28. A Kaszás

Sziasztok! :)

Sajnos, csak most sikerült befejeznem a részt, sajnálom, hogy késtem! Viszont arra szeretném felhívni a kedves itt maradt olvasók figyelmét, hogy ilyen késések az elkövetkezendő időben gyakran elő fognak fordulni. Ennek oka egy előrehozott érettségi angolból, és a rengeteg szakmai tárgy, amit most aggattak a nyakamba. Nem ígérek időpontot, hogy mikor lesz új rész, mert magam sem tudom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy abbahagytam az írást. Dolgozni fogok a részeken, amint időm lesz rá és ha kész lesz, ki is rakom. Csak ritkásabban.

Köszönöm megértéseteket! Kellemes olvasást a részhez! :)

Másnap egész korán indultunk útnak a Kaszás felé. Alzira sikeresen aludt tíz órát, sőt, többet is. Konkrétan addig nyitotta ki a szemét abban a közel tizenhat órában, amíg átfordult a másik oldalára. A délutáni szundim után tárgyaltam Johannal, kicsit jobban kifaggattam a helyről, ahová indulni készültünk. Elárulta, hogy a hely egy konkrét hajótemető, rengeteg elsüllyedő-félben lévő ladikkal, vadász- és kereskedőhajókkal, amik ismeretlen okok miatt keveredtek arra a vidékre. Nem ítélte veszélyes terepnek, főleg nem sárkányháton. Azt is elárulta, hogy hajóval nagyjából öt napi útra van a hely, így úgy határoztam, jó irammal akár délutánra odaérhetünk.

Johann emellett biztosította az aznapi élelmemet is, de megfizettem az árát. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy azt mondja, nem kell fizetnem érte, jobban járok, ha megteszem. Kalmár, kereskedő, és ki tudja, mikor találkozok még vele és mi kellhet nekem akkor.

Alzira szája be sem állt, akkor sem, mikor már elhagytuk a hajót. Többször is elismételte, hogy mennyire nem tartja jó ötletnek bízni Johannban és hallgatni a tanácsaira. Ha rajta múlt volna, a kenyeret és a sajtot sem hoztuk volna el. Zira állította, hogy mérgezett. Balga sárkány.

Amikor a Hófúria épp nem Johannról szövögette az összeesküvés-elméleteit, akkor a küldetésünket kritizálta. Kifejtette, mennyire nem tetszik neki ez az egész helyzet, az utazás és a rengeteg, az ő szavaival élve „idióta, istenesdit játszó vadbarom”, akiknek még hatalmat is adok azzal, hogy kiengedem őket. Okfejtése végén arra a következtetésre jutott, amire korábban már én is: vagy rettentő mázlisan jövünk ki ebből az egészből, vagy elhozzuk a végítéletet. És abból, amit mondott, mindketten az előbbiben reménykedtünk.

Azt persze nem tette hozzá, hogy leállna a küldetéssel. Hozzátette, hogy akármennyire is nem akarja elhinni, hogy Xypia pont engem választott egy ilyen fontos megbízásra – köszi, Zira –, ha esetleg mégis így lenne és ellenállna, avagy ellenállásra csábítana engem, azzal mindannyian nagyon pórul járnánk, hiába nem szereztük még meg az ő ládáját. Ezzel nem is szálltam vitába.

Sosem voltam az az igazán nagy hívő, sem a fantáziai ősi istenekben, sem a viking kultúrához köthető skandináv istenségekben nem hittem úgy különösebben. Mindig úgy voltam vele, hogy rendben, mondják csak, persze, minden köthető egy istenhez, hogyne. Mégis bennem volt az a bizonyos „hiszem, ha látom”. És láttam. Mert azok az emberek valahogy megjelentek ott, valahogy volt ott egy nekem címzett levél Xypiától. Ha mindez igaz, akkor a tizenkilenc isten ládájából eddig megszereztük négyet – Lunáét, Marcusét, Elsáét és Elijah-ét –, és az ötödik – eddig ismeretlen – felé tartottunk.

A baj csupán az volt, hogy akaratom ellenére is részben egyetértettem Zirával. Miért én? Miért nem más? Mi van, ha rosszul sülnek el a dolgok? Ha nem tudunk megszerezni egy ládát, mert meghalunk? Mi lesz a többivel? Ennyit megér ez Xypiának? Ha túl is éljük és meglesz az összes láda, mi van, ha mindez rossz? Hisz biztos nem véletlenül van elzárva az összes. Egyre több kérdés, ami mind megválaszolatlanul marad addig, amíg a küldetés végére nem érek.

