29. Angolna-trükk

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy el voltam tűnve, rettenetesen röstellem, nincs rá különösebb kifogásom a sulin és az idő- valamint ihlethiányon kívül. Nem ígérem meg, hogy minden hónapban érkezni fog rész, de azt igen, hogy valamikor fog, a blog nem áll le (legalábbis még nem tervezem).

Kellemes olvasást mindenkinek, aki még követi a blogot! :)

~Hablaty~

A következő napokban mind edzettünk. Bélhangos egyetlen pihenőnapot sem volt hajlandó kiadni, azzal az indokkal, hogy mire apám és a többiek visszaérnek a Pokolszirt-kaputól, eredményt kell, hogy lássanak, az pedig nálunk nincs. Persze ezt Takonypóc élesen kikérte magának.

Így elég nehéz volt minden nap kiszökni Fogatlanhoz. Volt olyan nap, mikor késő este, sötétedés után értem oda, hogy repülni mehessünk, másnap reggel pedig a medencéből jöttem vissza a faluba edzésre.

Nem mondom, ahhoz képest, hogy a nulláról indultam, egészen össze tudtam szedni magam. Bár azzal a ténnyel is tisztában voltam, hogy ha Fogatlan nincs, akkor nem tudnám alkalmazni a trükköket, amiket nála tanultam. És már réges-rég halott lennék.

Nap mint nap ugyanazzal a három sárkányfajjal küzdöttünk meg: Gronkel, Sikló, Rettenetes Rém. Elismerem, az utóbbival való küzdelem felettébb vicces volt. Akárhányszor ránk lett eresztve, Fafej megkapta az adagját. Elvégre, ő akart az elején annyi fájdalmat. A kis sárkány pedig ezt megadta neki. Minden egyes alkalommal őt szemelte ki magának és az orrára harapott. Fafejet pedig szállíthattuk Gothihoz, mert a méreg olyan fájdalmat okozott neki, hogy alig bírt megmaradni. Egyik nap már inkább be se jött, mikor megtudta, hogy a kiskrapekkal foglalkozunk.

Bélhangos azonban kivételesen új kihívást tartogatott számunkra. Fél füllel hallottam csak, mikor mondta a műhelyben, hogy ideje dolgozni kicsit a csapatmunkánkon, hiába utáljuk egymást és versengünk az első helyért. Nem mondhattam neki, hogy én az első adandó alkalommal ki szándékozom esni, mert akkor megint hallgathattam volna az éjt nappallá tévő kioktatást a viking kötelességekről, a büszkeségről és a furcsaságomról.

Így mikor másnap beléptem az arénába – kivételes módon elsőként –, tudtam, hogy a Cipzárháttal fogunk foglalkozni. Az a sárkány a legjobb módszer a csapatmunka elsajátítására. Elvégre két feje van. Bélhangos azon a véleményen van, hogy először tanuljunk meg együtt dolgozni, hisz a viking törzs kötelessége az összetartás. Ha mindenki a saját feje után menne, már régen kihalt volna a sziget. És ebben nem is kételkedtem. Szerencsére apám elég keménykezű, ha az összefogásról van szó, nem merik neki azt mondani az emberek, hogy „Bízd ezt másra”.

Mivel páratlanul voltunk, ezért Bélhangos kissé rendhagyó módon osztotta fel a csapatokat. Halvérrel kerültem párba, Takonypóc Fafejjel volt, Asztrid, Josette és Kőfej pedig megint egy csapatot alkottak. Most nem volt önként jelentkező, aki beállt volna plusz embernek, mint ezelőtt Damian, aki Hajnalt segítette ki. Asztrid eleinte felvetette, hogy majd ő dolgozik egyedül, meg tudja csinálni, képes rá, de Beles hallani sem akart róla.

Bélhangos ugyanazt mondta el, amit Hajnaléknak anno. Csapatmunka, és hogy egy vizes fejű sárkány nem tud tüzet okádni, hogy a Cipzárhát mennyire trükkös, és hogy ki kell találnunk melyik fej fújja a gázt és melyik pattogtatja a szikrát. Bár már többször is megfigyeltem ezeket a sárkányokat, és ott voltam akkor, mikor a nővéremék harcoltak vele, nem sikerült megjegyeznem melyik fej melyik.

