –morrantam rá.

- Bocs, futó vagyok, nem vámpír! –mondta. A saját kis nyelvrendszerünkben ez jelentette azt, hogy Gyorshajtó. Hangosan, konkrétan mégsem mondhattuk ki, az egyenlő lett volna Nala halálával. És akármennyire is az agyamra ment néha, a halálát nem kívántam.

A Gronkel idegesen forgott, kereste az új áldozatát, a következő kiesőt. Közben kimásztam a rejtekem mögül, hogy rálátásom legyen a helyzetbe. Csak azt vettem észre, hogy hárman maradtunk. Takony, Asztrid és én. Na, ahhoz képest, amilyen az én szerencsém, egész sokáig húztam, nem?

Megakadt a szemem a pároson. Asztrid összehúzott szemekkel meredt a sárkányra, aki még mindig forgolódott, Takonypóc pedig a lány mögött lökte a szokásos, soha nem működő, felszedős rizsáját.

- Figyu, leköltözöm az őseim másik kecójába, átjöhetnél néha kicsit kondizni –jegyezte meg a fiú vigyorogva. Asztrid abban a pillanatban fegyverestől, pajzsostól, mindenestől csinált egy tökéletes cigánykereket. Takony elismerően nézett utána. – Úgy nézem, te kondizol!

Ekkor a Gronkel Takonypócra lőtt egy bombát, amit az kiabálva fogadott. A szőke lány egyenesen elém érkezett a cigánykerékkel. Támadó állásban állt meg, a sárkányon tartotta a szemeit. Mellé léptem. Kicsit zavartan éreztem magam, ez a hangomon is hallatszódott, mikor a lányhoz szóltam.

- Úgy tűnik, te meg én maradtunk, mi? –kérdeztem.

- Nem, csak te –mondta, majd elsietett balra. Zavartan néztem utána, fogalmam sem volt, mire gondol. De épp időben sikerült magam elé kapnom a pajzsomat. Ugyanis a Gronkel rám lőtt. A szekerce messze repült a kezemből az egyik irányba, ellenkező fele a pajzsom gurult el, én pedig épp, hogy meg tudtam tartani az egyensúlyomat. Kapkodva szaladtam a védelmet nyújtó, kerek, előlem guruló tárgy felé. El kell érnem. El kell érnem, nem akarok meghalni már az első alkalommal.

- Még egy lövés! –jelentette be Beles.

Nem igazán foglalkoztam vele, az volt a fontos, hogy elérjem a pajzsot. De nem sikerült. Bélhangos hangjára lettem figyelmes, ahogy a nevemen szólít, majd mikor hátranéztem, csak a Gronkel felém tartó alakját láttam csak. Nem tudtam hová menekülni, teljességgel bepánikoltam. Ennek az lett az eredménye, hogy megbotlottam és pont a fal elé estem el. A hátamra fordultam, próbáltam minél jobban a falhoz húzódni. A barna sárkány megállt előttem, megszaglászott, majd nyitotta a száját. Fény gyúlt benn. Az utolsó lövés. Már készültem a halálomra, magamban minden cuccomat Joséra hagytam. Aztán hallottam, hogy a sárkány lő. Automatikusan összehúztam magam. Éreztem valami meleget a bal karomnál. Nem engem lőtt le. Odébb vetődtem, lehűlve néztem a lövés helyére.

- Megvolt a hat –morogta Bélhangos, miközben a kampóját beakasztva a sárkány szájába, próbálta elhúzni tőlem. Amaz erősen ellenkezett. – Mars a helyedre te nagyra nőtt krinolin.

Belesnek valahogy sikerült bezárnia a sárkányt vissza a helyére. A kis csapatunk lihegett, a térdeikre támaszkodva álltak. Én csak ültem ott a fal tövében, a szívem zakatolt és le voltam sokkolva. Nem sokon múlt, hogy itt hagyjam a fogam. Egészen kicsin. Ha Bélhangos nincs itt, végem van.

- Kaptok még egy esélyt, ne féljetek –mondta a kovács, majd mellém lépett. – Jegyezzétek meg, egy sárkány az mindig… MINDIG ölni akar –mondta drámai lassúsággal, közben a szemembe nézve, majd felnyalábolt a földről.

A mai képzés ezzel véget ért. Az emberek nagy része kiszállingózott az arénából. Sőt, már egyedül voltam odalent. Még mindig elég sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Így csak megragadtam a szekercémet és elindultam kifelé. José karba tett kézzel, vigyorogva várt az ajtónál.

- Szép volt, kölyök! Látod, nem haltál meg! –mondta jókedvűen.

- Csak majdnem –jegyeztem meg. – Vérszívó királynő merre van?

- Az apja kereste, mennie kellett –rántott vállat a srác.

Nem is foglalkoztam vele többet, elindultam az erdő felé.

- Hé, hová mész? –szólt utánam José. Átnéztem a vállam felett.

- Meglátogatom Fogatlant –mondtam egyszerűen, majd a válaszára nem várva elindultam a medence felé.

~Đ~Ł~

Fogatlan medencéje fél órányi sétára volt a falutól. Az volt az a hely, ahol lent ragadt, miután miattam elveszítette a fél farokszárnyát. Azóta már tud repülni, de csak ha én a hátán vagyok és irányítom a mű-farokszárnyat, amit készítettem neki. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy készítenem kellene egy önműködő farokszárnyat, de a terveim mind romba dőltek. Valahogy sosem sikerült tökéletesre. Egy idő után fel is adtam a próbálkozást.