Azt viszont jól tippeltem, hogy a délután folyamán érünk a hajótemetőhöz. Igaz, hogy inkább már estébe hajlott az ég, de a nap még nem bukott alá a horizonton. A kora esti félhomályban háromszor is körberepültük a roncstemetőt. Johann jól mondta, volt ott néhány tucat hajó. Ismertem fel kereskedőhajókat is, de azt nem tudtam megállapítani, kié lehetett. Bár az állapotuk alapján még jóval azelőtt kerültek ide, hogy megszülettem. Pusztán a kialakításuk alapján tudtam megkülönböztetni őket.

Szemet szúrt egy egész nagy, nyílpuskákkal felszerelt vadászhajó. Az oldalára festett rúnák alapján a Halál névre keresztelték. Árulkodó. Nem volt sok hajó, aminek le tudtam olvasni a nevét ezen kívül, a legtöbb már olyan szinten sérült vagy elmosódott, hogy olvashatatlanná vált. A Halál mellett nem messze még volt egy viszonylag kisebb roncs, talán Legenda lehetett a hajó neve. Az orron lévő hableány szobor fél karja hiányzott, több helyen is repedezett, már csak a lélek tartotta össze.

Alzira leszállt egy viszonylag jó állapotban lévő, hosszú, karcsú, hatalmas, de szakadt vitorlájú ladikon. Nem volt rajta semmiféle törzsjelzés, egy festés se. Az oldalára az Anna név volt felvésve, ez volt rajt az egyetlen jelzés. Sem kereskedőhajónak, sem vadászhajónak nem illett be. Mintha pusztán, nem is tudom, versenyre építették volna. Teljesen üresnek tűnt, de a sárkány a nyakát tette rá, hogy hullaszaga van.

- Na és most? –kérdeztem. – Közel két tucat roncs van itt, reggel lesz, mire átkutatjuk mindet.

:Meg az is lehet, hogy a ládád már rég elsüllyedt és valahol jó mélyen a tengerfenéken eszi a mocsok.:, kezdett el halálos nyugalommal mosakodni.

- Ne légy ilyen negatív, kicsit több lelkesedést! –kértem. A sárkány a szemét forgatta.

:Amúgy egy idióta vagy. Nem kell mindet átkutatni, csak a nagyobbakat.:

- Merthogy?

:Olvasd el a rejtvényt, te barom.:

Elővettem és szétnyitottam a térképet. A rejtvény utolsó előtti sora a hely legnagyobb hajójáról írt, az utolsó pedig hogy ott van a láda és valamilyen szem. Akármit is jelentett ez. A láda a lényeg. Bár azért arra kíváncsi voltam, melyik elvetemült isten erejét zárták bele. Lehet, hogy jobb lenne itt hagyni a fenébe.

- Mi lenne velem nélküled?

:Meghalnál. De szerintem ezt egyszer már túltárgyaltuk.: A következő pillanatban a sárkány felkapta a fejét, fülelni kezdett. Majd halkan morogni. :Te is hallod?:

Először nem értettem, mire céloz, aztán meghallottam valami furcsa hangot. Mintha sziszegés lenne. Előkaptam a kardom. Zira és én háttal álltunk egymásnak úgy kerestük a hang forrását. Sehol sem láttam semmit. Aztán a hajó megbillent. Nem veszítettem el az egyensúlyomat. Érzékeltem valami mozgást a vízben, de mire odanéztem már nem volt ott. Fogalmam sem volt róla, mi lehet. Először valamiféle vízi sárkányra tippeltem. Egy itt ólálkodó Forrkatlanra, esetleg egy Tengerrázóra – bár azok errefelé tudtommal ritkák. Viszont egészen más volt.

Nem kellett nagyon tovább várni, a lény ugyanis kiugrott a vízből, egyenesen be a hajóba. Megesküdtem volna rá, hogy Alzira felsikított, mikor meglátta.

