14. Melódia

Sziasztok! :D

Megérkeztem a folytatással, igaz, kis csúszással. Nincs mentségem, nem volt ihletem, az ellen pedig nehéz tenni. Kivéve, ha néhányan kedvesen ösztönöznek arra, hogy kezdjek már el írni (ezúton is köszönöm, Laci!) Szóval, most itt vagyok, és hoztam egy egészen hosszúra sikeredett részt, ami több kérdést vet fel, mint amit megválaszol. Remélem tetszeni fog Nektek! :)

Kellemes olvasást! <3

Négy napot töltöttünk azon a kis szigeten.

Alzira rettentő fáradt volt a kis csata után. Végigaludt egy egész napot. Már kezdtem azt hinni, valami baja van. Annyit mozgott csupán, hogy átfordult egyik oldaláról a másikra, és horkolt tovább. Igen, Alzira horkol. És nem hiszi el nekem. De mikor felébredt, majd’ kicsattant az energiától. Ugrándozott egy legyet kergetve és hadarva beszélt, a pupillája pedig akár az egész fejét beteríthette volna. Mint aki kómásan landolt egy sárkányfű-mezőn. Ez persze nem tartott tovább két percnél. Aztán a lusta énje megint felszínre tört és feladva a légy hajszolását kiterült a földön. Mintha magamat láttam volna.

Mindketten egyetértettünk abban, hogy kijár nekünk egy kis pihenés, így maradtunk még pár napot. Hiszen két nap alatt két ládát szereztünk meg! Ez azért szép teljesítmény, nem?

Mikor persze ezt hangosan is megjegyeztem, heves eső és szél jött a semmiből és bezárt minket a barlangba még egy éjszakára. Ekkor jött az álmom is a csatáról és Damianről. Azóta sem tudtam teljesen feldolgozni. Nem értettem, hogy lehet egy álom ennyire élethű. Mert ez az volt. Az utolsó pillanatokig elhittem, hogy minden megtörtént ott, hogy harcoltam a katonák ellen, hogy Damian kivitt onnan, és hogy megsebesült. Sokáig nem is tudtam visszaaludni utána. Valahol mélyen bennem volt, hogy megsebesült, hogy el kell látni a sérülését, de tudtam, hogy ez nem igaz, hogy nincs így, és semmi baja nincsen. Hogy otthon van, ott alszik nyugodtan és nem álmodik velem, nem gondol rám, már el is felejtett. Hogy boldog valaki mással.

Ezzel persze csak felhúztam, aztán mélybe taszítottam magam. Egy részem kívánta a boldogságát, és remélte, hogy így is van. Hogy az a Liliandél lány boldoggá teszi, hogy szép és hosszú életük lesz együtt, sok gyermekük születik és büszkén halnak majd meg sok-sok év múlva. De ott volt az eltemetett, féltékeny énem, az önző felem, amelyik azt akarta, hogy Damian velem legyen boldog, ne mással. És utáltam ezt a felemet.

Másnap reggel egészen későn ébredtem, és még mindig az álom hatása alatt voltam. Alzira nem kezdett el megint kérdezősködni róla, csak várt. Várta, hogy én kezdjek el mesélni. De nem fogok. Erről nem. Egy jó ideig legalábbis biztosan nem.

Kora délelőtt indultunk el, egy kiadós reggeli után. Pakoltunk útravalót is, Alzira bőven eleget halászott. Ahogy számolgattam, az út majdnem olyan hosszúnak ígérkezett, mint az előző, így mindketten több órás repülésre készültünk, egy pihenővel félúton.

Minden rendben is ment. Órákig repültünk, megálltunk egy tengerből kiemelkedő sziklán egy egyórás ebédszünetre, majd folytattuk az utat a cél felé. Nem igazán tudtam, mire készüljünk ott. A rejtvény alapján inkább nem kezdtem el találgatni, hisz ezelőtt is egy óriássárkány lett a vaddisznós elméletemből. És valljuk be, ez nem túl biztató.

:Unatkozok…:, jegyezte meg hirtelen Alzira, aki egész eddig csendesen repült a viszonylag tiszta kék égen. Felkaptam a fejem, hirtelen hasított a fejembe a hangja.

- Miért, eddig mit csináltál? –kérdeztem vissza. Az utazásokban tényleg ezt utáltam legjobban: nem tudsz mást csinálni, mint beszélgetni és gondolkodni. Csakhogy Zira nem beszélt hozzám az elmúlt durva egy órában, el volt foglalva a saját gondolataival.

:Ugyanezt. Ahogy te is. Gondoltam nem zavarlak meg. De most már kezd nagyon elegem lenni a csendből.:

Igaza volt, eddig én is el voltam veszve a gondolataim között. Megsimítottam a nyakát.

- Bocs, elbambultam. Nem aludtam valami jól…

A sárkány hallgatott néhány percig.

:Damiannel álmodtál tegnap, igaz?:, tette fel a kérdést, amit éjszaka is. Megfeszültem a nyeregben, ezt pedig ő is érezte. :Ezt igennek veszem…:

Hallgattam, nem feleltem egy ideig, majd felsóhajtottam.

- Igen, vele. De mi ezen olyan nagy szám?

:Sokszor álmodsz vele. Ez nem azt jelenti, hogy hiányzik neked?:

- Nem… nem tudom. Talán –mondtam halkan. – Egy kicsit talán tényleg hiányzik…

:Kicsit?:

- Eléggé –vallottam be. – De ne beszéljünk róla, kérlek…

:Úgy hallottam egy öreg Hófúriától a klánban, hogy ha valaki az mondja, hogy nem akar róla beszélni, akkor akar róla beszélni. Szóval, beszélj!:

- De nem szeretnék, Zira, nem érted?

:De én azt akarom, hogy beszélj!:

- Gyerekes vagy, feltűnt már?

:Lehet. Na, mesélsz végre?:, türelmetlenkedett.