Őszinte leszek, egy részem örült, hogy Halvért kaptam. Nem állítom, hogy jó viszonyban voltunk, de ő legalább nem akart mindenáron nevetség tárgyává tenni. Az egész csapatból – ha Josie-t nem vesszük figyelembe – ő volt a legkedvesebb. Szegény srác egyszerűen rossz emberekkel volt körülvéve. De még mindig jobban járt, mintha velem barátkozott volna. Nem hiányzott, hogy még egy embert belerángassak abba, hogy átnézzenek rajta és folyton piszkálják. Talán jobb volt így mindenkinek.

A gáz hamar szétválasztotta a csapatokat. A zöld anyag szaga marta az orrom, ahogy levegőt vettem. Tudtam, hogy nagyobb mennyiségtől akár meg is fulladhatunk. De a szabad levegőn annyira nem volt vészes a mennyiség. Zárt térben talán már meg is haltunk volna.

Halvér természetesen be volt ijedve mögöttem. A háta néha az enyémnek ütközött, mikor egy árny suhant el mellettünk és szinte érezni véltem, ahogy remeg, kapkodja a fejét mindenfelé. Talán magát akarta nyugtatni vele, elkezdte sorolni az adatokat a sárkányfajról. Oda vissza elmondta a Sárkánykönyv tartalmát, amit a Cipzárhátról írtak. Neki talán ez megnyugtató volt, de én csak idegesebb lettem tőle.

- A foga pengeéles. Mérget bocsát ki az áldozatába. Lesből szeret támadni és szétlapítja a-

- Befejeznéd, kérlek? –morrantam rá, mire megugrott a hátam mögött és inkább nem folytatta. Vagy ha mégis, akkor azt olyan halkan tette, hogy én már ne halljam. Nem volt elég, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatott a sárkány, még sorolta a biztatóbbnál biztatóbb adatokat és tényeket. Mintha nem tudnám, hogy egy Cipzárhát mennyire veszélyes tud lenni.

Eltelt néhány perc, mire ismét mozgolódást hallottam. Halvér majdnem magára borította a vödör tartalmát. Kicsit arrébb beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet.

- Ha ez a sárkány kidugja bármelyik fejét, akkor én… OTT VAN! –kiáltott fel Takonypóc és nagy eséllyel leöntötte a lény fejét. Vagyis, először azt gondoltam. Aztán meghallottam Kőfej, Asztrid és Josette hangját.

- Hé! –méltatlankodott Kőfej. – Mi vagyunk, tökfejek!

- Egyre nagyobb a feneketek. Azt hittük egy sárkány –jegyezte meg Fa. Legszívesebben homlokon csaptam volna magam. Ilyet mondani egy lánynak, te jó ég… főleg Asztridnak! Ő inkább egy valkűr, mint egy sárkány!

- Nem mintha bármi gond lenne a sárkányszerű alkattal –tette hozzá Takonypóc, mintegy mentve a menthetőt, de ahogy hallottam nem úszta meg egy arcba kapott vödör nélkül.

Fafej először csak röhögött rajta, aztán már csak a kiáltását hallottam. Az első gondolatom az volt, hogy ő megkapta valamelyik másik lány vödrét, de ahogy oszlott a gázfelhő, láttam, hogy valószínűleg nem így van. Josette és Asztrid harci állást vettek fel, kétfelől próbáltak megtalálni valamit. Csakhogy egy zöld farok suhant elő a semmiből és kigáncsolta a két lányt, akik eldobták a vödrüket. A sárkány megkezdte a vadászatot. Hacsak nem eddig is azt csinálta.

Hirtelen Fafej jelent meg a gázfellegből és kifutott az arénából azt kiabálva, hogy mennyire fáj neki. A sárkány elkaphatta. Inkább nem akartam tudni. Egy kicsit sajnáltam érte, hogy az összes rajta próbálgatja a mérgét, de hát, mint mondtam, ő akart fájdalmat.

A csapatmunka itt össze is dőlt. Már csak Halvérnél és nálam volt vödör, mindenki más elvesztette. Ketten maradtunk. A reszkető srác és én. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ezt a próbát erőteljesen elbuktuk.

- A túlélés esélye százalékosan egyjegyű szám lett –nyelt egyet Halvér. Felsóhajtottam. Nem nyugtatott meg.

Ismét megmozdult valami a gázfelhőben. Ahogy oszlott fel, egyre többet engedett látni. A sárkány nem fújt újra, mintha csak azt akarná, hogy meglássuk. Elege lett a játszadozásból. A következő pillanatban fel is tűnt a feje. De csak az egyik. Ide-oda billegtette, ahogy Halvért szemlélte, aki majdnem rosszul lett mellettem. Annyi lélekjelenléte maradt, mikor a sárkány már alig fél méterre volt tőle, hogy egyenesen a pofájába öntse a vödörnyi vizet. A hüllő lassan nyitotta ki a szemét, idegesen rásziszegett, miközben gáz szivárgott ki a száján.