:ANGOLNA!:

És el is tűnt mögülem. Így viszont senki sem támasztotta a hátam. Hátraestem. Amíg Alzira felkapaszkodott az vitorlára, egészen a tetejéig mászott, és egyre hátrébb kúsztam a nyálkás, undorító, társainál tízszer nagyobb elektromos angolna elől, ami viszont határozottan felém közelített. Már épp felé suhintottam volna a kardommal, mikor fentről egy jégbomba csapódott a fejének. Majd még egy és még egy. Csapott párat a farkával, aztán elterült a fedélzeten. A hajó érezhetően megdőlt abba az irányba.

- Ez… nagyon para –mondtam.

:Nekem mondod?! Én innen el nem mozdulok, itt tökéletesen elvagyok!:

Ahogy mozdult, úgy a hajó is dőlt abba az irányba. Az angolna felé. Az orr már a vízben volt, süllyedni kezdett. A dög teste visszacsúszott a vízbe. Akkor pillantottam meg a többit. Ugyanakkorák voltak, mint az előző, ha nem nagyobbak.

- Zira! –másztam fel egészen a tatig. De ezek csak jöttek.

:Ennyi lövésem nincs!:

- Akkor talán menjünk innen! –kiabáltam fel.

A sárkánynak több se kellett, felreppent. Először azt hittem, azonnal el is tűnik innen, engem meg otthagy a pácban, de zuhanórepülésbe kezdett és felkapott a hajótatról. Öt hajóval arrébb tett le ismét, majd leszállt mellém.

:Gyűlölöm az angolnákat!:, panaszkodott. Megsimogattam a fejét.

- Nyugodtan menj ám, ha szeretnél. Valahogy megoldom.

:Kizárt. Ebbe a vízbe te bele nem mész. Viszont én meg le nem megyek veled. Felmászok oda, aztán ha át akarsz menni máshova, szólsz. Úgy kiegyezhetünk?:

- Teljes mértékben. Akkor viszont kelleni fog egy kicsit jobb rálátás a helyre –vettem elő ismét a térképet. Kérésemre felvázolta a temetőt. Volt pár nagyobb roncs, de csak a legnagyobbak érdekeltek minket. Rámutattam kettőre. – Ezek?

:Meg talán az ott jobbra.:

- Akkor három. Ha nincs azokon, akkor… átkutatjuk a többit. De sietni kéne, mielőtt ránk sötétedik.

Alzira át is dobott a legközelebbi hajóra. Magamnál tartottam a fegyveremet, Hófúriám pedig az árboc tetejéről kémlelte a terepet. Ahogy megegyeztünk, nem kellett lejönnie velem. Amúgy is, ugyan mi támadhatna rám egy elhagyatott hajón? Szellemek? Csontvázak? Ugyan már.

Három kabint fésültem át, mire a harmadikban bukkantam is valamire. Furcsa, nagyméretű ládákra. Kíváncsiságból persze felnyitottam mindet. Őszinte leszek, mindenre számítottam, csak arra nem, ami fogadott. Valami furcsa, sok vékony szálból álló… akármi-kupacra bukkantam. Percekig bámultam, mielőtt meg mertem volna érinteni.

- Mi a…

Tapintásra rendkívül selymes volt és lágy, szinte folyt az ujjaim közt. Nem ismertem rá belőle semmilyen szövőanyagra. Szagra sem volt semmi érdekes, amiről meg tudtam volna állapítani. Aztán megvilágosodtam. Undorodva kaptam el onnan a kezem és töröltem a nadrágomba.

- Haj?! Fúj…

Alapjáraton nem volt bajom senki hajával, sőt kifejezetten szerettem mások haját fogdosni, de csak akkor, ha az az illető fején volt még. A láda mögött egy festmény is szemet szúrt, rajta két elég hosszú, szőke hajú emberrel. Nagyon reméltem, hogy nem az övék volt anno. Jobbnak láttam távozni a kabinból.

Áttértem egy másikba, de az üres volt. Ahogy az összes többi. Üres kézzel mentem vissza Zirához.

:Na?:

- Csak hajat találtam –mondtam, miközben visszaszálltam a nyeregbe.

:Hajat? Fúj. Ki tart egy hajón, kincsek közt hajat?:

- Egy olyan beteg ember, mint Johann. Menjünk tovább.