Mikor leértem a medencéhez, a fekete Éjfúria egyből letámadott. Felálló fülekkel szaglászott végig, majd meglepődve pillantott rám, mikor rájött, hogy nem vittem neki halat.

- Bocs, Pajti, majd legközelebb –mondtam neki.

Ő mit csinált erre? Hát persze, hogy megsértődött. Mogorva pillantást vetett rám, hátracsapta a füleit és durcásan elsétált tőlem. Széttártam a karjaimat.

- Én is örülök neked! –szóltam utána hangosan, de rám se hederített. – Mihaszna gőte… még nincs elég rossz napom, sértődj meg te is, szerintem is, tényleg!

Fogatlan erre megállt. Egy kis ideig csak ácsorgott ott, majd mintha felsóhajtott volna, és elindult vissza. Kerek pupillával nézve odaballagott hozzám. Rendkívül aranyos tudott lenni ilyenkor. Főleg, ha hozzádörgölőzött a kezemhez, mint egy macska. Most is az csinálta. Megkerült, miközben dorombolva meglökdösött. Azonnal tudtam, mit akar, el is kezdtem simogatni és vakargatni a füle tövét.

- Nem azért mondtam, hogy most vissza gyere hízelegni –jegyeztem meg. Az Éjfúria morogva a szemeit forgatta, mintha azt akarná mondani, hogy tudja, és kezdjek mesélni. – Igazából semmi olyan nem történt. Csak megint Takonypócék… és majdnem kinyírt egy Gronkel…

A sárkány erre felkapta a fejét. Összeszűkült pupillával nézett rám, majd azonnal szagolgatni kezdett.

- Hé, hé, Fogatlan, hagyd abba! –nevettem fel, mikor az orrából meleg levegőt fújt ki, ami áthatolt a felsőmön és eléggé csikizett. Maga a szimatolása alapban csiklandozott. – Fogatlan, állj! Pajti, elég, semmi bajom, hallod?

Az orra alatt méltatlankodva kapta fel a fejét, látszott rajta, hogy nem hitt nekem.

- Tényleg semmi bajom, ne parázz –simogattam meg a fejét. – Csak apám beíratott arra a sárkányölős képzésre, azon voltam.

Ő erre ismét csak morgott az orra alatt.

- Tudom, tudom, ne is mondd. Nem akartam rá elmenni, hidd el. Kényszerítettek rá! Meg… nem akartam szégyent hozni apámra. A legközelebbinél már úgyis fel fog falni egy sárkány, szóval nem kell aggódnod, nem fogok sárkányt ölni –nyugtattam.

Erre ő a szemeit forgatta.

~Megnyugtató…~, hallottam meg egy hangot valahonnan. Felkaptam a fejem, körbenéztem. Sehol sem volt senki, és semmi.

„Biztos csak a szél…” –gondoltam.

- Szóval igen, majdnem levitte egy Gronkel a fejemet –mondtam vigyorogva, majd elkomorodtam. – Bár, ez annyira nem is vicces. Visszagondolva… egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok.

~Nem újdonság…~

Megint kapkodni kezdtem a fejem. Rendben, ez határozottan nem úgy hangzik, mint a szél.

~És én még azt hittem, nekem volt rossz napom az angolnákkal…~

Megpördültem. Semmi sem volt ott, és senki sem. Összehúzott szemekkel pásztáztam körbe, keresve a hang forrását. Sosem hallottam még ezt a hangot ezelőtt. Teljesen új volt, ismeretlen. Mély, de mégis mintha egy gyerekhez tartozott volna. És az a hangsúly, amivel beszélt…

- Te is hallottad? –kérdeztem Fogatlant, bár tudtam, hogy válasz úgysem érkezik.

~Mármint micsodát?~

- Megint hallottam –néztem körbe. – Van itt valaki…

~Te kezdesz megőrülni. Hablaty, csak mi vagyunk itt!~

- Valaki tuti van itt… te tényleg nem hallod? –pillantottam rá.

Fogatlan megvetően pillantott rám.

~Nem gondolod, hogy előbb észreveszem, ha itt van valaki, észkombájn?~

Elkerekedtek a szemeim. Lehetséges ez? Nem, az kizárt! Nem hallgatom őt. Az azt jelentené, hogy… Kívülálló vagyok. De én nem lehetek Kívülálló! Az biológiailag és mindenképpen képtelenség! Egyszerűen lehetetlen, a legvalószínűtlenebb dolog az egész világon. Hogy pont ÉN legyek Kívülálló, pont a legszerencsétlenebb, aki olyan hamar lebukna, hogy egy pislogás is sok idő lenne hozzá. Nem. Nem, egyszerűen kizárt!

- Lehetetlen –suttogtam lehűlten. – F-fogatlan…?

~Mit nézel így rám? Úgy nézel, mint aki szellemet látott.~, hallottam ismét a hangot. Nyeltem egyet.

- Jóságos Odin, hallak téged…

~Ja, ja, hallasz, persze… várj… Mi van?!~, kapta fel a fejét, elkerekedett szemekkel nézett rám. ~Egek, te tényleg hallasz engem?!~

- Tényleg te beszélsz hozzám?

~Tényleg érted, amit mondok?~

- Valamit hallok, de az te vagy?

~Jóságos Xypia, te válaszolsz a kérdéseimre… Hablaty! Én vagyok az! Fogatlan!~

Ekkor tudatosult bennem, hogy de, igenis lehetséges a lehetetlen. Hogy hogyan fogadtam ezt a tényt? Először pöttyöket láttam, aztán forgott velem a világ, a lábaim megrogytak és szokásos módon a fejem már koppant is a földön.