Nem feleltem neki. Nem igazán akartam ezekről az álmokról beszélni. Nem volt eddig olyan sok, havonta nagyjából egyszer-kétszer, de inkább csak egyszer. Furcsának találtam, hogy így hirtelen három nap kihagyással álmodok vele. Addig nem nagyon akartam beszélni róla senkivel sem, amíg biztos nem voltam abban, hogy mit is jelent ez. Volt egy olyan érzésem, hogy ezek nem pusztán álmok. Lehet, hogy jelek. Hogy Xypia így próbál üzenni nekem valahogy, valamit. Vagy Damian akar üzenni…? Képes arra, hogy álmokon keresztül kommunikáljon velem? Nem, az nem lehet, akkor már szólt volna, nem igaz? Biztosan megmondta volna, ha így lenne.

:Némasági fogadalom? Úgysem bírod sokáig.:, kotyogott bele Zira a gondolataimba.

- Jaj, Zira… –sóhajtottam fel.

:Látod? Megmondtam!:

- Nem szeretnék beszélni róla, oké? Még nem… nem állok készen, hogy beszéljek róla.

:Miért? Olyan dolgok történtek, amiről nem tudhatok? Párosodtatok álmodban?!:

Elvörösödtem.

- Mi?! Nem! Dehogy! Istenek, Zira, hogy gondolhatsz ilyenekre?! –háborogtam.

:Most miért?:

- Csak… semmi sem történt, semmi olyan, amire gondolsz, még csak csók sem volt egy sem soha, szóval megnyugodhatsz!

:Akkor már tényleg nem értem, mit nem lehet ezen elmondani.:, rázta a fejét.

- Egyszerűen… nem tudom, miért álmodok vele, és most furcsa, hogy kevés idő telt el két álom között és… nem tudom, mit gondoljak.

:Ez egyszerű: hiányzik neked!:

- Még szép, hogy hiányzik, de… nem helyes, hogy vele álmodok. Nem érzem helyesnek, hogy hiányzik. Menyasszonya van, talán már a felesége is. Hisz mióta nem láttam már? Másfél éve? Bőven össze tudtak házasodni, sőt, a csaj lehet, hogy már terhes is! Ugyan mi oka lenne neki arra, hogy… egyáltalán gondoljon rám? –szakadt ki belőlem.

Alzira hallgatott egy ideig, nem válaszolt, elmélyedt a gondolataiban, ahogy én a sajátjaimban. Sokáig nem szóltunk egymáshoz. A sárkányt megfoghattam a kérdésemmel. Visszavághatott volna valamit, ahogy általában szokott, de nem tette, ebből pedig levontam a következtetést, hogy egyetért velem. Megszoktam már nála, hallgatás = beleegyezés. És örültem annak, hogy ennyivel sikerült lezárnom a témát.

~Đ~Ł~

Több órányi csend telepedett ránk. A Hófúria nem nyavalygott és nem beszélt. Elvolt a saját kis világában. Én egyszer talán el is szundítottam, sőt, biztosan, mert a következő pillanatban meghallottam valamit. Egész halkan szólt, és rendkívül szépen. Fel is kaptam rá a fejem, kidörzsöltem a szememből az álmot.

- Merre járunk? –néztem körbe nagyot ásítva. A felhőtlen, kék ég és a csillogó, tiszta vizű tenger nézett vissza rám. Ugyanaz, ami azelőtt, hogy elaludtam volna.

:Szerintem már közel. Szárazföld szagot érzek a közelben, szerintem itt kell lennie valahol annak a szigetnek.:

- Mennyit aludtam? –érdeklődtem, elnyomva egy újabb ásítást.

:Egy órát, nagyjából. Nem keltettelek fel, tudom, hogy rosszul aludtál az éjjel.:, mondta. Bólintottam, mire folytatta. :Nem erőltetem rád, hogy beszélj róla. De ha úgy érzed, beszélni szeretnél valakivel, rám számíthatsz, oké?:

- Rendben –simogattam meg a fejét. – Köszönöm, Zira!

:Mire valók a barátok?:, dorombolta elégedetten.

Elvigyorodtam. Zira mindig tudta, mire van szükségem, csak néha nem fogadta el. Olyan volt, mint én, nehezen viselte, ha a dolgok nem úgy mentek, ahogy azt ő akarta. De egy idő után beismerte magának, hogy talán nem az ő elmélete a legjobb megoldás. Ilyen téren egy rugóra járt az agyunk, én is pontosan ilyen voltam.

Eltelt pár perc, megint a fülembe kúszott valami halk, zúgó hang. Először azt hittem, hogy egy légy, vagy méh, de ahogy egy bizonyos ideig némán figyeltem, a zúgás egyre hangosabb lett, és a hangfoszlányok kész dúdolássá egyesültek. Nem légy volt, nem is méh. A zúgásnak ritmusa volt, mint egy dalnak.

Nem tudom megmagyarázni, mit hallottam. Lágy volt és kellemes, egészen hívogató és mámorító. A hang egyre inkább az elmém mélyére ásta magát. Olyan oktávokat ütött meg, amire ember nem képes, de mégis valóságosnak hangzott.

Nem bírtam megállni szó nélkül.

- Te dúdolsz, Zira? –kérdeztem a sárkányt halkan.

:Nem. Azt hittem, te dúdolsz.:, mondta.

- Akkor ki dúdol?

:Nem tudom…:

Nyeltem egyet. Egyre jobban éreztem a kényszert, hogy muszáj kiderítenem, honnan jön a hang. Próbáltam koncentrálni, honnan jöhet. Csakhogy nem tudtam kiszűrni az irányt. Olyan volt, mintha mindenhonnan jönne, és sehonnan. Mintha nem is a külvilágból jött volna, hanem a fejemből. De Alzira is hallotta, ezért muszáj volt valóságosnak lennie.

- Te sejted, honnan jöhet?

Alzira hallgatott. Csendben forgatta a fejét minden irányba, közben pedig láthatóan fülelt. Pamacsszerű füleit úgy csapkodta mindenfelé, mintha ő sem tudná eldönteni, honnan hallja pontosan. Aztán maga elé meredt. Figyelt. És hirtelen kicsit balra dőlt.