A második hajó kabinjaiban már viszonylag több dolog volt. Összefutottam egy rakás fegyverrel, amik legnagyobb bánatomra már használhatatlanok voltak, a rozsda ette őket és egy ládányi drágakővel is. Hatalmas volt a kísértés, hogy belemarkoljak és eltegyek néhányat, elvégre pár rubin és smaragd csak nem tűnne fel senkinek, de toleráltam magam. Nem volt illő, hisz Johann vendégül látott. Ennek ellenére a csábítás miatt kétszer is visszafordultam ahhoz a bizonyos kabinhoz. De nem vettem el semmit, ami nem kellett. Nem volt rá szükségem. Még mindig maradt egy rakás aranyam abból, amit Hibbantról hoztam el.

Az utolsó kabinban egy rakás térképet és könyvet találtam. Ott egy kicsit hosszabb időt töltöttem a kelleténél. Volt ott minden, amire szükségem lehetett volna. Gyógynövényes és sárkányos könyvek, feljegyzések Kívülállókról és legendákról. Térképrészletek szerte Fantáziáról. Legszívesebben az összeset felkaptam volna és elvittem volna, ami ott van. De tudtam, hogy Zira nem bírná el és amúgy sem szabad.

Már besötétedett, mikor kimásztam a térképek és könyvek rengetegéből, ahol minő meglepő, nem találtam meg a ládát. Persze, miért is lett volna ott? Az túl egyszerű lenne. Alzira persze leteremtett, hogy mi tartott ennyi ideig, ő már két angolnát is látott és közölte, hogy a harmadiknál otthagyott volna a fenébe és úgy jutok ki, ahogy akarok. Az én kedves sárkányom…

Bár én nem nagyon láttam már semmit a szürkületben, Zira igen. Leszállt az utolsó hajón, ami a listán szerepelt. Első ránézésre ezzel kellett volna kezdeni. Hatalmas volt, nagyobb, mint eddig bármelyik hajó, amit valaha láttam. Pedig nálunk sincsenek kis ladikok.

:Ezzel is kezdhettük volna.:

- Lehet. De akkor nem találtunk volna hajat, térképet, meg drágaköveket.

:Drágakövek? Hol?:, nézett körbe azonnal.

Felnevettem.

- Az előző hajón voltak.

:És nem hoztál el egyet sem?:

- Nem. Az lopás lenne, nem lopok.

:Erettől is elloptad a ládát:, emlékeztetett.

- Az más. Az szükséges volt.

:Jó, de ha valamikor esetleg szükség lenne egy drágakőre, hogy kimentsen a bajból, emlékezz erre.:

Jobbnak láttam nem reagálni erre semmit. Alzira szerette addig bonyolítani a dolgokat, amíg valahogy a saját malmára nem hajtja a vizet. Így ha esetleg ez megtörténik, amire elég kicsi az esély, hallgathatom tőle, hogy ő megmondta. Neki ez okoz örömet. Sok esetben éppen ezért hagyom rá a dolgokat, hadd örüljön.

A fedélzet átkutatásában azért segédkezett. Minél több helyre néztem be, annál jobban nyugtalanított a hely. Rozsdás fegyvereket találtam, az orron és oldalt nyílpuskák, hátul elvétve egy-egy ketrec. Nem csak én voltam az, akinek nem tetszett a hajó. Zira egyre közelebb és közelebb keresgélt hozzám, a végén pedig már egymás mellett mentünk ugyanabba az irányba. A ketreceknél muszáj volt megállnom. Úgy tűnt, mintha fém lenne, mégis más színe volt és különféle számomra ismeretlen rúnák voltak belevésve.

- Szerinted miket zárhattak ebbe? –kérdeztem Zirától, miközben megsimítottam a fémet.

:Nem egyértelmű?:, nézett rám. :Sárkányok.:

Igazat kellett adnom neki. A ketrec elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy egy erősebb, nagyobb sárkányt is visszatartson. Jobbnak láttam otthagyni és továbbállni, mielőtt elképzeltem volna hány sárkány szenvedhetett azokban a ketrecekben. És akkor lent még nem is jártunk…

Abban a pillanatban, mikor kinyitottam volna a fedélközbe vezető csapóajtót, valami szorult a lábam körül. Egy kötél. Kirántotta alólam a lábam és elkezdett a tenger és az angolnál felé húzni a súly, ami a másik végére volt kötve. Mindketten későn kapcsoltunk Zirával. Mire a sárkány lőtt volna, már a hajó oldalán kapaszkodtam és próbáltam fent tartani magam, ám a horgony súlya úgy húzott lefelé, mintha ketté akarna szakítani. Kénytelen voltam elengedni a rácsokat. A következő pillanatban villant valami, a húzóerő megszűnt és pedig elkaptam az első dolgot, amit meg tudtam ragadni, mielőtt vízbe értem volna: egy kiálló deszka.