- Hú… másik fej –nevetett fel zavartan Halvér, majd mikor a sárkány ráfújt egy adag gázt, felkiáltott. – Ez meleg! Segítség!

Ezzel elszaladt. Ottmaradtam egyedül a kétfejű sárkánnyal, ami immár teljes testét felfedte előttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pánikoltam be. Egy pillanatig úgy éreztem mozdulni sem tudok, csak álltam ott a vödör szélét szorongatva. Átsuhant a fejemen, hogy a sárkány most meg fog enni, vagy kegyelmesebb esetben úgy járok, mint Fafej. Nem így szándékoztam sebhelyet szerezni magamnak, hogy őszinte legyek. A kezem magától lendült.

Én tényleg megpróbáltam. A baj csak az volt, hogy a sárkány túl magasan volt, én pedig olyan magasságba nem tudtam fellendíteni a vizet. A gravitáció visszahúzta, a csizmám orra előtt csapódott be. A sárkányra egy csepp sem ért. Még a Cipzárhát is úgy nézett rám, mint egy idiótára. Szuper, már egy sárkány is szerencsétlennek néz. Ez még úgy hiányzott. Már vártam, hogy ki is nevessen mellé.

- Jaj, ne már! –dobtam le a vödröt magam mellé.

A kétfejű megindult felém, én pedig hátraestem a nagy hátrálás közepette. Ismét elkezdtek a rosszabbnál rosszabb verziók száguldozni a fejemben közelgő halálomról. Egyik fájdalmasabbnak ígérkezett, mint a másik. Elvégre ez a sárkány nem Fogatlan volt. Évek óta azt kell elviselnie, hogy tinédzser vikingek harcoljanak vele, éheztetik, bezárva tartják és még csak azt a „kegyelmet” sem adják meg neki, hogy megöljék. A bezárva tartás talán még a halálnál is rosszabb. Elhúzott szenvedés. Könyörtelen.

Csakhogy mielőtt a hüllő megharapta volna a lábamat, visszahőkölt. Akkor jutott csak el a tudatomig, hogy mennyire előrelátó voltam, hogy a világ egyik legalattomosabb csalását használtam. Volt nálam egy angolna.

- Hablaty! –kiáltotta Bélhangos. Egy kicsit éreztem a hangjában, hogy már azt tervezi, hogy adagolja be apámnak, hogy felfalt egy Fertelmes Cipzárhát edzés közben. De azt is, hogy nem kicsit lepődött meg, mikor lassan felálltam, tartva a szemkontaktust a sárkánnyal.

- Vissza! –intettem a kezemmel a kétfejű hüllő felé. Amaz meghátrált. Én pedig kissé magabiztosabban tettem egy lépést felé. Láttam az undort és a félelmet a szemükben, bár azt nem hallottam, mit kommunikálnak egymással. Valami olyasmi lehetett, hogy „Már megint?”. Ugyanis Hajnal is ezt az aljas trükköt használta, mikor neki volt edzése velük. – Vissza! Ne kelljen még egyszer mondanom!

Addig kényszerítettem hátrálásra a sárkányt, amíg az be nem ért a ketrecbe. Legszívesebben inkább elengedtem volna, de nem tehettem. Azonnal árulónak tituláltak volna. Nem akartam, hogy ezzel a címmel is illessenek. Még nem.

- Ez az! Úgy bizony! Be a ketrecedbe! –bólogattam a sárkánynak, majd a mellényem alól előhúztam az angolnát és behajítottam. – És most tessék magadba szállni!

A sárkány valósággal felkenődött a ketrec falára, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőle. Őszintén sajnáltam, tényleg. De nem nagyon volt más választásom. Rázártam az ajtót, tanulva nővérem hibájából, és undorodva töröltem a kezem a mellényembe.

Addig fel sem tűnt, hogy a többiek milyen meglepetten néznek rám. Teljesen ledermedve, lesokkolva bámultak, mintha szellemet látnának. Akkor jöttem rá, hogy mit is csináltam. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam. Valahogy ki kellett másznom a helyzetből.