:Onnan.:, jelentette ki, alig észrevehetően gyorsabb tempóra kapcsolva. Megállíthattam volna, de nem akartam. Engem is érdekelt, honnan jön a hang, annak ellenére, hogy tudtam, nekünk más dolgunk van. De ez egy kézenfekvő rejtély volt. A láda várhatott.

Nagyjából tíz percnyi repülés után egy sziget kezdett kirajzolódni a láthatáron. Egész addig nem sokat tudtam megállapítani róla, amíg közelebb nem értünk. Nem tűnt kicsinek, Hibbantnál viszont nem lehetett nagyobb. Alzira nem foglalkozott a körbenézegetéssel, egyenesen a saját feje után ment, követte a hangot, ami már olyan hangossá vált, mintha közvetlen a füled mellett kiabáltak volna. Mégsem zavart. Sőt, túl kellemesen hatott ahhoz, hogy befogjam a fülemet.

Aztán a hang elhalt. A dolog olyan hirtelenséggel hagyta abba a dúdolást, hogy Alzira, mint aki transzból ébredt, elveszítette az irányítást és lezuhantunk. Szerencsére nem repült túl magasan és az utolsó pillanatban sikerült is valamelyest tompítania az esést, így csak pár métert csúszott a poros földön. A becsapódáskor kioldott a biztosítókötelem, így Zira mellett gurultam azon a néhány lépésnyi részen.

Csend telepedett a szigetre. Csak a mi lihegésünk hallatszott. A szívem a fülemben dobogott. Nyögve ültem fel, mindenem bizsergett és tompán fájt. A hófehér sárkányra néztem, aki néhány méterre tőlem feküdt.

- Zira… –szólítottam meg, miközben közelebb másztam. – Zira! Alzira! –lökdöstem meg finoman, mire morogva az oldalára fordult.

:Ó, hogy Xypia isteni villáma csapna belé…:, nyöszörögte, majd rám pillantott. :Mi a fene történt?:

Próbáltam felidézni az elmúlt perceket, de minden homályos volt.

- Fogalmam sincs –suttogtam, miközben körbenéztem. Nem tudtam, hol vagyunk, hogy kerültünk oda, valamint hogy mióta vagyunk ott. A zuhanás rémlett, a becsapódás. Ennyi. Teljesen ismeretlen volt a hely, bár ez nem meglepő. Viking ennyire északra még nem merészkedett. Csak én vagyok ilyen eszement. Megsimítottam a sárkány nyakát. – Jól vagy?

:Fogjuk rá.:, nyöszörögte, majd lassan felállt és megrázta magát. :És te? Nem esett bajod?:

- Kutya bajom –álltam fel én is. Kiroppantottam a nyakam. – Rémlik, hogy lezuhantunk. Miért zuhantunk le?

:Nem tudom, nem emlékszem.:, motyogta. Körbepásztázta a területet. :Nem tetszik nekem ez a hely.:

- Nekem sem –vallottam be, folyamatosan a nyakát simogatva. – Szerinted mennyire tértünk le az útról?

:Passz. Szerintem nézd meg.:

Előszedtem a térképet és kihajtottam. Egy kis ideig tanulmányoztam a szigeteket és a szigetneveket, már amihez volt írva egyáltalán. Nos, nem jutottam vele sokra, ugyanis csak a célpont volt kitűzve rajta, és szaggatott vonallal az oda vezető út, ami az kiindulási pontunktól indult. Semmi jele nem volt annak, hol lehetünk jelenleg.

- Hol vagyunk most? –kérdeztem a térképtől. Épeszű ember komplett idiótának nézett volna. A térkép viszont változni kezdett. A vonalak elhomályosodtak, majd ismét kiélesedtek és egy kis x jelent meg a tartózkodási helyünkön: a célszigetnél. Nagyot néztem. – Na, ne szívass! Komolyan itt kell megkeresnünk a ládát?

Nem igazán tudom, miért vártam, hogy a térkép majd megszólal és helyesel. Igazából, azok után, amit eddig megtudtam erről az ősrégi pergamendarabról, elképzelhetőnek tartottam, hogy beszél is. A térkép viszont hallgatott, nem válaszolt a feltett kérdésemre.

- És hol van a láda kicsit pontosabban? –tettem fel az újabb kérdést, amivel talán sikerült volna megkönnyítenem a saját dolgomat. Viszont a térkép nem kezdett el változni, nem csinált semmit. Nem akarta megmutatni a láda pontos helyét. Fújtattam egyet. – Gonosz egy papírdarab vagy te.

A térkép viszont nem reagált. Nem változtak a vonalak, nem nagyított rá a szigetre, ahogy vártam, viszont nem tűntek el róla a firkálmányok, hogy csak a besárgult, kissé szakadt szélű üresség vigyorogjon rám. Nem. A térkép hallgatott. Mintha átnézett volna rajtam. Semmibe vett egy térkép. Egy TÉRKÉP!

:Szerintem nem fog segíteni.:

- Szerintem sem. Na, mindegy –göngyöltem össze, és visszatettem a nyeregtáskába. Ezzel együtt már a nyerget is átvizsgáltam, szakadások, sérülések után kutatva, ugyanis ki tudja, hogy a zuhanás milyen károkat okozott. Szerencsére néhány karcoláson és kopáson kívül nem találtam mást. – Remek… akkor… szedjük össze, amink van. Itt vagyunk egy full ismeretlen szigeten és minden támpont nélkül kell megkeresnünk egy harminc centis ládát.

:Tiszta gyerekjáték!:, mondta a sárkány, hangja tele szarkazmussal.

- Talán könnyebb lenne, ha szétválnánk –vetettem fel az ötletet. Zira egyenesen felháborodott.

:Ó, nem! Kizárt!:, jelentette ki. :Ezelőtt is majdnem felfalt egy óriás kígyóutánzat! Ki tudja, mi van ezen a szigeten. És ez még nem is sík, itt egy csomó fa meg minden van. Nem, kisangyalom, velem maradsz!:

Csak pislogtam rá egy ideig.

- Rendben, anyuci, nyelj le keresztbe. Csak egy ötlet volt –emeltem fel a kezeimet védekezően. – Akkor menjünk együtt. Repülve, vagy sétálva? Mennyire vagy fáradt?