- Zira, nem akarsz segíteni kicsit? –néztem fel. A sárkány csak lepillantott rám, aztán leeresztette a farkát.

:Kapaszkodj, felhúzlak!:

- Mertem remélni, hogy nem lerázol –morogtam az orrom alatt. Bár lehet, hogy a megszólalásom után erős kényszert érzett, hogy mégis inkább úgy tegyen, Zira felhúzott. Megsimítottam a fejét. – Mire mennék nélküled?

:Tönkre.:, nézett rám úgy, mintha ez egyértelmű lenne, aztán visszaindult a csapóajtó felé.

Második alkalommal már nem csak, hogy nem hajoltam az ajtó fölé, de mikor kinyitottam, még odébb is ugrottam, hátha rám esik valami, vagy lentről egy nyíl szakítja át a fejemet. Egyik sem hiányzott. De ez nem történt meg. Lassan indultam el lefelé a létrán, Alzira szorosan mögöttem volt egy apró lángcsóvát tartva a szájában, ami fényt biztosított. Talán az utolsó előtti fokon járhattam, mikor éreztem, hogy megreccsen, és eltörik. Szerencsére csak az alatta lévő fokig estem, és nem le teljesen, bár az sem lett volna tragédia. Vagyis, én ezt hittem. Ám amint a fok fele leesett, a pallók közül felcsapott egy medvecsapda.

Ilyen cifrán is régen káromkodtam. Alzira rám is szólt érte. Egy dolog biztos volt: bármi is van odalent, nagyon őrzik. És sokat tettek érte, hogy védve maradjon.

Átléptem az összezáródott medvecsapdát, amire Alzira is úgy nézett, mint legádázabb ellenségre. El tudtam hinni, hogy mennyire nem szereti őket, tekintve, hogy mikor találkoztunk egy hasonló csapda okozott neki csaknem örökre megmaradó sebet. Ahogy néztem azóta nem kicsit tart mindenféle csapdától, amit sárkányoknak, vagy más állatoknak csináltak és helyeztek ki. Nagy trauma lehetett számára, hiába történt már közel két éve. Az én korbács okozta sebem hege évek óta megvan és még mindig tartok minden alkalommal, mikor meghallom akár egyetlen csattanását is.

Lassan haladtunk tovább a folyosón, néma csendben, mindketten figyeltünk a legapróbb neszekre is. Egy ketrecekkel teli „szobába” jutottunk. A rácsok ugyanabból az anyagból készültek, mint a fentiek. Zira körbeszimatolt, aztán ahogy közelebb ment az egyikhez, nyüszített egyet, elaludt a szájában a láng. Addig nem is értettem, amíg oda nem mentem, hogy lássam.

- Jó ég… –suttogtam, aztán Zira fejére csúsztattam a kezem. A ketrecben egy Siklósárkány koponyája volt. – Sajnálom, Zira!

:Sárkányvadász hajó… megmondtam. Most már hiszel nekem?:, kérdezte kissé keserű hangon. Szerintem most először örült volna annak, ha nem neki van igaza.

- Sosem kételkedtem. – Ahogy körbenéztem, a többi ketrecben is hasonló látvány fogadott. Az egyikben egy Szörnyen Nagy Rémség csontjai voltak, egy másikban lévőket nem ismertem fel. A többibe be sem mertem nézni. Úgy mardosott belül a gyász, mintha a saját fajtám lettek volna. Bár részben talán így is volt. – Ha gondolod, visszamehetsz…

:Nem. Jobb, ha veled maradok. A medvecsapda után ki tudja, mi vár még itt rád. Néha lehet, hogy a halálodat kívánom, de most éppen nem.:

Felvontam a szemöldököm.

- Köszönöm ezt az igazán mély és megnyugtató tényköz-

Alig léptem egyet, a deszka lesüllyedt alattam. Hallottam valamit kicsapódni, a következő pillanatban pedig egy nyílvessző süvített el a fülem mellett.

Tíz perc alatt a második káromkodássorozat hagyta el a számat, miközben egyre több nyíl repült felém. Alzira időben fedett le a szárnyával, róla lepattogtak a nyílvesszők.