- Akkor én most… azt hiszem… van egy kis dolgom… arra… igen –álltam egyik lábamról a másikra, majd lassan elkezdtem balra oldalazni és amennyire gyorsan csak tudtam, kisurrantam az arénából.

Nem volt merszem azonnal a medence felé venni az irányt, hogy repülhessek Fogatlannal. Ezek után bárki követhet, hisz nagy eséllyel el sem hitték, amit láttak. Biztosra vettem, hogy valaki utánam fog jönni faggatózni. Ha más nem is, Bélhangos vagy Josette biztosan. A bandából kinézem, hogy letudják azzal, hogy hatalmas szerencsém volt, és a sárkány fáradtságára vagy épp undorára fogják az egészet.

Automatikusan a műhely felé vettem az irányt. Kezdtem észrevenni magamon, hogy több időt töltök ott, mint otthon. Bár ezzel határozottan vetekedett a Fogatlannal töltött idő a medencében. Feleslegesnek éreztem hazamenni. Hiszen a ház üres. Apa sincs otthon, Alkony és Hajnal pedig… ők se. Ki tudja, mi van velük? Talán még az istenek se.

Megmostam a kezem az egyik hordó vízben. Ragadt a csúszós angolától és ettől egyszerűen a hideg is kirázott. Sosem csíptem az angolnákat.

Nagyon reméltem, hogy nem jön utánam senki. Fogalmam sem volt, hogy magyaráztam volna ki magam.

- Hát ezt meg hogy a jó Thor kalapácsába csináltad?! –hallottam meg hirtelen magam mögött Josette elfojtott hangját. Megugrottam az ijedtségtől.

- Jó ég! Ezt ne csináld többször! –morrantam rá. Ő csak a szemeit forgatta.

- Ez mondjuk engem is érdekelne –szólalt meg valaki ismételten mögülem. Ismét megugrottam. José állt ott.

- Befejeznétek ezt végre? A szívroham fog elvinni –tettem a kezem a szívemre.

- Ne nyafogj, hanem beszélj! Emlékszem, hogy Hajnal ugyanezt csinálta, mikor ő állt ki a Cipzárhát ellen. Mi a trükk? Te is Fúria vagy?

Josette szemei kikerekedtek.

- Fúria?!

- Nem, nem, nem! –csitítottam. – Nem vagyok Fúria!

- Biztos? –nézett rám José.

- Biztos! Csak egy angolna volt a mellényem alatt, ennyi az egész!

Úgy néztek rám, mint valami idiótára.

- Angolna? –kérdezték kórusban.

- Az. A sárkányok nem igazán csípik az angolnát, félnek tőlük. Hajnal is ezt használta ki.

José összehúzott szemmel méregetett egy ideig, mintha nem hinne nekem, de végül csak bólintott.

- Jó. Azért örülök, hogy nem lett bajod. Két Haddock elvesztése bőven elég volt. – Ezzel távozott a műhelyből. Összeszorított fogakkal néztem utána. Josie a vállamra tette a kezét.

- Hogy érti ezt? Mit nem mondtál még el? –nézett a szemembe ő is. Már épp válaszoltam volna, mikor egy kiáltás rázta meg a szigetet. Ezer körül felismertem volna Mrs. Hofferson hangját, aki a lányát kereste. Josette megrezzent. – Ezt a beszélgetést még nem fejeztük be!

És kiszaladt. Egyedül maradtam a műhelyben. Azon morfondíroztam, mit fogok én mondani Josette-nek. Mondjam el neki, hogy vannak Kívülállók? Hogy nagy eséllyel én is az vagyok, csak nem tudom, hogy micsoda? Beszéljek neki Naláról, Hajnalról és Alkonyról? Mondjam el neki, hogy José angyal? Nem voltam biztos benne, hogy képes feldolgozni ezt a sok információt. Főleg úgy, hogy nem is hisz benne. Én meg hogy tudnám neki bizonyítani? Sehogy. Azon kívül, hogy megértem Fogatlant, semmi különös képességem nincs. Nagy eséllyel csak Emlékvadász lehettem, azok is hallják a gondolatokat. Az pedig képtelenség, hogy Fúria legyek. A nővérem is az volt. Mekkora annak az esélye, hogy egy családba két Fúria is születik, ami a legritkább Kívülállófajta szerte Fantáziában?

Pár perc múlva a banda haladt el a műhely előtt. Mindannyian megbámultak, mintha valami torzszülött lennék vagy kiállított látványosság. Egyszerre keveredett bennük a gyűlölet és a csodálat. Fogalmuk sem volt arról, mi történhetett az arénában, de ezt nem is bántam. Sokkal jobb így, hogy nem tudnak semmiről. Biztonságosabb. Mindenki számára.