:Kicsit. Szerintem sétáljunk egy kicsit. Neked sem árt a testmozgás.:

- Hahaha –forgattam a szemeimet, majd elindultam valamerre a fák közé.

Csendesen haladtunk az erdőben, ki tudja meddig és merre. Szép hely volt, meg kell hagyni. Pár helyen akadt füves terület, mindenhol máshol poros föld és kiégett talaj nézett velem farkasszemet. A fák nem álltak olyan hihetetlenül sűrűn. Lombkoronájuk nagy volt és élénksárga. Ocsmány egy szín az…

Fél órán át baktattunk a fák között, amíg el nem értünk egy kisebb rétre. Ott viszont mindkettőnkben megfagyott a vér. Egy hatalmas kupac vetett árnyékot a fűre. Időbe telt, még rájöttem, mikből áll össze a kupac. Csontok. Rengeteg csont. Nyeltem egyet. Egyre jobban nem tetszett ez a hely. Közelebb húzódtam Alzirához, viszont a sárkány ellépett mellőlem. A Hófúria lassan ment közelebb a kupachoz, megszaglászta a csontokat.

:Sárkánycsontok.:, mondta, majd rám nézett. :Most már tényleg nagyon nem tetszik ez a hely.:

- Ketten vagyunk –mentem oda én is. – Mi lehet az, ami így elbánik a sárkányokkal…? –simítottam meg az egyik koponyacsontot.

Alzira hallgatott. Végignéztem a csontokon. Akármi is volt, ilyen kegyetlenséget egy sárkánynál sem tapasztaltam még. Jó, tudtam, hogy sokan hajlamosak felfalni egymást a túlélés érdekében, de a sárkányok nagyrészt halat esznek, és haszonállatokat lopnak. Ez a lény viszont olyan, mintha csak sárkányhúson élne. És ettől felfordult a gyomrom.

Ekkor megakadt a szemem valamin. Egy kicsi, keménynek tűnő, narancssárgás színű akármin. Lehajoltam, óvatosan felvettem a földről és megvizsgáltam. Zira odaugrott mellém, megszaglászta.

- Borostyán –állapítottam meg. Eszembe jutottak a rejtvény sorai. – Színes pikkelyű szépséges álca… Ebédre váró borostyán tálca… Biztosan itt lesz a láda valahol. Szerintem ez az akármi egy sárkány. Biztosan az, más nem képes ilyesmire.

:Mit tegyünk? Nem maradhatunk itt, ha ez az izé kiszagol minket, nem lesz sok esélyünk. Tekintve az előttünk próbálkozókat…:, nézett a csontokra.

- Szívem szerint eltűnnék, de kell az a láda. Ha a Sikoltótól sikerült megszereznünk, ettől az akármitől is sikerülni fog.

:Ahogy gondolod. De ha nem éljük túl, megsütlek vacsorára!:

Nem igazán értettem, hogy ez hogy lenne lehetséges, de inkább nem firtattam. A végén még meg is magyarázta volna.

- Akkor már csak meg kell találnunk ezt a sárkányt… Készen állsz egy kis repülésre?

:Egy kannibál sárkány fenségterületén vagyunk, és te repülni akarsz. Tudsz élni, mit ne mondjak! Na, szállj fel!:

Felkapaszkodtam a nyeregbe. A Hófúria már készült elrugaszkodni, de hirtelen mintha belefagyott volna a mozdulatba. Először nem értettem, majd lassan elért hozzám is az ok. Sikoly. Sárkánysikoly.

- Hallod…? –kaptam fel a fejem.

:Még szép… szerintem ő lesz az…:

- Menjünk!

Alzira felszállt és elindult a kínkeserves sárkánysikolyok irányába. Nem voltam benn biztos, hogy örülni fogok annak, amit látok. Ki akarná végignézni egy szenvedő sárkány haláltusáját? Mármint… a sárkányvadászokon kívül. Nem telt sok időbe, el is értünk a hang forrásához. Egy sziklafalak közti kis mélyedésből jött a hang. A levegőből ránézésre hat-hét sárkányt számoltam, fajtából vegyesen. Volt ott Rettenetes Rém, Sikló, Gronkel… az összeset vastag, megkeménykedett borostyánréteg borította. Csendesek voltak, legalábbis egy részük. Néhányuk kieresztette a hangját, méltatlankodott, vagy szidta magát, hogy hogy keveredhetett ilyen helyzetbe, hiába intették csendre a többiek.

Alzira hangtalanul landolt a placc közepén. Lecsúsztam a hátáról. A sárkányok bizalmatlanul sziszegtek felénk. Rám azért, mert ember vagyok, rá azért, mert velem volt. Odaballagtam az egyik Siklóhoz, mire az rám mordult.

Takarodj a közelemből, kétlábú!

- Micsoda kedves fogadtatás –jegyeztem meg.

:Mit vártál, meleg ölelést és halsütögetést?:, forgatta a szemeit Zira, miközben mellém ballagott. Mélyen a zöld Siklósárkány sárga szemeibe nézett. :Azért jöttünk, hogy segítsünk.:

Megbírsz egy kétlábút a hátadon, és el akarod hitetni velem, hogy segíteni jöttél, áruló?! –sziszegte a Sikló. Alzira felhorkantott.

:Micsoda kedves fogadtatás.:

- Mit vártál, meleg ölelést és halsütögetést? –vetettem oda neki. Zira a szemeit forgatta, nem tetszett neki, hogy ellene fordítottam a saját szavait.

A Siklósárkány vadul kapkodta köztünk a tekintetét.

Te… értesz minket… –jött rá.

:Igen, igen, Fúria, hosszú sztori. Na, szóval, hogy tudnánk kiszabadítani titeket? Mi ez a sárkány egyáltalán, ami elkapott? Hogy kapott el?:, záporoztak a kérdések Zirából. A Siklósárkány tátogott egy ideig, nehezen tudott kinyögni bármit is.