- Azt hiszem ideje futni –mondtam, és már futottam is a terem másik oldala felé. Ha már odáig eljutottam, nem voltam hajlandó visszafordulni. Pedig lehet bölcsebb lett volna tőlem. Zira egy ideig nézett is rám, amíg át nem értem a termen és el nem bújtam egy hordó mögött. Ő csak komótosan lépkedett utánam, hisz minden létező kilőtt nyíl az én nyomomat követve bele volt fúródva a deszkákba. Mikor mellém ért, felnéztem rá. – Most komolyan?

:Mi az? Magadra vállaltad.:

Csak pislogtam rá.

- És ha az egyik a hátamba áll? Akkor ennyit a „most épp nem kívánom a halálod” dumádról.

:Mit kellett volna csinálnom? Pajzsot állnom, hogy az én hátamba álljon, és itt ragadj az angolnák közt?:

- Nem, de… hagyjuk –legyintettem és inkább továbbmentem. Pont velem szembe ott volt – feltehetőleg – a kapitány kabinja. Egy hatalmas, aranyozott vasajtó volt. A mintán egy tüzet okádó sárkányt és koponyákat véltem felfedezni. Megálltam tőle pár lépésre. – Oké… gondolkozzunk logikusan… Hablaty hogy nyitná ki ezt az a-

:Miért kéne ide logika?:

Alzira egyszerűen megoldotta. Kirobbantotta.

- Ez… történetesen tetszik –ismertem el. – Szép volt.

Beléptem a kabinba. Nem volt nagy. Pontosan velem szemben egy asztal állt, mögötte egy szék, amin egy felöltözött csontváz ült. Kétoldalt a falon sárkánykoponyák voltak, ahogy a szék háttámlájáról is lógott egy. Kicsit sem volt para. Az asztalon semmi sem volt, csak egy fémkorong, rajta egy fényesen csillogó akármivel, amin pedig egy ijesztő csontvázkéz pihent. Az asztal másik sarkában pedig ott volt a láda, porosan, magányosan, érintetlenül.

- Hát ez meg mi lehet? –léptem a csillogó, henger alakú dolog felé.

:Nem mindegy? Nem azért jöttünk! Nekünk csak a láda kell! Fogd és lépjünk innen!:, sürgetett.

- Várj már egy kicsit! –morrantam rá, majd szemügyre vettem a dolgot. – Mi van, ha ezt őrizték annyira?

:Akkor határozottan nem kellene hozzányúlnunk. Itt is lehetnek csapdák, nem szeretnék nyilat a hátsómba.:

- De ha ez egy sárkányvadász hajó, akkor… ez valószínűleg a sárkányok ellen volt használva. Akármi is ez. Tényleg azt akarod, hogy itt hagyjam?

:Nem volt elég egyértelmű elsőre is, hogy igen?:

- Mi van, ha valaki megtalálja és arra használja, hogy sárkányokat vadásszon le vele? –fordultam felé. El akartam vinni azt a tárgyat. Már csak azért is, mert ő nem akarta.

:Észlény, a kis kereskedődön kívül a világon senki sem tud erről a helyről. Szerinted annak a félnótásnak lenne annyi esze, hogy ide lejöjjön? Mi vagyunk az idióták, hogy megtettük!:

- Felajánlottam az elején, hogy visszamehetsz –emlékeztettem.

Zira fújtatott egyet, füst szivárgott ki az orrán.

:Nem ez a lényeg! Fogd azt a nyavalyás ládát és menjünk végre, a hideg ráz ettől a helytől.:, borzongott meg.

- És mi lesz a…?

:Hajnal, kérlek!:, nézett rám könyörgően. Felsóhajtottam, felkaptam a ládát és elindultam az ajtó felé. Otthagytam a furcsa tárgyat. :Köszönöm!:

Az ajtóból viszont még muszáj volt visszanéznem rá.

- A rejtvény azt írta, hogy…

:Hajnalpír!:

- Megyek, megyek –forgattam a szemeimet.

Zira már szinte úgy tolt ki onnan, végig mögöttem jött, hogy véletlenül se forduljak vissza érte és keverjem magunkat nagyobb bajba. Egy csapda sem aktiválódott kifelé menet – már ha volt még –, nagy eséllyel azért, mert nem mozdítottuk meg a tárgyat. Sértetlenül jutottunk ki a fedélközből.