- Tudod, szakasztott olyan vagy, mint a nővéred –jegyezte meg Bélhangos, ahogy belépett a műhelybe. Tőle nem ijedtem meg. Talán már megszoktam, hogy hirtelen jelenik meg mindenhol.

- Mire gondolsz? –kérdeztem vissza, rá sem nézve.

- Ő is különcködött. Sosem volt tagja annak a csapat gyereknek, akiket az a Miguel gyerek vezet. Utálta őket és ők is őt, mondjuk csak ki. Te is hasonlóképp vagy.

- Én nem utálom Asztridékat.

- És nincsenek is olyan nézeteltéréseitek, mint Miguelnek és Hajnalnak voltak. Az a két gyerek, te jó ég. Néha komolyan azt hittem, hogy a nővéred élve meg fogja nyúzni.

- Képes lett volna rá. Tudod milyen.

- Tudom, milyen volt. Erős, makacs. Akárcsak az apja. Apátok sokszor mondogatta, hogy ha nő is örökölhetné a törzset, határozottan Hajnal kezébe adná az irányítást –elmélkedett. Lehajtottam a fejem.

- Hajnal sosem akarta volna –jegyeztem meg.

- Ez igaz –bólintott, majd mellém lépett és megveregette a vállam. – Nekem is hiányzik, nem csak neked. Mind a ketten. Mindenkinek hiányoznak. Nagy a csend azóta, hogy meghaltak.

- Nem haltak meg –csúszott ki a számon. Bár komolyan gondoltam és tudtam, reméltem, hogy így van, Bélhangos csak szánakozva nézett rám. Ő szimplán betudta annak, hogy nem akarom elfogadni a tényt.

- Tudom, hogy nehéz abban az arénában lenned –kezdte. – Elvégre az a fehér ördög ott robbantotta magával Hajnalt. De remélem tudod, hogy büszkén halt meg. Egy idióta volt, amiért azt a sárkányt kérte ellenfelének, apád meg még nagyobb volt, mert hagyta. De büszke volt rá. Hajnal pedig magára. Valamikor az ember egyszerűen nem képes felmérni azt, amire vállalkozik.

- Hajnal tudta, mit csinál –csúszott ki ismét a számon.

- Hát persze, fiam, hát persze –veregetett ismét vállon.

- Mindketten mindig tudták, mit csinálnak –utaltam itt Alkonyra. Beles vette a lapot, de nem szólalt meg. – Sosem beszélünk róluk. Miért? Miért akarja mindenki elfelejteni őket?

- Mert nem könnyű belegondolni, hogy apád mindkét lányát elveszítette egy éven belül.

- És ha Alkony még él? –fakadtam ki. – Ha ránk vár, mi meg nem megyünk érte?

Ismét megkaptam azt a szánakozó nézést, mint az előbb.

- Őszinte leszek veled, Hablaty: nagyon remélem, hogy Alkonypír hamar meghalt. Sokkal, de sokkal jobb lenne úgy, mintha életben lenne.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Lehet, hogy sokan minket, vikingeket tekintenek gonosznak és fosztogató népnek, de akkor hozzánk képest a kalózok képesek elhozni a Ragnarököt. Ha Alkony netalán még tényleg életben van, akkor keservesen szenved. Nagy eséllyel eladták valakinek, ahol a lehető legsanyarúbb sors várt rá. Bele sem merek gondolni, miket kellett átélnie azon a hajón. Hidd el nekem, Hablaty, sokkal könnyebb belegondolni abba, hogy meghalt, minthogy lassan egy éve szenved valahol, valakinek a markaiban. Ismerd el!

Nem szóltam semmit, csak bámultam rá. Ebbe még sosem gondoltam bele. Talán nem is akartam. Valahol legbelül tudtam, hogy ez könnyen megtörténhetett és el kellett ismernem, hogy így ebbe belegondolva magam is jobban örültem volna annak, ha Alkonypír halott lenne. De mégiscsak a nővérem volt. Egy Haddock. Képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy halott legyen és azt is, hogy sanyarú sorsa legyen rabszolgaként.

Egy kis ideig csak néztem Bélhangosra és mikor már éreztem, hogy a szememben könnyek kezdenek gyülekezni, elfordultam tőle és kisiettem az utcára. Napok óta először futottam hazáig.