Nem tudom, mi ez –mondta. De nagy és erős. Borostyánt lő, ami megszilárdul rajtad. Aztán itt hagy, később pedig visszajön, hogy elvigyen egy helyre, ahonnan nem jössz vissza.

- Bíztató –morogtam az orrom alatt, miközben végigpásztáztam az eget. Rossz érzésem támadt. – Hogy kapott el?

Az énekével. Idecsábított minket a szigetre. Sárkány nem tud ellenállni a hangnak, hipnózisba esünk tőle.

„Gyászos ének hangja szólít…” –jutott eszembe a rejtvény harmadik sora.

És ekkor meghallottam. A sárkány éneke úgy bizsergett végig rajtam, mintha csak Damian turkált volna az emlékeim közt. Megfeszültem, az eget kezdtem pásztázni. A Sikló összehúzta magát, már amennyire a testét körbefonó borostyánburok engedte.

Menjetek, bújjatok el! –mondta.

Nekem nem is kellett több, Alzira viszont támadásra készen várt. Nagyon nehezen tudtam berángatni az egyik nagyobb szikla mögé. Ott is vasmarokkal kellett fognom a nyeregpántokat, hogy ne ugorjon a sárkány nyakának. Mikor az ének elhalt, csendbe burkolózott a világ. Lélegezni sem mertem. Alzira viszont eszeveszettül morgott mellettem, hiába próbáltam csitítani. És féltem, hogy le fogunk bukni. Hogy a sárkány így megtalál minket.

Nos, nem ő talált meg minket. Alzira valahogy kitépte magát a szorításomból és két ugrással a sárkány felé vetette magát. Nem tudtam, miért csinálja, hogy miért bocsátkozik ilyen öngyilkos-akcióba. De hagynom kellett volna, hogy meghaljon?

- Ostoba hógőte… –sziszegtem, miközben kardot rántva kibújtam a szikla nyújtotta védelemből.

Két lépést bírtam tenni. A látvány letaglózott. A sárkány csodaszép volt. A sárga szín minden árnyalata megtalálható volt a testén, és bár utálom a sárga színt, csodásnak találtam a sárkányt. Teste hosszú és karcsú. Feje hosszúkás, kicsi, éles fogakból álló fogsor húzódott az állkapcsában, az alsók ki is álltak a szájából. Mustárszín szeme egészen elől ült, feje búbján hosszú, aranyozott szarvak ültek, és ezek mellett a szarvak mellett két kék kis taraj-szerűség volt. Hátán, végig a gerince mentén, nagy tüskék húzódtak. A szárnyain kívül-belül különféle minták húzódtak, mindenféle rikító színben pompázva. A sárkány olyan volt, mint egy pillangó. Egy gyönyörű, vérszomjas kannibál-pillangó.

Zira két ugrással felé vetette magát. A sárkány az utolsó pillanatban vette észre, így időben sikerült felrepülnie. Alzira lőtt felé egy hóbombát, amaz viszont sikeresen kitért előle, és visszatámadott. Sorozatlövéssel viszonozta a Hófúria próbálkozását. Zira hátraugrott előle, a forró borostyándarabok mind előtte csapódtak a földbe. A fehér sárkány ekkor belátta, hogy a frontális támadás nem volt túl jó ötlet.

- Zira, vigyázz! –kiáltottam oda neki, de arra már késő volt. Az egyik lövedék eltalálta a farkát, egy másik pedig a lábát, így a földhöz szegezve a sárkányt, aki mozdulni sem bírt. Odarohantam hozzá.

:NE! Menj, menekülj! Hagyj itt, mentsd magad!:, kiáltott rám, de nem foglalkoztam vele.

- Egy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy itt hagylak! –sziszegtem rá, majd a sárkány felé fordultam, támadásra emelt karddal. Bár tudtam, hogy semmi esélyem ellene.

A lény, mikor meglátott, érdeklődve biccentette oldalra a fejét. Nem találkozhatott még emberrel. Lassan lépkedve indult el felém, én pedig ezzel egy időben hátrálni kezdtem, egészen a szikláig. Magam elé tartottam a kardom, annak ellenére, hogy nem szándékoztam bántani a sárkányt. A hüllő egészen közel merészkedett, az arcomba hajolt, így lejjebb eresztettem a kardot. Megszaglászott. Éreztem az arcomon a meleg levegőt, amit rám fújt, orromat erős borostyánillat csapta meg. Nyeltem egyet, ahogy szembenéztem vele.

Kétlábú, mégis sárkányszagtól bűzlik… Hát ez meg hogy lehetséges? –jegyezte meg kellemes, lágy hangon. Nem tudtam neki válaszolni, hallgattam. Na, mindegy. A hús az hús –emelkedett fel és már nyitotta is a száját egy lövésre.

Muszáj volt cselekednem. Oldalra vetődtem, pont akkor, mikor lőtt. A borostyánbomba a sziklába csapódott. A sárkány sziszegve fordult utánam, nem örült annak, hogy elvétette a lövést. Rohanni kezdtem a sziklák között. Találtam egy keskeny szakaszt, ahová be tudtam menekülni. A sárkány jött utánam, szakadatlanul a sarkamban volt, néha próbált rám lőni, de mindig mellé ment. Kezdtem fáradni. Fogalmam sem volt arról, hová megyek, hol vagyok, és hogy jutok vissza Alzirához. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy vissza kell mennem és ki kell szabadítanom.

Hirtelen egy szorítást éreztem a karomon és valaki berántott egy, a sziklafalban lévő repedésbe. Sikítani akartam, de a számra tapasztotta a kezét, ezzel arra kényszerítve, hogy csendben maradjak. Elöntött a forróság. Nem tudtam ki lehet az alak, de a lelkem mélyén reménykedtem, hogy Damian az. A sárkány gonoszan morogva lassított le a repedés mellett, a levegőbe szagolt. Egy pillanatra azt hittem, kiszagol és végünk van. Ekkor viszont halk dúdolásra lettem figyelmes. Nem a sárkány énekére. Hanem az alakéra, aki velem szemben állt. Nő volt. És brutálisan szép hangja volt. A sárkány felkapta a fejét, de ahelyett, hogy szétkaparta volna a repedés bejáratát, fújtatva felrepült és elszállt valamerre.