Amint felértünk eltettem a ládát, nyeregbe pattantam és a sárkány már ugrott is. Minél távolabb akart kerülni a hajótól és az angolnáktól is. Nem ellenkeztem. Megértettem, Zira miért akar annyira menekülni onnan. Az utolsó percekben már engem is a hideg rázott tőle.

Szerencsére volt egy kisebb sziget fél órányi repülésre a roncsoktól. Nem volt nagy, alig volt egy szikla két fával, de éjszakára tökéletesen megtette. Az ég szerencsére tiszta volt, magunk mögött tudtuk az északi vihart, ami nagy eséllyel Johannt már elérte. Nagyon reméltem, hogy nem felénk jön.

Miután tábort vertünk és kései vacsoráztunk, lefekvés előtt jobbnak láttam kinyitni a ládát. Meg Alzira is hajszolta, hogy nézzük meg melyik félnótás istenért szenvedtük meg a gyilkos angolnák támadását. Egy szót se ejtett a sárkányvadász hajóban megesett nyílzáporról és medvecsapdáról, amik engem sújtottak volna. Az egyáltalán nem volt érdekes és nem számított. Jobbnak láttam nem is szólni érte.

Kinyitottam a ládát.

A szokásos fény és majdnem vakság után egy férfi alakját vettem ki nagy pislogások közepette. És konkrétan a frászt hozta rám. Rettentően magas volt, sokkal magasabb, mint én. Komor, harcias arca volt, nem tűnt olyan idősnek, mint amilyen valójában lehetett. Fekete, aranyozott páncélt viselt, nyakában fogakkal díszített nyaklánc lógott. Sötét haja mintha pikkelyekből állt volna, kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy az valójában fonat. De a legijesztőbb az a vérvörös tekintet volt, amivel bámult rám. Oldalán akkora harci pöröly lógott, amekkorát még sosem láttam. Talán az első isten volt, akire anélkül ráismertem, hogy Alzira az orrom alá dörgölte volna. Amadeus, a vér és a vérontás istene. Talán pont ezért is fagyott meg bennem a vér. Elfehéredtem, nemhogy megszólalni, megmozdulni sem tudtam. Csak bámultam rá, mint valami zakkant kölyök.

- Tudom, hogy már lassan megszoktad ezt az „egy élettel tartozom” dumát, de tőlem ne várd –közölte kerekperec. Domináns, felsőbbrendű hangja volt, elment a kedvem mindentől, amivel akár csak szembeszállhattam volna vele. – De persze nem hagylak jutalom nélkül –biccentett nagylelkűen, mégis gúnyosan.

Felém nyúlt. Először el akartam távolodni, és talán meg is tettem, nem tudom. De már csak azt vettem észre, hogy két ujjal megböki a homlokomat. Bizsergető érzés szaladt végig a testemen, a fejem búbjától a lábujjamig, majd vissza. Mintha valami megváltozott volna, egy falat éreztem leomlani magamban. Egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és valami ijesztő, sötétebb dolog érzése, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak. De nem is nagyon akartam. Megremegtem, biztos voltam benne, hogy ha álltam volna, ájultan estem volna össze. Így viszont csak kótyagosan megtámasztottam magam hátul, hogy ne essek el.

- Egyszer még hálás leszel érte. Talán nem most, és nem is jövő héten, de egy nap meg fogod köszönni –jelentette ki, majd egyszerűen eltűnt. Megköszönni? Azt az érzést, amit akkor, abban a pillanatban éreztem? Milyen világban él el?

Alzira szinte azonnal szaglászni kezdett, hogy mégis mit csinált velem az isten.

:Jól vagy?:

- Csak megszédültem, semmi bajom –ráztam a fejem, de még abba is belefájdult. – Jobb lesz, ha alszok egyet. Fogalmam sincs, mit csinált, de szétszakad a fejem.

:Mostantól csak ilyen taplókat fogunk ki, akik csak úgy gondolnak egyet és hozzád érnek?:, morogta az orra alatt, de több kommentárt nem is fűzött a dologhoz. Csak lefeküdt mögém, és betakart a szárnyával.

Még elalvás előtt viszont kértem a következő rejtvényt:

Legifjabb istennek ereje elrejtve,

Legősibb sziget romjának mélyén.

Utolsó sikolyok ősrégi szelleme,

Meglátjuk, ki nevet a végén.