Egy perc csend után a lány elvette a kezét a számról, én pedig azonnal kivetettem magam a repedésből, majdnem orra is estem. Az alak követett. Szembenéztem vele, felé tartottam a kardomat.

- Ne gyere a közelembe! –mondtam neki.

Ő felemelte a kezeit, lehúzta a fejéről a kapucnit.

- Egy köszönöm azért jobban esett volna, tekintve, hogy megmentettem az életedet –jegyezte meg. Elbűvölő hangja volt, lágy és nőies. Maga a lány egész alacsony volt hozzám képest, alkata karcsú. Hosszú, barna haja laza fonatba kötve, hanyagul kontyba téve ült a feje tetején. Kék szemei kiemelkedtek nap barnította bőre sötét tónusából. Arcán néhány kisebb heg virított. Ruháján látszott, hogy maga csinálta, nem tudtam megállapítani a világos anyag fajtáját. Szép volt és fiatal. Akár istennőnek is elkönyvelhettem volna. És nem úgy tűnt, mint aki olyan ártalmas lenne.

Leeresztettem a kardomat.

- Öhm… köszönöm –mondtam. – De most mennem kell. Meg kell mentenem azokat a sárkányokat, mielőtt a dög megeszi őket.

El is indultam visszafelé az úton. A lány pedig követett.

- Veled megyek –jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Megtorpantam.

- Szerintem jobb lenne, ha ebből kimaradnál.

Karba fonta a kezét.

- Már megbocsáss, de tudod, hogy szabadítsd ki őket?

Ezzel megfogott.

- Nem, de majd kitalálom.

- Én tudom.

- El is árulod?

- Ne hidd, hogy egyedül a Gyászdal közelébe engedlek, menten felfal téged is a sárkányokkal együtt!

Csak néztem rá.

- Azt sem tudod, ki vagyok! –mondtam. – Nem is ismerjük egymást!

- Attól még veled megyek –jelentette ki és elindult arrafelé, ahonnan én jöttem. – És nem beszélsz le róla.

Felsóhajtottam, mikor beláttam, hogy egy makacs lány ellen semmi esélyem. Így inkább csak engedelmesen követtem. Nem kérdezgettem, és ő sem szólt hozzám. Azon kattogott az agyam, amit mondott. Gyászdal. Ez lehet a neve a sárkányfajtának. Találó, mit ne mondjak. Jobban belegondolva, tényleg illett rá. Tekintve, hogy a sárkányoknak ezt kell hallgatniuk haláluk előtt, ez okozza a vesztüket… tényleg gyászos ez a dal.

A csaj csendesen, hangtalanul lépkedett előttem, amíg oda nem értünk. Megbújtunk az egyik szikla mögött.

- Úgy tűnik, nincs itt –jegyezte meg, majd kilépett a fényre. A sárkányok azonnal felénk kapták a fejüket. Én azonnal Hófúriámat kezdtem keresni. Kerestem a fehér foltot a szín kavalkádban. És meg is találtam. Megkönnyebbült sóhajjal szaladtam oda hozzá és levetődtem mellé. Alzira azonnal arcon nyalt.

:Azt hittem, már elkapott…:, dorombolta, miközben hozzám bújt.

- Csak majdnem –simogattam a fejét, majd a lassan felénk közeledő lányra néztem. – De volt egy megmentőm…

Alzira felkapta a fejét, éles pillantást vetett az idegenre.

- Azta… –suttogta a lány. – Ez tényleg egy… Éjfúria?

- Hófúria –javítottam ki egyszerre, mielőtt Zira megszólalhatott volna. Nem mintha a lány értette volna, amit mond. De azért sértetten rámordult. – Nem szereti, ha összekeverik őket.

- Oh, ez esetben elnézést! –mosolygott a sárkányra. Alzira végignézett a lányon.

:El van nézve.:, mondta nagylelkűen. :Most valaki SZABADÍTSON KI!:

- Azt mondtad tudod, hogy lehet kiszabadítani őket –néztem fel rá. – Nos, hogy lehet?

- Tűzzel –mondta. – A tűz megolvasztja annyira, hogy eltörhető legyen.

Zira pislogott.

:MIÉRT NEM EZZEL KEZDTE VALAKI!?:, akadt ki, majd hátrafordult és lerobbantotta a farkáról és a lábáról a borostyándarabokat. Felállt, megrázta magát. :Ez volt az egyetlen dolog, amit eddig nem próbáltam…:

- Hát, gratulálok, mit ne mondjak! Neked ma nagyon elmentek otthonról, mondtam már? –kérdeztem, mire fejbevágott a farkával. – Én is szeretlek!

Zira odaugrott a tőlünk nem messze fekvő Siklósárkányhoz és óvatosan tüzelni kezdett rá. A sárkány mocorgott egy ideig, majd sikerült áttörnie a burkot. Ők ketten szépen kiszabadították a többi sárkányt is, amik azonnal kereket is oldottak, amint megérezték a szabadság ízét. A Sikló még utoljára biccentett felém egyet, aztán ő is követte sárkánytársait, hogy minél előbb eltűnhessen a sziget közeléből. Alzira visszaugrott hozzám.

:És most lépjünk innen, mielőtt visszaér az a dög.:

A lányra néztem.

- Akarod, hogy elvigyünk innen? Mármint, még meg kell keresnünk egy ládát, de szívesen eldobunk, ahová csak akarod. Mármint… biztosra veszem, ho-

- Ezt ne itt beszéljük meg –vágott a szavamba. – Van egy barlang nem messze innen, ott biztonságban leszünk.

Biccentettem, jelezve, hogy igaza van. Felpattantam Zira hátára. A kezemet nyújtottam a lány felé.

- Gyere, szállj fel!

- Biztonságos ez? –vonta fel a szemöldökét.

Vállat vontam. Ő pedig volt olyan idióta, hogy elfogadta ezt válaszul. Felkapaszkodott mellém a nyeregbe, Alzira pedig hangtalanul felszállt, és elindult arra, amerre a lány magyarázta. Pár perc múlva egy vízesésnél kötöttünk ki, ami egy tóba ömlött. Az idegen azt mondta, a vízesés mögött van a hely, amit keresünk, Alzira pedig át is repült a vízpermeten, be a sziklabarlangba. Ezüstös karmai halkan koppantak a sziklán, ahogy földet ért. Először a lány csúszott le a hátáról, aztán én.

- Ez szédületes volt –mondta a fejét fogva. – Mindjárt hányok…

- Pedig nem is repült olyan gyorsan –veregettem meg a sárkány nyakát.

:Vedd figyelembe, hogy ő ember, te meg Fúria vagy.:

Körbenéztem a barlangban, és azt első, ami eszembe jutott, hogy rendkívül hasonlít az én régi rejtekhelyemre, a hibbantira. Állatbőrök hevertek az egyik szegletben, volt egy tűzgyújtó hely is majdnem középen, egy sötét sarokban pedig farönköket fedeztem fel. A falakon furcsa alakok, festmények díszelegtek. A lány egy hanyagul összefabrikált ládához lépett.

- Éhesek vagytok? –kérdezte. – Van még egy kis halam, de akár a tóhoz is lemehetünk halászni, a Gyászdal ma már nem fog errefelé jönni.

- Te itt laksz? –tettem fel a kérdést, amire bár egyértelmű volt a válasz, mégis az ő szájából akartam hallani.

- Öhm… igen –felelte zavartan, füle mögé tűrve egy kósza hajtincset.

- Mióta?

- Nem is tudom… pár éve, egy ideje már nem számolom.

- Sosem akartál… elmenni innen? Mármint, itt van ez a Gyászdal, vagy mi, ami vadászik a sárkányokra és valószínűleg rád is és…

- Engem nem bánt –rázta a fejét. Pislogtam rá, vártam a magyarázatot. – Bonyolult sztori. Nem igazán szeret a közelemben lenni. Mindegy is. –Rám pillantott. – Hogy lehet, hogy… a sárkány felenged a hátára?

Alzirára néztem.

- Bonyolult sztori –mondtam. – A lényeg, hogy segítettem rajta és velem maradt.

A lány elmosolyodott.

- Nem is gondoltam, hogy egy sárkány ilyen hűséges is tud lenni egy emberhez –jegyezte meg halkan. Mosolyogva simogattam meg Alzira fejét.

- Pedig de. Meglepő, mennyi hűség és szeretet van egy sárkányban. Több, mint egy emberben, ezt bízvást állítom –biccentettem.

- Érdekes…

Kis ideig csend telepedett ránk. Kicsit jobban megfigyeltem a falon lévő festményeket. Egészen frissnek tűntek. Láttam egy rajzot a Gyászdalról. A borostyánba zárt sárkányokról. Egy szigetről. Néhány emberrajzot. Az egyiken kifejezetten sokat időzött a tekintetem. Hasonlított a lányra, önmagát festhette le, és volt mellette egy fiú. Egy fiatalabb fiú. Alattuk két monogram. MM. Mindkettejüknél.

- Az ott én vagyok és az öcsém –mondta, ezzel magára irányítva a figyelmemet. Meglepődtem.

- Van egy öcséd?

- Igen. Ő otthon van, nekem el kellett jönnöm.

- Kívülálló vagy? –kérdeztem rá, bár tudtam, hogy illetlenség. Ő a fejét rázta.

- Felemás vagyok –mondta. – Hosszú sztori.

- Félig ember, félig mi? Lidérc? Angón? –találgattam. Felnevetett.

- Félig szirén –mondta. Nagyot néztem. Hallottam már a szirénekről, de sosem találkoztam még eggyel sem. Erre a lány még jobban felnevetett. – Te sem lehetsz ember, ha a világot járod egy sárkánnyal.

- É-én Kívülálló vagyok –mondtam. – Fúria, elvileg.

:Nem elvileg, az vagy.:

- Oh –nézett nagyot. – Szóval… érted, mit mondanak a sárkányok?

- Részben, igen, de még van más furcsaságom is.

- A furcsaság nem feltétlenül rossz dolog.

- Igen… –értettem egyet halkan. – Szóval… csak azt akartam kérdezni, hogy ne vigyünk el innen valahová? Csak egy ládáért jöttünk, azt megszerezzük, és már itt sem vagyunk. Ha szeretnéd, elviszünk innen.

- Miféle láda? –érdeklődte.

- Öhm, nagyjából ekkora és fából van. Tele van furcsa motívumokkal, mesteri faragás. Miért?

A lány némán a szétszórt bőrökhöz lépett és előhúzott egy borostyándarabokkal borított ládát. Odalépett hozzám, átadta.

- Ez?

- Igen, ez –mondtam azonnal. Furcsa erő és energia áradt a ládából. Olyan energia, amit ezelőtt is éreztem már az előző kettőnél. – Köszönöm.

- Oh, nincs mit –legyintett. – Én úgysem tudtam kinyitni.

- Akkor velünk tartasz? –kérdeztem megint. – Biztos magányos vagy itt egyedül.

Ő elmosolyodott.

- Igazából annyira nem. A környéken vannak… rokonok. –Furán néztem rá, nem értettem, mire gondol. – Szirének. Teliholdkor emberlábaik lesznek és kijönnek hozzám meglátogatni. Én csak a hangot örököltem, az uszonyt nem. Szóval köszönöm, de megvagyok itt.

- Ahogy gondolod -bólintottam. Kicsit azért sokkos voltam amiatt, hogy a csaj szirénekkel haverkodik, tudtommal ugyanis a szirének hajóscsábító hírükben álltak. Az általam ismert sztori szerint a szirének az énekükkel csábították el a hajósokat, hogy a hajó zátonyra fusson, ők pedig szépen elfogyaszthassák a húsukat. Mint a kannibálok. Mint a Gyászdal. – Ha nem bánod, mi el is indulnánk, mielőtt a Gyászdalnak feltűnik, hogy egy prédája sincs a helyén –léptem Alzira nyergéhez. – Nagyon köszönöm a segítséget!

- Igazán nincs mit –mosolygott rám, miközben nyeregbe szálltam. – Innen nem messze északnyugatra találsz egy szigetet, ahol megpihenhetsz. Az már kívül esik a Gyászdal hatáskörén. Hosszú út áll még előtted, és sok nehézséggel kell majd szembenézned. A világ nem csak fekete és fehér, tele van olyan dolgokkal, amiket nem érthetsz. Vigyázz magadra, Hajni!

A szavak hatására lefagytam. Egyszer sem említettem neki a nevemet. Ismét végignéztem a lányon. Valami ismerős volt benne. Őrá nem is ismertem rá, a szavaira viszont igen. Halványan derengett egy emlék, egy nagyon régi emlékkép a szemem előtt, majd beugrott. Egyetlen ember volt, aki így becézett engem. Egy ember volt, akinek szájából hallottam már ezeket a szavakat egyszer. Egyszer, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna Hibbantról.

- A világ egy színskála, tele árnyalatokkal. Nem is kell mindent értenem igazán –mondtam, amit akkor is mondtam neki. – Viszlát, Melody!

Ezzel Alzira sarkon fordult és átrepülve a kataraktán. Már elhagytuk a szigetet, kiértünk a nyílt víz felé, mikor Zira megszólalt.

:Honnan ismerted ezt a lányt? Ki volt ő?:

Hátranéztem a vállam felett. Biztos vagyok benne, hogy a szemem káprázott, de látni véltem, ahogy a lány kint áll egy szirten, és minket néz. Szinte éreztem magamon az átható tekintetét.

- Egy régi barát –feleltem Alzirának, majd újra az útra kezdtem összpontosítani.

Mikor pedig a sziget elveszett a ködben, még halkan hallani véltem egy szirén hajóscsalogató énekét.

~Đ~Ł~

Az apró földdarab, amit Melody említett tényleg ott volt, nem is túl messze a Gyászdal szigetétől. Egy réten vertünk tábort, nem állt esőre az ég. A szabad ég alatt feküdve szemezgettem a tűz vad lángjaival és a ládával. Azzal a ládával, amit egy félig szirén lány adott, akivel együtt nőttem fel, és aki minden bejelentés nélkül hagyta el Hibbant szigetét, hátrahagyva mindenkit, akit szeretett. Az öccsével az élen, akit én nem szeretek. Nagyot sóhajtottam és a ládáért nyúltam.

- Na, lássuk, ki a következő –vettem kezembe a ládát és felpattintottam a tetejét. Minden pontosan úgy történt, mint eddig. Először semmi, majd vakító fény. Viszont ezután a fény nem tűnt el teljesen, csak tompult. Sokáig pislogtam, mire fel tudtam mérni az alakot.

Nő volt. Nem is akármilyen nő. Olyan, akire mindenki más féltékeny lenne, aki meglátja. Bennem is gyúlt valami ilyesfajta érzés. Vállig érő, szőkésbarna haja volt, mint a csokoládé és a folyékony arany keveréke, és egy apró aranytiara ült benne. Arca gyönyörű, mintha nem is ember lenne, hanem márvány. Hibátlan, hófehér bőre volt, mint a hó. Szemének színét nem voltam képes meghatározni, folyton változott, hol kék volt, hol zöld, máskor fekete, majd rózsaszín, lila, sárga, fehér és így tovább. Ujjatlan, hófehér, lenge ruhát viselt, ami a földig ért és hajszálvékony, aranyló palástot húzott maga után. Csuklóin aranykarperecek világítottak. Mellkasán, a dekoltázsától fel a nyakáig egyre növő pöttyökből álló testfestése volt. Felfedeztem egy ilyet a jobb felkarján is, nyilak és alakzatok bonyolult összhangja adta a tökéletes képet. Mindemellett tökéletes alakja is volt. Ha találgatnom kellett, ez a nő volt a tökéletesség istennője.

Ekkor halványan rám mosolygott.

- Köszönök mindent, Hajnalpír Haddock! –mondta. Nagyon kellemes és lágy hangja volt. Akár egy szirénnek.

- N-nincs mit –mondtam. Fogalmam sem volt, mit kellett volna mondanom.

- Fogadd ezt a kis ajándékot –nyújtotta felém a kezét. Tenyeréből fény csapott ki, majd egy gyűrű jelent meg benne. Óvatosan nyúltam felé, ő pedig hagyta, hogy elvegyem. – Pusztán egy apróságnak tűnik jelenleg, de nagyobb erő lakozik benne, mint hiszed. Ha jó kézben van, persze –kacsintott rám cinkosan. – Minden jót, kedvesem! Egy élettel tartozom neked!

Ezzel nagy fény kíséretében kámforrá vált. Egy kis ideig csak bámultam.

- Jó… ez egyre furább lesz –mondtam halkan, majd Zirára néztem. – Minden istennő ilyen szép?

:Mivel istennők, ezért igen, valószínűleg. De szerintem ő volt Elsa, a szépség és szerelemistennő. Ne vedd magadra, neki mindenkinél szebbnek kell lennie.:, mondta, majd felnézett. :Mit kaptál?:

- Egy gyűrűt –mondtam. Szív alakú gyűrű volt, fekete, mintás kővel az ezüst foglalatban. Felhúztam az egyik ujjamra. – Remek. Ha minden másodiktól gyűrűt kapok, nem marad hely az ujjaimon –néztem a mellette lévő holdas gyűrűre. – Mindenesetre szépek, nem?

:Aha. Hová megyünk legközelebb?:, kíváncsiskodott.

- Gondoltam, hogy ez lesz a következő kérdésed –nyúltam a térkép után, majd magam elé vettem. – Okééé… nos… Hol van a következő láda?

A térkép lassan változni kezdtek. A kiindulási pontunktól egy hosszú, szaggatott vonal húzódott egy nagyon északon lévő szigetig. Ennek viszont neve is volt: Jégvadász-sziget.

A lap alján pedig jeges minták közepette a következő sorok jelentek meg:

Fagyos sziget fagyos helye

Testvérjelölt fagyos neve

Fagyott ember fagyott szíve

Fagyott láda, világ vége.